A CLOWN TŰNŐDÉSEI

1965. március 15.

Legjobban mulattatja az embert
A lealázás leplezett látványa
Szíve mindent elvár
Őserdőben leselkedik ő
Hol kígyók lógnak és vadak neszeznek
S nem kereng a nap hanem feje fölött járja
Útja nagyobb felét

Mi számukra idomítottuk testünket
Hogy nyomorult legyen
Mi számukra szoktattuk gondolatainkat
Hogy vetéltek legyenek
Föltaláltuk a lealázott arcot
Bambán nyugosznak szemünk körei
Szánk tátongó ürege ég
Nehéz és rideg dolog testben játéknak
És körülöttünk minden biztonsága lenni ami felüdít

Nemzedékekkel ezelőtt már rég
Rászoktattuk gyermekeinket e mesterségre
Hogy meg ne gyűlöljék az embereket
És hogy az életet semmivel se leplezzék
Mindenekelőtt jóság kell az embernek
Jóság gonosz cselekedeteiért is
És mi mulattatjuk őt a bűntény helyett
Talán a bánat bírja azt mit nem bír a szeretet

Fejünk akár a gyermekcsörgettyű
Körbe csörget a porond közepén
Külsőnk régesrég elhanyagolt
És lehet hogy már van bennünk gépies
Mi is elveszítjük a rövid gyermekkorral
Asszonyaink segítségét távozáskor és visszatéréskor
Sietve távozunk és lassan térünk vissza
Lehetséges hogy erre az arcra otthon is szükségünk van
Ahol nyomorúságunk szerelembe torkollik
És így készítjük elő egymást évekig
Használjuk egymást
És az ember csak szünet bennünk
Két és ismét két előadás között

A végén magunkat gyűlöljük meg
S nem az embereket
És meghalunk

Egymásról megfeledkezve ülnek
Körülöttünk akár a tűz körül
És mi különállóak vagyunk akár tűz
Az élet egy percre vár rájuk miattunk
Míg a szívmeleg űrből fölszökik a nevetés

Munkánkba néhanap
Tragikusan zuhan az ember a trapézról
És hallgatjuk akkor az esztelen átmenetet
Egyszerre a röhej és a rémület között
De másnap már nincs jogunk e balszerencsére
Mint haldoklókra vagy halottakra

Az élet nem rejtőzik közelünkben
Ha fű is nő előttünk
Mert minden szégyentelen e lealázás előtt
Ám nekünk jönnünk kell egymás után
A szomorúság hosszú esztendeiből előkészítve
Oly arcot öröklötten amilyet senki sem örököl
Ugyanabból a porból való egyetlenegy arcot
Mindenki segíti életünket
Ahogy senkinek sem segítenek
S aki segíti életünket a tragédiát segíti az

Múlhatatlan fajta vagyunk mi
Amely nem áraszt meleget csak elpusztul
Fölverjük száraz lisztját a nevetésnek
Emberi bensőtől melegen
A szív mintha más irányt venne velünk
A szív mintha a szélen függene

Életünket mások csak gyűrűbe zárják
És látvány marad az csupán
Amely szüneteibe betérnek asszonyaink
Amely szüneteiben születik ujjá
S ha véget ér a látvány
Űr van az emberi szívben a gaztett helyén
Ellenszegülő üresség a nevetés után

Lesújtó számunkra a kérdés
Hiszünk-e vajon az emberben

Mi nem szólunk arról mi létezünk
Hanem csak arról ami megment
Ősök kenyér és élet de nem a meditáció
Sorakoztat föl egyenként bennünket
A jóság az a terület amelyet kutatunk

A halál együtt érez velünk
És jó órában közte és az élet között
Nem az igazságot hanem a szenvedést vizsgáljuk
Melyet elmenőben magunk után hagyunk
Mit sem csökkentettünk mit sem súlyosbítottunk
Ez a mi helyünk volt csupán
A mi helyünk véget nem érő körben
Ahol különállón akár a tűz eltűnünk
Az arc mögött mely el nem múlik
De rokonságát velünk ki sem tagadhatja
Mert az embereknek szükségük van jóságra
És lealázásra mely mulattatja őket
S mi nevetésre váltjuk a vért
S mi bánatunkra váltjuk a bűntényt
És magunkat gyűlöljük bármennyit is szenvedünk

* * *

Sem az arcnak ügyessége
Sem a Lestek ügyessége
Ügyesség az a tetteknek szülője
Sem a lélek elhagyatva
Sem a lélek legyőzetve
Nevetéssel csupán a levegő kiszikkasztva
A tűz mely minket elkülönít
Az a tűz is melegít

Mindhalálig tart az ügyességnek nyoma
Míg sírok a végén látsszon más mosolya

Mert mindenki így végzi majd
Az egyik sírni fog
A másik nevetni
A nap meg kerengni
És továbbra is sütni

Ennek is a végén balga gondolat áll
Balga gondolat mit bárki eltalál

ÍGY VÉGZI A VILÁG

BRASNYÓ ISTVÁN fordítása