***

2017. július 20.

Tegnap voltam a Duna Szállóban.
Kétcsillagos
(azt mondják, hogy a reggeli szörnyű,
de az utóbbi időben mintha valamit javult volna,
mivel több a vendég).

Néhány évvel ezelőtt írtam itt egy verset
Ami elég híres lett,
És úgy tűnik, elég jó is.

Van aki sírvafakad, amikor olvassa.
Átültették németre is.
A fordító úr megkérdezte, kicsit megrendülve,
Vajon tényleg az apámról szól?
Ki tudja, mit képzel róla.

A regény után, amely szintén egy szállodáról szól,
Az emberek azt kérdezik, az anyám még életben van, ugye?
(Szívesen megkérdezném én is tőlük ugyanezt,
de udvariatlan lenne, durvaságnak tűnik.
Valószínűleg bennem a hiba.)

Az étteremben ülök,
éppen annál az asztalnál, amely a konyhára néz,
a kétszárnyú lengőajtóra, pincérek jönnek-mennek,
tele a kezük edénnyel.
Nyilván az ajtó folyamatos lengése miatt,
de úgy érzem, bármely pillantban megjelenhet valaki.

Elgondolom, hogy leül velem szemben,
és nem kérdez ilyesmiket.
Valaki, aki nem csodálkozik a dolgokon.

FENYVESI Ottó fordítása