Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

15. évfolyam 175. szám

Németh István

Sorok egy önéletrajzhoz

1979. november 15.

egy molylepke

Egy molylepke repült be az éjszakából, bódultán (vagy megrészegülten?) röpkö­dött a villanyégő körül, bársonyos szárnyaival csapkodott a falon, szóval tűrhe­tetlen zajt csapott, nem szenvedhettem tovább. Elhatároztam, hogy megsem­misítem. Puszta kézzel akartam elkapni, de fel se értem az égőig, ahol játsza­dozva (vagy megrémültén?) körözött. Ekkor fogtam egy újságot, szelet csaptam vele körülötte, és addig csapkodtam a nagy papirossal, míg ki nem fárasztottam a lepkét. Amikor kifáradt, letelepedett a falon. Most gyorsan keményre hajtogat­tam az újságot, s a kifárasztott lepkére ütöttem vele. Tudtam, hogy kész, hallot­tam, hogy koppan a széken bársonypuha teste, és láttam, mert egy utolsó és közönyös pillantást vetettem rá, amint a széken hanyatt fordulva megrezgeti lábait. És láttam még valamit: két gombostűfejnyi szeme rám villant; szemeiben egy pillanatra kicsi égő gyulladt ki, egy hunyorítás volt az egész, az utolsó hunyorítás. Végigfutott hátamon a hideg. Felvillanó, majd kihunyó szeme figyelmezte­tett: fényt oltottam ki.

félelem

A vasúti töltésen rohanó vonatok messzire ellátszottak, egészen a házunkig, de zakatoló hangjuk már nem ért el hozzánk. Így messziről játékvonatoknak tűntek. Eszembe se jutott arra gondolni, hogy férnek el azokban a játékvonatokban az emberek, csak néztem őket, mint egy idegen, távoli és elérhetetlen világot. Míg aztán egyszer azt mondták, hogy holnap estére Topolyára utazunk – vonaton. Izgalom és remegő félelem fogott el. Hallottam és láttam is, mekkora sebesség­gel száguld a vonat. Aki benne ül, elszédül, és talán meg is hal. És azután semmire sem emlékszem, csak arra, hogy bent ültem a vonatfülkében, mint egy ketrecbe zárt fiatal vad, s nem mertem az ablak felé fordulni. Féltem, hogy elszé­dülök, féltem, hogy meghalok. Kint szaladnak a fák meg a sürgönykarók – mondták, és biztattak, nézzem meg, milyen szép, de én nem és nem: szólni se mertem, csak riadt, kerek szemmel bámultam a szemben ülőket, és nem tudtam, arra már nem emlékszem, gondoltam-e valamire, de az a hasonlíthatatlan féle­lem még mindig itt él bennem, az a fajta félelem, amely kiáltani sem mer, az a kemény, sűrű félelem, melyet semmi se képes feloldani... Az út Kishegyes és Topolya között 12 km, vonaton alig negyedóra, mégis sokszor még ma is úgy érzem, hogy első utazásom félhomályos vonatfülkéjében ülök, s az elkerülhetet­len végzetbe rohanok. Furcsa félelemélményem nem oldódott fel; nem oldódott föl, mert arról, bár óriási megkönnyebbülést jelenthetett számomra, nincs emlé­kem, hogy akkor Topolyán megállt volna velünk a vonat, s elhagytuk volna ennek a szuroksűrüségű félelemnek a házát.

űrpilóta a bölcsőben

Már szinte babonás szokásommá vált, hogy mielőtt eloltanám az olvasólámpát, megnézem a kis Gábort az ágyában. Szeme helyén két fekete vonal, a sűrű szempillák. Alszik, mint a tej. Két kis összeszorított öklét föltartja, mint valami harcos forradalmár. Fehér főkötője akár az űrpilóták sisakja. S miért ne lehetne űrpilóta? Ha most nem, húsz év múlva. Húsz év múlva így alszik majd, ilyen mély gyerekálomba merülve, messze tőlünk, a Földtől, valahol a csillagok határán, s mi aggódva kísérjük útját a televízió képernyőjén. Vagy fölösleges lesz akkor már az aggodalom? Szeretném, ha ez a féltés megmaradna és csak erősödne, még abban a majdani, abszolút biztonságos világban is.

aranytallér

Szilvalekvárt főztek a szomszédban, annak az illata lengte be a mi udvarunkat is, fürödni és úszni lehetett ebben az illatban, megfényesedett és megédesedett az őszi kora délután, valami könnyű és öntudatlan mámorba olvad ilyenkor a lélek, együtt lélegzik az elemekkel, eggyé válik velük. A konyha nyitvatartott ajtaján, a legyek ellen függöny lóg, de a fény a ritkás vásznon át beszűrődik, s megcsillan az ivópohár peremén. A poharat Anyám ebéd után pernyével lúgozta tisztára, a leterített asztal közepére állította, s megtöltötte vízzel. Ezt nem láttam, s most mégis tudom, hogy a tiszta, felsepert, lefüggönyözött konyhában, az őszi koradé­lután csöndjében ott áll az asztalon az ivópohár, peremén fény fut körül, s hogy az asztalon trónol, már-már a rend és a tisztaság jelképévé magasztosul. Benne a kristálytiszta víz ős nyugalmú. Ilyen háborítatlan most a lélek is.

A gang szélén fehér, zománcozott lavórban színültig töltve víz melegszik a napon. A lavór vize a gang árnyékos mennyezetére veti a napfényt, egy óriási aranytallért, meg-megcsillan a mennyezeten, mintha önmagával játszadozna. Minden olyan anyagtalan volt, könnyű és lebegő, akár az öröklét, amikor váratla­nul megszólalt a lélekharang.

Mintha valaki lélekszakadva körülfutná a falut, s elhaló erejének végső megfeszí­tésével tudatná az iszonyatos hírt.

Valaki meghalt.

Ilyenkor Anyám mindig kisietett a ház elé, s úgy hallgatta, fájdalomba meredve, a lélekharang szaggatott, türelmetlen, visszavonhatatlan üzenetét.

Valaki meghalt. Ellenség vagy jóbarát? Ebben a pillanatban sosem gondolt erre, a döbbenet pillanata nem latolgat.

A szilvalekvár és a bibliai békesség illatát egy szempillantás alatt elsodorta a fagyos fuvallat, ízzé-porrá törte a sorsunkra való ébredés.

– Ennyi az élet – mondta Anyám önmagának egy pillanat és fölfordulunk. Mindenkit elsiratott, ismerőst, ismeretlent egyaránt. Sosem jajgatva, mindig ön­magában, könnyeivel elbújva a világ szeme elől.

Ha később megtudta, ki a megboldogult, s véletlenül ismerte, néhány percre még föltámasztotta haló poraiból. Elmondta a vele való utolsó találkozását. S ezt úgy tudta elmondani, hogy a halott csakugyan újraéledt, ott mozgott közöttünk, s azok is látni vélték, akik sohasem találkoztak vele.

De megrendülése nem tett különbséget ismerős és ismeretlen halott között. Tudta, ha sohasem is fogalmazta meg magának, hogy érte szól a harang.

– Ránk kaparják a földet, s onnan többé föl nem kelünk.

Ezt szokta mondani, pedig templomba járó asszony volt.

Csak a halált és a gonoszságot gyűlölte engesztelhetetlenül.

Egy önmagával játszó, megfoghatatlan, tüneményes aranytallért hagyott nekünk örökségbe.

tejfehér fény

Este fél nyolckor szálltam ki az autóból az egyik bácskai falu főutcáján. Október utolsó napja volt. Az utca néptelen, egy lelket sem látni sehol, az út közepén álló fe­hér, karcsú templomtorony mintha meglepődött volna a magános autó láttán – kissé hátrahőkölt, olyanformán, mint a máglyatűznél melegedő ember, s a két fehér házsor is olyannak tűnt fel, mintha fordított perspektívából látnám: a közelség zsugorította, a távolság megnyújtotta, megnövesztette a tárgyakat. Nyugodt, hangtalan holdfény öntötte el az utcát. Sose voltam szerelmes a Holdba. Sose voltam holdbámuló. Mégis, mi ejtett most meg? A pillanatnyi varázs rejtélyét csak később, már a falut hátam mögött hagyva tudtam kibogozni. Ha nem is voltam soha holdimádó, alkalmasint olykor mégis hiányozhatott ez a tejfehér fény, ahogy csöndesen végigfolyik a falusi utcákon. Az imént hirtelen talpra ugró örömöm erre az egyetlen adum. S hogy nem mindig az vagyok, aminek hiszem magam.

üres este

Sötétkék bársonyszalag a feleségem hajából, azt göngyölgetem. Leteszem az asztalra, szétugrik, mint egy rugó. Evvel szórakozom. Még csak néhányszor volt a hajában, nincs megtörve, elnyűve. Buta rongydarab. Buta pillanat. Itt vagyok, hátam mögött vetett ágy vár, s tudom, hogy alszom el benne. S tudom, hogy reggelig elvesztem magamat is, mindent. Elmúlik ez az üres este. Hárommilliárd ember él a Földön, s ha ezekhez hozzáadom azokat a milliókat, akik itt, ezekben a könyvekben, könyvtáram könyveiben élnek tovább, végképp nem tudom, kit okoljak azért, amiért itt vagyok és így vagyok. Valóban vannak az ember­nek pillanatai, amikor legelviselhetetlenebb számára önnön létezése.

tél

Késő este a tévé műsorzárása után kiállók egy percre a teraszra, hogy kiszellőz­tessem a fejem. Mindjárt megcsap a friss köd illata, a télelő íze. Nem örülök neki, a közelgő télnek, de mivel ezzel a ködillattal egyszerre régi és nagyon kedves emlékek villannak fel bennem, rámosolygok magamban egy pillanatra. Lent a villany alatt, a szitáló köd hideg fénysátrában, egy fiatal pár toporog, kezük a zsebükben, állnak egymással szemben. Didergő csend van, fekete, láthatatlan és néma a mennybolt.

Már indulnék befelé, amikor valahol fölöttem, a bizonytalan, vaksötét halott or­szágban egy elveszett tiszta hang szólal meg, s mindjárt válaszol rá egy másik; olyan, mintha néhány ember kétségbeesésében vaktában lövöldözne. Rövid kiáltó hangok; monoton párbeszédben vonul el a fejem fölött egy vadlibacsapat. Semmit se látok, csak a hangpöttyöket hallom, s ebből állapítom meg a csapat vonulási irányát. Kelet felől jönnek, s nyugat felé tartanak. Élő meteorológiai állo­más! Ha igazuk van a régi öregeknek, akkor kelet felől hamarosan lehűlés várható.

De most nem ez foglalkoztat, nem ez diderget meg egy pillanatra, hanem ezek a tapogató, hívogató s válaszolgató hangocskák, az élet jelenvalósága a mélyen alvó világban. Azt mondom magamban: Milyen szép! Legutóbb gyerekkoromban hallottam éjszaka vonuló vadlibacsapatot. Örültem, hogy hozzák a hideget, az igazi telet.

Milyen szép, suttogom magamban újra, pedig elmondhatatlan szorongás nyom. Csakugyan közeleg a tél?

egy mondat

– Látod, hogy megnőtt, már eléri az asztalt!

Ezt apám mondta egy olyan valakinek, aki bizonyára ritkán látott bennünket, ritkán járt hozzánk. Hárman voltunk a szobában, apám, az az idegen ember és én, aki már a földről ágaskodva elérte az asztal szélét. Apámnak csak erre az egyetlen mondatára emlékszem, nyilván, mert büszkeséggel tölthetett el. De éppen ezért annak a délutánnak a hangulata kitörölhetetlenül él bennem. Mert délután volt, kint magasan állt a hó és sütött a nap. A szoba tiszta volt és meleg, a két ember meghitt beszélgetése töltötte be. Sem a tiszta szobának, sem a verőfényes téli délutánnak ennél mámorítóbb képe nem él bennem. Mi okozta ezt? Minek köszönhetem ezt? Annak a véletlenül elcsípett egyetlen mondatnak, amely nyilván nem is a beszélgetésük témájából folyt, csupán apám mellékes megjegyzése lehetett. Ha az a jelentéktelen, elejtett mondat akkor nem hangzik el, avval a délutánnal kevesebb volna most az életem.

ebéd

Látom, tyúkot vágnak ebédre. Az áldozat összekötözött lábbal a konyhába nyíló erkélyajtóban ül, megszámlált perceihez képest csaknem vidoran. Meglett, de még nagyon kíváncsi asszonyság. Szemmel látható érdeklődéssel ismerkedik új környezetével. De nincs megilletődve, s ami még érthetetlenebb számomra – gúzsba kötve sincs elcsüggedve. A fejét hetykén tartja, vérvörös, gyógyuló se­bektől pöttyözött taréja kapatosan félrecsapva. Alighanem valamelyik türelmet­len, tapasztalatlan kiskakas sebezte ki taraját, szerelmi buzgólkodásában. Ami­kor még ez a gyanútlan pára valahol a szemétdomb környékén kapirgált. Most itt csücsül a konyha küszöbén, ki akarok lépni mellette az erkélyre, barátságosan rámkárál, leguggolok elébe, gombaszeméből megindító bizalom sugárzik. A há­tam mögött már fenik a kést a nagyvájdling peremén.

Sunyin kisurranok a konyhából. De a szobából is jól hallom a kétségbeesett szárnycsapkodást, s míg ezeket a sorokat papírra vetem, vasárnapi ebédünk vére lassan elfolyik.

a dajkám és én

Rólad beszélnek. Feszült figyelemmel hallgatod a szavakat, belül, legbelül meg­remegsz, rólad van szó, és te mégse tudsz semmit. Rólad és a dajkádról. Jól összefértél vele, szeretted azt az öregembert. Vállára omló fehér haja volt, úgy nyírták, hogy fejére szakajtót tettek, s azt a hajat, ami kimaradt a szakajtó alól, szépen körülvágták. Ezért nevezték el Nagyhajú Márkusnak. Ott ültél a térdén, el is aludtál a karjaiban. Kapaszkodtál nagy hajába és lecsüngő bajuszába. Ha nagyon hozzábújtál, érezted foltos mellényének a szagát; kesernyés, de jó do­hányszagot lehelt rád fogatlan szájából. Lepedő-nagy tenyerével betakart. Biz­tonságban voltál a karjában, ő tudta, hogy te ki fia vagy. Megjegyezte magának a szemed és a hajad színét, kezed mozdulatait, nyivákoló vagy bugyorgó hango­dat. Figyeld a szót, mert rólad beszélnek. Te ezt az öregembert nagyon szeret­ted, megismerted, amikor vittek feléje, repkedtél karjaiddal. Te egy kis állat voltál még. Mikor apád és anyád dolgozni ment, átvittek a szomszédba a nagy hajú öregemberhez, ő vigyázott rád, úgy vett a szárnyai alá, mint egy vénséges vén bölcs, torzonborz madár, s amikor megmozdult, hallottad, csikorognak a csontjai. Emlékezeted mégsem őrzött meg róla semmit. De találkozni fogsz még vele, az időtlenségben, az anyag öntudatlanságában, porod a porával.