Már
kapható
Tanácstalan köztársaság
című
számunk!
2019.
Brasnyó István
Az egyetlen szóért
Fodor József verseiről
1966. május 1.
Nagy az a szakadék, ami a művész-embert elkülöníti az ember-embertől; az egyetlen lényt, az egyetlen lénynek a lényegét minősíti így ‒ kétféleképp: egyfelől a művészi, másfelől az emberi. A párhuzam sokszoros, a szakadék tulajdonképpen nem is vízszintességével, inkább merőlegességével jelöli a mozgást, mely a mű és az ember közé ékelődik. Hogy a kép érthető legyen, meg kell jegyeznünk, fogalmilag a költészet is tartalmazhat mértani és fizikai hiányokat, ha ez tökéletesedésre nézve történetesen szükséges vagy épp nélkülözhetetlen.
Igazolja a fentieket az is, hogy a költészet nem norma, inkább feltételezés, tehát nem rend, hanem a r e n d e 1 l e n e s n e k a kultusza, vagy legalábbis e felé törekszik. Feltételezés annyiban, amennyiben a természet is feltételezi ugyanazt, vagy ha részben feltételezi ugyanazt.
Mert vannak-e például kék nyarak? Ha valaki tárgyilagosan akarná ezt bizonyítani, meg kellene mutatnia a kék nyarat, hogy szemünkkel lássuk. A költő egy tipikus hangulat megteremtésével nemcsak hogy elhitetni tudja velünk, hanem bizonyítani is a kék nyár létezését, méghozzá úgy, hogy érzelmi alapot biztosít a feltételezésnek, amit a természet lehetővé tesz: tehát a nyarat és a kék színt úgy állítja egymás mellé, hogy lehetőség nyíljon az abszorbcióra, hogy hiteles vegyületet kapjon. A hitelességet, a képzettársítás igazolja.
Az írás mindig annak szól, aki meg fogja érteni. Fő jellemzője a részleges hatás. Míg a szobor, a festmény csak ábrázol, illetve feltüntet ‒ tehát ott marad a térben és hatása az egészet, a teljeset vetíti ‒, az írás a zene igényével hat: visszavonhatatlan pillanatokat tudatosít bennünk. Már önmagában is múlékony.
Mint mondottuk, az írás azért várja olvasóját, hogy elébe tárhassa a létezés folyamatának tulajdonságait ‒ valamit tisztázni akar. És ehhez a tisztázáshoz az olvasó nélkülözhetetlen.
"Óh, röpke napnak törpe szenvedése,
Feloldva egy Nagyban!"
(Az építő éneke)
Szükség van valakinek a jelenlétére, az értelmére; ám a vers tud várni is, hisz költészetre kevés esetben van kimondottan szüksége az egyénnek vagy a közösségnek. Hogy pontosabban fogalmazzuk meg: ezt a gondolatot ki kell bővítenünk. A költészet manapság a Janus-arc bélyegét viseli magán, ami valójában nem megosztottságot, hanem egy olyan egységet jelent, amelynek egyik része feltételezi a másikat. Egyik része határozottan egy eszme, egy ügy szolgálatában áll; a másik része igyekszik önállóan szerezni érvényt magának. De valójában egyik sem, közszükséglet: a költészet szükséglete mindkettő. Itt visszatértünk oda, ahonnan elindultunk, visszatértünk a költészethez, amely legalábbis így szokták mondani, válságba jutott.
Az ilyen válság költőnek sohasem jut tudomására, ahogy az sem, hogy művészit, nagyot alkotott, nagyobbat, mint előtte bárki ‒ erre is figyelmeztetni szokták, akár arra, hogy amit művel, az már rosszabb az átlagos klapanciáknál ‒, függetlenül attól, hogy a valóság-e ez, vagy az ellenkezője.
Ennyit feltétlenül szükséges volt elmondani Fodor József költészetének részletesebb ismertetője előtt, hogy megsejthessük új könyvének dimenzióit, és hogy ebben az érteleimben tolmácsolhassuk gondolatait.
I.
Már említettük, hogy a vers a "rendellenesség" kultusza, vagyis azzá kell lennie, oly értelemben, hogy konstruktív hatásával elősegítse a nyelv fogalmi köreinek bűvölését illetve finomodását, vagyis fokoznia kell a nyelv é r t h e t ő s é g é t. Ám Fodor József művészetével kapcsolatban még egyszer, elmaraszthatatlanul kapcsolódnunk kell e kultusz jelenségéhez a versen keresztül. Csak így foghatjuk fel teljes egészében munkája bőségét, úgyszólván zuhatagát, annak ellenére, hogy könyvében csak két alapvető fontosságú mű tűnik ki dicséretes hangvételével, két terjedelmes költemény, Az építő éneke és az Alexandros. Versei nagyobb részén, a tökéletes, zárt forma ellenére, érződik, hogy félig-meddig "üresjáratban" keletkeztek, vagyis annak a következményei. De ez a munka semmi esetre sem lehet negatív, mivel személy szerint szükségesnek érzi az "emberi" dalokat, és ezeken az apró verseken keresztül műveli a v e r s- k u 1 t u s z t.
Hogy itt valóban a vers kultuszáról van szó, azzal magyarázhatjuk, hogy egészen jelentéktelen, érdemtelen dolgok szólnak a versekből, apró élményeik vagy egészen felületes gondolatsorok.
"Hattyúk isteni fönsége az őszi vizekben,
Márványsima álmuk mámora mint meg se lebben,
Míg csillámmal szántja lába a halk-ittasoknak
És körül az árba a sárga vén fák zokognak,
És rezzenéstelen csöndje önkívületében
Nyugszik enmélyében és a benne ott fürdő kékben,
Nyár és vihar után, mely felverte dúlt fenékig ‒"
(Hattyúk isteni fönsége)
Tulajdonképpen nem mentes a formalizmusoktól; ám játékossága a megszokottól jóval komorabb, mintha egy örülni egyáltalán nem tudó teremtmény ropna előttünk gyors táncot, és extázisban mondaná az egymásra ütő szavakat, a fogalmak mindent elnyelő áradásában; a végsőkig megfeszülő agy- és izomkoncentráció lángként felcsapó hullámait. Nehéz mással magyarázni ezt a költészetet, ahogy nehéz lenne az átmesélése is: és ez a legnagyobb erénye, hogy nem a tárgyak zárt sorfalával, hanem a gondolatátvitel sűrű hálójával operál, visszaegyszerűsíthetetlenül, az elemek valótlan izzása közepette. Mert hideg költészet ez, sőt rideg, majdcsak nem könyörtelen ‒ a világot kísérli meg kimeríteni a medréből.
Csakhogy a világ képe egy magasabb egységen nyugszik, és ha követjük a nyomát, az egyetlen i g a z szó mítoszáig jutunk a költői elme legtökéletesebb találmányáig.
"Mint világ előtti mély
álomból vad-hirtelen feltépve
s kivetve, lélek,
Kezed elengedve úttalan útnak
és térnélküli térnek,
Szemed nyitva-csukva, ámulva, félve,
vad érthetetlenekben,
csudákban,
Rettenetes, bűvös, száz
kérdésre zárt, gyönyörű s
iszonyú, néma-néma világban.
(Hegyek, villanó völgyek)
Fodor József szenvedélye a "szárnyalva szólás", a mély és egyöntetű versstruktúra, a méltóságteljes beszédmodor, az emberhez illő hangszínek és -súlyok. Épp ezért mondhatjuk a versek egy részét sikertelennek, mert ‒ az egyéni intonáció és kidolgozás ellenére ‒ sok helyütt nem eléggé tökéletesek, ha a verseket időben szemléljük. Mindenki saját ízlésének megfelelően ír és építi esetenként azt a bizonyos "katedrálist szavakból" ‒ ahogy Guillevic, mondta Füst Milán egyik versére; a módszert teljesen szabad kézzel választja ‒ ám itt mutatkozik meg első kellemetlenségünk: Fodor József munkáiban a megoldás szempontjából garmadával találunk közhelyeket. A költői nyelv régi formációinak a használata ‒ itt ne gondoljunk Füst Milán időbelien forró mélységeire, hisz egészen másról van szó ‒, melyek már tökéletesen beivódtak a költői frazeológiába, mondhatjuk, hogy használatuk már csak az üres szalmának a cséplése, nagyban gátol bennünket a valódi értékek észrevételében és felfedésében, sok esetben eltakar minden egyénit. A költői nyelv felújítása különben is a mai poézis lényeges problémái közé tartozik, amit mi sem igazol jobban, mint a rengeteg nyelvi-formai kísérlet, amit még a költők hadából is sokan a legkevésbé sem szándékoznak megérteni, vagy legalább tudomásul venni.
E tekintetben Fodor József semmiképp sem tartozik az újítók közé, művei inkább a költészet egy korszakának rendszerezését alkotják.
II.
"Mi a kalandot kergetjük mindenfelé" ‒ írta Apollinaire egyik utolsó versében, "költői testamentumában", az Egy szép vörösesszőkéhez címűben. A kaland az elsődleges, az élet a k a 1 a n d b a n jut felszínre teljes egészében, akár a bűnben, a kaland az értelme, a megtestesülése. A költészetet csak a kaland függvényeként szerepeltethetjük. "A Kaland s a Rend pörpatvarának" mérlege feltétlenül a kaland javára billen: "Legyetek elnézők, ha minket összemértek Azokkal akik ápolják és folytatják e rendet (...) Fel akarjuk kutatni a jóság tájait hatalmas ország s minden hallgat ott" (Radnóti M. fordítása).
Visszataszító és nevetséges lenne ezt a verset szociológiai aspektusból magyarázni, hisz minden szava a tökéletességig világos (ars poeticáról van szó): a költői lény idomait igyekszik idézni.
Fodor József esetében viszont már "elég volt a kalandból", a forrongás értelmében vett kalandból:
"A forró fák felett már csendesen
Delel a nyár. Elég volt a kalandból,
Mely képtelenre sarkall és merész
Száz távlattal hív. Most késői útján
Kabátját dobja a Vándor, utolsó
Csúcsot hágni; vagy messzi, álmodott
Tájakon lépni".
(A forró fák felett)
Mindent az egyetlenre, a végsőre tesz fel; és ez ilyen értelemben a költészet megtagadása, valójában anti-költészet, a művészet hosszú, az élet rövid stb., ennek a szellemében indul el a költészet is önmagát megváltani, de sohasem érhet el az utolsó tett határáig, a tökéletes affirmációig önmagával szemben, természete meghatározatlan és meghatározhatatlan, kifürkészhetetlen. A végső út egyoldalúságában sohasem láthatunk határozott cselekvést, sem örökérvényű célt.
Klasszicizáló irányzatossága az antik sztoicizmussal van rokonságban, az "isszonyú sors" segítségére támaszkodik, a végső és legnagyobb hatalomra, a Hatalomra, mely valami egészen idegen világból szállott alá és az emberek között a gonoszságot terjeszti; az ember és a sors összeütközése kulminál a könyvben ‒ a Sors megkeseríti az élet javait, és a csupa-haszontalanság életet.
A költemény a formában testesül meg, általa válik bonthatatlan, kerék egységgé ‒ tulajdonképpeni világképpé: gonosz világban élünk.
A hangsúlyos, metrikus képletek a maguk tisztaságában egy olyan összhangzást eredményeznek, amely nagyszerűen és a maga pontosságában tökéletesen láttatja és dicséri a mestert, aki mindennel tisztáiban van, ami számára és költészete számára nélkülözhetetlen. Nagy arányú megfontoltságról tanúskodik a szabályos verslábak szabálytalanná tétele, az apró, szándékos botlások, a hangzás-béli atonalitás.
Épp ezért érezzük idegennek az egyre redukálódó költészeti szabályok forgatagában, mert ma már nem írnak így, és valószínűleg többé soha, hisz a költészet tartalmi elemeit egyre jobban kiszorítják az érzelmiek, mind nagyobb mértékben csappan a költők "Lust zum fabulieren"-ja.
"Fáradt vagyok, ma unom a sok csudát,
Ma nem vagyok.
Holnap újra izzok, rajongok, teszek,
Hiszek, futok.
Holnap más leszek, harcos, víg, vakmerő, ‒
Ma így legyek,
Lágy mélybe vágyó, míg még fönn járlak én,
Dombok, hegyek".
(Óh, hegyek)
Beállítottsága a költeménnyel való azonosulást és összhangot érleli az olvasóban, tehát a kommunikáció fokát lényegében a vers mélysége jelzi: ebben az esetben azt, hogy könnyen érthető költészettel állunk szemben, valami módon magától értetődő költészettel. Bár a jó vers sohasem múlhat a kommunikáció tökéletességén vagy annak teljes hiányán (ami egyben felfogást is szab a versnek) ‒ itt csak arról lehet szó, hogy a költő mekkora betekintést óhajt adni mikrovilágába; hogy művészi fogásokkal él-e, és milyen minőségben, fontosnak tartja-e az elzárkózást, avagy nem stb.
— A klasszicizmus patetikája és patinája könnyen zavarba hozhat bennünket, ugyanis formai szempontból nehezen fedezhetjük fel mögötte a testestül-lelkestül mai embert, akinek a költészet tulajdonképpen csak lehetőség a reagálásra, akinek ösztöneit minden új nap és esemény be tudja indítani, lázba tudja hozni, ki tudja váltani belőle a költészet szempontjából a gyakorta elmarasztalhatatlan élményeket, aminek ugyan nagy hátrányai is lehetnek. A könyv olvasása közben ugyanis gyakran futunk a 1 k a 1 m i ihletésű versekre, melyek egyáltalán nem emelik a megadott nívót, inkább többnyire jóval alatta mar adnak (pl.: A sors szövedékében ‒ Kennedy elnök meggyilkolásakor; Mily nagyot mértél ‒ József Attila halála 25. évfordulójára; Vihar fodrozza Atlantiszt ...; Nő az űrben ‒ Valentyina Tyereskova űrrepülése alkalmából; Egy veterán levelére ‒ A Magyar Vörös Hadsereg 45. évfordulóján stb.)
III.
Végül még ki kell térnünk a már említett két költeményre, Az építő énekére és az Alexandrosra. Nem pusztán két történelmi kiruccanást idéz a "Chartres-i katedrális egyik jámbor kőfaragó építőjének" az éneke és a macedóniai Sándor monológja a Julum folyó mellett, hanem egy ellentmondásokkal viaskodó lélek két egységének párharcát, a "semmi" és a "minden", az "egész" és a "hányad" viadalát.
Mindkét darab számvetésnek készült: Az építő éneke művészinek, az Alexandros pedig többé-kevésbé eszmeinek. A Tökéletes, a Jó, a Teljes birtoklásának vágyában kell keresnünk azt az indulatot, melynek e költemények az eredői.
"megszólal belül
A végtelen-vágy; mert két-arcú lényünk
Egy teljet szomjaz: és mit itt a térben,
Létben, napban tehetsz, elvégzi kéz,
Erő, ‒ de mit munkáljon az a részed,
Mely sokszor úgy szenved benn, mintha nem
Innen való volna"
(Az építő éneke)
Elérkeztünk ezzel ahhoz a ‒ dolgozatunk legelső téziseként említett ‒ szakadékhoz, melyet, úgy tűnik, a lét rótt ránk: itt már nem léteznek többé érvek, csak feltevések, még inkább csak tények; körülbelül eddig terjed a tudásunk. Ami ezt a nagy egységet illeti, melyről a fentiekben volt szó, nem tudtuk véglegesíteni, gondolom ezt oly értelemben, hogy sem helyét nem jelöltük meg, sem értékeit nem bizonyítottuk eléggé hathatósan, és hátrányait is alig-alig ismertettük. Esetünkben ez fölösleges is lett volna.