Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

2. évfolyam 14. 15. szám

Fehér Kálmán

1966. március 1.

I.
Minden angyal vesztett hite
Ruhátlanul itt terül,
Fájdalmában így került
Erre a viselős tájra, ahol szabadon szétrúghat.

Messze a begy!
Távol az ég!
Alattunk van e föld, hogy ne legyen közöttünk különbség,
Alattunk ez fekete-kemény,
Átkában is kemény.
Vérünket issza!
Csapolja!
Kitárja körénk a ballangók szemét,
Uszítja a földtől elvált szellemét, s azt
Ami a rögökből kiömlött:

Hogy megragadjon bennünket a vetés,
Hogy megfogjon bennünket a vetés,
A nagy herés fölfogja estünk, ha már nem tudjuk
Életünket itt, ezen a tájon tovább mélyíteni.

Mert oda a szemünk világa
Merít oda a lábunk járása
Nélküle
Nélküle
Árnyékunk sem gerjed,
Nem jön a lány tilalomba,
Zöld halomra, fekete földre —
Hiába zsaroljuk, mert íme, valódivá tette napjainkat.

II.
Gazdag lombozatú vadfia-árny,
Magját hiába irtják —
Remetéhez illőn kitart
Máig megalapozza hatalmas
Föld-csillag-forgóját.
III.
Tenyérnyi bár a hely, de nem ostoroz!
Bennünket itt
A csontok oszlopa
Fogva tart:
Ha összedől — végképp elborít,
S az oktalanul, megnyitott
Mély sebekben ilyenkor tisztulunk,
Nyelvünkben tisztulunk, mint a méh
Amely megszülte már a gyermekét.
Mind áldott s egyben átkozott
E mindennapi hely,
Ha egy rakásba gyűl
A bölcsesség köré.
Ez lett az erősségünk jele.
Ennyi hatalmasságot legalább megengedhetünk magunknak
Fegyverek idején
S a magzatok idején,
Akik átélik a dicsőséget e föld felett
Akik kibírják a vereséget e föld alatt
Ha megcsóváljuk a fejünket.

IV.
A termés már megkövült csontjaink körül
De nem vesszük észre.
Minden helyre a szemünk ül.
Tenyérnyi az a hely, amelyet nem ostorozna!
Ám nem hisszük el!
Esetleg
Ha már a képünk a falon is kihűlt.

V.
Már úgy látszott, hogy legyőzzük
A tűzzél mindazt
Ami a látóhatár mögé húzott
Nagy véres szaruvályúkhoz,
De a szikes gyorsain lelohadt
És a Gonoszt futni hagyta.
Ekkor volt egyedül nyugalom itt, ezen a tájon:
Lehetett a tankok nyoma éppen úgy, ahogy a vetőgépeké!
Ekkor volt egyedül nyugalom itt, ezen tájon:
Fényes nappal kilopták az embereket a határból!
Szemükben még sokáig kerítéseik fénylettek!
Lelkükben még sokáig árkok éktelenkedtek!

VI.
Belevesztünk a parancsba:
Pókfonat volt ez, ölében kelt a várakozás,
S elég is lett végre ez az életre keltett
Félelem-fullánk, az élőknek
Szoktatásul, mert a halottakra szabták kivétel nélkül:
Vétkük szerint
Életük szerint
Haláluk szerint,
A hitük nem volt fontos, sem a nemzetségük.
Csak a galambok voltak fontosak, hogy ellepjék őket,
Mint a hullamosók,
Akikkel együtt hozzák a békét és a megnyugvást.

VII.
Az arcunk néha sötét, mint az árny
Ha megjelenik a vadvizek fölött, s úszkál —
Nem hagy tisztulni —
Nem hagy égbe nézni —
Önmagunkba belemúlni, ami az egyetlen
Marasztaló cselekedet lenne, míg megjelennek
Az áztató esők, az elvert por, a sár.
Mindezek után föltörhet a gyökér,
Kúszhatnak indák,
Erősebb száradásnál válhat porrá minden —
Előbb mint az emberek,
Sajgóbb fájdalmakkal, mint ahogy kibírnák —
Mert a virradat úgyis meghozza a változást,
Amikor mindegy az égre vagy a vízbe nézni.