HOLMI DÉLELŐTTÖK

1965. május 15.

Ugyanaz a reggel.
A virágok szomjaznak, fölvetik koronájuk.
Szétgurulnak a csészealjak, lebegnek
a mágneses térben.
Mi sem változott.
Az asztal fölé ereszkedik fehéren ugyanaz a reggel,
ugyanolyan, mint más, százezer reggel
egy vándorló házban, amely ma itt, holnap amott
tűnik fel, elérhetetlen;
évszázadokat ülni terített asztalánál,
figyelve jövendőt, pontról pontra, pillanatról pillanatra,
várni,
s egy várakozásban világot járni be,
amit előre megszavaztunk,
tulajdon vesztünkre emelve poharat;
csak a fák állnak és törnek méltón fölfelé,
a fák méltóan énekelnek -
sötétben is énekelnek minden ember helyett,
gyökerükkel
holtak derekát karolva.