Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

1. évfolyam 5. szám

Stockhausen

EGY AMERIKAI KÖRUTAZÁS ZENEI BENYOMÁSAI

1965. május 15.

Két éve Lawrence Morton meg Leonard Stein meghívott Los An­gelesbe, hogy ve­zényeljem a szer­zeményemet és előadást tartsak a két ottani egyete­men. Morton az új zene hétfő esti hangversenyeinek szervezője, Leo­nard Stein pedig zongorista és évek óta Schönberg asszisztense. Azt fe­leltem: „Ha az Egyesült Államok­ban” ezen kívül is tarthatok előadásokat, hangversenye­ket, 1958 novem­berében elmegyek.

Minden napra a legapróbb részletekig ki­tervezek mindent. A Columbia egyetemen meggyőződtem arról, milyen jó hangszórói és magnetofon-felszerelése lehet egy ame­rikai egyetemnek. Az utazás ideje alatt egy tervezett előadásom sem maradt el. Ez nem utolsósorban a nagyszerű elektro­akusztikai berendezésen múlt, mert ettől függött minden. Gyakran voltak izgalmas óráim. Néha öt perccel a kezdés előtt nem működött egy, vagy nem volt meg a kí­vánt minősége. Megoldás azonban mindig akadt.

A coctail party volt az első a sok minden közül, amit ki kellett állnunk a feleségem­mel. Mégis, ezeken a találkozásokon érde­kes emberekkel ismerkedtünk meg. Mind­járt az elején találkoztunk a legtöbb, akkor New Yorkban élő zeneszerzővel. Egy hónappal később ismét New Yorkba ke­rültünk. Akkor legtöbbjüket viszontláttuk. Azokkal is találkoztunk, akik első alka­lommal nem jöhettek el: Varese, Virgil Thomson, Aaron Copland, Parch, Macerro, Sunter Schuller, Christian Wolff, Earle Brown, Toyama, Morton Feldmann, Mil­ton Babbitt és még sokan mások.

A rengeteg party ellenére ritkán akad igazi beszélgetési alkalom. Mindenki whiskyivás mellett cseveg. Mégse tudom, mikor láttam még német zeneszerzőket ilyen bé­kés együttlétben. És ugyanez megismétlő­dött minden városban.

November 4-én, délután négy órakor fölolvasásom volt a Julliard Schoolban. Ez Rochester és Louisville mellett a harmadik nagyon híres zeneiskola. A Columbia egye­temre sok hallgató jött a városból, itt az aulában csak egyetemisták voltak.

Mindkétszer az utolsó helyig megtelt a terem. A legnagyobb figyelemmel hallgattak. Arra gondoltam, milyen a helyzet eh­hez viszonyítva a német zenei főiskolákon, ahol az ember alig hall valamit a ma zenéjé­nek fejlődéséről. Pedig a Julliard Schoolt konzervatívnak tartják.

A következő nap Bostonba repültem. Itt újra találkoztam Gregory Tuckerral, a ze­netanárral és komponistával. Akkor ért vissza Rómából, ahol egy évig teljes nyu­galomban komponált. Ez idő alatt ösztön­díjat kapott. Tucker szerint a Massachussets Institute of Technologyn kedvező fel­tételek vannak egy elektronikus zenei stú­dió berendezésére, mert ott azon egyete­misták számára, akik tiszta technikai sza­kon vannak, csak egy zenei részleg van, pedig több zeneszerző is akad közöttük. Mivel elektronikai ismeretei nem voltak kielégótőek, az utóbbi években matema­tikus lett (kényszerből). Bizonyos idő óta érdekes kísérleteket végez az elektronikus hangszintézis terén. A fölolvasás után egy party volt az egyetem összes tanáraival, te­hát azokkal is, akik részt vettek az elő­adáson. Sohase felejtem el, mennyire meglepődtem azon, milyen nagy mérték­ben érdeklődtek munkánk iránt. Pedig hivatásuknak semmi köze a zenéhez. Akusztikusok, pszichológusok, matematikusok, fizikusok, műépítészek. Sehol se kap­tam annyi kritikai megjegyzést, mint ép­pen ezen a technológiai karon, Bostonban.

Utazásom ideje alatt megállapítottam, hogy meglepő főleg a nem zenészek érdek­lődése, határozottsága és megértése az elektronikus meg az új hangszeres zene iránt. Ez az összes fakultások tudományos munkatársaira vonatkozik.

Hozzá kell fűznöm, hogy az USA-ban magától értetődően, majdnem minden egyetemnek van zenei kara. Ezeken előadnak minden zeneszakot (zeneszerzést is). Természetesen ennek megfelelően művé­szeteket is tanítanak, még irodalmi kom­pozíciót is. Ott nincs olyan szigorúan el­választva az egyetem a zenei akadémiától, mint nálunk. Az egyetemekkel párhuza­mosan ún. speciális iskolák vannak. Zenei college-ok és musik schoolok (mint az em­lített Julliard School).

Cameron Baird például a saját pénzé­ből új-zenei intézetet alapított hangver­seny-, előadó-, és gyakorlótermekkel, továbbá mindennel, ami ide tartozik. „Az­után – mondta – a tanulókat és taná­rokat egyaránt magam választottam ki. Mert az egyetemek zenei tagozatán leg­gyakrabban nem túl magas a színvonal, és nem eléggé specializált a tanítás. Ez pusz­tán a kiképzésre vonatkozik. Mivel a ta­nuláshoz szükséges pénze csaknem min­den jelöltnek megvan, és mert azok kö­zül, akik zenét akarnak tanulni, természe­tesen csak kevésnek van tehetsége, meg­lehetősen szigorú fölvételi vizsgákat tar­tok. Mielőtt véglegesen fölvesszük a jelöl­tet, rövid ideig magam is foglalkozom vele.”

Bob Huge fiatal tanár Cameron Baird egyik zenei tagozatán. Huszonkét évesnek nézem. Közvetlenül tanulmányai befeje­zése után ott maradt tanárnak az egye­temen. Mikor meglátogattuk, megmutatta nagy hanglemezgyűjteményét és új-zenei partitúra-sorozatát. Két óra hosszat hall­gattunk amerikai zeneszerzők műveiből. Ez őt nagyon érdekelte, számomra pedig ismeretlen volt. Hallottam egy zenekari művet, amit Chou Wen-Chung szerzett. Ez volt a legjobb, amit egész utazásom alatt hallottam.

Ezután Lou Harrison egyik darabját is­mertem meg, továbbá egy Macerro-szerzeményt, amit a buffalói egyetem megren­delésére, röviddel azelőtt komponált. Ebben a darabban van egy dzsessz impro­vizáló csoport, amely a nézők háta mögött egy karzaton játszik. Egy másik, ún. szim­fonikus csoport a pódiumon foglal helyet. Ezt a két játékot kapcsolta össze a szerző. Huge tudta, mi érdekel pillanatnyilag, ezért végül meghallgattam egy Henri Brant-szerzeményt.

Brant New Yorkban él. Egy zenei szín­házat kap valószínűleg, amelyben maguk a zenészek lesznek a szereplők. A hírek szerint utolsó New York-i előadása zenei cirkusz volt. Ilyen a darab címe is: Egy világ cirkusza. Minden sarokban, az er­kélyeken, a benyílókban zenész-csoportok játszanak vagy énekelnek: egyesek játsz­va, énekelve ide-oda járkálnak. A „Galaxy 2” szerzemény lemezét nem vehettem meg. A darabot Henri Brant vezényli. En­nek a Columbia lemeznek a címkéjén a következő nagyon figyelemre méltó mon­datok állnak: „Ez a fölvétel a modern amerikai zene darabja. Egy amerikai ze­neszerző és a Columbia Records egyik hi­vatalos személyiségének a beszélgetése nyomán jött létre. A beszélgetés folyamán a zeneszerző megállapította, hogy a hang­lemezkiadó társulatok elmulasztották kö­telességüket. A zeneszerző azt mondta: „Az amerikai zenét ma az egész világon elő­adják, de a kiadók úgy tesznek, mintha nem is létezne. Egyre növekszik az ameri­kai zene lemezre nem vett része.” Ezt mondta a zeneszerző az üzletembernek. Az üzletember azt felelte: „Én megváltoz­tatom ezt, ha ön megmutatja, hogy te­gyem.” Így a következő együttes tervet készítették. A Columbia évente hat nagy lemezt (ez a legkevesebb) készít modern amerikai zenével. A műveket agy ame­rikai zeneszerző-bizottság választja ki. (Tagjai közt van Virgil Thomson, Aaron Copland, Henry Cowell, Goddard Lieberson és William Schuman is). Mindig olyan művészek adják őket elő, akiket maga a szerző választott ki, és akik munkáját ő irányítja vagy ellenőrzi. Ily módon első­rendű és autentikus előadásokat kapunk. A művek a zeneszerző-bizottság ítélete alapján a legkiválóbb és legszebb amerikai zenét képviselik.” Eddig a címke szö­vege.

Bob Huge Buffalóban egyike azoknak a fiatal zenetanároknak, akiket az amerikai egyetemeken megismertem. Mindnyájan nagyon jól keresnek, megvan a szükséges szabadságuk az előadásban, mert nincse­nek szabványos tanítási előírások. Állítom, hogy a jelenkor zenéjéről mindnyájan a legtöbbet tudják (hanglemez- és partitúra-tanulmányok alapján), továbbá az akuszti­kában és a hangtechnikában is alapos is­mereteik vannak.

Első pillanatban föltűnik: a fiatal ame­rikaiaknak nincsenek előítéleteik, tele van­nak tudásvággyal. Ehhez járulnak még a zenészek kedvező tanulmányi lehetőségei. Egyetemükön kapcsolatban vannak a töb­bi művészettel és tudománnyal, elsősor­ban a természettudományokkal.

Nagyon sok ösztöndíjas van köztük. Az egyetemeken hanglemez- és vezérkönyv-gyűjtemények vannak. Ezek tartalmazzák mindazt, ami a zenei hanglemezpiacon a múltban megjelent és ma kapható. Ha va­lami nincs meg, azt az egyetemisták meg­rendelhetik. Minden formaság nélkül le­vehetnék egy-egy lemezt vagy partitúrát a polcról és külön lehallgató termékben nyugodtan tanulmányozhatják az anya­got.

Huge mint kezdő, heti 15 órát tart. Ez a legtöbb, amivel találkoztam. Megmaradt idejét komponálásra fordítja. A 36 éves Moevs professzor Cambridge-ben már csak heti 6 órát tart, ezt is egyetlenegy napon. Különben komponál. Lucas Voss, a nagyon gyorsan ismertté lett, 34 éves zeneszerző Los Angelesben tanít, mint Ar­nold Schoenberg követője. Amikor hangversenykörúton van, és heti óráit nem tarthatja meg, egy asszisztens helyettesíti. A következő esztendőben éppen szabad egyetemi éve lesz. Ez idő alatt fele annyi a fizetése. Az előadók hétévenként egy sza­bad évet kapnak, hogy teljesen munkájuk­nak szenteljék magukat vagy utazzanak.

Majdnem mindig megkérdeztem ezeket a zenetanárokat, akik csaknem mind kom­ponálnak: „Megláthatom eddigi munkáju­kat?”

Leginkább ezt a feleletet kaptam: „Ed­digi munkáimat nem mutatom meg. Nem érdeklik önt. De az új darabom egész más lesz.” Ha ezután megkérdeztem: „És min dolgozik pillanatnyilag?”' Gyakran ugyan­azt a feleletet kaptam: „Egy darabon, ame­lyet két próba után elő lehet adni.”

Ennek a következő magyarázata van.

A zenekarok, amíg egy téli idényre szer­ződésük van, csak kétszer próbálhatnak egy hangversenyt. Ha egy szerzeményt többször kell próbálni, nem adhatják elő. Mivel nagyon sok zeneszerző van, egy vagy kétévenként tartanak hangversenyt. (Ez nálunk sincs másképp. A mi városi zenekaraink műsora se jobb, a számos ze­nekar és karmester ellenére sem.) Ezért a szerző magától értetődően nem mulaszt­hatja el egy előadás lehetőségét sem, és kétpróbás darabot ír.

Mi a hasznuk a fiatal szerzőknek a nagy szabadságból, az anyagi függetlenségből, a sok szabad időből, ha ebből az üzleti szem­pontból feltételezett, általános sémából nem menekülhetnek. Lehetőleg nem szo­katlant írni, kevés vagy semmi ütemváltás­sal, passage nélkül, mert azt gyakorolni kell. Ismert technikai-zenei stílusfordulatokat kell alkalmazniuk, szokásos hangsze­relést.

A rádiónak üzleti, kereskedelmi szelleme van. Reklámgyár. Összekeveri a folytonos konzervzenét egy fogpaszta fölmagasztalásával. Ezt annak ellenére, hogy minden amerikai, akivel találkoztam, borzasztóan panaszkodik miatta, nem lehet megvál­toztatni. Meglepő, hogy van néhány állo­más, amely nem ilyen szellemben dolgozik, és ezért megnyerte egyes hallgatók tetszé­sét. Ezek a saját jóindulatuk szerint (te­hát nem rendőri előírások miatt) pénzt küldenek a rádióállomásnak. Az ilyen adók egész jó műsort sugároznak, de nagyon kevés van belőlük.

Erről jut eszembe, mit mesélt Karl Bauer, mindjárt New Yorkba érkezésem után: „Képzeld, ma reggel a Timesban egy nagy ismertetést olvastam a németországi hangversenyekről. A tudósító végül lako­nikusan ezt a fölhívást tette: Amerikai ze­neszerzők, ha elő alkarjátok adni szerze­ményeiteket, menjetek Németországba.” Bauer ehhez még hozzáfűzte: Jó nektek Németországban. Szabad rádióállomásaitok vannak.

Ez nagyon zava­ró mindaz után, amit eddig az amerikai egyete­mistákról mond­tam. Amerikában kevesen tartoznak az ún. szériazene kedvelői, vagy va­lami sztárkultusz hívei közé. Ezek valószínűleg csak azok a turisták, akik Salzburgot, Bayreuth-ot és a milánói Scalát el­árasztják. Mégis állíthatjuk, hogy a hivatalos zenemű­sorok nagy részét ez a csoport szab­ja meg. Nem utol­sósorban övék a pénz is.

A zeneiskolákban vagy egyetemeken a vezetők egy része emigráns osztrák vagy német zenetanár. Előfordul, hogy ők van­nak többségben. Úgy értesültem, hogy ezek a tanárok amerikai kollegáik között gyak­ran a konzervatív részt képviselik. Álta­lában mindent elleneznek, ami kivándorlá­suk óta az európai zenében történt. Na­gyon sokat beszélnek a századforduló ze­nei gyermekkoráról és ennek ízlését köve­tik. Kivándorlásuk óta egy helyben to­pognak, és az európai zene apostolai lettek a pogányok országában. Elítélik az ame­rikaiak zenei kiképzetlenségét. Ilyenkor borzasztóan felfuvalkodottak, holott pont nekik kellene tanítaniuk, mi a jó zene. (Hi­szen az amerikaiak is emigránsok, csak­hogy néhány évvel előbb vándoroltak ki Európából.)

Maidisonban találkoztam egy német pro­fesszorral. Előadás után följött a pódiumra. Én egy egyetemista csoporttal beszélget­tem. Szemrehányóan szólított meg néme­tül: „Na még csak ez hiányzott! Ön átjön hozzánk, és eszméivel megmérgezi ezt a technikával és materializmussal amúgy is elragadott ifjúságot. Nem veszi egyáltalán figyelembe a lelki és örök dolgokat. Mit felel erre?” Félesége mellette állt és így szólt:

„Felelnie kell. Mit is mondott az euró­pai burzsoáziáról? A hangverseny és az opera a polgári időkből származik? Vala­mi ilyesmit mondott? Biztos még kommu­nista is.”

„Hallgass – szólt rá a férje –, elszóltad magad. Most épp azért sem fog felelni.”

Ehhez hasonló német nyelvű beszélge­tést még többször hallottam. De, tisztelet a kivételnek, Louis Krasnert Syracusban ismertem meg. Ott tanít. Krasner híres hegedűművész. Jól ismeri Webernt, 1936-ban játszotta először Berg hegedű-hang­versenyét, amit azóta gyakran játszik. Ő fevételezte Schönberg hegedűversenyét a Columbiának. Krasner elmondta, hogyan jött létre ez a fölvétel. Mitropoulos és Krasner a művet lemezre akarta venni, de nem akadt társaság, amely a pénzért megfelelő számú próbát tartott volna. Mit­ropoulos erre szerződést kötött, amelyben kötelezte magát, hogy egy-két jólmenő da­rabot vezényel. Ezért cserébe egy próbát nyert a hegedűversenyre. Ezután a többi darabok próbáját is megbeszélhette és így végre előadhatták a darabot.

Most nem akarok minden egyetemről részletesen beszélni. Minden reggel repülő­út, utána új emberek, új viták; hangszó­rók, magnetofonok ellenőrzése; előadások, fogadások.

Az egyik egyetemen nagyon keveset tud­nak arról, ami a másikon történik, melyik zenész, főleg zeneszerző van ott, mit ír. Túl nagyok a távolságok.

A felolvasásokat 200–800-an látogatták. Leggyakrabban mintegy 500 hallgatónk volt. Rendszerint este tartottunk előadást „publiclectures”-képpen. A városban min­dig kihirdették őket és a lakosok is el­jöttek. Kivétel nélkül nagy örömmel fo­gadták az előadásokat. A kérdések alapján megállapítottam (előadás után tették fel őket nyilvánosan vagy zárt körben), hogy a legapróbb technikai részletekig megértet­ték mondanivalómat. Az amerikai egyete­misták, akikkel beszéltem, általában intel­ligensek. Ezt főleg tárgyilagosan, nem vi­tázó jelleggel föltett kérdéseikből állapí­tottam meg. Olyan elragadtatásra képesek az általam előadott zene iránt, hogy ön­kéntelenül is ez a gondolatom támadt: „Ki tudja, meddig tart ez? Lehet, hogy csak az újszerű ragadta magával őket, főleg az elektronikus zene. A németeknél ez tovább tartana. Sokan már eleve elvből elvetnék az egészet; de azoknál, akik elfogadnák, örökös benyomásokat hagyna.”

Akárhogy is van, nem mondhatok sem­mit. Ki kell várnom, amíg ugyanezekkel az emberekkel évek múlva találkozom. Az első benyomás, amit rám ez a mintegy 15–25 éves nemzedék tett, mindenesetre kecsegtető. Úgy látszik, hogy nincsenek köz­tük törtető egyének, valóban kutató mun­kások. Talán túl közel állnak egymáshoz az egyetemisták, vagy túl egyforma az éle­tük. Legnagyobb részük intézetben él, amit az egyetemmel egységben igazgatnak. Olyan egyetemista egyesületek, amilyenek a né­metországi egyetemista városokban vannak, itt nincsenek. Föltettek a tárgyilagosakon kívül még néhány meddő kérdést is, pl. „ön is emócióval dolgozik, vagy pusztán intellektuálisan; érzéssel tehát, vagy csu­pán értelemmel”. Ezt először a Julliard Schoolban kérdezték. Amit akkor felel­tem, azt mondtam később is mindig. „Mi­ért gondolják, hogy szkizofréniás vagyok? tudniillik, hogy értelmem elvált az érzé­seimtől.” Erre józanul és nem megsértődve válaszolták: „Rendben van, visszavonom a kérdést.”

A következő kérdés megértéséhez ma­gyarázatot kell fűznöm. Azokról az asszo­ciációkról beszéltem, melyek az elektro­nikus zenében előfordulnak. Azt mondtam, hogy az új-elektronikus zenei kompozíció legfőbb kritériuma: Milyen távol tudta a szerző tartani darabját azoktól az asszo­ciációktól, amelyek a hallgató tudatát el tudnák téríteni a zenétől. A hallgató ugyan­is harangokra, orgonára; madarakra, vízre; egy W. C. zörejre gondolna és nem fi­gyelne tovább. Ezután minden magyarázat nélkül előadtam Ligeti „Artikulációk” cí­mű elektronikus zenei darabját. A hallgatók háromszor nevetésben törtek ki. Először erősen, másodszor gyöngébben, har­madszor orkánszerűen. Miután kedvükre kinevették magukat, szárazon fölolvastam nekik a következő szöveget: Mikor az emberek ezt a szerzeményt hallják, nevet­nek (újranevetés). A szerző és akik a stú­dióban vele dolgoztak, szintén nevettek (újra nevetés). A stúdióban sokszor hallunk olyan hangokat és zörejeket, ame­lyek kevésbé civilizáltak (nagy nevetés). Ez azért van így, mert egyes hangok vagy zajok bizonyos hangokra emlékeztetnek bennünket. Olyanokra, amilyeneket más összefüggésben már előbb átéltünk (csend). Az asszociációkat képzeteink alapján al­kotjuk és később újra elveszítjük őket. Ezért nem mondanak semmit sem a zene formájáról vagy a szerzemény ilyen hang­jairól, zörejeiről. A hangszeres zenében is van ilyesmi. Egy trillázó síp és egy zongo­ra hangja önmagában nem okoz nevetést. De a két hang együtt komikus hatást vált ki.

Mindjárt az előadás után föltették a kér­dést: „Észrevettük, hogy ön ismeri a han­gok, esetleg az egész zenedarab pszicho­lógiai hatását a hallgatóra. Fölhasználja-e mindezt, amikor komponál, előre meghatá­rozott módon, tekintettel a hallgató biztos reagálására?”

Tudtam, előbbi beszélgetésekből, hogy Amerikában a kompozíció tanításában a pszichológia egyes tanároknál nagyon fontos. (Más téren még rosszabb a helyzet. Freu­dot pl. szélsőségesen vulgarizálják.) Azt feleltem: „Ki tanította önt arra, hogy ilyes­mi volna a célunk?” (hallgatás).

Hat hónapig ül­dözött minden nyilvános helyen, állomáson, repülő­téri váróteremben, bankban, üzletben, étteremben, hotel­ben, felvonuláso­kon, vasúton, om­nibuszon, illem­helyen; éjjel-nappal; alig lát­ható hangszórók­ból kiszűrődve a fellengzős, szóra­koztató zene. „Musac”-nak hívják, a „musik” ellentéte­ként. Még most is rosszul leszek, ha rágondolok. Meg is értem a kérdést, nem tudna-e a ze­neszerző a hallga­tók bizonyos rea­gálásáról láncola­tot alkotni, a komponálás céljaként.

Isten őrizz a „musac”-tól!

III.

Los Angelos volt a következő állomásom. Még most is csodálkozom, hogy tudtunk a gyönge előkészüle­tek ellenére is el­fogadható előadást rendezni. A zené­szek később úgy vélték: egész nagy­szerűen ment a dolog. Ebből megállapítottam, hogy a szerzeményeket átlagosan játszot­tuk.

Az időmérték mindenesetre nagyon rossz volt. Két négyórás próba után, a harmadik próbán az öt zenész közül három azzal állt elő, hogy többé nem próbálhat, mert meg­hívást kapott. Ezért természetesen (100 dollárért a fölvételi időben) át kellett ven­nünk az üzletet. Megkérdeztem tőlük: elé­gedettek volnának-e magukkal, ha sem­mit sem fejeznének be rendesen, és csak a pénzt hajszolnák? Tegnap még biztos minden aggódás nélkül gondoltak a mára és a holnapra, nem tudva a pénzről, amit ma reggel ajánlottak fel nekik. Ma reggel óta pedig semmi a világon nem győzheti meg őket arról, hogy ez a pénz nem élet­szükségletük.

Jártam ezeknek a zenészeknek az ott­honában. Jómódúak. Ezt felelték: „Ha meg­hívást kapunk és nem megyünk el, azt hiszi a rendező, hogy nem akarunk többé vele dolgozni, és egyszerűen nem hív töb­bé. Erre azt mondtam: „Ha öt perccel ez­előtt 50 dollárral többet ígérő fölhívást kaptak volna, azt se fogadták volna el.”

Erre igazat adtak, de úgy vélték: én nem érthetem meg az ő helyzetüket. Ameriká­ban egész más a zenekarok helyzete, mint Németországban. Ott, amikor csak akarja az ember, nyugodtan begyakorolhat egy zeneszámot. Természetes, hogy a hivatá­sos zenésznek így több élvezetet nyújt a munkája.”

Amerikában, a haladás nagyra dicsért ha­zájában, a legfantasztikusabb technikai le­hetőségek, az ország minden gazdagsága, a zenészek csodás tudása ellenére is a je­lenkor zenéje gyakorlatilag halott. Ki­mondhatatlanul sok zenét reprodukálnak, hallgatnak; de ez csak felületes dolog, egy­napos zenei sétarepülés, vagy régi zene – olyan, amilyet Európában 50–200 évvel ezelőtt szereztek.

IV.

Utolsó amerikai napomat New Yorkban töltöttem. Este John Lewis-szel, a Modern Jazz Quartett zongoristájával Birdland pincéjébe mentünk. Ebben a helyiségben ját­szott Cout Basie, a Big Band Jazz kíséretében, este 10-től reggel 5-ig. A pincehelyiségben elég sötét volt. Az asz­tal körül minden színű és fajú ember ült és ivott meg hallgatta a zenét. John sok ismert dzsesszénekest mutatott be:

Basie-t, Gillespie-t és még sok mást. Ki­vétel nélkül barátságosak és szimpatiku­sak voltak. Csak azt vettem észre, milyen reménytelenül távol áll az ő világuk az én munkám világától. Véletlenül ismer­tem egyikük-másikuk nevét, és összeköt­tetésbe tudtam hozni a dzsessz-zenével, amit az utóbbi időben hallgattam. Az ő arcukról és szavaikból azonban megálla­pítottam, hogy fogalmuk sincs arról, ami a zenében különben történik. De honnan is tudnának erről?

A zenét a két első órában figyelmesen hallgattam. Ezek a zenészek összehasonlít­hatatlanul jól játszanak. Sokat tanultam tőlük, főleg a hangszerelésről és játéktechnikáról.

Nagyon meghatott, amikor az első asztal­nál hirtelen, mindenki számára váratlanul fölállt egy ismert, néger énekesnő, vette a mikrofont és elkezdett énekelni. A zon­gora mellől Basie intett a zenekarnak, hogy kísérje.

A zenész minden sor után gyorsan a nő fülébe súgta a következő sor szövegét. A következő szám szövegét nyilvánvalóan egyáltalán nem tudta. Mindig egy és ugyanazt a mondatot ismételte, vagy csak magánhangzókat énekelt. Végül már egész mámoros lett és elejtette a mikrofont. Hangjából most semmit se hallottam, noha legfeljebb öt méterre voltam tőle. Minden­ki elcsendesedett és nagy nehezen, egész messziről meghallottam kicsi, tompa hang­ját.

Az egyik zenész fölemelte a mikrofont, de az nem működött többé. Egy törpe, aki az est folyamán bemondó volt, dühös pillantást vetett a nő felé. Ő azonban, mint­ egy álomban, egyre énekelt, énekelt tovább. Lejött a pódiumról és az asztalok körül járkált. A zenekar Basie intésére hangosan játszani kezdett, úgyhogy semmi mást nem hallottam többé.

A szünetben egy barátnője visszavezette az énekesnőt az asztalához. Ő borzalmasan szégyellte magát, és ezután hosszasan csak maga elé meredt. A nevét elfelejtettem.

Ez az egész természeti jelenségnek tűnt. A zenészek játéka, taglejtése, összetartozá­sa. Ellenben, ha eközben arra figyeltem, AMIT játszottak, megtört a varázs. Ba­nális dolgok, holt zenei képletek sorakoz­tak, amelyeket régen, nagyon régen Európá­ban fedeztek fel, és már olyan elcsépeltek, hogy semmit se mondanak.

A zene pillanatokra magával ragadott. Utána kitisztult a fejem és rájöttem, hogy nem vagyok képes teljes éjszakán át úgy tenni, mintha nem tudatosodott volna bennem az európai zenetörténet, annak harmónia-, dallam-, vagy ütemváltási el­mélete; úgy tenni, mintha nálunk az utób­bi ötven évben nem is létezett volna zene.

Ez nagyon ostoba érzés volt, és pár óra múlva megszüntette a zene hallgatásának minden élvezetét számomra. Úgy éreztem magam, mint egy európai idegen, aki az európai zene múltjának karikatúráját lát­ja. És nem voltam elég naiv ahhoz, hogy pár órára megszűnjek EURÓPAI lenni, európai, aki Németországban, 1958-ban ze­nét ír. Le kellett volna innom magam. Ta­lán!

Fordította Mérei Katalin