„Szeretlek" — Afrikában

1998. május 1.

"Egyes társadalmakban a szavak a fontosak, másokban a kimondatlan - magyarázta nemrégiben egy interjúban Mamani Abdoulaye, hatvan-egynéhány éves nigeri író. - A kimondatlan annyira fontos, hogy van, ahol a csöndet előnyben részesítik a beszéddel szemben. Egy európai nő megrészegít a szavaival, drágám, kedvesem, szeretlek, szeretlek Nem így az afrikai nő. Pedig ő sem passzív: az érzelem ott él benne, a szívébe zárva."

Vajon honnan veszi a nyugat-afrikai író, hogy az európai nők könnyedén kicsacsogják a szerelmüket? Csodálkozna - vagy nevetne, talán sajnálkozna, nem is ok nélkül -, ha hallaná, hogy vannak nálunk nők - igaz, férfiak is -, akik fizetnek azért, hogy terápián tanítsák meg őket a kimond(hat)atlan kimondására: szeretlek. Mert mi fuldokolni tudunk attól, amit nem sikerül kimondanunk. Migrénünk lesz tőle, epekövünk és ezer más bajunk.

Valószínűleg az afrikai nőknek is, de mire ez kiderülne, addigra már vízhordással, kölestöréssel, temérdek szüléssel terhelt földi életüktől megszabadította őket a malária, a sárgaláz és ezer más bajuk.

Talán tényleg nem mondják, hogy szeretlek, de talán csak Mamani Abdoulaye-nak és férfitársainak ilyen a női eszményképe. És a nők, akik a hagyományos társadalmakban kénytelenek úgy viselkedni, ahogy a férfiak elvárják, hiszen egzisztenciálisan függnek tőlük, igyekeznek is a kívánt képnek megfelelni. Tudomásul veszik, hogy nem a szavak beszélnek, hanem a mindennapok ismétlődő mozdulatai, a mosoly, a dúdolás, a köleskását átnyújtó, sebet bekötöző, szakadt ruhát megvarró kéz, az életre szóló hűség. És az alázat.

A hagyománytisztelő afrikai férfiakat zavarja, ha a nő aktív. Ezért is tiltakoztak olyan sokáig - és néhol még ma is -, hogy a lányok néhány eleminél több iskolát végezzenek. A tanult asszony "nyugatiassá" válik: munkába akar járni, beszélget a férfiakkal, véleménye van a dolgokról és azt ki is mondja. Az igazi, tősgyökeres afrikai nő falusi és írástudatlan. (Ma még nagy többségben csakugyan az.) "Az érzelem ott él benne, a szívébe zárva." De a száját nem nyitja ki. Mi is történne, ha elkezdene szerelemről beszélni?

Ámbár egy benini fiatalember, Ephrem szerint az öreg nigeri író nem tudja, mit beszél: a fiatal afrikai nők igenis kimondják, hogy szeretlek. Ephremnek valószínűleg sok személyes tapasztalata van erről, és ha azt állítja, hogy az afrikai nők pontosan ugyanolyanok, mint mindenütt a világon a nők, azt is elhihetjük neki. Van összehasonlítási alapja, amióta ösztöndíjas Amerikában, ahonnan e-mailen számol be életéről s az abban nagy szerepet játszó nőkről.

A haussza népmese is ellentmond Abdoulaye állításának: a lányok egy szempillantás után kimondják a bűvös szót, a férfinak nincs más dolga, mint rábólintani, elfogadni. Itt ő a passzív a szerelemben, később pedig nyilván szenved a veszekedő asszonyoktól, de erről a mese már tapintatosan hallgat. Nem jó az, ha a férfi a nők áldozata. Egy másik nyugat-afrikai népmesében egy férj teljesíti követelőző felesége minden lehetetlen kívánságát: bizony bele is hal.

Afrikában különösen gyakori az a férfitípus, amelyiknek fontos, hogy ne tekintsék nőfüggőnek. "A fehér párok karonfogva járnak, a férfiakat a kar köteléke hozzákötözi asszonyukhoz", olvasom Ibrahim Ly: Toiles d'araignée (Pókhálók) című regényében, és a szövegösszefüggésből nyilvánvaló, hogy az afrikaiak lenézik a magukat ekként megkötözni hagyó férfiakat.

Pedig korántsem tradicionalista műről van szó: a meglehetősen hátborzongató történetben egy fiatal lány föllázad a kényszerházasság ellen, amely egy vénemberhez kötné az életét, és nem hajlandó a házassági szertartáson a marabu előtt kimondani az igent. Fölháborodott családja börtönbe vetteti, ahol néhány bűnös és sok ártatlan között egy házasságtörő pár is sínylődik. A fiatal nőt öreg férjhez kényszerítették - ő nem mert nemet mondani -, de amikor egy szép ifjú legény képében belépett az életébe a szerelem, nem tudott, és nem is akart ellenállni. A szerelem bűne miatt elítélteket börtönőrök és rabtársak egyaránt mélyen megvetik.

A guineai Tierno Monénembo egyik regényében (Les Crapauds-brousse, A bozótvarangyok) egy apa odaígéri a fiát egyik unokatestvére legkisebb lányának, amikor az öntudatlan ifjú jegyesek még a porban játszanak. Az ígéretnek mindenki örül, nyomban nagy ünnepséget is tartanak, a gyerekek jövője biztosítva, a nagycsalád gondoskodott róluk. Mert a családnak kell döntenie tagjai sorsáról, hiszen az egyén meghal, a család fönnmarad. "Ha az egyik ujj megsebesül, az egész kéz vérzik", tartja a családi összetartás szükségességét jelző közmondás. Csakhogy, fölcseperedvén, a regénybéli ifjú mást vesz el, méghozzá idegen, városi lányt. Az apa szégyene akkora a faluban, hogy legszívesebben elbujdosna, ha lenne hová, az anya szíve pedig egyenesen meghasad, mert férjének engedelmeskedve meg kell tagadnia szerelmetes fiát.

"Anyám azért halt meg, mert azt mondták neki, csak akkor jut a mennyországba, ha mindenben engedelmeskedik a férjének - mondja egy bamakói utcalány. - Nem akartam férjhez menni. Megalázó a nőknek." Anyját halálra verte a férje, aki a fehérek háborújából megbomlott elmével tért vissza. A történet Ismaila Samba Traoré egyik könyvében olvasható. Ugyanott egy megrendítő jelenet, amelyben egy idős anya rábeszéli fiát, vegyen másik asszonyt is a házhoz. "Öreg vagyok, beteg vagyok, nemsokára elmegyek. A feleséged tökéletes, de mi lesz az öt gyerekkel, ha nincs másik asszony a háznál?" A feleség sír, de egyetért. Elfogadja sorsát.

A hetvenes-nyolcvanas évek nyugat-afrikai regényeinek gyakori témája a kényszerházasság, a keserű asszonysors, a hagyományos család hatalma az egyén fölött. Az érzelmek leírásában a legtöbb helyet az egyén szabadságvágya kapja. Szerelmi jelenettel vagy szerelmes érzések leírásával ritkán találkozhatunk.

Ha néhány tucatnyi személyes példából szabad lenne általánosítani, azt mondhatnám, hogy az afrikai nők csakugyan szemérmesen beszélnek érzelmeikről. Egymás közt talán nem - Ephrem szerint ugyanúgy kibeszélik szerelmi ügyeiket, mint más nők, de Ephrem is csak egy férfi, honnan tudhatja, milyenek a nők egymás között -, talán csak velem voltak tartózkodóbbak, mert idősebb, városi és fehér vagyok. Jól elüldögéltünk együtt a gyékényeken a kora délutáni hőség pihenőóráiban vagy a végtelen csillagos ég alatt, de ha szerelmi témákra tereltem a beszélgetést, zavartan nevetgélni kezdtek. Akkor az volt a benyomásom, hogy kicsit illetlenül vagy tolakodóan viselkedtem, ilyen kérdéseket nem szokás föltenni. Ma már azt gondolom: talán inkább azon a fölfedezésen nevetgéltek, hogy minden külső látszat ellenére ugyanolyan vagyok, mint ők, és kíváncsian tudakolom szerelmi tapasztalataikat. Ha jól tudtuk volna egymás nyelvét, megbeszélhettük volna a szerelmi élet hasonlóságait és különbözőségeit is.

Ahhoz nem kellett beszéd, hogy lássam, ki boldog asszony. Két olyan fiatal nőt ismertem közelebbről - a fekete-afrikaiak közül, a nomád népekről itt most nem esik szó -, aki nyilvánvalóan a szerelemtől virult: mindkettő második feleség volt, muzulmán családban. (Csak az első házasságokat szokták a szülők elrendezni, a második asszony már a férj szabad választása. De csupán a férjé: a lány sorsáról szülei döntenek. Legalábbis falun. Városokban már egyre kevésbé.)

A kis Ekala is úgy sugárzott, mint aki szerelmes, pedig még sosem látta jövendőbelijét. A távoli faluban lakó férfi üzent, hogy most már eleget fizetett érte, Ekala is nagylány lett, jöjjön a házába, legyen végre a felesége. A serdülő lánynak semmi gondot nem okozott, hogy nem ismerte a férfit, akit máris élete urának tartott. Boldog volt: a jövőbe szerelmes.

Azt kell szeretni, akit a sors adott. Végül is, bárkit lehet szeretni. (Vagy majdnem bárkit.) És a szülők - pontosabban: a családok idősebb nőtagjai, mert ezzel többnyire ők foglalkoznak -, ha gondosak, testben-lélekben egymáshoz illő párokat boronálnak össze, a közel-s-távoli unokatestvérek népes leszármazottai közül van elegendő választék.

Az egyik fiatalasszony, Fatima nem is értette a kérdésemet: mit szól hozzá, hogy nem ő választotta a párját. Sületlen kérdés volt. Nyilvánvalóan látszott, hogy Fati boldog, szereti a férjét és testvéries viszonyban van az első feleséggel, tehát úgy gondolja - ezt mondta is -, hogy szülei jól választottak neki. Joggal kérdezhette volna tőlem: na és nálatok? Ti magatok választjátok a férjeteket, szabadon: és az talán mindig jobban sikerül?

Vagy a másik, boldognak látszó asszony, Mariama, mondhatta volna nekem - ha a nyelvi korlátok nem akadályoznak -, hogy ugyan már mire jó a monogámia? A férfi úgyis olyan, amilyen, arra van teremtve, hogy szétszórja magvát, csak engedelmeskedik szegény a szaporodjatok és sokasodjatok öröklött parancsának. Hát akkor már csinálja itthon, megadott rend szerint, sőt, egy kis beleszólásom nekem is legyen a választásaiba, mondhatta volna a kacér Mariama, aki jelezte, hogy talán nem is bánná, ha személyemben egy fehér nő foglalná el a harmadik asszony helyét. Néha kicsit sajnálom, hogy akkor nem voltam bátrabb.

Elektronikus beszélgetőtársam, Ephrem szerint viszont szörnyű a poligám élet. Nem szívesen emlékszik gyerekkorára, ő maga is sokat szenvedett, és attól különösen, hogy látta az anyját szenvedni. Az ő családjában nem a falusi muzulmán élet rendje szerint mentek a dolgok, apja nem volt vallásos, csak éppen a poligám életet választotta. Nem laktak mindannyian együtt, a második feleségről és az ott is egymás után születő gyerekekről az ő édesanyja eleinte nem is tudott. Aztán pedig, tetszik, nem tetszik, osztozkodni kellett egy életre.

Ennek a történetnek már nem annyira az afrikai hagyományokhoz, inkább a suttyomban-poligám európai stílushoz van köze. Tisztességes muzulmán házban szabályozott renddel próbálják fönntartani a harmóniát. Két nap-két nap az asszonyoknak, szépen körbe egymás után, és ha a férj nem tartja be a rendet, az elhanyagolt feleség bepanaszolhatja a család öregeinél, akár a falufőnöknél vagy a marabunál is, azok pedig maguk elé citálják a férfit, és rászólnak, hogy a Próféta parancsa szerint mindegyik asszonyt egyformán kell szeretni.

Ephremtől tudom - és egy-két európai utazótól, aki bódultan emlékszik vissza a forró afrikai éjszaka gyönyöreire -, hogy a városokban él és virul a föllángoló szerelem, tart, ameddig tart, de addig szédítő, mint a világon mindenütt. A nigeri faluban, ahol egy ideig élhettem, csak a házasságok példáját lehetett látni. Ha más is történt, annak titokban kellett maradnia: a falusi társadalom nem megbocsátó, sehol a világon. Az erkölcsi feddhetetlenség a haussza muzulmán faluban is oly fontos volt, hogy az alkalmazkodni vágyó fehér óvónőt még futó hátsó gondolatok is csak ritkán kísértették meg...

Két-három, esetleg négy asszony egy férfival, egy életen át. Ott is lejátszódik minden, ami kell. Szerelem, szeretet, féltékenység, vonzalom és taszítás, gyötrelem és boldogság, várakozás és kiteljesedés, csalódás és gyűlölet, megbocsátás és kiengesztelés. De zárt körben. Ez azért kicsit fullasztó lehet.

Ámbár egy próbaévre belekalandoznék.

Ha akadna olyan, akinek ki lehet mondani, hogy szeretlek.