EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996353. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

ILIA TANÁR ÚR

Brassai Zoltán

„Nem élhet az ember haragban..."

Brassai Zoltán beszélgetése Ilia Mihállyal

Nem voltam naiv, tudtam, hogy a körben, amiben mozgunk, irodalom, külföldi kapcsolatok, nyugati kapcsolatok, biztos, hogy megfigyelés alatt vagyok. Azt nem hittem el, hogy ennyire behálózzák az embert, a környezetemet. Gondoltam, hogy ez egy szegény ország ahhoz, hogy lehallgatókat tudjon telepíteni mindenhová. Kiderült, hogy tud: egyetemi tanári szobámba, a lakásomba és a Tiszatáj szerkesztőségébe is lehallgató készülékeket raktak. És ezek mind megvannak: kinek telefonálok, kivel társalgok. Ha meg tudták állapítani, hogy éppen kivel beszélek. Hát én rengeteg emberrel beszéltem, erről neked is vannak emlékeid, itt állandóan beszélt valaki, és jött valaki.

2007. április 2.

Hogyan indult az életed? Milyen neveltetést kaptál, mennyire határozta meg az életedet a gyermekkor?
Tápén születtem 1934-ben, parasztcsaládban. Mind a két ágon, apám és anyám ágán is parasztok voltak az őseim, pici, öt-hat hold földdel. Nem voltunk szegények, a magunk keretei között ebből megéltünk. Tápé Árpád-kori falu, katolikus vallású. Hagyományanyaga, szokásvilága, öltözködése, mindezek hosszú időn keresztül szembeállították Szegeddel. A falu mindig próbálta védeni a függetlenségét, még pecsétet is hamisítottak. Tápé nemes falu pecsétje: ez volt ráírva, és gencsmadár volt rávésve. Ezért csúfolják tápai gencseknek az odavalósiakat. Ez a gens szó eltorzult változata, azt akarta kifejezni, hogy a falu nemes. A parasztságot nem úgy kell elképzelni, hogy földhözragadt, a világról semmit nem tudó emberek közössége. Két dolog, részben a város közelsége, részben pedig a tápaiak jellegzetes foglalkozása, a gyékényszövés lehetővé tette, hogy utazzanak. A gyékény ugyanis nem Tápén termett, mert a Tisza szabályozásának következtében eltűntek a vadvizek, így a gyékény is eltűnt, ezért az embereknek el kellett utazniuk messzire anyagot beszerezni. Tiszakécske, Debrecen környékére jártak, nagyon messzire, sőt délre is, Palics környékére is elutaztak. Ehhez járult még, ami másoknak is, a katonaság. Tehát a katonaság és a gyékényvágás eredményeképpen ezeknek a parasztembereknek volt tudomásuk a világról. Sok mindent hazahoztak nyelvileg, öltözködésben és énekben is. Nagyon érdekes világ volt. A nagyapám például a Burgban volt katona, látta a császárt is, Ferenc Józsefet. Ő ezenkívül cseregyerek is volt. Szövött gyékényt szállítottak szerbeknek a Bácskába; ezek a szerbek zöldségtermelők voltak, és a fagy ellen gyékénnyel védték a zöldséget. Nagyapám úgy lett cseregyerek, hogy szerb gyermekeket hoztak a családhoz magyar szóra, ő pedig viszonzásként odakerült. Még nekünk is megtanított néhány szerb szót: mondott néhány szerb szót, sőt énekelt is. Még ma is tudok egy ilyet, később azonosítottam: esőkérő, esővarázsló ének. Egy pohár vizecskét, adj esőt, uram. Később vajdasági magyar barátaim fordították le. Megtanultam ezt a dalt énekelni is, bár nem tudtam, hogy mit jelent, csak úgy énekelgettük. Nagyapám később orosz hadifogságba került, Szaratov gubernába, és elmondta, hogy a szerbtudása mentette meg az életét. Valamit sejtett a szláv szavakból, meg tudta értetni magát. A másik nagyapa, Bodó Imre, nagy mesemondó volt, Katona Imre később kiadta a meséit Tápai tündérmesék címmel. Számon tartott mesélő, mesefa volt. És még egy jellemző dolog: könyv volt a családban. Ez így volt, bármennyire furcsának tűnik is ma. Ennek egyik oka, hogy a nagyapai ház az iskola mellett állt, ott pedig népkönyvtár működött, tehát lehetett kölcsönözni. Bodóéknál, az anyai nagyapáméknál pedig Petőfi-kötet volt, emellett imádságoskönyvek és Biblia, ahogy egy katolikus családban szokás. Jó tanítóink voltak. Hogy mennyire nem voltam gyerekkoromban elrekesztve a világtól, arra jó példa, hogy Csóti tanító bácsi, aki engem legelőször tanított, egy órán bejött - persze ő tanított egész nap bennünket -, szóval az egyik órán bejött, és azt mondta nekünk: meghalt Móricz Zsigmond, aki rólatok is írt. Ez a „rólatok is írt" nem azt jelentette, hogy a magyar parasztokról, hanem a Rózsa Sándorban van egy fejezet Tápé címmel, és ő erre fölhívta a figyelmet. Ez ha nem is adott öntudatot, de annyit mindenképpen jelentett, hogy tudtuk, számon tartanak minket. 1935. július 14-én a Délmagyarországban megjelent egy egész oldalas riport Vásárhelyi Júlia újságírónőtől, aki Juhász Gyula baráti körébe tartozott, és nagyon jó újságíró volt. Lengyel Vilmával, aki szintén a Délmagyarban dolgozott, kiment Tápéra, ott találkozott egy fiatalasszonnyal, és interjút készített vele. A fiatalasszony büszkén mutatta neki nyolc hónapos fiát és azt, hogy neki varrógépe van. Elmesélte, hogy a faluban népszínművet adnak elő, a Boga doktornak a Hős Sárkány Dániel című népszínművét. Ez az asszony az anyám volt, és a nyolc hónapos gyerek én vagyok. Anyám sokáig rejtegette azt az újságot. Tehát a paraszti környezet az iskola, a hagyomány, a vallás révén mégiscsak kapcsolatba került a világgal. A Tiszán jöttek a fenyőszállítók. Ezek persze még 1919 előtt a Felvidékről jöttek. A tápaiak tudtak a ruténekről, tudtak a ruszinokról, a románokról. Ott kötöttek ki, a fenyőt nem hozták be Szegedre, itt nem fértek volna a hajóktól. Mindig annyit hoztak be, amennyit az ipari fatelepeken föl lehetett dolgozni. Ez a tápéi élet tehát az eszmélkedésem idején már azt jelentette, hogy kapcsolatban vagyok a nagyvilággal is. És ne felejtsük el, hogy a húszas-harmincas években Szegedre jön a kolozsvári egyetem. Ennek a fiatal gárdája, nemcsak Budayék, nemcsak Ortutayék, a későbbiek is, a harmincas évek második felében Kiss Sándor például, aki azokban az években a Magyar Parasztszövetségnek is a vezetője volt, aztán Amerikába emigrált, ők tápéi kutatásokat is végeztek. A Délvidéki Szemlében meg a szegedi lapokban tápéi kutatásokról jelentek meg cikkek. Radnótinak is van tápéi verse, nemcsak Juhász Gyulának. Nem szabad azt hinni, hogy ez a „nadrágos emberek" kuriozitás iránti kíváncsisága volt csupán, mert ez visszafelé is hatott. Tomory Violáék - ő ugyanennek a csoportnak volt szociológus és néprajzkutató tagja - egészségügyi és felvilágosító előadásokat tartottak Tápén. Az oda-vissza csere folyt a kapcsolatokban. Nem csupán gyűjtöttek ott, hanem tájékoztatták az embereket egészségügyről, politikáról, gazdaságról, sok mindenről, és ez meg is látszott a falun. Volt tartás, öntudat, ez a viselkedésben is kitűnt, és ez rám is hatott. Voltaképpen azért jöttem tanulni Szegedre, mert ebben a parasztcsaládban élt az igény a kiemelkedésre.

Éppen erre akartam rákérdezni. A városi munkáscsaládok eleve úgy tudták, hogy a kiemelkedés az iskoláztatással azonos. Az, hogy taníttatni kell a gyereket, benne volt a faluban is, vagy csupán a családodban?

Ez a faluban is benne élt. A mi családunkban gyakorlatilag én vagyok az első értelmiségi, de az előttem lévő korosztályban több tanító, jegyző, műszaki ember, orvos is kikerült Tápéról. Ez a húszas-harmincas években indult meg, azelőtt nem volt ilyen törekvés. A családban élt ez a tudat, mert 1848-ban volt Tápén egy Remes Ferenc nevű kántortanító, aki nem tápai volt, pályázattal érkezett oda; ő az ükapám. Beházasodott a Bodó családba, az anyai ági őseim közé. A sírja ma is megvan a régi tápai temetőben, szépen rendben van tartva. Tehát élt a családban annak az emléke, hogy volt értelmiségi, volt nadrágos ember, aki valahogy kiemelkedett. És ez az igény megvolt a tápaiakban. Meggyőződésem, hogy ezt erősítette az a kapcsolat, ami a húszas években Szegeddel megvolt. Juhász Gyula gyakran kijárt Tápéra, több tápai verse van, publicisztikai írása; Móra Ferenc regénye, a Négy apának egy leánya Tápén játszódik. Még ismertem azt az orvost és a papot, akik szerepelnek a regényben; a pap keresztelt meg, az orvos kezelt engem is. A két paraszthős a rokonom volt. Ezeket a dolgokat nemcsak a falu értelmisége, hanem a jobb gondolkodású parasztember is tudta.

Soha nem volt olyan érzésük, hogy - ahogy Gárdonyi is ír erről - ha a gyerek tanul, akkor elvész a család számára?

Igen, hogy szégyellni fogja a családját. Ez itt nem alakulhatott ki, mert tanulni csak Szegeden lehetett, az pedig öt kilométerre van Tápétól. Azaz a szegedi városháza és a tápéi templom, ezt a távolságot szoktuk öt kilométerben meghatározni. Tehát mindennap haza lehetett menni, nem szakadt el az ember a családjától. A tápaiak bejártak Szegedre piacra, vásárra, vásárolni, bármit elintézni. Szimbiózisban éltek az ellenséges várossal, az a tápai öntudat azonban, hogy ez mégiscsak önálló, nemes falu, régebbi, mint Szeged városa, és ez tartást adott. Amikor bejöttem Szegedre tanulni, olyan tanárok tanítottak a középiskolában és az egyetemen is, akik azt mondták, légy büszke arra, hogy tápai vagy. Gondolj csak Bálint Sándorra, az életművének a felét a tápai gyűjtések teszik ki. De Mészöly Gedeon is azt mondta, kérlek, hogy nézd meg ezt vagy azt a szót. Mit mondanak a nádra, ha elavasodik: ónádnak hívják vagy avas nádnak. Mészöly azonnal fölfedezte tanítványai között azokat, akiknek a beszédében archaizáló nyelvjárási elemek voltak, és ez öntudatot adott. Nem kellett nekem szégyellnem, hogy tápai paraszt vagyok.

Hogyan, mikor dőlt el, hogy milyen irányban fogsz továbbtanulni? Ha a tanulásnak ekkora kultusza volt, akkor, gondolom, az első időszakban ugyanúgy érdeklődhettél a matematika, fizika, kémia iránt is, mint az irodalom iránt. Hány éves voltál, mikor a pályaválasztásod eldőlt?

Középiskolás koromban dőlt el. Akkor sem dőlt el igazán, mivel két szakot kellett beírni az egyetemi jelentkezési papírra. Az egyik a magyar irodalom, tehát az irodalom, ami akkoriban egy szak volt, a másik a vegyészet. Utóbbit azért választottam, mert a kémiát Gallé László, a Radnóti gimnázium egyik akkori oktatója tanította. Gallé a gimnázium igazgatója volt, kiváló zuzmószakértő, gombaszakértő; később a múzeumban dolgozott. Nagyon megszerettette ezt a tárgyat velem. Ő is gyűjtetett: ezt vagy azt a növényt a kísérlethez keressétek meg. Gallé fia most egyetemi tanár itt az egyetemen. Ugyanez volt a fizikával is. Egy Pártai László nevű tanár, később a műszaki egyetem metodikusa lett, ő a fizikát szerettette meg velem. Ezt a két tárgyat írtam még be, és végül bölcsésznek hívtak be. Nem kellett a másikból vizsgáznom. Hogy miért ilyen irányba indultam? Az az igazság, hogy általános iskolás koromban az egész népiskolai könyvtár rendelkezésemre állt. Nem úgy, hogy kölcsönöztem, hanem a konyhaablakon átmásztam az iskolába, kinyitottam a nagyszekrényt, és kivettem, amit akartam. Kicsi iskolás koromban, lehettem vagy ötödikes, már Gyulai Pál könyvét, az Egy régi udvarház utolsó gazdája címűt olvastam. Nem tudtam, hol játszódik, egyáltalán, fogalmam sem volt róla, Erdély hol van, kik ezek a szereplők. Semmiről. És mégis teljesen belém rögzült ez a regény, gimnazista koromban nem is kellett újra elolvasnom. Ez volt az egyik dolog. A másik pedig az, hogy középiskolás koromban sokáig egy Vág Sándor nevű ember tanított, akit Szabó Dezsővel együtt cseréltek ki tanárnak Nagyváradra. Ez akkor történt, mikor Szabó Székesfehérvárra került. Ő akkor élt Váradon, mikor a holnaposok; ismerte Adyt, Juhász Gyulát, a többieket. Később József Attilának is a baráti köréhez tartozott. Ez egy serdülő gyerekre óriási hatást tesz. A tankönyvben ott van Ady Endre képe, és a tanár úr azt mondja, hogy mikor Ady Endrével Nagyváradon... Ez teljesen lenyűgözött, és ebbe az irányba vitte el az érdeklődésemet. Hogy olvassak, befogadjak, hogy valahogy részese legyek annak a világnak, amelyről beszélünk. Már biztosan elmondtam valahol, hogy Mészöly Gedeonnak, a nyelvészprofesszornak, aki nyelvtörténetet tanított, nos, az ő egyik nagyapja buktatta meg Petőfit történelemből. És mindig kuncogva elmesélte ezt. Petőfi meg is írta, hogy szekundába ponált sok szamár professzorom. Illyésnek a kézfogások elmélete jut erről eszembe, hogy az ő nagyapja ismerte Petőfit. Valahogy kialakult bennem egy misztikus szemlélet az irodalomról, az irodalomban élő emberekről, és ez később is megmaradt. Az, hogy zsenikkel lehetett találkozni az irodalomban, nagyon nagy hatást gyakorolt rám. Hogy kezet foghattál Szi-lágyi Domokossal, Weöressel vagy Pilinszkyvel, és közölhetted a verseiket, leveleztél velük, ez fölemelte az egész ügyet, lelki gyarapodássá, lelki gazdagodássá tette, és ezt már gyerekkoromban éreztem.

Meglehetősen nehéz időszakban jártál egyetemre.

Igen, és ez megint nagyon érdekes. A külső világ borzasztó volt. De a család és az egyetem, az egyetemen a tanáraim és az a világ, amelyben mozoghattam, más volt. Én elég pimasz egyetemi hallgató voltam, mármint abban az értelemben, hogy azonnal mentem az egyetemi óra után a tanáromhoz, és kérdezgettem, mi hol van, mit kéne ehhez vagy ahhoz még elolvasni. És ezt a tanárok is észrevették, és elkezdték belém pumpálni a tudást. Mondták, ezt olvasd el, azt olvasd el, még ennek is utána lehetne nézni és így tovább. Fel szoktam sorolni a tanárainkat. Egy részük Kolozsvárról jött át, ez engem már eleve befolyásolt, érdeklődésemet, tájékozódásomat alakította, formálta. Másik részről pedig itt voltak a magyar szellemi élet igen jelentős figurái. Olyanok, mint Klemm Antal Imre, aki a történeti és a leíró nyelvészetnek, a grammatikának, a mondattannak a legnagyobb alakja. Papi ember volt, nagyon nehéz volt vele kapcsolatban lenni, de csodálatos dolgokat lehetett tőle hallani. Egyike volt azoknak, akik az első világháború idején az orosz foglyok között kikeresték a finnugor, tehát rokon hadifoglyokat, és nyelvi gyűjtést folytattak köztük. Mészöly Gedeonnak a nevét már említettem, Halász Előd, akkor fiatal professzor, a legnagyobb germanisták egyike. Koltay-Kastner Jenő italianista volt. Azt mondta az órán, hogy amikor 1912-ben vagy '13-ban Bergsont hallgattam a párizsi egyetemen. Ilyenkor paffá lesz az ember, mert hát Babitsnál olvasta Bergsont, és itt van egy ember, aki Bergsont hallgatta.

Megütötte a fülemet, hogy az 50-es évek elején a szegedi egyetemen taníthatott olyan valaki, aki a Horthy-korszakban az olaszországi magyar akadémia vezetője volt vagy éppen pap tanár?

Ez abszurd, de kétségtelen, a külső világ szorítása ugyanakkor mindenütt érződött. De azt is érezhettem, hogy itt van Nyíri Antal nyelvész, ő Kolozsvárról jött haza. Vagy a fiatalabbak is. Velcsovné, a nyelvész, vagy Péter László, aki folklórt oktatott, Kulcsár Zsuzsanna, aki egyetemes történetet. Mindig bejártam az óráira. Vagy Ormos Mária, aki akkor kezdett, de azt is érezni lehetett, hogy az ő tudása magasan fölötte áll annak a hablatyoló történelmi oktatásnak, ami jellemző volt abban az időben. A tanárok is védték a gyerekeket. Akiről sejtették, hogy a spiritusz egy kicsit lángol benne, vagy van benne valami képesség, akkor próbálták védeni. Mondták neki, hogy ne ugráljon olyan nagyon, mert nem kell föltétlenül olyan nagyon látszani, és ő maga, a diák is rájött erre. Eljártunk a professzorok lakására. Koltay-Kastnernél is voltam, igaz, az unokahúgával együtt jártunk egyetemre. Ültünk, egyszer csak észrevette az ember, hogy valami nagyon szép zene szól a professzor szobájából. Megkérdeztem, hogy mi ez. Tudod, mi ez, fiam? Bach. Ez a világ egyik legjobb zenéje. Akarod hallgatni? Igen. Nos, beszélgessünk, közben ez a zene szól. Soha Bachról addig nem hallottam. Akkor, ott jöttem rá, hogy amikor a katolikus templomba jártam, ministráltam, akkor Bachot hallottam. Mert a közzene a katolikus templomban Bach, az szól az orgonán. Nem tudtam, csak beugrott, azonnal asszociáltam erre.

Mikor és hogyan dőlt el, hogy az egyetem befejezése után itt maradhatsz az egyetemen tanítani?

Nem maradhattam itt, nem. Én az '56-os nemzedékbe tartozom, nem maradhattam volna itt. A feleségemmel együtt elhelyeztek Mezőkovácsházára, egy új gimnáziumba. Akkor nősültem, a feleségem az évfolyamtársam volt. Egy hónapig ott tanítottam, mikor levelet írt Keserű Bálint, aki félig-meddig tanárom volt. Koltay-Kastner mellett tanított büntetésből, Pestről helyezték ide; régi magyaros volt már akkor is, később egy kifejezett régi magyaros iskolát teremtett Szegeden. Azt írta, hogy a Juhász Gyula kritikai kiadás, amit még Péter Lászlóval és Grezsa Ferenccel kezdtünk, gazdátlan maradt, de oktató sincsen nagyon, mert Kordé Imrét kitették, Nacsády József fegyelmi alatt van, Baróti Dezső pedig, aki Radnótinak volt barátja, börtönben ül. Tehát a magyar tanszéken alig maradt ember, vissza kéne jönni. És én örömmel jöttem, bár a feleségemet akkor még nem helyezték vissza. Keserű Bálint tudta Koltay-Kastnertől meg másoktól, hogy volt itt valaki, aki szakmailag is mozgott már hallgatóként. Politikai ügyek nem játszottak szerepet, '56-ban a kollégiumból hazamentem Tápéra, mivel a kollégium a nemzetőrök laktanyája lett. Eljöttem ide, a Honvéd térre, itt fegyverezték föl a nemzetőröket, de mi a barátommal és évfolyamtársammal valahogy nem kerültünk be. Meg kell mondanom, hogy a fegyver nem nagyon vonzott sosem. Voltam ekkorra már többször katona, és a fegyvertől valahogy mindig irtóztam. Tehát én nem tartózkodtam Szegeden. Bejöttem mindennap szétnézni, de az eseményekben nem vettem részt, nem voltam szem előtt. Keserű Bálint emlékezett rám, így hívtak vissza. Kényszerhelyzet volt, nem volt oktató, a kritikai kiadás félbe maradt, hívtak.

A Juhász kritikai kiadást egyetemistaként kezdtétek?

Egyetemistaként, persze, Péter László mellett, aki az egyetemi könyvtárban dolgozott, és előadó volt nálunk, néprajzot oktatott. Bálint Sándor utolsó éves koromban jött vissza, és úgy lett tanárom, hogy jártam az óráira. Kevesen jártunk. Hárman voltunk: Szabó Feri, Juhász Antal, aki később néprajzos lett, és én.

Ez az a Juhász Antal, akivel később együtt dolgoztál?

Igen, Tápé-monográfiát csináltunk együtt. Szerkesztettük meg írtuk is. Az első dolgozatom egy Juhász Tónival közös munka, a tápai gyékényszövés és szókincse. Ezzel valami országos nem tudom, mit nyertünk. Ez a legtöbbet megjelent munkám, háromszor adták ki. Kötelező olvasmány is volt néprajz szakon.

Jól értem, hogy mindösszesen egy hónapot tanítottál Mezőkovácsházán?

Igen. Még érettségiztettem is, a pótérettségizőket, akik korábban megbuktak. Voltak érettségizők még tornából is. Emlékszem, olyan tételt kellett adnom, értékelnem, hogy a kézilabda szabályzata.

Az, hogy miért és hogyan fordultál az irodalom felé, világos. De mi keltette föl az érdeklődésedet a folyóiratok iránt? Hiszen a folyóirat jóval kevésbé lehetett jelen a családban, a korábbi életedben.

Így van. Ez kétségtelen nem volt még egyetemi stúdiumainknak sem a tárgya. Viszont folyóiratokban olvastam a cikkeket, a tanulmányokat. Utána kellett járni a szakirodalomnak. Föltűntek a folyóiratok és az újságok, rájöttem, hogy ezekből a korszakokat jobban meg lehet ismerni. Ez afféle magánszorgalom volt, és a könyvtár nagy lehetőséget kínált. Még hallgató koromban bejártam a Somogyi-könyvtár raktárába, bármit levehettem, elég sok folyóiratot, napilapot olvastam. Juhász Gyulához is keresni kellett a közléseket, a művekre vonatkozó dolgokat, az életrajzi adatokat, sok mindent. Juhász írt publicisztikát, és ezeket ki kellett keresni a lapokból. Ha nem vitt el a keresztrejtvényfejtés, mert ez a napilapkutatás átka, a kutató meg akarja fejteni a rejtvényeket; ha ez nem vitt el, nagyon sokat gyarapodtam ebből a keresgélésből. És végül az lett a véleményem, hogy egy korszakot igazán a sajtójából lehet jól megismerni. Mert például ott van a dánosi rablógyilkosság a huszadik század elején, az előkelő esküvői hírek, a tolvajlások, és ott vannak a versek is, a matinék és az irodalmi estek névsorai, a hangversenyek, egyebek. És mikor ezzel végeztem, elkezdett érdekelni, milyen folyóiratok vannak ma itt, Szegeden. Hallgató koromban bejártam a Tiszatáj szerkesztőségébe is, '55-56-ban. Akkor kezdődtek az irodalmi viták, de mint egyetemi hallgatónak, a jelenlétem nem osztott, nem szorzott semmit. Hallgattam az akkori Tiszatáj szerkesztőit, Baróti Dezsőt, Péter Lászlót, akik a lap vezetői voltak, és elkezdtem a Tiszatáj iránt érdeklődni. Fölvettem velük a kapcsolatot, ezt-azt írogattam.

Ez úgy történt, hogy egyszerűen csak odamentél hozzájuk?

Odamentem, és érdeklődtem, kell-e írni valamiről. És egyszer odahívtak. Akkor már ott dolgozott egy fiatalabb kollégám, rovatvezetőként, Kovács Sándor Iván, aki sokkal mozgékonyabb volt, mint én. Három évvel fiatalabb nálam, tanítottam is. Odahívtak, és megkértek, legyek a nem kért kéziratok bírálója, megválaszolója. Ez furcsa dolog volt, tömény dilettantizmus természetesen, ugyanakkor állandóan jött olyasvalami is, ami jónak tartottam, ami érdekes volt. És elkezdtem levelezni. Olyan személyekkel is, akikből később író lett, költő vagy irodalomtörténész. És velük együtt nőttem föl. Kiszűrtem a nem kért kéziratok alapján azokat, akikről úgy éreztem, tehetségtelenek, másokat közlésre ajánlottam a szerkesztőségnek. Nem én döntöttem el, de ajánlottam írásokat, személyeket. És ez valahogy jól sikerült; egy tucat emberrel így alakult ki a kapcsolatom. Ki ilyen lett, ki olyan, de azért írók lettek. Én pedig ekkor szoktam rá a levelezésre. A visszaküldést levéllel lehetett elintézni. Kialakult egyfajta irodalmi levelezés: ez azt jelenti, hogy irodalmi ügyekről leveleztünk. Akkor szoktam rá arra is, hogy ha másutt olvastam valakinek az írását, akkor is reflektáltam rá. Tetszik, jó, nem tetszik, nem jó, miért. Kérek én is, küldjön s a többi. Ez lett az életformám; egy nem túl informatív vagy hamisított informá-ciójú sajtóvilágban a levelezés óriási szerepű. Bensőségességet ad, személyességet biztosít. Betekintést a munkába. Minden korszak sajtója manipulált, vagy politikailag, vagy gazdasági érdek, vagy más érdek mozgatja. A levél is manipulált persze, mert nincs kitéve a közönség ellenőrzésének, az két embernek a kapcsolata. Mégis őszintének kell lennie, mert a levél vár valamit a másik féltől is, és ha becsapja a másik felet, akkor azt nem kapja meg. Én kéziratokat vártam.

Közöltetek ismeretlen emberektől is kéziratokat. Hogy később egy-egy ismeretlen emberrel foglalkozzál, mert nem biztos, hogy van benne meggyőződés vagy önbizalom, hogy újra küldjön nektek vagy bárhová, erre akkor szoktál rá, vagy benne volt az egyéniségedben, esetleg a lap szellemében?

Erre akkor szoktam rá, mert éreztem, hogy szükséges. Biztosan emlékszel, hallgató korodban, bár téged nem kellett erről kérdezgetni, sokat beszélgettünk: a folyosón ment az ember, és látott valakit, aki dolgozatot írt, már publikált valamit, akkor rákérdez az ember, hol tart, mit csinál, írt-e újat, mikor hozza el megmutatni, ilyesmiket. Szóval a szerkesztés, az irodalmi ügyekben való mozgás erre rászoktatja az embert. Az érdeklődés a másik ember dolgai iránt alapvető emberi tulajdonságommá vált. Érdek mozgatta, hogy kéziratot kapjak, de az is, hogy egy tanítványnak a sikere visszahull a tanárra. Nem föltétlen prémiumban meg dicsőségben, hanem legalább annyiban, hogy patyolgatta azt a kis palántát, hogy valami legyen belőle. Ez valóban akkor alakult ki, a szerkesztés játékában meg az egyetemen. Ezt tanultam a tanáraimtól is. Mentem a folyosón, és mondjuk Baróti meglátott. Gyere, mutatok neked valamit, mondta. Kicsit raccsolva beszélt. Mit mutat, professzor úr? És mondjuk, elém tett egy dedikált Radnóti-kötetet. Most került elő a polcról! Tudod, ez milyen megdöbbentő; megsimogattuk a kötetet, ezt Radnóti Miklós fogta a kezében. Ezt tanultam, és ezt próbáltam továbbvinni. Publikációhoz segíteni azokat a szerzőket és egyetemistákat, akikben tehetséget, érdeklődést láttam. Sokan írtak szakdolgozatot élő szerzőről. Összehozni az élő íróval, költővel: beszélgessenek! Nem föltétlenül kell elhinni mindent a szerzőnek, amit a művéről mond, de végül is a tanárnak ez a találkozás fontos. A leendő tanárnak, aki majd irodalmat tanít a következő nemzedéknek.
Hadd elevenítsem föl személyes élményemet arról, hogyan ismerkedtünk meg. Nem emlékezhetsz rá, mivel megismerkedésünk idején még nem tanítottál, alsóéves voltam.

Igen, én harmadévtől kezdve tanítottam az egyetemistákat.

Akkoriban az ég adta világon semmit sem tudhattam arról, hogy a határainkon túl is van magyar irodalom, viszont középiskolás koromtól fogva rengeteget olvastam, és gyűjtöttem a könyveket. Itt, Szegeden vettem meg egy számomra teljesen ismeretlen szerző számomra teljesen ismeretlen kiadónál megjelent könyvét. Kacsó Sándor műveiből volt egy válogatás, a Kriterionnál jelent meg a Romániai Magyar Írók sorozatában. Végigolvastam, egyre nagyobb megdöbbenéssel, hogy erről az íróról semmit nem tudok. Próbáltam évfolyamtársaimtól, felsőbb évesektől kérdezgetni, ki ez, mi ez egyáltalán, ők se sokat tudtak. A kollégiumban az idősebbek azt mondták, keresd meg Iliát, ő biztos tudja, mert ilyesmikkel foglalkozik. Odamentem hozzád, illő alázattal, elsőévesként, megkérdeztem, hogy ki ez az író. Mondtál pár szót róla, pár dolgot a kiadóról, és azt mondtad nekem, hogy egyébként írjál róla, ha jól emlékszem, öt flekket. Ezt mondtad a teljesen ismeretlen diáknak. Nyilván ez szokásod is lehetett, megláttad az érdeklődést, és hogy ki kéne próbálni.

Igen, igen. Aki érdeklődik, abban már megvan a hajlam, hogy tájékozódjon, komolyan foglalkozzon valamivel. Mindig jöttek hallgatók, mondták, hogy tessék témát ajánlani szakdolgozathoz. Ebbe mindig beleborzongtam. Harmad-, negyedéves hallgatónak már nem szabad témát ajánlani. Akkorra már ennek ki kell alakulnia. Jó, ha kialakul az érdeklődése, mert az motiválja. Ezt mindig támogattam is: maga találjon az érdeklődésének megfelelően témát, az majd kamatozik, jól sikerül. Egyébként emlékszem erre a történetre, még a régi szobámban volt.

Egy más témával folytassuk! Remélem, nem túl kellemetlen, de muszáj megkérdeznem: miért írtál vagy publikáltál te magad oly keveset? A szerkesztés vitte el az energiát, vagy alakított ki túlzott önkritikát? Te meséltél nekünk annak idején Osvát Ernőről, akiben akkora görcs alakult ki, hogy ha munkához látott, leírt pár szót, majd azonnal ki is húzta; és egy alkalommal Kosztolányi kikapta a kezéből a jelenléti ívet, nehogy a saját aláírását is kitörölje.

A szerkesztés, az irodalommal való foglalkozás időigényes, alázatot kíván. Ha nagyon jó kéziratokkal foglalkozol, akkor elpirulsz, hogy a te írásod ehhez képest mit ér. Tehát van egy ilyen lelki szituációja is a szerkesztésnek. A tanítás is tulajdonképpen olyan valami, amiben az ember kiéli magát. Órán, szemináriumon tanulmányokat mondasz el, kötetekre menőket is egy év alatt. Kiéled a feszültséget, és nem írod le. Itt a múzeum évkönyvében megjelent a publikációs jegyzékem. Megdöbbentem én is, hogy négyszáz tételből áll, mindenfélék vannak benne, álnéven, névtelenül megjelent cikkek. Ez a két dolog: az egyik a tanítás, ahol reprodukálsz, és a primer ötleteidet elszórod, akár egy szakdolgozati konzultáción, akár egy órán, a másik pedig a szerkesztés, a mások írásai iránti alázat. A magadét háttérbe kell szorítani. Nem jó szerkesztő az, aki a maga lapjában nagyon előtérbe tolja magát. És az sem jó szerkesztő, aki más lapokban sokat szerepel. Hiszen mint szerkesztő bizonyos értelemben kényszeríthet más lapokat, hogy közöljék. Ez szerepet játszott abban, hogy keveset írtam, publikáltam. Ellenben rengeteg levelet írtam. Maga a levelezés is ilyen tényező. Most már nem, de régebben öt-hat oldalas leveleket írtam. Nem egyszerűen csak kéziratkérés volt, hanem műről, olvasmányokról, jelenségekről fejtettem ki a véleményemet, mintha ott is tanár lennék. A szerzőknek ilyen tanáros leveleket írtam, főként a külföldi magyar barátaimnak. Hosszú, értekező leveleket. Ez is megszüntette azt a feszültséget, mely arra inspirált, hogy írjak valamiről.

Jól értem, hogy neked nincs tele kéziratokkal a fiókod?

Nincs tele kéziratokkal a fiókom. Van néhány írásom, ami nem jelent meg, valamiképpen foglalkoznom is kéne velük. Például az egyetemi doktorim sem jelent meg, A Holnap története. A lap irodalmi jelentőségéről írtam. Közöltem az Actában és néhány helyen részleteket belőle.

Meglehetősen nehéz az írásaidat olvasni, hiszen az egyetemi Acták szinte hozzáférhetetlenek, és fontos írásaid ott jelentek meg. Számomra az olvasott műveidből különlegesen fontos, amit Adynak Az ős Kajánjáról írtál. Mi vonzott éppen ehhez a vershez?

Hát elsősorban Ady maga, és úgy éreztem, hogy sokan rossz versnek tartják. Adynak vannak ilyen összegező versei. Időnként azt, ami addig történt vele, összegzi, alkot belőle egy mintapéldányt, hogy így fejezzem ki magam. Az ős Kaján ilyen vers. Én Biblián nevelkedő gyermek voltam. Az apai nagyanyámnak az volt a szokása (Ilia Sándorné Terhes Viktóriának hívták), hogy maga mellé ültetett, és a Bibliát és az imádságoskönyvét olvastuk. Közösen, hangosan. Lehet, hogy így emlékezett saját gyerekkorából, hogy így kell gyakorolni az olvasást. A történetek érdekesek voltak, rengeteg bibliai történet, mitológiai elem mozgott a gyerekemlékezetemben. Adyban is vonzott, hogy nála valami hasonlót találtam. Ő is vonzódott a mitológiai motívumokhoz, főként az ószövetségi történetekhez. Ezért is fordultam ehhez az Ady-vershez, mivel összegező költemény, szinte a teljes Ady-világ benne van. A pénztől a nőig, a Bibliától az ősmagyar mitológiáig. Kétszer is írtam róla, talán a második a jobb, mert teljesebb, előszörre talán nem értettem még igazán. Mikor Király István írta a kötetét, az Ady-monográfiát, utalt rá, és egy magánlevelet is írt nekem, melyben azt mondja, hogy én teljesen másképp értelmezem a verset, mint ő.
Akkor lehet, hogy rosszul olvastam a tanulmányodat. Mikor ezzel foglalkoztam annak idején, én bizony úgy értelmeztem, hogy Király István értelmezésével vitatkozol.

Akkor még nem jelent meg ez az elemzése, csak a nagy, kétkötetes munkában. Bár azért Királlyal lehetett vitatkoznom, mert én hallgattam az ő Ady-előadásait, 1957 után ugyanis ő lett itt a tanszékvezető. Több tanszékvezető alatt működtem, Király volt az első, mikor visszahoztak ide. Föl kellett mennünk Pestre Nacsády Jóskával, és be kellett mutatkoznunk nála, mivel nem ismert még bennünket. Később megírta, hogy teljesen másképp értelmezi a verset. Komlós Aladár is másképp értelmezte, mert amikor én megírtam az első változatot, akkor még Komlós élt, és Nacsády József neki küldte el lektorálásra. Visszaküldte, és azt írta nekem, hogy „én (mármint ő) Schöpflin értelmezésével értek egyet". De ez természetes, más nemzedék másképp olvas. A vers olyan, mint a folklór, még néha a napszaknak megfelelően is másképp értelmezzük. Másképp olvassuk, ha például fáj a fejünk. És akkor ugye inkább Jókait olvasunk, mert azon fölvidulunk. Megismétlem: más nemzedék másképp olvas. Király is egy másik nemzedék volt. Nos, mikor Király Adyról tartott előadást, már akkor lényegében a könyvét adta elő, és azokat az előadásait én hallgattam. Már Szauder is másként beszélt Adyról. Ady nem volt az ő témája, de mikor Csokonairól beszélt, akkor Adyról is beszélt. Szaudertől rengeteget tanultam. Minden héten jött, és meg kellett beszélni vele, hogy mit olvastunk. Két embert rendelt be mindig, nagyon szeretett bennünket: Kovács Sándor Ivánt meg engem. És mindig megkérdezte, mit olvastunk, és ha azt még nem olvasta, akkor utána ő is elővette. Vagy ha olvasta már, akkor reflektált rá. Nagy műveltségű, a huszadik század iránt is érdeklődő tudós volt, a Babits- és a Krúdy-filológiában is alapvető dolgokat írt.

Váltsunk témát, de maradjunk a levelezésnél is! Mikor kezdtél el foglalkozni a határon túli magyar irodalommal?

Érdekes módon már egyetemi hallgató koromban. A tanáraink között többen erdélyiek voltak: Baróti Dezső is erdélyi volt. Mészöly Gedeon Kolozsvárról jött, Nyíri Antal Kolozsvárról jött. Továbbá a szegedi egyetem is Kolozsvárról jött, ha valaki a szegedi egyetemre járt, elkezdett kicsit ez iránt érdeklődni. Juhász Gyulának is vannak ilyen írásai, mint a Kapcsolataink. Bementem a Somogyi-könyvtárba, és ott volt az Igaz Szó, a Tűz. Ezekről a lapokról nem tanultunk, de a tanáraimtól hallottam róluk. Mikor szerkesztő lettem, elkezdtük nézni a lapokat, elkezdtem tájékozódni, mi van ezekről a magyarországi folyóiratokban. Semmi vagy borzasztó kevés. A debreceni lapokban találtam valami keveset, mondjuk Kányádi nevét ott olvastam először. Vendégségbe jöttek Debrecenbe, és akkor ott közöltek tőlük valamit. Továbbá itt volt Újvidék. Az újvidéki rádiót állandóan hallgattam. Lehetett. Nagyon jó műsorokat adtak, nem zavarták még a Rákosi-időkben sem. A Somogyi-könyvtárba még a legvadabb időkben is jártak a vajdasági magyar lapok, a Magyar Szó például. Még akkor is, mikor rosszban voltunk, lehetett olvasni. Nem találtuk a polcra kitéve, de a könyvtárban voltak barátaim, ismerőseim, ismertek. Megpróbáltam kapcsolatokat szerezni. A lapok szerkesztőségeinek címein indultam el, és 1959-ben már csináltunk is valamit. Kaptam, mint kezdő oktató, egy hónapot az Akadémiától Romániába a Juhász kritikai kiadás hiányainak a pótlására. Alig lehetett akkor bejutni könyvtárba Romániában, levéltárba meg különösen nem. De egy hónapot Romániában töltöttem, Marosvásárhelyt, Kolozsvárott, Bukarestben. Bukarestben elég nagy számú magyar él, illetve élt akkor. És egy Abafáy Gusztáv nevű régi, a két háború közt romániai magyar irodalomban is szereplő valaki volt a tolmácsom, a segítőm. Nagyon jól ismerte a romániai magyar irodalmat, személyes nexusai voltak. Kacsóhoz akkor mentem el, akkor Bukarestben élt. A régi erdélyi magyar irodalmat akkor ismertem meg személyesen. Éltek még sokan akkor, Kós Károly például. Az utcán mutatta meg Engel Károly: ez Kós Károly, menjünk oda hozzá. És akkor délután meghívott teára. Nem ismertem korábban Molter Károlyt például, Marosvásárhelyen. Azzal jöttem haza, hogy ezt valahogy pótolni kell. El kellene kezdeni. A saját nemzedékemmel kezdtem, tehát azokkal, akikkel valahogy szót tudtam érteni, hiszen nyilvánvaló, ez nem könnyű dolog. És kezdtem figyelni a jugoszláviait is és főleg az erdélyit. Erdélyről egy keveset már tudtam. Szóval nem volt teljesen ismeretlen ezeknek a Tria-nonban elcsatolt területeknek a világa számomra. Elkezdtem őket fölkeresni levéllel, néha utaztam is. Ide-oda, Újvidékre, Kolozsvárra, néha szövetségi úton Bukarestbe. Egyetemi oktatókat is megismertem, legelőször Újvidéken.

És a nyugat-európai, illetve tengerentúli irodalomhoz hogyan jutottál hozzá? Az volt a legkevésbé megismerhető.

Éreztem, hogy a nyugati, az emigráns irodalom is hiányzik. Hogy nincs. Szerencsém volt, mivel egy ismerősöm a Széchényi könyvtárban, a zárt anyagok osztályán dolgozott, és megengedte, hogy megnézzem az anyagot. Oda, a Széchényi könyvtárba minden beérkezett. Kiírtam a neveket, címeket, azután írtam nekik levelet. Annyira nem voltam naiv, hogy ne tudjam, hogy ezt nem szabad, illetve hogy ezt nem nézik jó szemmel. De hát úgyis tudták, hogy körülbelül mi a véleményem, törekvésem. Azt máshonnan is letapogathatták, nem csupán a levelekből. Persze nem mindig a Magyar Postán keresztül leveleztem. A levelet vajdasági, azaz újvidéki, szabadkai barátaimnak odaadtam, és ők otthon föladták. Így csak a válaszokból, nem az én leveleimből derült ki, hogy kéziratot kérek, vagy reflektálok az ő dolgaikra.

A válaszok már Szegedre jöttek?

A válaszok már Szegedre jöttek, azokat biztos elolvasták. Utólag láttam a rólam szóló jelentésekből, hogy ezt persze nyilván tudták, megvizsgálták.
1957-ben már figyeltek téged?

Az egyik tanárom, akit innen kitettek, mert széttépte a tagkönyvét, úgy emlékszem, de ezzel foglalkozott, ilyen jelentő ember volt, '57-ben jelentette rólam, hogy visszakerültem, és az új fölvételikkel kapcsolatban valamit, hogy kiket és hány gyerekeket vettünk föl, ilyesmit jelentett rólam. Hogy miért, azt nem tudom. Mert a szeme előtt voltam?

Hogyan, milyen körülmények között léptél be az MSZMP-be?

Király István léptetett be az MSZMP-be még gyakornokként. Azt mondta, hogy itt e nélkül nem lehet érvényesülni, ki fognak tenni. Az az igazság, hogy kezdő, teljesen bizonytalan helyzetű figura voltam, még csak szerződéssel, így ezt el is hittem. Király egyébként nem volt gonosz ember, és a róla szóló legendáknak egy része tényleg csupán legenda, mert emberileg segítőkész volt. Példa, hogy Király szegedi professzor korában száz forintokat költött szegény diákok kabátjára, kabátok vásárlására. Ez akkor nagy pénznek számított. Egyfajta karitász élt benne. Engem meg különösen becsült vagy szeretett, mert én az ő fiatalkori olvasmányanyagát teljesen ismertem. Nem úgy, mint ő, mert én nem tagadtam meg Szabó Dezsőt, Németh Lászlót, Ortegát, amiken ő nevelkedett. Ezeket én teljesen befogadtam, elolvastam, tájékozott voltam ezekben a dolgokban. Nos, Király léptetett be. Nem volt valami nagy szerepem ebben a mozgalomban, és most, utólag látom, ugyancsak ezekből a besúgói jelentésekből, hogy teljesen oppozícióban álltam ezzel a szervezettel, és maga a szervezet is úgy viselkedett velem, előléptetések, egyebek dolgában egyaránt.

Mikor a besúgói jelentéseket megnézted, nagy csalódásokat éltél át?

Igen nagyokat. Egyrészt személyekre vonatkozóan, másrészt pedig sokáig azt hittem, az első háromszáz oldalig (az egész jó kétezer oldal), hogy hallgató nincs az anyagban. Később kiderült, hogy van. Ez például nagyon nagy csalódást okozott. Nagy csalódást jelentett a közvetlen közelemben lévő személyek működése, nagy csalódást jelentett két katolikus papnak a jelentése, olyané például, akivel annyira bizalmas viszonyban voltunk, hogy Bálint Sándor naplóját ott helyeztük el nála, Alsóvároson, mikor a Bálint Sándor-ellenes dolgok történtek.

Ez rosszindulatú jelentés?

Rosszindulatú. Illetve nem is azt mondom, hogy rosszindulatú, de erre kényszerültek, és olyanokat jelentettek, amiket mi csak abban a körben mondtunk. Vagy például a külföldi magyar kapcsolataimnak az inszinuálása. Kiküldtek egy besúgót, hogy járja végig a címeimet, és azokról adjon információt, jelentést. A lányom temetésére is kiküldtek egyet, hogy nézze meg, kik vesznek részt a temetésen, a gyászoló közönségben. Ez megdöbbentő. Ez már olyan alja a gonoszságnak, az embertelenségnek, amit nehezen viselek. Nem voltam naiv, tudtam, hogy a körben, amiben mozgunk, irodalom, külföldi kapcsolatok, nyugati kapcsolatok, biztos, hogy megfigyelés alatt vagyok. Azt nem hittem el, hogy ennyire behálózzák az embert, a környezetemet. Gondoltam, hogy ez egy szegény ország ahhoz, hogy lehallgatókat tudjon telepíteni mindenhová. Kiderült, hogy tud: egyetemi tanári szobámba, a lakásomba és a Tiszatáj szerkesztőségébe is lehallgató készülékeket raktak. És ezek mind megvannak: kinek telefonálok, kivel társalgok. Ha meg tudták állapítani, hogy éppen kivel beszélek. Hát én rengeteg emberrel beszéltem, erről neked is vannak emlékeid, itt állandóan beszélt valaki, és jött valaki.

És a lakásodon is sokan megfordultunk.

A lakásomon is sokan megfordultak, főleg a külföldi magyar barátaim, vagy akikkel irodalmi kapcsolatban álltam, őket az egyetemre mégsem lehetett hívni. Szóval a megfigyelés, a behálózás mértéke, az megdöbbentett. Azt láttam, hogy olyan nagyon nem akartak talán letartóztatni, mivel borzasztó sok volt a kapcsolatom. És az a korszak sok mindenre adott, például arra, hogy ne legyen rossz a kép kifelé. Ha engem letartóztatnak, akkor pillanatok alatt a Határ Győző, a Faludy vagy valaki, Szépfalusi István vagy az amerikai magyarok közül valaki följajdul vagy szól.

Egyszer azt nyilatkoztad, hogy te megbocsátasz, egyetlen dolgot vársz csak el, a bocsánatkérést. Ez megtörtént?

Két ember kért bocsánatot a harminckettőből vagy harmincnégyből, már nem is tudom a pontos számot.

Tegyük hozzá, hogy néhányan már meghaltak.

Néhányan valóban meghaltak már korábban. Az iratok alapján két bűnöm van. Az egyik a külföldiekkel, a külföldi magyar irodalommal való foglalkozás, a másik pedig a hallgatóimnak a befolyásolása, könyvekkel ellátása, és hogy igyekeztem elhelyezni őket különböző szerkesztőségekbe, írásaikat elhelyezni, és hát ha tudtam, egzisztenciális dolgaikban is segítettem, és befolyásoltam őket világnézetükben, tájékozódásukban. Hát ez természetes, egy tanárnak ez a kötelessége. Ez volt a nézetem. Nem bántam meg, ezt csináltam. Utóbb látom, hogy a karrieremben ez nagy akadály volt.

És valóban meg tudtál bocsátani?

Nehéz kérdés. Meg kell bocsátani, nem élhet az ember haragban, gyűlölködésben. Próbálja megérteni a szituációt.
Volt-e kapcsolatod a magyar szamizdattal, a Beszélővel, Kisúgóval?

Volt, igen. Ami a Beszélőt illeti, Szegeden igen elterjedt volt, terjesztették. Sok oktató járt a szegedi egyetemre, olyanok, akik ebben Pesten is részt vettek, anyagokat hoztak. Emlékszem Bollobás Enikőre, aki az angol tanszéken tanított, Magyar Bálintra, a későbbi miniszterre, politikusra, akivel a Virág cukrászda teraszán tárgyaltuk meg ezeket a dolgokat, Rékasi Jánosra, aki nagyon aktívan részt vett benne. Mi volt az én szerepem ebben? Ezt meg lehet mondani, mert nem különösebben érdekes. Én Jugoszlávia, a Vajdaság felé közvetítettem oda-vissza anyagokat. Ők átjöttek, és vitték. A jugoszláviai határt illetően ugyanis azt tapasztaltuk, hogy az aranyra, ruhaneműre, ilyesmikre figyeltek, az írott anyag nem érdekelte annyira őket. A vajdasági magyar könyvet ide be lehetett hozni, innen magyar könyvet oda lehetett kivinni. És ennek a leple alatt mehetett ilyesmi is. Elég sokat kaptam, küldtek. Mint szerző nem voltam kapcsolatban velük, terjesztője, továbbadója voltam ezeknek az anyagoknak. Főleg délre. Magamnál is elég sokat tartottam, gondolom, mikor beszerelték a lehallgatókat a lakásomon, nem tartózkodtam otthon, csak látták ezeket az anyagokat, és a már említett jelentésekben, összegzésekben szerepel is, hogy mit adok kölcsön. Gyakran lebukott ez a vonal, és tudták, mit adtam, milyen szamizdatot adtam kölcsön. A Beszélőből egész sorozataim voltak, vannak is. Meg tudtam őket szerezni. Nem volt veszélytelen a dolog a barátaim számára sem, mert akkoriban Kiskunfélegyházán szokásosan fölszálltak a gyorsvonatra szürke ruhás civilek, és igazoltattak. Igazoltatták az embereket, és a táskákat is megnézték. Igyekezni kellett ezt megúszni. De voltak módszerek; például még vasutasok is hoztak lapokat, bár lehet, hogy bejelentették, ki tudja. Ez szerepel az anyagomban, hogy kölcsönadom, és kinek: hallgatónak, kollégának.

Ennek a kapcsolatnak mi lett a sorsa a rendszerváltás után?

Megmaradtak bizonyos barátságok, sok minden megmaradt. Annak ellenére, hogy nagy volt a politikai pártokba való szétszóródás. Gyakorlatilag Harasztytól kezdve Bollobás Enikőig megvannak ezek a kapcsolatok, ha nem is napi kapcsolatok, messze vagyunk egymástól.

És volt-e kapcsolatod az erdélyi szamizdattal?

Igen, igen. Az Ellenpontokkal igen. A letartóztatásaikat utcai telefonról én jelentettem a Lajtán túlra. Nem emlékszem már rá, kinek. Hogy kiket tartóztattak le, azt én már tudtam, mert este vagy reggel megkaptam a hírt, azt már nem tudom pontosan, hogyan, az aradi busszal, ha jól emlékszem. Volt egy közvetlen busz Aradról, azzal kaptam meg a hírt, és akkor már lehetett utcáról telefonálni közvetlenül külföldre. És ha jól emlékszem, talán Szépfalusi Istvánnak telefonáltam meg. Tudtam róluk, Szőcs Gézát ismertem, a többiek közül is sokat, a fiatalabb gárdából, az utazók is hoztak híreket róluk, példányt is láttam. Ha több példány eltűnt, vagy kellett még, akkor azt itt lemásolták. Sokszorosítottuk. Az Egyetemi Könyvtárban is voltak ilyen nem ellenőrzött sokszorosítók. Ezalatt azt értem, hogy nem állt a gép mellett valaki, és bemehettem.

Gondolom, azért erről is tudtak.
Volt, amikor jelentették, hogy másolnivalót adtam, és az nem olyan, amilyet szokásos másolni. De hát a könyvtárosok között volt hallgatóink is voltak, akik nagyon megbízhatónak számítottak ebből a szempontból.

Hogyan emlékszel vissza arra az időszakra, mikor a Tiszatáj főszerkesztője voltál?

Az igazság az, hogy sok rugdosást kaptam, de úgy érzem, most visszatekintve, hogy akkor olyan szellemi helyzetben voltam, hogy adhattam mint szerkesztő, illetve befolyásolhattam az irodalmi életnek a mozgását, segíthettem szerzőket megjelenni, jó anyagokat közölni. Úgy érzem most, akkor nem éreztem, hogy talán hasznos munkálkodást folytattam, és lehet, hogy az volt életemnek az a szakasza, mikor leginkább kifutottam magamat; a hobbimat, vagy inkább mondjuk azt, hogy azt, amihez értettem, azt csinálhattam. Így tekintek vissza rá. Akkor ezt nem nagyon éreztem. Nyomasztó volt részben az az állandó bokán rugás, hogy mindig jött: hol a Népszabadságban E. Fehér Páltól, hol a helyi sajtóban írt ellenem valamelyik fullajtárja. Másrészt az is nyomasztott, hogy éreztem, valami mindig történik mögöttem, amiről nem tudok. És az állandó visszautasítások; az egész szakmai előrehaladásom akadályokba ütközik. Anyagi gondjai nem voltak a lapnak, mert az a pici pénz megvolt, abból kellett működni. Viszont azt például sosem éreztem, hogy valaki azt mondja, nem adok írást a Tiszatájnak, mert nem értek egyet az irányvonalával. Vas István is adott, Déry Tibor is adott, Illyés Gyula is adott. Pilinszky is adott. Weöres Sándor is adott, Lator László is adott. Valahogy magamban, lehet, hogy az olvasóban nem csapódott le, össze tudtam egyeztetni az értékeket. Függetlenül attól, hogy a magyar irodalmi hagyomány, csoportosulás, irányzat, szeretem-nemszeretem csoportok közül hova tartoztak ezek a szerzők. Ettől függetlenül. Tudtam Weöressel is beszélni, és Pilinszkyvel is. Vas Istvánnal is és Balogh Edgárral is vagy Méliusszal. A politikai mozgalomnak azokkal a nagy öregjeivel, akik megszenvedték a kort, és emberileg megtisztulva jöttek ki az infernóból, és azokkal, akik önmagukban szenvedték ezt meg, nem voltak politikai retorzióknak, börtönnek kitéve; a művük értékét tudtam becsülni.

Gondolom, sokan megkérdezték már tőled: akkor, 1975-ben muszáj volt neked távozni a Tiszatáj éléről?

Nem, nem. De hogyha én akkor ragaszkodom ahhoz, hogy ott maradjak, akkor nyílván szétverik a lapot. Így lett még tíz év laufja. Nézd, az egy olyan szituáció volt, mint mikor az embert a szakadék szélére állítják, és azt mondják: lelökünk, vagy ugrasz. Ez volt a helyzet. Egy Balogh Edgár-írással volt kapcsolatos az ügy. Az írást kivették a nyomdában. Hogy a nyomdában mi történik, azt nem tudtuk, nem volt cenzúra, tehát gyakorlatilag senki nem nyúlhatott a lap írásaihoz. Nagyon jó korrektorunk volt, Csúri Lászlónak hívták, régen a Brassói Lapok korrektora volt, és Szemlér Ferenc apjának a lapját korrektúrázta, nagyon értette a dolgokat, és tisztán látott az irodalmi ügyekben. Egyszer azt mondta nekem: tanár úr, elviszik a kéziratokat a nyomdából. Nem tudjuk, hogy kik, hova. De elviszik. Gyakorlatilag arra kellett rájönnöm, hogy működik egy cenzúra, nyilvánvalóan az egyik pártbizottságnak az intézkedéseként ellenőrizték a lapot. Ez olyan szituáció, amelyet nem lehet elviselni, elfogadni. Az ember azért tanult párttörténetet, tudta, hogy a kivégzések után évekkel rehabilitációk szoktak történni, de közben ez már tárgyát vesztette. Én úgy gondoltam, hogy lehet, talán engem nem tesznek ki, lehet még tovább működni, úgy-ahogy. Részben abban az irányban. De mégis. Szabó Dezső azt mondta, hogy gyáva ember az, aki arra hivatkozik, hogy neki családja van; igen ám, de Szabó Dezsőnek nem volt családja. Nekem volt: kiskorú gyerekem, középiskolai tanárnő feleségem. És teljesen magam voltam. Voltak ugyan pesti barátaim sok helyen, olyan helyen is, hogy szólhattak az érdekemben, de ezt sohasem használtam ki. Olyan helyzetbe kerültem, hogy nem lehetett tovább folytatni, vagy csak megalkuvással lehetett volna. Nem a fegyelmitől féltem, amivel fenyegettek, hanem attól, hogy föl kell adni egy sereg dolgot abból, amit csináltam. Különben tudom a történetet is, mert mikor szóba került, hogy én lemondok, akkor a helyi pártbizottság fölhívta Tóth Dezsőt, aki a pártközpontban dolgozott a kulturális osztályon, és aki valamikor kollégám volt az egyetemen, együtt tanítottunk, és Tóth Dezső azt válaszolta, hogy azonnal elfogadni. Tehát nyilván meg is könnyítettem a dolgukat. Később aztán többen írták, hogy rúgtak volna ki. Én a lapot féltettem, hogy azt szétverik, mint ahogy szét is verték később. Mit csináltak belőle, emlékszel rá. Mindegy, hogy kiket tettek oda, a lapot teljesen más irányba vitték el. Ekkor következett egy nagyon nehéz időszak, mert elég sokan megszakították velem a kapcsolatot, nem köszöntek vissza, nem fogtak kezet, nem hívtak. Több szerző nekem ajánlott verset, az Új Írásban megjelent egy vers I. M.-nek, de meg kellett változtatni az ajánlást, hogy M. I.-nek. Jöttek ezek az apró kis tüskék, amiket persze nehéz elviselni, de túlélte az ember. Mindig szoktam volt mondani, hogy a tápaiakat nem irtotta ki a török és a tatár, mert a tápaiak belevonták magukat a mocsárba, és nádszálon szívták a levegőt. Körülbelül ez volt az én dolgom is. Viszont az irodalmi kapcsolatok megmaradtak. Tovább lehetett levelezni, kéziratokat kaptam. Meg kell mondanom, hogy azután mélyült el a kapcsolatom például a vajdaságiakkal. Jött az első sympós nemzedék, beérett, sokat utaztak Szegedre, olvastak, segédkeztem nekik dolgaikban, könyveikben, egyebekben. Már szerkesztő koromban is kapcsolatban voltam velük, a symposionosokkal.

Keresett-e bárki '88-89 környékén? Lett volna lehetőséged, hogy szerkesztő légy, hogy lapot kapjál, nem csak egy résztevékenységet?

Nem. De talán jó is, hogy nem kerestek. Biztos, hogy a megváltozott viszonyok között nem tudtam volna szerkeszteni. Nem kerestek, nem.

Vártad, hogy megkeresnek?
Hát, tudod, hiú az ember. Azt hiszi, hogy érdemei vannak. Nem: az érdemek elavulnak, az emlékeket elfelejtik. Egyetlenegy dolog volt: mikor Géczi János kezdte a Visszhang című folyóiratot. Többször jelezte, hogy gyere, te leszel a főszerkesztő, Szegedről. De úgy tudom, hogy akkor ott, Veszprémben ezt megakadályozták.

Hajlandó lettél volna Veszprémbe költözni? Mert ilyet is rebesgettek.

Nem, azt talán nem. Én már annyira szegedi voltam, meg tápai, az egyetem is ide kötött. Tudod, hogy van ez: az ember reggel fölébred, és mindig azon az utcán megy végig. Negyven évig. Illetve hát 48 évig tanítottam az egyetemen, ez sok. Szóval már annyira megszokja az ember... Hadd mondjak el egy történetet! Nekem elég ambivalens volt a viszonyom Aczéllal. Végül is nem az ő vonalába tartoztam. Ugyanakkor nem volt születésnap vagy bármi, hogy ne írt volna. Tiszteltem az eszét, olvastam Radnóti naplóját, és tudtam, milyen körből jött, és hogy borzasztó okos, ez volt a veszélyes. Mindenről tudott, mindent olvasott. Nagyon jó emlékezőtehetséggel áldotta meg a sors. Egyszer azt mondja, illetve nem is közvetlenül nekem, hanem Pozsgai adta át: a minisztérium színházi osztályának a vezetése. Ez már a Tiszatáj-ügy után történt. Ezt kéne elvállalni. Persze szellemi patkányfogó volt: amihez nem értek, a pesti színházi világban nincs ismeretségem. Nyilván hetek alatt belebuktam volna. De én nem akartam elmenni Szegedről se Pestre, se sehova sem. Itt akartam maradni. De azért lehetett volna együttműködni Szegedről is.

2002-ben volt Keszthelyen a magyar írók világtalálkozója, ahol sokan hiányoltak. Miért nem mentél el?

Nézd, pontosan már nem emlékszem. De nem térek ki a lényegi kérdés elől. Volt egy ilyen írótalálkozó még '89 előtt. És oda engem a kin-tiek hívtak meg. És a hazaiak, nem emlékszem, hogy a minisztérium vagy a pártközpont, azt mondták, elmehetek, de nem szólalhatok föl. Nem tudom, kitől származott ez az ukáz, Tóth Dezsőtől vagy mástól. Ezt én megtudtam, megmondták, akik hazajöttek akkor; tudod, akkoriban már járogattak haza az európaiak, amerikaiak közül többen. Ez már a Kádár-éra vége felé volt. Azt mondtam: akkor nem, akkor miért menjek el. Ez az egyik. A másik pedig az, hogy ezeknek a rendezésében mindig a Magyarok Világszövetségének volt szerepe. Engem valamikor a hetvenes években meghívtak Amerikába, az amerikai magyarok, már nem emlékszem, mire. Egy évente rendezett találkozó, a Magyar Baráti Közösség szervezte talán. Sok barátom volt közöttük, Nagy Károly, Éltető Lajos, Ludányi András, '56-osok, velem egyidősek, de már egyetemeken dolgoztak, és jó kapcsolatban álltam velük. Történészek, szociológusok, írók. Akkor is azt a választ kaptam a Magyarok Világszövetségétől, ők adták akkor az útlevelet, magánútlevéllel még nem lehetett menni, hogy kimehetek, de nem szólalhatok ott föl. Hát akkor miért menjek ki? A Magyarok Világszövetségét úgy, ahogy van, részben emiatt, részben pedig sok egyéb miatt sosem becsültem sokra. És a szövetség ennek a találkozónak a szervezésében is benne volt. De Pomogáts Bélát, az ő tevékenységét sokra becsülöm.
Térjünk vissza az egyetemi tanári tevékenységedre. Mondtad, hogy mikor a pályádat kezdted, akkor itt kevés oktató volt.

Igen, ez közvetlenül 1956 után volt.

Mit tanítottál, melyik korszakot?

Amikor visszajöttem az egyetemre, akkor még az volt a divat, hogy esküt kellett tenni. Ekkor csaknem mindenki távol volt, és egy olyan ember előtt tettem le az esküt, aki korábban tanított engem, de éppen fegyelmi alatt állt. Nacsády Józsefről van szó, aki a 19. századdal foglalkozott. Viszont az órái-mat és az oktatói szerepemet Koltay-Kastner Jenő professzor állította be, ő régi magyarból és latinból korábban tanárom volt. Én úgy jöttem, hogy a Nyugat korszakával fogok foglalkozni, Adyval, Babitscsal, Juhász Gyulával, Móriczcal, illetve talán a századfordulótól napjainkig terjedő időszakkal. Koltay-Kastner Jenő azt mondta, nem, kezdjed te csak a régi magyar irodalommal, és menj végig a magyar irodalmon. Különben sosem lesz alkalmad, hogy intenzíven, rendszeresen foglalkozzál ezzel. És kiadta ukázba, parancsba, hogy kezdjem el olvasni a régi magyar szakirodalmat. Úgyhogy a mai napig megmaradt bennem, hogy a nyolcszáz év magyar irodalmának minden dolga után érdeklődöm, mivel az a tanárnemzedék és Koltay-Kastner Jenő erre nevelt. Valóban arról van szó, hogy nem olyan nagy irodalom ez, nem néhány ezer éves, hanem pár száz éves irodalom, és igen jó, hasznos volt, hogy ezzel kezdtem a pályámat. Ez persze azt jelentette, hogy mindig néhány órával előztem csak meg a hallgatókat, és az első évek alatt a nyaraim azzal teltek, hogy készültem a következő félévre. Így tanítottam, és amikor eljutottam a huszadik századig, akkor már itt oktatott Király István, Szauder József, és én maradtam a huszadik századnál. Sokáig egyedül tanítottam a huszadik századot. Fegyelmik, elbocsátások voltak, és nehéz helyzetbe került a Magyar Irodalmi Tanszék. Nem is érzékeltem én pontosan, hogy a politikai retorziók mit jelentenek az oktatásban, lefoglalt a készülés. El is jártam olyan konferenciákra, ülésekre, amelyeken nem az én kedvenc korszakom irodalmával foglalkoztak, hogy tudjak a hallgatóknak valami pluszt nyújtani. Ezt végigtanítottam, és így jutottam el a huszadik századig.

Ez azt jelentette, hogy egy évfolyammal kezdtél, vagy pedig párhuzamosan kellett tanítanod több korszakot?

Párhuzamosan kellett tanítanom különböző korszakokat.

Ez akkor elég nehéz dolog lehetett.

Az volt, de nagyon nagy buzgalommal fogadtam meg Koltay-Kastner professzor tanácsát, hogy menj végig a magyar irodalmon. Végig kell menni, mert néha ma is azt tapasztalom fiatalabb szakemberek esetében, hogy huszonöt vagy ötven év irodalma létezik csak számukra. Vagy éppen csak egy-két szerző. Nos, ezt nem lehet, mert például fölütöm Babitsot, és ott a régi magyar irodalom. Vagy akár Juhász Gyulát, és látom Kölcseyt. Asszociatívnak kell lenni a magyar irodalom egészében, bármilyen modern szerzővel foglalkozunk.
A régi magyar irodalom tanításához nem kellett latin auktorokat olvasni?

De kellett. Én latint középiskolában tanultam, érettségiztem is, az egyetemen pedig még három évet tanultam. Nagyon jó latintanáraim voltak, Visy József is tanított, aki legendás latintanár volt, vagy Szőcs Jenő, aki középiskolában és az egyetemen is tanított engem. Nem voltam történelem szakos, de eljártam Szádeczky Kardoss Samu ókortörténeti óráira; csodálatosak voltak, mert óriási pozitív tudást halmozott föl. Órákat beszélt nemcsak szerzőkről, hanem egy-egy ókori jelenetről. Tehát a latin kultúrában és bizonyos mértékig a nyelvben is jó előképzettséget szereztem. Vicces, de így történt: mikor középiskolás koromban rövid ideig kollégista voltam, Palásty tanár úr fölügyelt ránk a tanulószobában. Francia-latinos volt. És mikor kikéredzkedtünk vécére, akkor azt mondta, öt latin szó, mire visszaérsz. Öt latin szót kellett kinn megtanulnunk. Tehát volt ilyen tájékozottságom, képzettségem. Persze ez nem volt mély szakmai tudás, de a régi magyar irodalom latin és görög asszociációit tudtam és éreztem.

Hány órátok volt abban az időben?

Én tizenkét órát tartottam gyakornok koromban. Sok volt, ez sok óra volt. Nagy készüléseket igényelt.

Mekkora volt akkoriban az egyetem? Hány diák volt?

Kevesen voltak. '57 után indultak újra az idegen nyelvi szakok, párhuzamosan; mikor mi jártunk ide, akkor csak magyar-orosz szak létezett. Ehhez képest növekedett ez a létszám, például magyarból volt négy-öt csoport már akkoriban. Egy csoport tizenöt-húsz emberből állt. Magyar szakosak voltak, és plusz még valamelyik más szak, magyar-német szakpárosítás is elindult. Két szakja volt mindenkinek, de a magyar szak csaknem mindenkinél szerepelt.

Ha egyedül tanítottad a huszadik századot, akkor ez előadást és szemináriumvezetést is jelentett?

Előadást is tartottam már gyakornok koromban.

Ez nem volt gyakori abban az időben sem.

Nem volt gyakori, de nem volt ember. Mikor aztán Király jött, ő tartotta a fő kollégiumot huszadik századból, de ha nem jött, akkor helyette meg kellett tartani az órákat. Megtelefonálták, hogy miről beszéljek. Király eléggé elfoglalt irodalompolitikus volt már abban az időben, így nem mindig jött. Talán már említettem, hogy túl a politikai megítélésen és irodalmi szerepén Király jó szakember volt. Ő és Szauder nagyon törődtek azzal, hogy mi, fiatal oktatók mit olvasunk, hol tartunk a tanulmányainkban. Roppant segítőkész volt. Hallatlan olvasottságuk volt mindkettőjüknek. Bejártak a fiatal oktatók óráira.

És hogy éreztétek, mikor Király István bement az órátokra: az ellenőr jött be, vagy a segítő?
A segítő. Mert utána mindig megbeszéltük. Szauderrel is mindig megbeszéltük, hogy ne hajtsd ennyire őket, várd ki a véleményüket, adj a hallgatók véleményére, az is fontos, mert ők is gondolkodnak. Kérdezd meg az olvasmányaikat, mit csináltak az elmúlt héten. Ez például Király és Szauder hatására alakult ki bennem; mikor bementem órára, mindig megkérdeztem, mit olvastak, hol jártak, milyen zeneszámot hallgattak, színházban voltak-e, mi történt a folyóirat-irodalomban, kinek a művét olvasták. És kialakult bennem is a természetes érdeklődés, hogy ne káposztafejekkel üljek szemben. Jövendőbeli kollégákkal, jövendőbeli értelmiségiekkel állok szemben, a legmozgékonyabb részével az értelmiségnek, akiket éppen ezért kéne nevelni. Az érdeklődést így is föl lehet ébreszteni, nem csupán szakmával, hanem érdeklődéssel. Meg kell mondanom, sokat tanultam tőlük. Sok helyről jöttek, sokféle vidékről hoztak élményt, emellett pedig az ízlésük, az olvasmányaik engem is arra tereltek, hogy együtt haladjak a nemzedékükkel. Tehát az, hogy most hetvenhárom éves vagyok, és megőriztem bizonyos érdeklődést még mindig a huszonévesek korosztályának az ízlése iránt akár irodalomban, akár könnyűzenében, akár viseletben, viselkedésben, szóhasználatban, értem a beszédüket, az annak köszönhető, hogy fiatal koromban ezt gyakoroltam.

És arról mennyit tudtál, illetve hatott-e rád, hogy Király ebben az időben megcsinálta azt a csodát, hogy jó lapot szerkesztett olyan körülmények között, mikor az írók jó része nem volt hajlandó kéziratot adni?

Néha beszélt ő erről. És gondold el, egyszer meghívott bennünket Pestre Nacsády Józseffel, és azt mondta, hogy a Mátyás pincében találkozunk. Leültünk, jött Király, és tudod, ki jött vele? Németh László. Azt jelentette ez, hogy egy vidéki egyetem senki, kezdő oktatója előtt kinyílt a magyar irodalom. Olyan kapcsolatok, melyeket egyébként csak évtizedes, buzgó tevékenységgel lehetett volna megteremteni. Király nem volt féltékeny ilyen ügyekben, nyitotta a kaput, akarta, hogy közvetlen munkatársai lépjenek előbbre. Kovács Sándor Ivánt ő vitte a Kortárs szerkesztőségébe. Ez is nemes gesztus volt a részéről.

Engem most elsősorban az érdekel, hogy akkor, mikor az írók bojkottálnak, akkor Király tud jó lapot létrehozni. Pedig ez az az időszak, mikor akár Szegedről is nem kevés sikeres dilettáns kerül be a politika révén az irodalmi életbe, jut kötetekhez, neveket inkább most nem mondanék. És Király mégis jó lapot szerkesztett. Ezt meg lehetett tanulni, ellesni tőle?

Érdekes hasadás lehetett az ő közszereplése, politikai meggyőződése és a szakmai ízlése, értékítélete között. Ez biztos valamiféle meghasonlást is okozhatott nála. Nem tudom megmagyarázni. Nem nagyon láttam bele az ő politikai dolgaiba, ritkán is beszélt ilyesmiről, inkább szakmai dolgokról, olvasmányainkról, egyebekről szólt.

Ha jól következtetek, ebben az időben kortárs magyar irodalmat is tanítottál.

Nagyon keveset. Az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején nagyon kicsi volt a kortárs irodalom szerepe a szegedi egyetem magyar tanszékén.

Ez nagyon érdekelne, mivel az előtte levő korszakban volt egy hatalmas tömb: a hivatalos kortárs irodalom, amit mindenkinek ismernie kellett. Most az oktatók idegenkedtek ettől, azért volt kicsi a kortárs irodalom szerepe, vagy épp ellenkezőleg, leállították?

Mind a kettő. A tantervben nem szerepelt, az oktatók egy része pedig attól idegenkedett, ami a tanterv szerint kötelező lett volna. Ott a sztereotí-piák mentek, nevek, melyek gyorsan cserélődtek, politikai okok miatt. Azért a nem oktatás mellett az a szegedi egyetemen érdekes jelenség volt, hogy azok a fiatal oktatók, akik 1957 után bekerültek a tanszékre, valami módon vagy a Tiszatájjal, vagy más folyóirattal kapcsolatban álltak, és a hallgatóikat vonzották a laphoz, vagy kritikaírásra ösztönözték őket. Hogy a kortárs irodalomról volt információjuk a hallgatóknak, az nem a tanterv pressziója volt, hanem egyes személyek érdeklődésének az eredménye. Az oktató a fiatalok kezébe adta azokat a műveket, melyek csak a kirakatban voltak, de nem szerepeltek az egyetem tantervében.

A tantervhez nagyon kellett ragaszkodni?

Nem nagyon. Be kellett adni a félév elején a dékánnak, hogy mit oktat az ember. Nem emlékszem, hogy valaha is opponálták, hogy miért ezt vagy azt oktatja.

Mikor én ide kerültem, már akkor is nagy divatja volt a kortárs irodalommal foglalkozó speciális kollégiumoknak. Ezeket szabadon lehetett indítani?

Igen, igen. A fő kollégiumok és a kötelező szemináriumok keretén kívül mindenki azt oktatott, amit akart. Én is így kezdtem bele a külföldi magyar irodalom oktatásába: láttam, ez hiányzik, érdekes lehet, és elkezdtem oktatni. Szauder József volt itt még a tanszékvezető. Szauder jó barátja volt B. Szabó Györgynek, az Új Symposion első mentorának, az Eötvös Kollégiumból is nexusban voltak, és B. Szabó küldte az Új Sympót Szaudernek. Szauder pedig sosem vitte magával Pestre, mindig odatette az én asztalomra. Látta, hogy van ilyen érdeklődésem. Bori Imrével vettem föl először a kapcsolatot. Meghívtuk ide előadni, akkor még Szauder volt a tanszékvezető. A hetes terem volt a legnagyobb, te is emlékszel rá, a legnagyobb oktatóterem az Auditorium Maximum mellett, és tele volt. Az összes évfolyam magyar szakosa ott volt, és Bori Imre Radnótiról tartott előadást. Teljesen új szemléletűt, szemben a magyarországival. A speciálkollégiumban alakult ki az az érdeklődésem, amely aztán a sympósokkal, az erdélyiekkel lett kapcsolatos, elkezdtem őket tanítani, és kezdtem velük személyes nexusba kerülni. Könyvet kérni, tanácsot kérni, bibliográfiai segítséget kérni. Arra már nem emlékszem, pontosan melyik évben történt, de akkor, amikor ez még Magyarországon nem volt divat, sőt majdhogynem tiltva volt, az Új Symposion teljes kezdő gárdája Tolnai Ottótól Ladik Katalinig, Brasnyótól Végelig megjelent a hetes teremben, és egy nagy estet adtak. Mindenki paff volt, hogy ilyen is van, ilyen irodalom magyar nyelven. Egészen elképzelhetetlen volt, hogy Ladik Kati olvassa a verset, és közben a magnón fut egy szexlihegő, zenei aláfestésű valami; Ladik Kati színésznő, nagyon szép nő. Vagy hogy Tolnai fölolvas egy antisztalinista verset, hallatlan szabadszájúsággal.

Ezekre már magam is emlékezem. De van egy dolog, ami nagyon érdekel, ez pedig Bori Imre szereplése. Amikor ő nekünk előadást tartott, az számunkra merész, szemnyitogató volt, ezért lepett meg, hogy később az áttelepülő sympósok szemében ő volt a retrográd.

Nézd, ez is nemzedéki kérdés. A lázadó fiatalság nehezen viseli már el az idősebb korosztályoknak a lassan haladását, vagy az elméleteihez való ragaszkodását, és ez fordítva is igaz. Bori nem iktatható ki a vajdasági magyar irodalomból és az egész magyar irodalomtörténetből sem. Az, amit az avantgárddal csinált, kaput nyitogatott az ottani fiataloknak: hogy nem Budapest adja meg a kánont, hanem a mi ízlésünk, a mi tájékozódásunk szerint értékelünk. Ezenkívül pedig ne felejtsük el, hogy a vajdasági, illetve ahogy használtuk: a jugoszláviai magyar irodalom hallatlan intenzitással fogadta be a szerb irodalommal együtt a szerb irodalmi orientációt. Sokfélét, nagyon gazdag volt, és ha ez nem lett volna, a magyar irodalom is másképp alakul.

Számomra megdöbbentő volt, hogy a vajdasági íróknál, sőt képzőművészeknél is mennyi kortárs nyugati szerzőt, filozófust lehetett találni szerb nyelven.

Hogyne. Minden le volt fordítva, és ők gyorsan reflektáltak erre. Magyarországon még 1957 után is nagyon erős volt a lezártság, főleg Nyugat felé, de talán inkább mindenfelé. Keletre is: a legjobb oroszok nem voltak lefordítva. Az orosz 19. századi klasszikusok sem, de a kortársak sem voltak lefordítva.

Például Dosztojevszkij Ördögök című művének sem volt új fordítása.

Így van, az sem. Pontosabban mondva, nem lehetett elérni. Sose felejtem el, Tolnai Ottó kereste az Ördögöket magyarul, hogy elolvashassa. Visszatérve: a speciálkollégium az egyetemen olyan találmány volt, amibe nem nagyon szóltak bele. Utólag persze látom, hogy hallgatókat beszerveztek a szervek, hogy jelentsék, hogy mik hangzottak ott el, de nem szóltak bele. Valamiképpen az mehetett, lehetett olyan dolgokat mondani, amik nem voltak a tankönyvben, ami nem volt vizsgaköteles, tehát a szigorlaton nem kérdezték. Tudod, hogy van: a fiatal egyetemi hallgatóknak, ami nem hivatalos, ami bizonyos szempontból törvénytelen, titkos, az a vonzó.

Magam is elég sok mindenre jártam. Jártam a külföldi magyarra, azután Tamás Attilának volt egy Juhász Ferenc-speciálkollégiuma, amikor éppen vele foglalkozott. Szerintem az is jó ötlet volt, különösen a fiatal oktató számára, hogy az egyetemistákon meg tudta mérni, hogy amivel éppen foglalkozik, azt hogyan fogadják. Esetleg még ötleteket is kaphatott.

Igen, ez így volt.

Most beszéljünk a vizsgáztatásról. Milyen érzés volt először vizsgáztatni? Hogyan alakítottad ki a magad értékelőrendszerét?

Nagyon, nagyon kellemetlen érzés volt. Én drukkos vizsgázó voltam, és tudtam, hogy aki szemben ül velem, biztos ő is izgul. Liberális vizsgáztató voltam. Jó jegyeket adtam, nagyon ritkán buktattam. Sose felejtem el, egyszer egy lányt megbuktattam, és akkor még divat volt, hogy egy üveglap volt az asztalon, és nem mertem fölnézni, mikor beírtam az elégtelent. Félszemmel fölnéztem, és láttam, hogy az üveglapon potyognak a könnyek. Nagyon rossz érzés volt. Az volt az alapállásom, hogy nem buktatni vagyok én itt, hanem tanítani, megtanítani. Persze hogy ezzel sokszor visszaéltek, voltak komisz hallgatók, akik ezt kihasználták. Nem szerettem vizsgáztatni, ez az igazság. Tanítani nagyon szerettem, konzultálni még jobban, beszélgetni a hallgatókkal, kézirataikat elolvasni, azokról bírálatot mondani; ha verset írt, arról, ha dolgozatot, akkor arról. Vizsgáztatni nem, nagyon nem szerettem. Terhes dolog is volt, mert gyakran egész évfolyamokat kellett vizsgáztatni, és ez időigényes volt, idegileg sem könnyű.

Tudtál-e róla, hogy köztünk, a hallgatók között olyan volt a hangulat, hogy szégyelltünk volna nálad rosszul szerepelni?

Nem tudtam, erről nem beszéltek.

De olvastál róla, hiszen Temesi Feri megírta.
Persze, Temesi könyvét olvastam, abban benne van. De hát az kicsit szépirodalom, illetve nem is kicsit. Azért furcsa dolog regényben szerepelni, másként érzi az ember, másként látja. Elismerem, hogy egy más szemléletből úgy látszhattam. Géczi János regényében is másként jelenek meg. Nem, ezt nem mondták, de jólesik, ha ez volt a vélemény.

Hogyan alakítottad ki, ösztönösen vagy saját tanáraidtól tanult módon a személyes kapcsolatokat a hallgatóiddal? Ez a legnehezebb: megfelelően közel engedni magunkhoz a diákot, de csak addig, hogy eszébe se juthasson, hogy ezzel visszaéljen.

Ezt a pontot nagyon nehéz kiválasztani. Tapasztaltam. Persze hogy élt bennem tanári buzgalom, azért jöttem ide. Jó tanáraim voltak középiskolában is, példák álltak előttem. Sokat gondolkoztam azon kezdő tanár koromban is, hogy olyan szakmai kapcsolatot kell kialakítani a diákkal, hogy belelássak az emberi voltába is. Ne menjek el szó nélkül mellette, ha valamit jól teljesít, ha szomorú, ha valami olyat veszek észre rajta, amire nekem reflektálni kell. Ne menjek el a folyosón se úgy mellette, hogy nem köszönök vissza neki, dicsérjem meg, ha látom, hogy valami jót produkál. A szemeszter kezdésekor, óra elején mindig végigkérdeztem, ki hova való. Ez érdekes volt, ugyanis sok helyről jöttek. Végigkérdeztem, kik voltak a taná-raik, milyen iskolából, milyen hagyományokból jött a hallgató. A nyelvjárását, egyebeket. Tehát tudtam róluk már valamit, nem csak egyszerűen szeminá-riumi tagok voltak. Mindig érdekelt, hogy a másik emberben mi van. Szokásos példám volt, hogy tudom a tévéből, hogy Vietnamban mi történik, de hogy az előttem ülő hallgató világában, lelkében mi, azt nem. Nem azért érdekelt, hogy indiszkréciót kövessek el, vagy olyan személyes dolgot tudjak meg róla, ami nem tartozik rám, hanem azért, mert össze vagyunk zárva fél évre, egy évre. És hogy a hallgató vigyen valamit magával az egyetemről, arról a világról, amiben itt él. Ebbe úgy szerettem volna mindig bevezetni őket. Szegedbe is. Mindig mondtam, tréfálkozva persze, hogy aki az alsóvárosi templomban nem járt, az nem kaphat jelest. Vagy nem ment ki Tápéra, és nem nézte meg a tápai Krisztust, Juhász Gyula versének a tárgyát. Ilyenekkel próbáltam közelebb hozni őket az itteni világhoz. Hogy öt évig ne élj itt úgy, hogy nem viszel innen magaddal semmit. A bizalom és a bizalmasság határmezsgyéjét nagyon nehéz meghúzni. Néha lehet, hogy visszaéltek vele. Sokszor jöttek, hogy ösztöndíjkéréskor vagy pályázathoz írjak javaslatot. Ezt mindig megtettem, mert hát ki írjon? Olyan valaki, aki ismeri őket. Ez idő- és idegigényes játék, mert az óra megtartása után haza is lehet menni, és akkor el van intézve az egyetem. Nem tagadtam le sose a telefonomat, otthon fölhívhattak, mert volt bennem ilyen buzgalom. Abban a közösségben, melyben élek és ők is élnek, legyen információ egymásról, segítség.

Miért mondod múlt időben?

Mert már nem tanítok.

De azért még foglalkozol hallgatókkal.

Főleg doktoranduszokkal, akik részben hallgatóim voltak még, vagy segítettem nekik a doktori pályázatuknál, vagy javaslatot írtam. Néha szakdolgozókkal is. Olyan szakdolgozóval, aki mondjuk külföldi magyar irodalommal foglalkozik, és ezért valami személyes kapcsolat kell, vagy hol a hagyaték, hol van a könyv. A könyvanyag, amelyik külföldön jelent meg, nehezen elérhető, gyakran csak egypéldányos, könyvtárban sincsen meg. Esetleg nekem megvan, mert megszerezte az ember.

Amit feltétlenül szerettem volna eltanulni tőled, az az a mód, ahogy a tovább is dolgozó diákod esetében át tudtad vezetni, alakítani a tanár-diák viszonyt baráti viszonyba.

Ez természetes folyamat, hiszen azonnal egyenrangú kollégák lettünk. Akik ezt igényelték, vagy úgy gondolták, hogy szükségük van rá, azokkal levélben vagy más módon próbáltam a kapcsolatot fönntartani, elhelyezkedésükben segíteni őket. Ahogy idősödött az ember, már sok tanítvány volt iskolaigazgató, szakvezető tanár vagy valami más pozícióban, így lehetett ezekben is segíteni nekik. Minden tanév végén a tanár egyszer meghal, mert elhagyják azok, akikkel együtt élt, és ezért igyekszik ezt a kapcsolatot fönntartani, behálózni Magyarországot. Ahogy az Esterházy által is idézett Ilia-mondás szól, alig tudok megtenni harminc vagy ötven kilométert, hogy nem találkozom tanítványommal. Tehát meg tudok szállni, ha elindulok Magyarországon, estére bárhol, mert tanítványokkal találkozom. Van a tanárban törekvés, hogy a tanítványait segítse akkor is, ha már nincsenek ott, nincsenek már közvetlenül a keze alatt. Ma az országgyűléstől a gyulai gimnáziumig mindenütt van valaki, aki hallgatóm volt. Ez persze az idővel függ össze, hogy sokáig, negyvennyolc évig tanítottam. De köztük kevés van olyan, aki azt mondaná, hogy gyűlölettel gondol rám, nem tanult tőlem semmit, megtagad, mondjuk. Úgy érzem, hogy kevés van köztük ilyen. Voltak vitáim is hallgatóimmal, tanítványaimmal. De valahogy lelki megnyugvást jelent, hogy nem tanítottam rosszra őket. Arra persze nem tanítottam őket, hogy politikusok legyenek.

Ami nekünk, akkori hallgatóknak a legfontosabb volt, a személyes foglalkozás. Szintén meg nem fizetett, igen időigényes dolog volt.

Ez tényleg időigényes volt, nem volt benne a fizetésben sem, de a visszajelzések, a baráti jó szó, amit tőlük kap az ember, a műveik olvasása, főleg azoké, akikből irodalmár lett, ez többet ér minden fizetésnél. Az nagy kitüntetés. Nem tudom megfogalmazni azt a jó érzést, vagy inkább lelki ajándéknak nevezném, mikor egy mű címe alatt azt olvasom: Ilia Mihálynak. Ez nem a halhatatlanság kérkedő érzése, hanem valami más. Valami olyan szép dolog, amit sem pénzben, sem semmiféle anyagi eszközben nem lehet kifejezni.

A tanár halhatatlansága végül is a diákjaiban van.

Igen, a híres mondás. Gyulai Pál és Erdélyi János körül van egy anekdota, hogy gratulálok újabb bőrbe kötött művedhez, ami tulajdonképpen egy fiát jelentette. Ugyanígy a tanár művei is bőrbe vannak kötve.

Óhatatlanul rá kell kérdeznem a későbbi korszak kollégáira. Eléggé furcsa helyzet volt abban az időben, amikor ide jártam. Voltak igen kiváló tanárok és olyanok is, akik között igen kedves emberek is előfordultak, de nem szakmai, hanem más okokból kerültek ide. Neveket nem akarok mondani, de a tanszéken volt a kari párttitkár, aki Adyról tartott előadást, és eljutottunk a költő önképzőköri verseiig, ugyanakkor haragudni nem tudtunk rá, mivel kedves, jóindulatú volt a diákok iránt. Csak éppen szinte semmit sem kaptunk a szakmából. De voltak rosszindulatúak is köztük szépen. Hogy élted meg a sorsodat a munkahelyeden?

Belső illegalitásban éltem. Ez túlzás persze, mert kapcsolatban kellett lenni azokkal a kollégákkal, akik politikai vagy más okokból kerültek ide. Sem szakmailag, sem emberileg nem konfrontálódtam, de nem is voltam szolidáris velük. Kifelé éltem, a külső irodalmi kapcsolataimban. Barátaim túlnyomó többsége Pesten vagy egyebütt élt. Azzal a néhány oktatókollégával, akik közül több nem is a magyar tanszéken dolgozott, velük volt jó, baráti kapcsolatom. Tehát kifelé voltak a baráti kapcsolataim, befelé pedig egy teljesen hivatalos, hideg, adminisztrációs kapcsolat. A tanszék belső életében, ha volt ilyen, nem vettem részt. Az adminisztrációban persze részt kellett venni. Az én tanszéki szerepem főleg az volt, hogy mivel senki nem tudta megcsinálni, én készítettem el a tanrendet. Tisztában voltam a tantervvel, az évfolyamigényekkel, létszámmal stb. Diákkörrel is ritkán foglalkoztam. Akkor voltam diákköri vezető, amikor Zalán Tibor, Csapody, Füzi, Sipos Áron járt ide. A diákkörben is inkább azzal foglalkoztam, hogy dolgozatra készítettem föl. Nagyon nehéz volt ez, elég szomorú is, mert a hallgatóknak mindig mondtam, hogy figyeljék az egyetem történetét, a volt professzorok és hallgatók tevékenységét, hogy tudják, ismerjék, ők valaminek az örökösei, folytatói. Én is megnéztem, és tudom, hogy főleg Sík Sándor idejében nagyon intenzív tanszéki élet folyt. Kevés oktató, de intenzív tanszéki élet volt, és azt a kevés oktatót és kevés hallgatót magukhoz vonzották. Radnóti is így került be a forgásba, őt a tanszék is magához vonzotta. És a diákok mozgalmait, mint a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumát is, a tanszék magához kötötte. Nem külön működtek, hanem egységben az egyetemmel. E hallgatók egy részének a szülei például tanítottak az egyetemen, vagy könyvtárigazgató volt köztük, mint Bibó István édesapja. De ez ebben az időben már nem volt meg. Igaz, a korszak sem volt megfelelő. Hallatlan bizalmatlanság érződött. Nem tudtuk, de éreztük a besúgás, az azonnali retorzió lehetőségét bármilyen gesztusra. Tehát nagy, önálló tanszéki mozgás nem is nagyon lehetett, mert erősen központosított irányítás volt a tanszékek adminisztratív életében is. És Pesttől el volt zárva a szegedi tanszék. Nem sokra becsülték, joggal, és az Akadémia Irodalomtudományi Intézetével csupán magánkezdeményezések alakultak ki. Ez példa is volt számomra, mint Keserű Bálint régi magyaros szervezkedése és tudományos buzgalma, ami aztán a Keserű-féle régi magyaros vonalat összekapcsolta Klaniczayéval és az akadémiai intézettel. Én is az Irodalomtudományi Intézettel kerestem a kapcsolatot, Kiss Ferenccel, Vargha Kálmánnal, a huszadik századosokkal, Rónay Lászlóval kapcsolatba kerültem. Följártam szerdánként az intézeti napokra, hogy ott a vitákat hallgassam. Nem tartoztam oda, de jó könyvtár volt ott, az Eötvös Kollégium épületében. Magam is megpróbáltam kifelé kialakítani a kapcsolatokat. Sikerült.

Azt már csak kíváncsiságból kérdezem meg: mennyit éreztél abból a háborúból, amely abban az időben folyt a pesti tanszék és az Irodalomtudományi Intézet között?
Igen, ezt én éreztem. A szívem az intézethez húzott; nem csupán azért, mivel a barátaim ott voltak. Úgy éreztem, és ezt Szegeden is láttam, hogy az egyetem túlzottan átpolitizált intézmény. Erősen érvényesül a párt iránti hűség, a párt befolyása, és közvetlen minisztériumi irányítás alatt áll. Az intézetben viszont folyt a munka, a kutatás, például Rába György dolgozott a Babits-életművön, az azért különleges dolog volt; vagy Rónay Kosztolányin, vagy Pomogáts a külföldi magyar irodalmon. Ez engem inkább vonzott, mint a pesti tanszék. Bár bejártam a tanszékre is, találkozgattam Királlyal mint régi kollégával, Koczkás Sándorral és másokkal.

Tudták-e az egyetemen, hogy téged figyelnek?

Az egyetemen tudhatták, mert utólag a papírokból kiderül, hogy a mindenkori dékánnal, a Méreyvel, Csukással, Serfőzővel tárgyaltak a III/III-asok. Tehát amikor a szobámba beszerelték a lehallgató készüléket, akkor az éppen hivatalban lévő dékánhelyettestől kérték el a kulcsokat. És az világos volt, hogy nem azért kérték el, hogy itt kártyacsatákat folytassanak. Nagyon pontos leírás van az anyagokban arról, hogy ki hol állt ezek közül az emberek közül. Sajnos közülük kettő a tanítványom is volt, majd odamentek dolgozni a rendőrségre. Tehát az egyetemen tudták, de soha nem mondták meg. Ezt utólag eléggé barátságtalan lépésnek tekintem részükről, de hát most mit csináljak? Ők tudták, én nem tudtam.

És mit éreztél? Mert valamit csak érez az ember...

Persze, hát annyira buta nem voltam, hogy ne gondoljam azt, hogy a levelezésemet figyelik. Még postás is volt a családban, tehát ezt tudtam. Sőt a lányom dadájának a férje a vasúti postán dolgozott, tehát tőle is hallottam. Egyszerű ember, postás volt, és nagyon becsületes, megmondta. Tehát ezt-azt tudtam, de arra azért nem gondoltam, hogy ennyire be vagyok kerítve. Hogy sok ember figyel, és hogy minden helyen, ahol szóhoz jutok, élek, tehát szerkesztőség, lakás, egyetem, mindenhol lehallgató készülékek vannak.

Minek tudtad be, hogy mellőznek? Egyáltalán volt-e benned olyan érzés, hogy a diákok ragaszkodnak hozzád, tisztelnek, de az egyetemi megbecsülés, előrehaladás nem jön?

Igen, ezt éreztem. Éreztem meg láttam is, hiszen egyszer, kicsit később volt már, de kiderült, hogy az egyetemen docensként a karon én kapom a legkisebb fizetést. Vagy a visszautasított pályázataim. Többször pályáztam, külföldi dolgokra is, visszautasították. Vagy az olyan pályázatok, amelyek pénzzel jártak, például kutatási pályázatok - az egyik kezemen meg tudnám számolni, hányat fogadtak el. Ahogy Mikszáth mondja, a másik kezemet zsebre tehetném. Vagy munkacsoportok létrehozása, amihez engedély kellett, azaz kutatócsoportokról van szó. Még nyolcvanvalahányban akartam egy kisebbségi irodalomkutatáshoz csoportot létrehozni, és például egri kollégákat kértem föl, és már Egerből jelentette a rendőrség, hogy ilyen csoportot akarunk szervezni. Éreztem hát a mellőzöttséget meg a bizonyos fokú visszaszorítottságot. Nem azt mondom, hogy nem törődtem vele, hiszen ennek néha anyagi következményei is voltak, de azért bennem megvolt a tápai parasztnak a szívóssága, hogy bizony nádszálon szívjuk a levegőt, mert a török lóval megy fölöttünk, de mi azért élünk, ahogy ezt korábban már mondtam is.

És a mellőzöttséget akkor minek tulajdonítottad: politikainak vagy esetleg személyes ellentéteknek?

Sok mindennek. Egyszer a dékán, aki akkor tanszékvezető is volt, megállított a folyosón, és azt mondta: téged nagyon sokan szeretnek, és vigyázz, mert ez nem jó. Ez furcsa, és lehet, nem is rosszindulatú megjegyzés volt, hogy vigyázzak, mert a népszerűség vagy ez a túlzó szeretet nem csak jót eredményezhet. És eszembe jutott egy történet, melyet a szegediektől tudok, hogy amikor Révai József és Erdei Ferenc repülővel '44 őszén Szegedre jöttek - ekkor ez a terület már fölszabadult -, és Balogh páterrel közösen megindították a dél-magyarországi folyóiratot, akkor Erdei lényegében hazajött. Itt járt egyetemre. Ekkor nagyon sokan fölkeresték Erdeit, ölelgették, hogy Feri, örülünk, és Révai erre azt mondta, nem szabad ilyen népszerűnek lenni. Ez jellegzetes bolsevik kijelentés volt. Hát persze hogy éreztem azt, kétértelmű kifejezésekből meg egyebekből, hogy van bizonyos visszaszorítottság a megítélésemben. Sokszor beszéltünk erről a feleségemmel is otthon, amit természetesen lehallgattak. De nem akartam elmenni innen. Hívtak különben. Az Új Íráshoz is, nem is tudom már, ki szerkesztette akkoriban, Váci Mihály talán. Király is mondta, gyere, lesz tanszéked, taníthatsz is majd. Nem akartam elmenni. Eltűnhettem volna, ha nem is a szervek szeme elől, hanem ebből a néha kisszerű szegedi mellőzésnek a világából, de nem akartam. Ha az embernek valahol ott van a rokonsága, ott vannak a halottjai, minden élménye negyvenéves koráig vagy még tovább oda csatlakozik, csukott szemmel el tud menni egy városban, mert annyira ismeri már az utcákat, a házakat, nem szívesen mozdul el. Én közéleti karriert sosem akartam csinálni. Nem vonzott sosem.

Ezt a mellőzöttséget vagy rosszindulatot hogyan viselte a család?

Nehezen viselte. Ehhez kell egy jó feleség, aki elviseli ennek anyagi következményeit meg a többit is. A feleségem évfolyamtársam volt, az évfolyamról nősültem. Magyarbánhegyesi származású, ez Békés megyei falu. A fe-leségem is erős, szívós, türelmet magára erőltető ember. Szolidáris volt velem. A gyerekek nem tudtak a pályámnak erről a részéről. Ami a gyerekek neveléséhez, neveltetéséhez kellett, abban nagy hiányt nem szenvedtünk. Én azért vállaltam munkákat, mikor a Tiszatájtól megváltam, akkoriban sok külső lektorálást végeztem például a Magvetőnek. De dolgoztam a Nagyállomáson is. Vagonkirakás, ilyesmi. Tóth Béla erről írt egy novellát. Egyszer hajnalban jöttem haza, és találkozott velem az utcán, kérdezte, mi az, hát idegen kertekben járkálsz? Dolgoztam. A lehetőségeket megragadtam, hogy a család azért ne szenvedjen hiányt.

Ha nem is volt drága a posta, a te levelezésed méretei...

A posta nagyon drága volt. Például most már, utóbb azt csak elárulhatom, hogy sokszor leveleztem a Kincskereső postájával. Baka István, aki nagyon jó barátom volt, oda besuvasztotta a leveleimet. De akiknek írtam, azok tudták, hova kell válaszolni, bár a Kincskereső bélyegzője volt a levélen.

A családodat, a gyerekeket nem érte zaklatás? Őket nem figyelték?

De, figyelték a feleségemet, a telefonjait is lehallgatták. Az iratanyagban is szerepel. Őt is bekapcsolták ebbe a megfigyelésbe, szerepelt, hogy kompromittálni kell. Kísérletet tettek rá, hogy az ő zsebéből lopják el a lakáskulcsot, amit majd lemásolnak. De kiderült, hogy a gyerekekét lopták el, mert a feleségem mindig magával hordta a kulcsot, még az órákra is, nem hagyta ott a tanáriban. Mindez le van írva: megnézték a köpenye zsebében, táskájában.

És ezt ő észrevette?

Nem, nem, most derült csak ki.

Térjünk át a szerkesztésre. Az egyetemen mi, hallgatók is éreztük, hogy vissza vagy szorítva, nem a mi értékrendünknek megfelelő helyen vagy. Azon elgondolkodtál-e, hogy ilyen viszonyok között hogyan lehettél főszerkesztője a megyében megjelenő folyóiratnak? Ezt hogyan kaphattad meg?

Nyilván a kényszerhelyzet miatt is. Azért a Tiszatájnak mindig voltak ügyei, bajai, és ezeket a politika sem akarta növelni.

Nem lepődtél meg, mikor fölkértek? Rovatvezető voltál akkoriban.

Akkor már főszerkesztő-helyettes voltam. Havasi Zoltán volt a főszerkesztő, ő Pestre ment, és Kovács Sándor Iván is elment már. Meglepődni persze hogy meglepődtem, mert hiszen az egyéb kudarcok után láttam a lehetőségeket. Itt volt például Szegeden Mocsár Gábor, aki elég nagy tekintély volt, írószövetségi választmányi tag. Én is választmányi tag voltam, ez is szerepet játszott, és nyilván az is, hogy Aczél rábólintott.

Át lehetett nyúlni a helyi erők feje fölött?

Abszolút, persze, persze. Különben ez nagyon érdekes volt, hogy a helyi erők, ez a híres szegedi ultrabal vonal oppozícióban volt Aczéllal. Itt nyílt üléseken tettek rá ironikus megjegyzéseket. Valószínű, hogy Pesten erre rábólintottak, mert kínos lehetett a szegedi politikai vonalnak a kulturális elképzelése az irodalom ügyeiről is.
Már akkor köztudott volt, hogy Csongrád megyét Pol Pot megyének hívják az országban.

Igen, igen. Persze ez megbosszulta magát, mert én nem emlékszem rá, hogy a Tiszatáj bármelyik száma vagy bármelyik kísérlete a párt megyei lapjában, a Délmagyarországban elismerést kapott volna. Még a finnugor számunkról is, amelyik egy teljesen jóindulatú, színvonalas szám volt, a Hajdu Péterék voltak mögötte, a legnagyobb magyar finnugrista professzor, aki dékán is volt, tanszékvezető, még arról a számról is egészen gúnyosan írtak, nem is beszélve a külföldi magyar anyagokról. És a Népszabadságban E. Fehér Pál révén a szegedi vonal támogatóra lelt; a Népszabadság is elővette időnként a Tiszatájat. Mikor Kós Károly-számot csináltunk, akkor E. Fehér Pál leírta, hogy Kós Károly az erdélyi magyar burzsoáziának a nacionalista figurája. Ez elképesztő volt. Ezt nagyon nehezen viseltem el, mert az ilyesmi mindig együtt járt a berendeléssel, a magyarázkodással. Fölfelé is kellett, mert mondjuk egy Ratkó-vers esetében jött, hogy írd meg a jelentést, miért közöltétek. Sose felejtem el, hogy volt olyan év, hogy minden hónapban jelentést kellett írni. Vagy szóban kellett beszámolót tartani.

És ezeket rendre elfogadták?

Nem volt erre válasz, ez egy kafkai dolog. Olyan nincsen, hogy elfogadják, nincs visszajelzés. Ilyenkor a pártapparátus meg az állami apparátus, a csinovnyikok magukat akarják bebiztosítani azzal, hogy felelősségre vonnak.

A visszajelzés csak rossz lehetett volna.

Hát, az csak rossz lehetett volna. Sose felejtem el, hogy Tóth Dezső akkor a pártközpontban dolgozott, én meg valahogy arra jártam, és karon fogott, hogy gyere be. Kollégám volt valamikor az egyetemen. És a sárga földig lehordott, mert közöltük Kovács Vilmosnak és Stumf Benedek Andrásnak a kárpátaljai magyar irodalomról szóló írását. Példátlan volt, mert erről soha Magyarországon senki nem írt, és akkor sem volt szabad erről írni. Ilyen nem létezett. Mi pedig két részletben közöltük a Tiszatájban. Tóth Dezső letolt, és azt mondta, jelentést is kérhetnék tőled. Most elintéztük így négyszemközt. Úgy jöttem ki akkor onnan, mint akit fejbe vertek. Semmi érv nem volt, semmi konkrét probléma. És Tóth Dezsővel én csak másképp tudtam beszélni, mint Komócsinnal vagy Aczéllal. Aczél is ilyen volt, hogy magához rendelte az embert. Eljöttem, aztán elviseltem. Lehet, hogy bolondnak hittek, mert vagy le kellett volna mondanom, vagy bocsánatot kérnem. Én egyiket se tettem akkor meg.

És akkor nem érezted, hogy azt várják, hogy az egyiket tedd meg?

De, persze. És amikor lemondtam, akkor nagyon tele volt már a pohár. Nem tudtam tovább elviselni. Mert egy bizonyos pontig, ameddig a lap mehet, addig nem kell a személyedet föláldozni. Mikor már látszik, hogy nem mehet tovább, mert valószínű, hogy a lap se folytathatja, akkor inkább jobb a lapot hagyni. Még tíz évig mehetett utána. És nem is rosszul. És az a tőke, ami akkor létrejött pár év alatt, az kamatozott. Mert a szerzőket lehetett kapcsolni. Gondold meg, hogy egy szerkesztőnek micsoda öröm és megelégedés, hogy egy Weöres Sándor vagy Pilinszky szóba áll vele. Küld kéziratot. És nem szekunder anyagot, nem resztlit, hanem a legjobb dolgait. Pilinszky-drámát közölni nem kis dolog. És Illyés, Vas István és a többiek is. Nekem elvem volt, hogy a magyar irodalom nem helyi irodalom. Van egy magyar irodalom. És abba a helyiek úgy kerülnek be, hogy ehhez az egészhez emelik föl a saját színvonalukat, nem pedig a személyazonossági igazolvány lakóhely-nyilvántartó rubrikája alapján.

Ellenséges környezetben ezt nagyon nehéz végigvinni.

Pontosan. Elég sok névtelen levelet kaptam, hogy mit képzelsz, meg ilyesmik.

Hogy nem közölsz helyi szerzőket.

A helyi szerző is álljon be a versenybe. És hogy versenyben van-e, azt a szerkesztő dönti el. Egymás mellé teszi a műveket, és elolvassa, úgy látja.

Hogyan működött ez a szerkesztőségen belül? Milyen volt a munkamegosztás?

A prózát Annus Jóska csinálta, Olasz Sanyi volt a szerkesztőségi titkár-mindenes, ő mindenről tudott, ők ketten csinálták a nyomdai dolgokat. Én minden rovatba kértem és kaptam anyagot. Ezt másképp nem lehet. A szerkesztés egyszemélyes dolog abból a szempontból, hogy össze kell valakinek fognia a lapot. De rengeteg egyéb munka van a szerkesztőségben: szerzőt fogadni, olyannak válaszolni, akitől nem kértél írást, évfordulókat kinézni, tematikus számokat szervezni.

És még védekezni.

És még védekezni. Közönségkapcsolatokat tartani, bár én nem voltam ennek híve. Tiszatáj-esteken szerepelni. Ez ma már nem működik, de szerintem már akkor sem működött. Protokolláris volt, formai volt, a művelődési házak beírták a munkatervükbe. A folyóirat azért készül, hogy az olvasó kézbe vegye. A folyóirat szerzőire a széplelkek kíváncsiak. A versre, az írására vagy kíváncsi, amit olvasol, nem a személyére. Ami az írókat illeti: ez mégiscsak egy hisztoid világ, a sértődékenység világa is. Intenzív levelezés kell, kérni időben a kéziratot, biztatni, hogy csinálja. Inspiratívnak kell lenni, nemcsak a közléssel, hanem az elvárással is. Én várom, amit te írsz. Reflektálni kell olyan írásra, ami nem nálunk jelent meg. Meg kell írni, hogy jó, hogy érdekes volt, hogy ezt már olvastam. Ezt én nagyon szerettem csinálni. Ez volt az életem csúcsa.
Ma is van, akkor is volt olyan, hogy szerző azt mondja, hogyha ez vagy az a másik szerző vagy írás bekerül a lapba, akkor ő nem ír oda. Te is tapasztaltál ilyet?

Persze, volt ilyen is.

Mit lehet ilyenkor tenni?

Próbálta az ember kivédeni, próbálta megmagyarázni. De a zsarolást nem szabad elfogadni. Ha ilyen van, akkor az ember ettől a szerzőtől igyekezett megválni, vagy igyekezett nem udvarolni neki. Nézd: a magyar irodalom a hetvenes években is már vagy még olyan gazdag volt, hogy az ilyen helyzeteket ki lehetett kerülni.

Lehet, hogy egy kicsit cinikus kérdés: mikor főszerkesztő voltál, minden számot az első sortól az utolsóig elolvastál?

Abszolút, persze. Azt nem lehetett, hogy ne tudd, hogy mi jelenik meg. A főszerkesztő engedélyezi a lap megjelenését. Mindent el kell olvasni; nem utána, előtte.

És ezt hogy tudtad összeegyeztetni az egyetemi oktatómunkáddal?

Keveset aludtam. És ezt is Bori Imrétől tanultam, hogy hajnalban jó dolgozni. Nagyon korán föl kell kelni, olvasni, napközben pedig mozogni. Biztos, hogy az egyetemen szóvá tették, hogy nem vagyok ott. De mindig megtalálható voltam; ez egy kisváros. Ha valaki nagyot kiált Alsóvároson, azt Fölsővároson meghallják.

Mai szemmel nézve van-e olyan írás a Tiszatájban, mely a főszerkesztőséged alatt jelent meg, de ma már nem közölnéd, tévedésnek ítéled? Egyáltalán, szoktad-e olvasgatni azt a Tiszatájat?

Nem, nem. Az ember a vereségének a dokumentumait nem szívesen nézegeti. Évtizedekig nem jártam el a szerkesztőség előtt, pedig én Tisza-partot járó ember voltam. De kikerültem azt a részt mindig, hogy ne kelljen erre gondolnom. A kérdésre nehezen tudnék válaszolni. Biztos van, persze hogy van. Vannak szerkesztőségi melléfogások, biztosan. Az ember hiú, és inkább arra emlékezik, ami jó volt. Arra, hogy Pilinszky, Illyés, Németh László, Weöres, Vas István, Vekerdi László, hogy a legjobbak is ott szerepeltek. Mészöly is adott írást. A Tiszatájnak az én időmben is volt olyan híre, hogy a népi vonalnak a képviselője. Nem az volt. Déry Tibort is közöltük. És bármennyire is furcsa, Déry Tibort azért közöltük, mert félig-meddig szegedi volt.

Ha jól emlékszem, Ladik Katalint is.

Jól emlékszel, igen. És az árvacsáth, amivel Tolnainak elindult a Csáth-kultusza a vajdasági magyar irodalomban, tehát az irodalomban, nem az irodalomtörténetben, az is nálunk kezdődött, mi közöltük az árvacsáth verset. Az első darab itt jelent meg. Szilágyi Domokos; ezekre emlékezem.
Ha jól emlékszem, Sziveri János mondogatta, hogy a felvidéki magyar irodalom kilóg. Versében említi, hogy kivétel a „barátom, Grendel". Milyen volt a viszonyod, viszonyotok a felvidékiekkel?

Érdekes módon a felvidékiek közül először Fábry Zoltánnal vettem föl a kapcsolatot. Kaptam egy levelet tőle, melyben leírja, hogy kik akkor (ez a hatvanas éveket jelenti) a fölvidéki magyar irodalomban a legjobbak. Ez érdekes dolog volt. Balogh Edgártól kaptam meg a címét, ő régtől kapcsolatban volt vele, írtam neki, jelezze nekem, kik a legjobbak. És aztán kezdtem fölvenni a kapcsolatot Tőzsérrel, Gál Sándorral, csináltunk szlovák számokat, írtunk a Kelet-európai Nézőbe, fordítókat keresgéltünk. Kétségtelen, kilógott ez a terület, nem volt közvetlen személyes kapcsolat velük.

Sziveri mondta, hogy az erdélyiekkel volt kapcsolat.

Az erdélyiekkel sem annyira. Sziveriéknek már igen, az előző nemzedékeknek nem. A Sympo korai gárdája nem volt az erdélyiekkel olyan jó kapcsolatban. Tolnai Ottó járt először, ha jól emlékszem, Erdélyben, Szilágyi Domokossal találkozott. Nem dicsekvésből mondom, de a Tiszatáj kicsit ezt a többoldali nem ismerést próbálta oldani, őket is összehozni. Hogy ugyanabban a számban több helyről szerepeljenek a kintiek.

A Felvidéknek megvolt az a problémája, hogy legalább két nemzedék szinte hiányzott.

Persze. A háború meg a '45 utáni szlovákiai helyzet miatt: iskola nem volt, folyóirat nem volt. Romániában szinte azonnal megindultak a folyóiratok.

Hogyan élted meg a Sympo-botrányokat?

Néha kifejezetten személyesen. Mert mikor Tolnaiékat kitiltották, akkor intenzíven kellett velük értekeznem, hogy ne gyertek, ki vagytok tiltva. Őket ugyanis nem tudósították erről; jöttek, és akkor például átengedték őket a határon.

Akkor mit jelentett a kitiltás?

Isten tudja; ez a politikai játék volt. A Sziveri-ügyet is ismertem közvetlenül. Levelet írt, sűrűn jött Szegedre, találkoztam vele. Mindig igyekeztem az ő vitáikban egyik oldalra sem állni. Az erdélyiek meg a többiek esetében is így volt. Egy nemzetiségnek, főként egy ilyen kicsi nemzetiségnek a kultúrája nem szakadozhat több részre. Egy idő után ki kell békülniük, és ha kibékülnek, akkor ott állok én, aki valamelyik csoporthoz álltam. Szóval mindig meghallgattam a vitáikat, szemben álló véleményeiket, de mindegyik oldal vitatkozóit megtartottam továbbra is barátságomban, figyeltem rájuk, ha segítség kellett, segítettem. Néha voltak ilyen esetek, mikor segíteni tudtam, néha karitászszinten kellett tennem: orvost keresni, gyógyszert, iskolát keresni, tankönyvet szerezni, ilyesmik. De úgy éreztem, nem szabad Magyarországnak, Pestnek, Szegednek és Szegeden Ilia Mihálynak azt mondani, hogy ide teszem le a garast. Mondok egy példát, név nélkül: úgy tudtam, hogy ketten halálos ellenségek, és megyek le az egyetem lépcsőjén, és ott jönnek velem szemben ők ketten. Ha az ő vitájukban egyikük mellé állok, ez után én megmaradok haragosnak, ők pedig kibékülnek. Az irodalmi viták általában nem vérre menőek. Ha a politika beleszól, akkor igen; egzisztenciálisan is; de innen az ottani politikába nem lehetett beleszólni. Láttam, éreztem, hogy melyiknek van igazsága, vagy melyiket érte igazságtalanság, de ebben nem akartam bíró lenni. Szokásom mondani, hogy az élet a fontos, nem az irodalom. Jártam Rehák Lászlónál is, Belgrádban, mikor Tito titkárságán dolgozott. A pártházban fogadott, egy akkora irodában, hogy a lakásunk nincs akkora. Érdekes ember, akkor éppen politikus volt. És ott akkor elmondta nekem az ő egész világukat, a politika részéről. Én beleborzongtam: ebbe nem szabad innen beleavatkozni, de nem is kell. Sajnáltam Sziverit, és tényleg szolidáris voltam vele, szerettem is. Akkor már nem voltam szerkesztő, az ő műveit nem közölhettem, a kötetét elküldte, és amikor nagyon beteg volt, akkor is írt. Elmondta, hogy van. Utóbb látom, a Hidat az a Gerold László szerkeszti, aki a Sympo azon köréhez tartozott, amelyik Sziverivel nem szimpatizált. De a Hídban Sziverinek most renoméja van. Utólag azért megtörténik Sziveri elismerése. Óriási vitáik voltak, magam is többször jelen voltam. De azt hiszem, érezték, ebbe engem nem kell bevonni.

És Koncz István?

Az egyik legcsodálatosabb figura a vajdasági irodalmi életben. Kanizsai ügyvéd, egy különleges házban lakott, hosszú, földszintes házban, ahol mindig fogadott, de Szegeden is találkoztam vele. Különleges, piknikus termetű ember volt, szobra is van már. Úgy jellemeztem őt, hogy olyan, mintha egy marék rádium lenne Kanizsa főterére letéve. És ez a marék rádium az egész vajdasági magyar életre, irodalomra, művészetre kisugárzik. Bölcsességével, műveltségével, tehetségével, gazdagságával; mert ne felejtsük el, hogy ő segítette ezeket az írógyerekeket indulásuk pillanatától kezdve. Hallatlan tehetségfölismerő képessége volt. Ha csak egy kicsike tehetség volt a föltűnő fiatalban, már a szárnyai alá vette, és ápolgatta, istápolta. Most megjelent a zEtna Kiadónál az összegyűjtött verseinek kötete; megnéztem, és alapvető dolgok vannak benne. Alapversek vannak benne. Szoktunk hivatkozni a Kormányeltörésben című Domonkos-versre vagy Tolnai verseire, melyek például az Agyonvert csipke kötetben vannak, vagy Tolnai prózájára. Tudjuk, hogy ezek a művek hol helyezkednek el; Koncznak is ilyen versei vannak. Koncz egyrészről belehelyezkedett a Bácska világába, folyamatosságát érezte: Kanizsa, kisváros, magyar vidék és így tovább. Szerb környezetben. Ugyanakkor viszont látszik az írásain, hogy pontosan tudta, hol tart az irodalom és a képzőművészet - ezért tudta a festőket is istápolni. Abban a pillanatban, mikor ő ír, tudja, hova kell neki emelkednie, nem lehet egy régi bácskai irodalom utánzója. Nagyon érdekes dolog: kiváló ügyvéd volt, nem csupán Kanizsán vagy a Vajdaságban szerepelt, neki egész Jugoszláviában voltak ügyei, mint jó ügyvédnek. Emellett megőrzött a lelkében, a világában egy virágos mezőt, és ez a költészete volt. És e kettőt nem keverte össze, a költészete egész más világ. E költészetben benne van a jugoszláviai magyar irodalom teljessége, de benne van a teljes vajdasági magyar kultúra, azaz a régi bácskai magyar irodalom tudomásulvétele. Nem volt kirívóan avantgárd, de nem is vetette el. Azt a hallatlan bölcsességet, nyugodtságot éreztem a verseiben, amit nagyon ritkán tapasztalhatunk az életben. Apafigurája a vajdasági magyar irodalomnak. Senki nem tagadhatja meg, hogy valamiképpen kapcsolódik a személyéhez, élettörténete, írásai kapcsolódnak az ő bírálatához, véleményéhez. Nagy szerencséje a vajdasági irodalomnak, főleg a Sympo első nemzedékének, hogy ő létezett.

Váltsunk témát! Hogyan látod a népi-urbánus vitát? És ami ma ezen a címen folyik, az-e, vagy valami más?

Én ebbe soha nem folytam bele se szerkesztőként, se irodalomtörténészként. Rákfenének tartottam, mert nem a lényegi dolgokról folyt a vita. Ha megnézem a vita történetét, kiderül, hogy a magyar nép sorsát, a magyar irodalom sorsát, a magyar irodalom elméleti kérdéseit, műfaji és egyéb dolgait, a magyar irodalom műveinek megítélését illetően ez a vita nem hozott eredményt, hanem csak verekedést, sértegetést, torokszorító gyűlölködést. Eredményt nem. Ha van egy vita az irodalomban, annak valamiféle eredményének kell lennie, akár egy műfaj kivirágzásában, akár egy irányzat uralomra jutásában, az olvasóközönség megnyerésében, akármiben. Szándékosan nem mentem szerkesztőként és irodalomtörténészként ebbe bele; szándékosan kerestem a barátságokat, a személyes kapcsolatokat mindkét oldalon. Ezért lehet, néha meg is gyűlöltek, de programosan kerestem a közös utakat. Ha van ma vita, akkor más mezben jelentkezik. De a lényege ugyanaz maradt: egy téveszme a magyarság szerepéről, a magyarság európai létéről; egy téveszme a mi a magyar, ki a magyar kérdésében; egy téveszme arról, hogy ha a mi kutyánk kölyke, akkor jót ír, ha nem, akkor rosszat. Csak kárt okoz, mert a jó művet is eltaszítja magától egy álpolitikai vagy nem igazi vitatéma alapján. A jó művet is kizárja. A szomorú ebben az, hogy az ember azt hitte, hogy '89 után ez megszűnik. Azt hitte, hogy az európaiságot, magyarságot emelkedetten értelmezzük, nem olyan kissze-rűen, mint ma. Nem, újra bekúszott ez a vita a politikába, bekúszott az irodalom struktúráiba, és bekúszott a tankönyvekbe. Mert azok a tankönyvviták, amiket az utóbbi időben is láttam, gyakran erről szólnak. És ott van az irodalmi folyóiratok profiljának a megrajzolásában is. Nagyon jól kirajzolódott ez, és csak károkat fog okozni. Ez nem prédikáció részemről, hanem annak az irodalomtörténeti tanulságnak a levonása, ami megtörtént már, és amit láthatunk. Hogy nem hozott eredményt, nem hozott az irodalom számára semmi jót, hanem emberi tragédiákat, művek elfelejtését, kizárását, kiiktatását hozta, és gyakran elzárkózást olyan irodalmi irányzatoktól, amelyek már régen is megtermékenyítették a magyar irodalmat, és ma is alkalmasak erre. Tehát én ezt a magyar irodalmi élet és általában a magyar élet rákfenéjének tartom. Ez ex cathedra kijelentés részemről, de ötven éve foglalkozom irodalommal, az irodalom életével, írók személyes sorsával, vitáikkal, műveikkel, és azt tapasztaltam, hogy kedvező hozadéka ennek sehol nincs a magyar szellemi életben.

Megemlítetted a folyóiratokat. Valamilyen szinten mintha a folyóiratok is ennek alapján szerveződnének, működnének. Ha ebben publikál valaki, akkor abban nem, vagy nem publikálhat.

Így van egyrészt, másrészt pedig mi erre a hagyományra teszünk, a másikat meg kizárjuk. Nem lehet ilyet csinálni, nem lehet, hiszen egy irodalomnak Liszti László ugyanúgy részese, mint Zrínyi Miklós. Vagy akkor Németh Lászlóból a világirodalmár européert kiveszem, és megtartom az Égető Eszter típusú világot, ami a magyar vidék, magyar sors.

Azt mondtad, hogy igyekeztél távol maradni ettől, pedig kívülről nagyon igyekeztek a népiek közé beszorítani.

Ez megint a kompromittálásnak egyik változata. A magyar irodalomban szeretik ezt a kategorizálást. Senki nem nézte meg, hogy az életem nagy találmánya volt, hogy Vas Istvánnak a Szent Teréz-versét vezérversként én közöltem. Ez Vas István életművének a csúcsa. És ez a Tiszatájban jelent meg, ahol Németh László-dráma is volt. Ugyanott.

Milyennek látod a magyar folyóirat-struktúrát? Mennyire él folyóiratban a magyar irodalom?

A magyar irodalom gyakorlatilag folyóiratban él. Folyóiratban és nem könyvekben, bármily furcsa is. Folyóiratban, ez a hagyománya. A struktúrát illetően nagy káosz van, mert azért annyi jó magyar író nincsen, ahány folyóirat van. Ez cinikus kijelentés részemről, de ez az igazság, nincs annyi. A fölhígult folyóirat-irodalom nem informálja igazán jól az olvasót a jó művekről. Kicsit elvész a jó mű ebben a rettenetes termelésben. Persze én nem vagyok híve annak, hogy meg kell szorítani őket anyagilag, hogy ne legyenek folyóiratok.

Most éppen ez történik.

Igen, az élet kiravaszkodja ezt a változatot is. Erős profilú folyóirat kevés van a magyar irodalomban. Olyan, amelyik a tehetséget, mint mágnes a vasat, magához tudja vonzani. Kevés ilyen van, sajnos, de be kell vallanom, mikor ezekről beszélek, bölcselkedem, belegondolok: nem tudnék ma folyóiratot szerkeszteni. Nem olyan egyértelmű az irodalomnak a strukturális léte, a tehetség megkeresése, az információ a művekről. És a dolognak az anyagi háttere, amit ugye magának a szerkesztőnek kell előteremtenie, azt valószínűleg én már nem tudnám.

Azt mondtad, hogy kevés a határozott profilú, jó folyóirat. Megkérhetlek, hogy nevezz meg néhányat?

Azért nem mondok címeket, mert legalább tíz olyan folyóirat van, ahol tanítványom szerkesztő. Bántsam meg őket? Én, aki mindig biztatni szoktam őket, meg azért jó számokat adnak ki? De úgyis tudjuk mindnyájan, melyek a legjobbak. Ezek között is van, amelyik állandóan az, s olyan, amelyik rossz, mert rosszfelé halad, mert akár az ideológiát játssza meg, akár a rossz szerzőt futtatja, akit nem kellene.

Rólad az a hír, és személyes tapasztalatom is az, hogy nem szeretsz rosszat mondani.

Igen, ez igaz.

Tudatosan nem reagálsz, hogyha nem tetszik valami? Ha írásunk megjelenik valahol, akkor mindig várjuk, türelmetlenül várjuk, hogy reagálsz-e rá. Mert ha neked tetszik, akkor reagálsz, ha nem, akkor úgy tűnik, nem jó, amit írtunk, mivel tudjuk, hozzád minden eljut.

Nem is tudom. Van énbennem egyfajta opportunus magatartás, ami azt mondja: nem biztos, hogy jót teszek azzal, ha valamit levágok, megbírálok, vagy oppozícióban vagyok vele. Jót mondani könnyebb, mint rosszat, és jót mondani nagyon buzgó vagyok és fürge, ha erre lehetőséget látok. Nem hagyom persze vélemény nélkül, magamban semmit nem hagyok vélemény nélkül. Az, hogy minden eljut hozzám, az túlzás. Szerkesztő koromban megszoktam, hogy mindent el kell olvasni, a versenytársak írásait is, folyóiratait. Másrészt pedig egész életelemem ez; most már nem tanítok, nem beszélem ki magam a katedrán, és az írások olvasásában élem ki magam, meg az erre való, önmagamban megfogalmazott reflexióban. Van egy kis gyávaság bennem, hogy valakit megsértek, ha azt írom neki, ez nem volt jó. De ezt őszintén mondom.

Tehát te is jelzésértékűnek érzed, ha valamire nem reagálsz?

Igen, de most már, számítógépen keresztül, nagyon sűrűn szoktam reagálni. Persze minden nem jut el hozzám, ennek anyagi korlátai is vannak, financiális kérdés is.

Véleményed szerint befolyásolja-e már ma, napjainkban a számítógép, az internet a folyóiratok megjelenését, illetve a folyóirat-struktúrát?

Igen, befolyásolja. Nem csupán az, hogy számítógépes pályázatok vannak. Én is már több regényt számítógépen olvastam, kéziratban elküldtek egy-egy regényt, a folyóiratokban csak részletek jelentek meg, két év múlva jelenik meg a kiadónál, én meg már olvashatom.
Kinyomtatva olvasod vagy gépről?

Hol kinyomtatva, hol gépről. Gépről olvasni nehezebb, mert a szememet bántja, meg a helyzet is kényelmetlen, nem tudok fekve olvasni; hanyatt vágni magam, és olvasni. Ha van festék a gépben, kinyomtatom. De hatással van azért is, mert az online folyóiratok nem olyanok, mint a nyomtatottak. Rövid írások, kihegyezett, reflexív szövegek jelennek meg. A folyóiratban ez nem mutat jól, ott megvan a hagyományos vers, tanulmány, próza műfaj. Ha egy Zalán Tibor-jegyzetet elolvasok a Bárka online-ban, akkor látom, hogy ez egy publicisztikai novella, amely a Zalán útjának az élménye, de mégis úgy van megcsinálva, hogy az mű, és odaillik, ott a fényképe is. Érzem, hogy az a gépen megjelenő valami nem azonos a folyóirattal. Kinövi ez magát. Még a csevegőműsorok vagy például Balla D. Károlynak a reflexiói, szövegei is jelzik, hogy az irodalom infrastruktúrája, a napi véleménycseréje és bizonyos műfaji játékok teret nyernek. És én áldom a sorsot, hogy az utolsó egyetemi éveim idején már számítógépen lehetett jelentkezni hallgatóknak órára, s jegyeket is lehetett adni, mert én akkor tanultam meg dolgozni számítógépen. Nem akárhogy, mert a tízéves unokám mellém ült, és egy óra alatt megtanított, amiben benne volt az a mély fölnőtt sértettség is, ami ilyenkor elfogja az embert.

Tehát rendszeresen követed az általad ismert számítógépes folyóiratokat?

Azokat is, a honlapokat is; ezeket megnézem.

Véleményed, megítélésed szerint napjainkban vannak-e korszak-meghatározó írók? És ha igen, kik lehetnek azok?

Nem tudok erre válaszolni. Nagyon nehéz, a kortárs nem érzi igazán ezt, vagy ha érez valamit, az téveszme. Olyan kicsi a látóhatára, visszafelé lát, de előre nem. Gondold meg, hogy amikor Weöres összeállította a Három veréb hat szemmel antológiát, akkor egy Ungvárnémeti Tóth László hogy bukkant föl a szinte teljes elfeledettségből, és lett a korszaknak a számottevő figurája, holott a saját korában nem volt az. És egy későbbi korszakban azzá vált. A kortárs, aki elfogult, kicsi a látóhatára, személyes okok mozgatják, ízlése be van kicsit zárva az önmaga műveltségébe, nagyon nehezen tud dönteni vagy véleményt mondani. Csak azt a pár tucat személyt nevezheti meg, akiket fontosnak lát. Meghal, aztán a felhőkből száz év múlva azt látja, hogy mégsem úgy van.
És ha úgy teszem föl a kérdést, hogy ha ma lennél a folyóirat szerkesztője, kiket szeretnél úgy megnyerni szerzőnek, ahogy annak idején Weöres Sándort, Illyés Gyulát, Pilinszkyt, Németh Lászlót?

Erre nem tudok válaszolni. Ha megengeded, akkor majd írok neked erre valamit, jó? Írok neked választ; lehet, hogy még megelőzi a leadás határidejét. Annyit el tudok képzelni, hogy csinálok egy számot, és hogy végiggondolom, hogy abban kit szerepeltetek.

 

Kikkel csinálnék lapot?
Kérnék írást azoktól, akik egykor az első írásaikat hozták nekem, a szerkesztőnek: Zalán Tibortól, Veress Miklóstól, Szepesi Attilától, Géczi Jánostól, Füzi Lászlótól, Temesitől, Lengyel Andrástól, Virág Zoltántól. Azoktól, akiknek a munkáját és irodalomszervező szerepét mindig sokra becsültem, Kántor Lajostól és a Korunk körétől, Gálfalvi Györgytől és a Látó gárdájától, Thomka Beátától és tanítványaitól, Balázs Imre Józseftől és az ő kolozsvári körétől, Bányai Jánostól, Faragó Kornéliától, Losoncz Alpártól, az újvidékiektől és tanítványaiktól, Keserű Bálinttól és régi magyaros művelődéstörténeti csoportjától. Ha egyszer szerkesztenék, Vekerdi László írásait és szavát nagyon igényelném. És szeretném azokat a fiatalokat is szerepeltetni, akiket már nem mint tanár, nem mint szerkesztő ismertem meg, akikkel néha konzultálgatok az egyetemen, és látom első kiváló írásaikat, akiknek a neve most lesz ismert a szakmában: Balogh Tamás, Urbanik Tímea, Ócsai Éva, Kolozsi Orsolya, Molnár Zsuzsa, Hernádi Mária, Kollár Árpád és még mások is, akikkel sokat beszélgettem mostanában írásaikról. De ez csak ábránd.

 


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.