EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. május 7. | Gizella, Gusztáv, Bendeg napjaAKTUÁLIS SZÁM:978686. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

¡¿SZABAD?!

Koncz István

„...Minden kurva szűzen kezdi..."

SZABÓ PALÓCZ ATTILA INTERJÚJA

2000. április 3.

Koncz Istvántól én azt kértem, hogy próbáljon meg egy kor- és kórrajzot adni a Symposion történetének nehéz, problematikus pillanatairól, azokról a körülményekről, amelyek a hetvenes években egyes lapszámok betiltásához, 1983-ban pedig egy teljes szerkesztői gárda menesztéséhez vezettek, s ha már itt tartunk, értékelje is a történteket, a folyamatokat, milyen logikai rendszer szerint épültek fel, milyen logikai rendszer szerint következtek egymásból az események. Így, utólag, talán be kell látnom, hogy újságírói, riporteri szempontból tizenegy esztendővel ezelőtt nem álltam a helyzet magaslatán, de minderre nem is igen volt szükség, s nem lenne szükség ma sem a kérdésekre. Azok csak a beszélgetés menetének szempontjából érdekesek most.

Már a Symposion-melléklet körül is voltak problémák. Mennyire tartja jelentőseknek ezeket?

- Nem tudom, hogy pontosan mely problémákra gondol. Tény, hogy a Symposion körül problémák - méghozzá, sajnos, egzisztenciális problémák - mindig voltak. Elsősorban a beilleszkedésre és a fogadtatásra gondolok. Azonban mégis nagyon élesen elválasztható az az időszak, amikor a Symposion még mellékletként, később aztán folyóiratként, úgy-ahogy zavartalanul jelenhetett meg, úgy-ahogy zavartalanul valósíthatta meg koncepcióit és elképzeléseit az eredeti alkotások vagy a kultúra közvetítése terén. Ha voltak is problémák a Symposion-melléklet korában, vagy később, az induló folyóirat korában, ezek nem jellemzőek, illetve nem lényegesek, mert nem befolyásolták a kiteljesedését annak a koncepciónak és annak az elképzelésnek, amivel indult. Nagy kár, méghozzá a magyar nemzetiségi kultúra és irodalomkutatás számára (de az egyetemes jugoszláv kultúra és irodalom számára is), hogy mind ez idáig hiányzik a Symposion irodalomtörténeti értékének kutatása. Mindössze néhány közhelyszerű megállapításból áll ez a vizsgálódás, hogy egy új nemzedék lépett a színre, valami újat hozott, úgy mondanivalójában és üzenetében, mint a közlés formai-esztétikai tálalása tekintetében is. Mindössze csak ennyi. Ez véleményem szerint annak a következménye - amit már az első mondatomban is jeleztem -, hogy a Symposion valóban kezdettől fogva bizonyos értelemben egzisztenciális problémákkal küszködött. Itt nem anyagi értelemben gondolok egzisztenciális problémákra, hanem elsősorban a beilleszkedés, a fogadás, a fogadtatás problémáira.

Hogy ezt megértsük, szinte megkerülhetetlen, hogy ne beszéljünk a korról, arról a korról, amikor a Symposion indult; hogy ne beszéljünk arról a társadalmi, politikai, kulturális atmoszféráról, amikor színre lépett az a nemzedék, amelyik tulajdonképpen elindította és tovább vitte a Symposiont.

A nemzedék, amelyik elindította a Symposiont, az ötvenes évek második felében jelentkezett először. Tagjai az ötvenes évek elején adták le az első írásaikat az akkori ifjúsági hetilap kulturális rovatába. Az ötvenes évek második felére - ekkor már túl vagyunk a hatodik pártkongresszuson - jellemző egy rém nagy nyitottság, egy folyamatosan és meglehetősen hitelesen kialakuló demokratikus, liberális élet, úgy a közéletben, mint minden más területen - így természetesen a kultúra területén is. Itt szeretném aláhúzni ezt a kifejezést, hogy "demokratikus, liberális atmoszféra, légkör, demokratikus, liberális társadalmi viszonyok" a közéletben és az élet minden más területén, mert később utána a liberális fogalma már megbélyegzővé válik. Ebben a korban nemcsak és nem elsősorban a jugoszláviai magyar kultúra és irodalom területén, hanem az egész országban, valamennyi nemzet irodalmában és kultúrájában, valamennyi alkotóterületen éreztette a hatását ez a nyitottság, ez a folyamatos és egyre ütemesebb fölszabadulás a korábbi gúzsbakötöttség alól. Szép példája ez annak, hogy közösségben egy nemzetiség, egy nemzeti kisebbség mennyire kötött az egész közösséget alkotó nemzetek lehetőségeihez és ahhoz, amilyen viszonyok között azok is élnek, azok is alkothatnak. Tehát itt az az idő, az a kor, amelyik az egész ország közössége számára, az egész ország nemzetei számára, egy liberális szellem számára felszabaduló, nyitott kor volt, a közösségben élő nemzetiség számára is ugyanazt jelentette. Egy óriási lehetőséget hozott. Később, amikor ez a nyitottság és fölszabadultság először stagnálni kezdett, majd végül a visszájára fordult, a közösség nemzetei ugyanúgy megsínylették ezt az antiliberális depressziót, akárcsak a nemzeti kisebbségek.

A Symposion indulása tehát egybeesik ezzel a korral, ezzel a demokratikus, liberális tendenciát hozó időszakkal, amelyik így egy roppant lehetőséget is jelentett azoknak a koncepcióknak, elképzeléseknek a felszínre jutására, amelyek egészen addig - akár azért, mert tabunak számítottak, akár azért, mert hozzáférhetetlenek voltak - nem juthattak kifejezésre. Nem jelenti ez azt, hogy már ebben a korban, illetve végig (ebben a korban és az ezt követő esztendőkben is) nem léteztek volna azok az erők, amelyek ezt a demokratikus, liberális irányvételt ilyen vagy olyan formában, burkoltan vagy kevésbé burkoltan ellenezték, szembehelyezkedtek vele, mert ezek a lehúzó erők akkor is hatottak. Nagyon jól emlékszem egy beszélgetésre - igaz, hogy ez már, ha jól emlékszem, 1970-ben történt -, amikor Szerda Sándor, aki akkor már, úgy tudom, a becsei bíróság elnöke volt (később - és azt hiszem ma is - a tartományi közvádló helyettese, azt mondta, hogy a Symposion megérett a börtönre. Tehát ezek az erők már ekkor is hatottak, kifejezésre jutottak, azonban a Symposion számára ez akkor még nem jelentett egzisztenciális problémát, csak érezhető volt, hogy fogy a levegő a folyóirat körül. Később aztán egy megtorpanás a gazdasági fejlődésben azt eredményezte, hogy felerősödött és egyre elterjedtebbé vált az a nézet, miszerint a gondokat és bajokat a tolerancia, a túl nagy szabadság, a túl liberális magatartás hozta magával, s egyre jobban, egyre intenzívebben vált a liberális tolerancia célpontjává (először a politikai színtéren, később aztán szinte minden szférában) azoknak az erőknek, azoknak a hatalmi struktúráknak, amelyek a hatalom kizárólagosságának visszaállításával képzelték el a problémák megoldását. Ezekkel az első ilyen reagálásokkal, ezekkel a liberalizmussal való leszámolás gondolatát erősítő megnyilvánulásokkal érdekes módon nem mindenki értett egyet, és voltak, akik óva intettek ettől. Ebből az időből származik Vlahovićnak egy - most már nem emlékszem, hogy hol, de egy rangos fórumon kifejtett - felszólalása. Most már valószínűleg nem egészen pontosan idézem, de az volt az értelme, hogy nagy melléfogás, nagy csalás és öncsalás, ha valaki olyat mond, olyat állít, hogy túl nagy a szabadság, túl nagy a demokrácia; a szabadság és a demokrácia soha nem lehet túl nagy, az mindig kevés, az mindig többet igényel, többet követel ahhoz, hogy az alkotó ember többet tudjon produkálni, nagyobbat tudjon létrehozni a tradícióiból, az elveiből.

Talán már akkor is észrevehető volt, hogy az ilyen és ehhez hasonló gondolatok és föllépések, mint amilyen Vlahovićé is volt, már hozzánk, Vajdaságba eljutottak, de hatást nemigen tudtak kifejteni. Nemigen volt hatásuk. Végül egy olyan kor következett, amelyik nyíltan megbélyegezte a liberalizmust. Nem elsősorban - és ez is egy érdekes és érthetetlen szituációt eredményezett - a valamilyen ideológiája miatt (tehát, hogy valamit vall, vagy valamit állít), hanem azért, mert tolerál. Ez egy szörnyű, egy elképesztő valami: felelőssé tenni valakit, valakiket, egy helyzetet azért, mert tolerálja, elviseli azt, hogy valaki saját eszével gondolkozzon, hogy valakinek véleménye legyen, hogy valaki kritikusan fogadjon el valamit, ne pedig szolgamód ismételgessen, mindig naprakészen hivatalos álláspontokat. Természetesen ezt a helyzetet, ezt az állapotot először is az alkotási szféra sínylette meg, s nemcsak az irodalom, de még a tudományok területén is kimutatható és észrevehető. Egyszerűen a hatalmi struktúrák ezzel az irányvétellel olyan helyzetbe, olyan pozícióba kerültek, hogy többé azt, hogy jó-e a vers, vagy nem jó a vers, nem az irodalomkritikus mondta ki, hanem a hatalmi struktúra. Hogy jó kép, nem jó kép, illetve, hogy ez a tudományos kutatás, az a tudományos kutatás kell-e, vagy nem kell, szintén a hatalmi struktúrák elbírálásának tárgya lett.

Ez egy képtelen helyzet, egy képtelen koncepció volt. Úgy látszik, hogy a történelem nem eléggé világos, nem eléggé érthető, avagy értelemes tanítómester. Nyilvánvaló, hogy amióta léteznek hatalmi struktúrák, amióta létezik állam, az jutalmaz, díjakat és rangokat ad, másfelől könyveket dob máglyára (sőt a szerzőket is), de soha nem volt a legkevésbé sem mérvadó az a díj, vagy az a megbélyegzés, az a kiátkozás, amivel ezek a hatalmi struktúrák ítéletet mondtak az alkotás és az alkotó fölött. Nyilvánvaló, hogy azt, ami rossz egy alkotásban, csak önnön törvényei szerint, csak önnön mércéivel lehet elmarasztalni, elbírálni - akár mint rosszat, akár mint jót. Ez a mérce nem elsősorban, eleve és program szerint adott ideológiai mérce.

Az Új Symposion indulásakor (annak ellenére, hogy, jól emlékszem, rengeteget beszélgettünk az akkori fiatal, de az előttünk haladó generáció íróival és kritikusaival is) soha nem deklarált semmilyen koncepciót, semmilyen programot. Ez érdekes, ezen most tűnődöm csak el. Pedig másról sem folyt az idő tájt a beszélgetés, csak hogy milyen legyen, hogyan kell szerkeszteni, milyen irányultságú legyen. Ennek ellenére soha programot vagy koncepciót nem hirdetett meg, nem deklarált. Ez, azt hiszem, nagyon természetes, és másként nem is lehetett. Meg kell jegyezni, hogy a Symposionnak később sem, azóta sem voltak deklarált koncepciói. Ez végtelenül természetes, mert a Symposion soha nem volt sem irányzatelkötelezett, sem ideológiaelkötelezett. Azt hiszem, hogy ez tette kezdettől fogva minden hatalmi struktúra előtt gyanússá. Ugyanis a hatalmi struktúrák a közösséget mindig kétfelé bontják, és más képletekben nem is tudnak gondolkodni: a pro és a kontra, a lojális és az ellenzéki. És vagy engedélyezett az ellenzékiség, vagy nem engedélyezett, és akkor ellenségszámba megy. No már most, az Új Symposion egyszerűen lehetővé tette mindenről a szabad, önálló, kritikus megnyilatkozást, nem támasztott eleve követelményeket olyan értelemben, hogy csak ilyen stílusban és formában szabad írni, csak ezt szabad gondolni, csak ezekről a dolgokról szabad gondolkodni. Egyszerűen, részben ténylegesen maximálisan liberális szerkesztési koncepció valósult meg, és természetesen azok a hatalmi struktúrák, amelyek csak ilyen leegyszerűsített képletben tudtak gondolkodni (hogy lojális vagy ellenzéki), nem tudták elfogadni a Symposiont, mert nem fért bele a képletbe.

Illetve: sajátos módon ideig-óráig mégis belefért, ugyanis érdekes módon ez a képlet ismeri a harmadik, az úgynevezett független pozíciót is, amelyik se nem pro, se nem kontra, s ezt bélyegezik aztán anarchistának vagy anarcholiberalistának, és utána ezzel riogatják a polgárt. Holott ez nem egyéb, mint véleményalkotás anélkül, hogy a véleményalkotó igényt támasztana arra, hogy bármilyen hatalmi harcba, érvényesítési harcba, küzdelembe belépjen. Ezt nevezik utólag destruktívnak, mert hát mindenbe beleköt. Persze, hogy beleköt, hiszen véleménye van, de ő nem politikus, nem politizál, és ilyen értelemben a Symposion apolitikus is volt. Annak ellenére volt az, hogy a benne megjelenő vélemények, még csak véleményeknek sem lehet mondani, írások tartalmaztak álláspontokat, véleményeket. Még pontosabban: elgondolkodásokat! De olyan igény nélkül, hogy ezzel politizálni akartak volna, olyan szándék nélkül, hogy ezzel részt akartak volna venni a politika csinálásában. Ilyen értelemben a Symposion végig és következetesen (a "végig"-et 1983-ig gondolom) apolitikus is volt, minden irányzati és ideológiai elkötelezettség nélkül.

Akadt utána még egy fölróható dolog, amit nem tudtak megemészteni a liberalizmusra vadászó erők: ez az Új Symposionnak az etikája volt. Ugyanis ott, ahol a koncepció nem tartalmaz irányzat- vagy ideológiai elkötelezettséget, a mérce elsősorban erkölcsi, etikai. Ahhoz, hogy valami beleférjen a lap koncepciójába, fontos volt egyfajta jó szándék, tisztesség. Tehát hátsó szándék, fölhasználási szándék kizárva. Csak egy ártatlan, önállóan, saját eszére és ihletére támaszkodó alkotó és alkotás fért bele. Ez volt a mérce az Új Symposionnál. És érdekes, annak ellenére, hogy nem volt soha deklarált koncepciója, deklarált programja, következetesen ebben a szellemben szerkesztette az összes szerkesztőség az Új Symposiont az indulásától egészen 1983-ig.

Tehát a Symposion mint folyóirat, az a szellemiség, a munkatársainak gárdája kifejezetten az ötvenes években beinduló demokratizálódás, liberalista tolerancia nyitottsága korának a szülötte, eredménye (méghozzá nagy eredménye), amely egészen 1983-ig tartani tudta magát, fenn tudott maradni ilyen vagy olyan megnyomorításokkal is, fönnállt, és teret tudott adni az alkotásoknak, a gondolatoknak, az elképzeléseknek. Azonban, fokozatosan - mint mondtam -, ahogy a liberalizmust megbélyegezték hivatalosan is, egyre csak fogyott a levegő az Új Symposion körül, és végig egzisztenciális problémákkal küszködött a saját pozíciójából, a beilleszkedés kapcsolatainak pozíciójából pedig az elfogadás és az elfogadtatás szempontjából.

Itt lehetne arról is beszélni, arról is gondolkodni, hogy ez egy általános módszer: egy folyóirat elemzése, tanulmányozása közben valahogy tagolják, korokra osztják, és ez a tagolás, fölosztás, etápokra osztás általában mindig a szerkesztők személye alapján történik. Az Új Symposionnak rövid élete alatt egész sor főszerkesztője és szerkesztőbizottsága volt: Bosnyák István, Fehér Kálmán, Bányai János, Végel László, Tolnai Ottó, Danyi Magdolna és végül Sziveri. Azt hiszem, nem hagytam ki senkit, de ha mégis, hát elnézést. Ugyanúgy a munkatársi gárdája, az Új Symposion körül csoportosuló munkatársak gárdája is változó volt. Nagyon jellemző, és mi sem bizonyítja jobban a nyitottságát, a pluralizmusát a folyóiratnak, hogy kortól, tematikától, irányultságtól, irányzattól - mikor a kort mondtam, életkorra gondolok - mindenki megtalálta a helyét benne. Volt Sinkó, Krleća, Weöres Sándor, egészen a legfiatalabbakig, a szinte egészen kezdőkig.

Személy szerint mindig tiltakoztam az ellen, amikor időnként az is napirenden volt, hogy a Symposiont ifjúsági folyóiratnak minősítsék. Nem azért, mintha ez általános szempontból mérlegelve érdekes vagy fontos lenne, hanem valahányszor ez fölmerült, és valahányszor egy-egy ilyen megállapítást kellett kinyilatkoztatni, hogy ez ifjúsági folyóirat, annak mindig volt valami fölhangja, vagy mentegetőzés, hogy nohát, fiatalok... Vagy degradálás... Tehát nem volt soha etikus ez a minősítési szándék, és nem is lett volna igazolt, éppen a benne megjelenő szerzők névsorát nézve. Kétségtelen, hogy elsősorban fiatalok szerkesztették, hogy elsősorban fiatalok voltak a munkatársai, de soha nem tették mércévé, kritériummá azt, hogy milyen életkorúaknak az írásai jelenhetnek meg a folyóirat hasábjain, vagy hogy alkotói fejlődésének melyik fokán áll az a szerző. Ezek soha nem voltak szempontok a szerkesztésben.

A másik érdekes jelenség - folytatva a tagolási lehetőséget, az időszakokra osztás lehetőségét -, hogy, azt hiszem, egyetlen főszerkesztőnek sem volt annyi ideje, hogy kifejezetten egy különválasztható profilt alakíthatott volna ki a szerkesztéspolitikában - persze nem politikai értelemben. Talán Tolnait lehetne kiemelni, aki így, azt hiszem, hogy az egyetlen - lehet, hogy némi túlzás is van benne, de mernék vitatkozni és kardoskodni emellett -, aki nem távolodott el az Új Symposion eredeti elképzeléseitől, attól a töltéstől, amit indulásakor magával hozott, s egészen 1983-ig képviselt, megvalósított. Többé-kevésbé ugyanazt érvényesítették irányzatelkötelezettség, ideológiai elkötelezettség nélkül, etikusan, elsősorban a szellem jóhiszemű, de kritikus szabadságát szem előtt tartva. Mégis, ennek ellenére nyilvánvaló volt (különösen a nyolcvanas években vált szembetűnővé), hogy a korábbi, ahogy mi nevezzük, "szimpozisták" közül mennyien eltávolodtak a Symposiontól, sőt úgy tűnik, hogy szembe is fordultak, szembe is kerültek a Symposionnal. Ez egy érdekes jelenség, és azt hiszem, nálunk ismét a társadalmi, közéleti folyamatokkal magyarázható. Azt hiszem, hogy lényegében, akik valóban szimpozisták voltak olyan értelemben, hogy sajátjuk volt az a szellemi és erkölcsi alap, ami a Symposionnak is sajátja, azok tulajdonképpen nem kerültek szembe, és nem távolodtak el. Az, ami mégis szembefordulás vagy eltávolodás, az egy egészen más jelenség. Itt elsősorban arra és azokra gondolok, akik időközben ezekben a hatalmi struktúrákban bizonyos hivatalt kezdtek betölteni. Ezeknek a hivataloknak a betöltésével abba a pozícióba, abba a helyzetbe kerültek, hogy - ezt hallottam is valakitől - tartaniuk kellett a hátukat. Legalábbis úgy érezték, hogy ők tartják a hátukat azok a kalandok és kalandozások miatt (vagy volt, aki úgy is fogalmazott, hogy felelőtlenségek miatt), amit a folyóirat szerkesztése közben elkövettek. Elsősorban féltés, aggodalom jelentkezett. Tehát ennek a szembefordulásnak a forrása (és ugyanakkor annak az érzésnek a forrása, hogy ők tartják a hátukat a Symposionért) abból eredt, hogy valamilyen módon ügyük volt, a saját ügyük volt a Symposion. Másrészt ez objektíven is létezett, volt egy ilyen helyzet, mert valójában ezek a hatalmi struktúrák ezektől a hivataloktól - most azért beszélek személytelenül, mert függetlenül attól, hogy kik voltak ezekben a hivatalokban - számon kérték a történéseket, így a Symposion szerkesztési irányultságát is.

Így történhetett meg, hogy anélkül, hogy valóban eltávolodásra és szembefordulásra kerülhetett volna sor, ez a társadalmi-politikai konstelláció távolította el vagy fordította szembe a hivatalnokokat és a szerkesztőséget anélkül, hogy lényegében és tartalmilag ez a szembefordulás vagy eltávolodás megtörtént volna. Kicsit úgy hangozhat, mintha én esetleg azzal, hogy ilyen magyarázatot adok, egyben védeném vagy feloldanám ezeket a szembehelyezkedéseket. De ez nem jelenti a feloldást, nem jelent védelmet, csak a megértését, és ez nagyon fontos, mert a kettő nem ugyanaz. Nem mindegy, hogy hol keressük azt az erőt (vagy azokat az erőket), amely(ek) valójában és ténylegesen 1983-ban leszámoltak a Symposion gárdájával. Nem lehet azokban és azoknál keresni, akik kimondottan egy ilyen konstelláció létrejöttével formailag szembekerültek, és esetleg ténylegesen, de szintén formailag, de részt is vettek a Symposion fölszámolásában.

Véleményem szerint az az erő (vagy azok az erők) rajtuk kívül esnek. Más lapra tartozik az erkölcsi felelősség. Általános szabály, hogy aki egy erkölcstelen struktúrában vállal hivatalt, az annak az erkölcstelenségnek az ódiumát is kell hogy viselje. Tehát, mondom, helyre vélem tenni ezzel a dolgokat: a Symposionnal való leszámolás tulajdonképpen azoknak az erőknek a leszámolása, amelyek itt nálunk a liberalizmussal, a másképp gondolkodás, az önálló, az egyéni vélemény megengedhetőségének a terepével számoltak le. Nem pedig esetleg egyes aktoroké, akik valamilyen módon kerültek abba a helyzetbe, hogy ebben a leszámolási folyamatban ilyen vagy olyan módon szerepük volt.

1983-ban lényegében meg is szakad, meg is szűnik az a folyóirat, amelyet a közvélemény, a jugoszláviai magyar kultúra közönsége, a jugoszláv közönség, az egyetemes magyar irodalom és kultúra közönsége Új Symposion név alatt ismer. 1983-tól az Új Symposion név alatt megjelenő folyóirat elsősorban tematikájában, hozzáállásában csak periferikus dolgokat közvetít, amivel nem hívhatja ki maga ellen a liberalizmusellenes erők támadását. De ha voltak is ilyen látszatkísérletek, ezekről is nagyon könnyen kimutatható, hogy tulajdonképpen mennyire periferikusak, és mennyire nem jelentettek - idézőjelben mondom - veszélyt az "eretnekségükkel" a közgondolkodásra.

A '83-as eseményekről hírből tudok, annyit, amennyit a sajtóban lehetett olvasni, de elég sokat beszélgettem is. Ezeknek az értesüléseknek az alapján konkrétabbat felelőtlenség lenne mondanom, mint amit így, általában elmondtam arról, hogy véleményem szerint hogyan jutott el a folyóirat idáig. Érdekesek az 1983 körüli későbbi, az úgynevezett rehabilitálás közbeni és utáni mozgások, vélemények, sőt, mondhatnánk úgy is, hogy harcok, még ha elég siralmasak is ezek. Mégiscsak harcok... Az egyik dolog az 1983-ban behozott új főszerkesztő helyzetének és szerepének a megítélése. Kimondottan csak a sajtó közlésére szorítkozom, amikor az erről alkotott véleményemet elmondom. Purgernak az egyik sarkalatos tétele (amivel védekezik, és a saját személyes tisztességét igyekszik bizonyítani) az, hogy kísérletet tett a leváltott szerkesztőségi tagok bekapcsolására a Symposion munkájába, és azok utasították el, ergo, azok a hibásak. A másik az, hogy ő nem tudott, illetve hát, mit tudott arról, hogy miért kellett leváltani a korábbi szerkesztőséget és szerkesztőket. Ezek képtelenségek, és talán hellyel-közzel cinikusak is, ugyanis amióta világ a világ, amikor valaki az elűzöttnek a helyét foglalja el, azt mindig bitorlónak nevezték, és az nem lehet más. Az elemi tisztességhez tartozik, hogy olyan helyet fogadok vagy foglalok el, ahonnan nem kényszerrel távolítottak el valakit. Az pedig, hogy ő megpróbálta bekapcsolni a régi, leváltott munkatársakat, szerkesztőket a folyóirat munkájába: ehhez meglehetősen cinikusnak kell lenni, hogy nekem egyáltalán képem legyen ahhoz fordulni, akit elűztek, hogy gyere, aztán segítsél vagy támogassál az én pozíciómban. Hát mit várt?! Azt, hogy azonnal jelentkeznek és körbetapsikolják?! Természetes, hogy nem kapcsolódtak be.

Az pedig abszurdum, hogy mit tudott, vagy mit nem tudott... Elég lett volna, ha elolvassa a sajtóban a Symposion elleni bűnlajstromot, akkor láthatta és tudomást szerezhetett volna róla. Talán nem is érdemelne ez annyi teret, és nem is kellene annyit foglalkozni ezzel - ez nyilvánvalóan az ő személyes ügye. Hanem most (az egyik legutóbbi, szintén sajtóközlés kapcsán) szereztem tudomást arról, hogy olyan védekezéssel is előállt, miszerint maguk a sympósok, köztük Tolnai biztatta volna. Hát, kérem szépen, amit én erről tudok, és amennyire Tolnai álláspontját és véleményét ismerem, Tolnai közismerten lokálpatrióta. Egészségesen, nemesen, de szereti Kanizsát, és ha Kanizsáról indul valaki, azt igyekszik fölkarolni, annak igyekszik egyengetni az útját. Jól emlékszem: annak idején, amikor a Csend városa című könyv készült, illetve annak az elkészítéséről beszélgettünk - ez az írótáborról készült gyűjteményes kiadvány Kanizsáról és Kanizsán, az írótáborban vendégként részt vevő írók írásaiból állt össze -, ő nagyon amellett volt, hogy alkalmat kell adni. Kanizsáról írjon Purger, Kanizsa háború utáni fejlődéséről, ő most indult, tehetséges fiatal, föl kell karolni, az útját egyengetni... De mire a könyv elkészült, azt is tudom, addigra már negatív véleménye volt, Purger nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Tehát lehet, hogy Tolnai abban az időben, amikor még Purger indult, minden előzetes átgondolás nélkül biztatta, útegyengetést ígért neki stb... Azonban ez semmiféleképp nem lehetett olyasmire való biztatás, hogy az elűzött szerkesztők helyét kell elfoglalnia. Akkor, amikor felkarolta, Purger induló volt, s ezt végigcsinálta Tolnai mindenkivel, nemcsak vele, minden kezdővel. Ha jól emlékszem, Lukács Györgynél olvastam valahol azt a szellemes, kicsit görögös erejű parabolát, hogy minden kurva szűzen kezdi. Hát ez még nem jelent igazolást arra, hogy Tolnai erre biztatta volna.

Kicsit ez a háborúskodás, ami a Symposion rehabilitálása kapcsán kialakult, elkedvetlenített, ugyanis voltak olyan megfogalmazások, és többször ismételt megfogalmazások, amelyek nemcsak hogy nem elfogadhatóak, hanem szöges ellentétben állnak még az Új Symposion szellemiségével is. Vagy kimondottan, vagy körülírtan, többen megpróbálták a '83-as attakot az akkori szerkesztőség személyes sérelmévé degradálni. Ez az ő személyes sérelmük, most már elég ebből...! Én sem voltam személy szerint ott, meglehetősen távol voltam, de nem az ő személyes sérelmüknek, hanem az én személyes sérelmemnek érzem. Ugyanis nem lehetünk közömbösek akkor, amikor egy alkotói szabad mozgás elzárásáról, egy szabad alkotói mozgási lehetőség elzárásáról van szó. Ez nem Sziveri ügye, ez nem Csorba ügye, ez valamennyiünk ügye. És ha nem érzik ezt, az végképp sajnálatos.

A másik dolog, ami aggasztó volt ebben a vita-háborúban (s szintén eltér a Sympo szellemétől és koncepciójától), az az, amit éppen a Symposion ellenfelei lovagolgattak meg azelőtt: hogy ifjúsági folyóirattá, kezdő titánok poligonjává próbálják degradálni a folyóiratot. Hogy manipuláltan-e, vagy saját maguktól, de egyre aláhúzottabban hangoztatták, hogy mit akarnak, mikor mi, fiatalok... És néhányan, jól emlékszem, még az életkorukat is felhozták argumentumként, hogy: ezért a mi kezünkbe kell hogy kerüljön...! Én, ha szívem szerint döntenék, és ha engem bíznának meg, a Symposion szerkesztését Tolnainak adnám. Ő a legfiatalabb. A legszimpozistább Symposion-szerkesztő lehetne ma is, és biztos vagyok benne, hogy össze tudná kovácsolni ezt a munkatársgárdát (éppen ezeknek a fiataloknak a köréből is) jobban, mint bármelyik más, szektáskodásra hajlamos, programokba kapaszkodó, önmagát programokkal gúzsba kötő jelölt. Talán erre nagy szükség is lenne ahhoz, hogy az Új Symposion tényleg azzá a fórummá, azzá a tribünné alakulhasson, ami indulásakor volt, ahol a mérce csak etikai, morális megfogalmazásban van jelen, nem pedig egy eleve ilyen vagy olyan irányzat, ideológia, program, törekvés, elkötelezettség szabja meg a szerkesztést. Ha ilyen lesz a további szerkesztés, akkor az már nem lesz folytatása annak a folyóiratnak, amelyik 1983-ban megszűnt. Lehet jó folyóiratot csinálni, lehet az sikeres folyóirat, de nem ugyanaz.

Lehet, hogy egy kissé terjengősen, nem eléggé rendszerbe szedetten mondtam el, de ennek a kérdésnek a kapcsán ezeket mindenféleképpen el kellett mondanom. Legfeljebb egy ilyen, egyébként csak egy hevenyészett bevezető igényességével elmondott monológ után lehetne talán egy elmélyültebb igényességű vizsgálódást folytatni. Azt hiszem, hogy jelen pillanatban tér-, idő- és helyszűke miatt ez nem lehet aktuális.

Miközben több fölmerült kérdésemre is egy szuszra válaszolt, a Symposion szerepe értékelésének hiányát említette a jugoszláviai magyar irodalom, a jugoszláv irodalom és az egyetemes magyar irodalom szempontjából egyaránt. Megpróbálkozhatunk most egy ilyen méltatással?

- Igen, ez is annak a kérdéskörnek egyik (eddig nemcsak megválaszolatlan, hanem megválaszolhatatlan) területe, amivel az egész beszélgetést kezdtük, és amire azért nem kerülhetett sor, mert egyszerűen az elmondottakkal kapcsolatos kérdések tisztázása nélkül nem lehet eljutni az ilyen vizsgálódásig. Azt hiszem, hogy erre forrásként - és többre nem vállalkozhatunk, mint ezeknek a forrásoknak az összegyűjtésére - csak azt használhatjuk, ami ezeken a kultúrterületeken (tehát Jugoszlávia közösségén belül) a sajtóban, a folyóiratokban megjelent, a Symposionra utaló írások, gondolatok, valamint a magyar értelmiségiek megnyilatkozásai. Engem meglepett, amikor legelőször 1972-ben, ha jól emlékszem, részt vettem Budapesten az ünnepi könyvhéten, a könyvvásáron, és a Forum standja körül állók, érdeklődők, aztán írók, költők, ismerősök, újak és régiek, mind azzal kezdték, hogy van-e Új Symposion, s hogy a Symposion-könyvek közül melyeket lehet megkapni. Egy (számomra akkor érthetetlen érdeklődés) volt tapasztalható. Később aztán megmagyarázták (és azóta is többször magyarázzák, ha jól emlékszem, legutóbb épp Esterházy utalt ilyesmire a Magyar Szóban közölt interjújában), hogy azokban az években, amikor a magyar kultúra és szellemi élet izolált (és meglehetősen izolált) volt, egyedül az Új Symposion számított nekik kommunikációs lehetőségnek, kitekintési lehetőségnek Európába. Jugoszláviában az Új Symposiont mindig számon tartották. Ezt is szokás elmondani: a szerkesztéspolitikában az Új Symposion volt az első olyan irodalmi folyóirat, amelyik a jugoszláv kultúra és a jugoszláv nemzetiségek irodalma integráns részének az igényével lépett föl, és úgy igyekezett beilleszkedni az egyetemes jugoszláv kultúrába. Ez érezhető is volt. Szintén személyes tapasztalat alapján mondhatom, hogy szinte nincs olyan, aki számít és legalább minimálisan részt vesz a kulturális és irodalmi közéletben a jugoszláv nemzetek valamennyi irodalmában, s ne tudna az Új Symposionról, sőt sokan először az Új Symposion révén és kapcsán informálódtak a jugoszláviai magyar irodalomról és irodalmi törekvésekről. Tehát mindenféleképpen számon tartott és olyan módon elfogadott és elismert (úgy a jugoszláv egyetemes irodalomban, mint a magyar irodalomban), mint ami része annak a kultúrának. Itt nálunk a talaja ez a közösség, nem is lehet más, és nem is ez a nagyszerű, hanem az, hogy ezt a közösséget föllépésében, magatartásában és alkotásaiban legelőször az Új Symposion érezte és közölte is az alkotásokon keresztül. Tehát az a kisebbségi, provinciális érzés, amelyet az írások addig ilyen vagy olyan módon tükröztek, az Új Symposion írásaiból már eltűnik, és a közösség érzése, a közösség vállalása lépett a helyébe. Ugyanígy a magyar irodalom hagyományainak a bekapcsolása, integrálása ebbe az irodalomba: a Symposion írásaiban megszabadult a provincializmus komplexumától, érzésétől, vagy ha még objektíven nem is így volt, mégis, talán most először kezdtük azt érezni, hogy nem vagyunk mi az a szegény rokon, akit csak úgy, illemből, ünnepi alkalmakkor megemlítenek.

Ismereteim szerint a legszabadabban működő, legkevesebb kötöttséggel szerkesztett Symposion-számok idejében meglehetősen kevés olyan írás futott be a folyóirat szerkesztőségéhez, amely szűkebb közösségünk vagy nemzetiségünk kérdéseivel foglalkozott volna. Ez nem éppen a legerényesebb oldala az induló Symposion profiljának. Véleményem szerint éppen az elemi fölszabadultság érzete, az európai színekkel való azonosulás lehetősége egy kissé egyoldalúan euforikussá tette ezt az időszakot. Vagy még azt is mondhatnám, hogy egy kicsit sznobbá. Divat lett egy kicsit valamiféle kozmopolita fölülállás a saját ügyek és problémák rovására. Ezt el kell mondani, és azt hiszem, hogy ha egyszer majd elkészül egy tudományos igényességű vizsgálódás, akkor ezt föl fogja róni a Symposion első évfolyamainak: megfeledkezett a saját gyökereiről. Itt lehetett volna beszélgetni - és ez is nagyon fontos -, mert sokan (tévesen) úgy képzelik el a Symposion színre lépését, mint egy tabula rasából született új nemzedéket, ami ezt és ezt hozta magával. Voltak kötődései, kapcsolatai (pozitív és negatív értelemben is) az előző nemzedékkel. Ténylegesen és érdekes módon történt ez akkor, s nem is nagyon történhetett volna másként, mert más terület nem is nagyon volt: aktívan toborzott, bujtogatott, lázított, és utána ennek a lázadásnak, ennek a színre lépésnek az első következménye az volt, hogy éppen erre a korra és erre a nemzedékre ütött vissza, azzal fordult szembe. Úgyhogy - ez lehet, hogy természetes, lehet, hogy szükségszerű volt, de - mindenképp felróható az első évek folyóiratának, hogy amikor lett volna lehetősége egy ragaszkodóbb, önnön talaját vállalóbb működésre, munkálkodásra, éppen akkor úgy viszonyult ezekhez a dolgokhoz, hogy minden, ami eddig itt történt, az provinciális valami, és zsákutca, és mindent, ami európai, vagy legalább Európa színeit viseli magán, azt be kell hozni, azt közvetíteni kell, azt nekünk is művelnünk kell.

Emiatt - többször is említettem már, hogy nem volt irányzatelkötelezett az Új Symposion abban az időben sem, s egészen 1983-ig nem volt az - mégis hallottam olyan méltatást és olyan magyarázatokat, hogy avantgárd irányultságú volt. Kétségtelen, hogy az avantgárd az Új Symposion hasábjain kapott először teret, s emiatt ott is bontakozott ki, de nem volt elkötelezett az avantgárd mellett sem. Mint tudjuk, az avantgárd sem a saját talaját, nem a saját gyökereit kereső és vizsgáló irányzat, hanem az elszabadulás és fölszabadulás demonstrációja. Én magamban úgy szoktam mondani, hogy az avantgárd az a zsákutca, amelynek megjárása nélkül nincs felvágott nyelvű író és költő, nincs tájékozódni tudó író és költő, de ettől nem több.

Hogy mennyire nem volt tér és terep az avantgárd számára, arra jellemző, hogy amikor első avantgárd stílusú írásaimat valamikor az ötvenes évek közepén leadtam az akkori Ifjúság szerkesztőségének (amikor Major Nándor volt a kultúrrovat szerkesztője), a szerkesztő azt magyarázta, hogy ez nem megy egy ifjúsági lapba, főleg hetilapba. De nagyon örült és biztatott. Nem tudom, hogy addig lettek volna ilyen jellegű írások itt nálunk a háború után. Aztán később, amikor ugyanez a Major Nándor a Híd főszerkesztője lett, akkor azt magyarázta, hogy ez nem egy olyan szerkesztési koncepciójú folyóirat, amibe beleférne az avantgárd. Ekkor merült fel először, hogy kellene egy másik folyóirat, ahol nem ez a - akkor mi úgy ironizáltunk, hogy népfrontos szerkesztésű - Híd, és nem a kimondottan ugródeszkaként létező ifjúsági hetilap egyoldalas kultúrrovata (s nem ezek mércéi) jelentenék a kritériumokat. Hogy teret kellene adni a másnak. Tehát már ekkor is szó volt arról, hogy szükség van egy új folyóiratra.

De visszatérve az eredeti kérdéshez: végső fokon nem merem határozottan állítani, hogy léteztek vagy nem léteztek, de nem hiszem, és ismereteim szerint nem futottak be olyan írások az Új Symposion szerkesztőségéhez az első években, amikor majdnem korlátozás nélkül tudott közölni, amelyek a mi talajunk, terepünk, gyökereink ihletésében fogantak.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.