EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996362. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

IVO ANDRIĆ

Szilágyi Zsófia

„Különös, különös nyár-éjszaka volt”

Gavrilo Princip merénylete

2007. október 1.

Nem mindenkinek „jut” élete során olyan pillanat, amikor sokakkal együtt, közösségben érezheti meg, gyökeresen megváltozott az élete. Nem a személyes sorsfordulókra, hanem a közhelyesen „történelminek” nevezett pillanatokra gondolok itt. Közülük is leginkább azokra, amelyek nem politikusok kreálmányai, hanem váratlan robbanást okozó, „egyéni” akciók. Az előbbire saját életemből, vagyis közös közelmúltunkból a köztársaság kikiáltása jut eszembe példaként, vagy az a szombat délutáni rádióműsor (168 órának hívták még akkor), amikor Pozsgai Imre először nevezte ellenforradalom helyett népfölkelésnek 1956-ot. Az utóbbinál, ha Gavrilo Princip merénylete mellé helyezhető eseményt keresek, talán a 2001. szeptember 11-i terrortámadást hozhatnám fel. A két terrortámadás együtt emlegetése mégis sántít: mindkettő népek sokaságának sorsát változtatta meg ugyan, szeptember 11-éről azonban hamar kiderült, nem érinti olyan közelről az Európában és ezen belül Magyarországon élőket, mint első rémületünkben gondoltuk. Gavrilo Princip szarajevói akciója ezzel szemben valóban egy egész világot robbantott fel, a számos népet tömörítő Osztrák-Magyar Monarchiát, és vele együtt egy életformát, kultúrát söpört el – ahogy az eseményhez és hatásához élete során vissza-visszatérő Márai megfogalmazta, „Princip jól célzott. Pontosan az életünk közepébe”. Ezért is lehet számos irodalomban, szerb, cseh vagy magyar nyelven olvasni arról1, mit is jelentett értesülni a merényletről, 1914. június 28-án, egy gyönyörűnek induló nyári vasárnapon.
Természetesen, amikor a hír meghallásának szövegbeli lenyomatai után kutatunk, sok-sok pontosítást kell tennünk. Bár kétségtelenül igaz, hogy ez a Monarchia széthullásának szimbólumává váló, képletesen szólva messzire elhangzó pisztolylövés (amelyet hetek, hónapok múlva követtek csak a hadüzenetek) összekapcsolta a Monarchia népeit, a különböző rétegeket, generációkat a várakozás félelmében, messze nem igaz, hogy a reakciók egyformák lettek volna. Voltak, akik azonnal érzékelték, ezek a pisztolylövések a háború kitörését jelentik – ilyen volt például lánya visszaemlékezése szerint Móricz Zsigmond, akinek első reakciójáról a következőt tudhatjuk meg: „Leányfalun persze másról beszélgettek, mint Sztánán [Zrumeczky Dezsővel – Sz. Zs.]. De vidám nap volt az mégis. / Ebéd után lementek a Duna-partra, beültek a ladikba, melyet evezővel hajtott a révész. A pócsmegyeri református paphoz készültek. Mikor a ladik a folyó közepén csobogott, valaki bekiáltott a partról: Megölték a trónörököst! /A krónika szerint apám azt mondta: – Kitört a háború. / És kitört a háború. / És még abban az évben Zrumeczky Dezső elesett.”2 Ezzel szemben például az „álomvár összeomlásának kezdetekor, az első világháború kitörésének napján, 1914. június 28-án Ferenczinek írt levelében Freud különféle aktuális szakmai és egyesületi kérdéseket taglal, de előtte még futólag megemlít egy aznapi eseményt, egy bizonyos merényletet Szarajevóban, amelynek következményei, mint írja, «teljesen beláthatatlanok».”3 Freud és Ferenczi levelezése nemcsak azért érdekes, mert kontrasztként megmutatja, nem mindenki volt Móriczhoz hasonlóan éleslátó (bár, anélkül, hogy Móricz Virág visszaemlékezésének hitelességében kételkednék, azt is meg kell jegyeznem, hogy abban az esetben nem egykorú szövegről, hanem emlékidézésről van szó), de azért is, mert kiderül belőle, még az Osztrák-Magyar Monarchia két vezető népéhez tartozó, egymáshoz igen közelálló polgárok látásmódja sem lehetett ebben a kérdésben azonos: „A június 28. után váltott leveleket egyfajta háborús naplónak tekinthetjük, olyan személyes dokumentumok, vallomások sorozataként, amelyből szinte napról napra végigkövethetjük, hogyan élte meg a háború és a forradalmak mindennapjait és rendkívüli eseményeit, korábbi életviláguk átalakulását és felbomlását az Osztrák-Magyar Monarchia eme két polgára, aki hasonló világlátás és értékrend alapján, de ugyanakkor két, meglehetősen eltérő – bécsi és budapesti – perspektívából szemlélte az eseményeket.”4

De még az egyformán meglévő írói érzékenységből és a közös generációhoz, nyelvhez és nemzethez tartozásból sem következnek azonos reakciók. A Kosztolányi egykori vasárnapját felidéző feleség férje érzéseiből, vélekedéséből egyértelműen a szorongást, az európai kultúra összeomlásának leginkább még Márai műveiből kiolvasható érzetét emeli ki: „Június 28-án Dide szüleihez készül látogatóba néhány napra. A Körútnál elválunk egymástól. Nincs értelme az állomásig kísérnem őt, a Keleti pályaudvarhoz hajtat, én gyalog sétálok vissza. Még száz lépést sem teszek, amikor nyugtalan zavaros hangokat hallok az utcán. Suhancok szaladnak, tömegek összeverődnek. Óriási betűs falragaszok hirdetik: megölték Ferenc Ferdinándot, a trónörököst. / Kocsin rohanok ki az állomásra. Ott még semmit se tudnak. A vonat éppen indulóban van. Dide nem utazik el. Idehaza marad. / Lángésznek lenni azt jelenti: jobban, élesebben, tisztábban érezni, látni, tudni mindent. Pontosan tudja, mi fog most következni. / Nyárára ismét Párizsba indulunk, de szerencsére már nem merünk egészen odáig menni. Velencében maradunk. Az uram itt egyre az olasz napilapokat bújja, állandó feszültségben él. – Háború lesz – mondogatja. – Egészen biztosan háború lesz. Vége az életünknek. A magyarságnak vége. A mi életünknek már vége. A költészetnek vége. Az európai műveltségnek vége. / Nem értem egészen túlméretezett félelmét. Háború szememben akkoriban körülbelül egyet jelentett a Népszínházban játszott hazafias történelmi színművekkel. Egyetlen határozott képzetem sincs az egészről.”5 Ezzel szemben Móricz lánya apja társaságának első örömét hangsúlyozza: „– Kitört a háború! – mondta apám megdöbbenve, de még senki sem hitt neki. Az egész ország gyűlölte a komisz királyjelöltet, valóságos mámor tört ki, hogy megszabadultak tőle. Zrumeczky örömében csodás székely mesevárat rajzolt a leányfalusi veranda vasajtajára.”6 Kosztolányi és Móricz reakciójának eltérése mögött egyrészt a megszólalásokat felidéző szövegek megszületésének és céljának különbsége állhat – Kosztolányiné könyve 1938-ból való, Móricz Virágé pedig már a második világháború után íródott, amikor az íróként is érvényesülni kívánó Móricz-lány finoman, de érzékelhetően jelezni akarta apja illeszkedését a szocializmus elvárásaihoz. Így természetesen arról az örömről írt, ami a királyság bukása hallatán eltöltötte Móriczot és az őt körülvevőket. De a különbség az eltérő családi háttérrel, neveltetéssel, kultúrával is magyarázható – a polgári családból származó Kosztolányi sokkal elevenebben érezhette meg az európai kultúra bukásának veszélyét, mint a paraszti közegből vagy a kisnemesi sorból folyamatosan lecsúszó rétegből érkező Móricz.

Az első reakcióknál azonban még egy fontos különbséget kell tennünk: amikor a magyar írók közül Kosztolányit és Móriczot említettem, olyan alkotókat hoztam példaként, akiket Gavrilo Princip merényletének híre fiatal, de már pályájukat elkezdett felnőttként ért. A legkevésbé sem volt mindegy azonban, kit milyen életkorban talált 1914. június 28-a: a generációk közti különbséget igen érzékletesen mutatja meg Kosztolányi egyik Esti Kornél-története, a Barkochba, amelynek főhősében, Jancsi Jánosban köztudomásúlag József Attilát, a novellahős öngyilkosságot megkísérlő szerelmében pedig Szántó Juditot kell sejtenünk. A Barkochba esetében tehát nem József Attila és a vele egy generációba tartozók egykorú emlékidézéséről van szó (ez márcsak azért is nehéz lenne, mert például József Attila 9 éves az első világháború kitörésekor), hanem egy, az írói nemzedékek háborúhoz való viszonyát is megmutató irodalmi műről. A novellabeli Jancsi János generációjának szimbóluma, Esti pedig Kosztolányi nemzedékének megtestesítője lesz itt. Utóbbi az apák világát vesztette el a Monarchia felrobbanásával, és ezzel együtt a lázadás lehetőségét vette el tőle a végzetes pisztolylövés: „Két nemzedék még nem különbözött annyira egymástól, mint a miénk, meg az övék. Nekünk az apánk húszéves korunkban irónnal a kezében kiszámította, hogy mennyit kereshetünk ezen vagy azon a pályán, ha serényen dolgozunk, hogy milyen nyugdíjjal, korpótlékkal vonulhatunk majd vissza pihenni, s e biztos tudatban könnyű volt elrugaszkodnunk a «rendes» élettől. Őnekik ez a rendes élet a kaland volt, mert köröttük mindenki csak rendetlenkedett. Mi a korunk sivár eseménytelenségében fölnagyítottuk a kis eseményeket, hogy meg ne semmisüljenek. Ők, szegények, a nagy eseményeket voltak kénytelenek lekicsinyíteni, ugyanebből a célból. Mi folyton cigarettáztunk, rontottuk magunkat, szép és rút szerelmek lázában éltünk. Ők nem dohányoznak, tornáznak, korán megnősülnek. Mi naponta ötször-hatszor meg akartunk halni. Ők inkább élni szeretnének, ha lehetne.”7

Ebből a szempontból, a József Attilával való összevetésből jól látszik, Márai nemcsak beszédmódjában, irodalomszemléletében, de világlátásában is mennyivel inkább kapcsolódik Kosztolányiék nemzedékéhez, mint saját generációjához: az Egy polgár vallomásai című regénye első kötetét záró jelenet az egyik legmesteribb leírása annak a hatásnak, amit Gavrilo Princip pisztolylövése gyakorolt a Monarchia népeire. Azért is tartom indokoltnak az egész jelenetet felidézni itt, mert a vasárnapi idilli délután részletező leírása teszi különösen erőteljessé az érkező hír hatását. A mozdulatlanságba merevedő társaság olyan lesz, mint egy a boldog békeidőket, a Monarchia idilljét megörökítő festmény:

„Péter-Pál délutánján izgalom hatotta át a nyaralókülönítmény idilljét: anyám s a többi szakértő hölgy véleménye szerint minden jel az örömteljes pillanat közeledtét mutatta. Biztosra lehetett venni, hogy ezen a délutánon az elegáns, fiatal pesti ügyvéd nyilatkozik és megkéri a házasságában csalódott, puha-édes városunkbeli szépasszony kezét.

Uzsonnára a mi tornácunkon terítettek, a szokottnál kissé ünnepélyesebben. Majális-vidámsággal volt telítve a levegő. Az udvarló tűzijátékot hozott bőröndjében Pestről: az urak cigányt rendeltek estére a városból; a savanyú bor és a szóda már ebédidő óta hűlt a vizesfazekakban. Uzsonnához mindannyian kissé díszesebben öltöztünk fel; nem akartam ünneprontó lenni, én is fölvettem intézeti parádés zubbonyomat. Tetszett is nekem, hogy ilyen ünnepélyes esemény színhelye a mi nyaralónk; az alispán is nálunk uzsonnázik, ez a nagyúr... s ha jó a kedve, talán hegedül majd. Olyan bőséges, ünnepélyes, a nyár érett békéjével aláfestett, beérkezett polgári ünnepélynek készült ez az eljegyzési délután... Apám szivarozva üldögélt, a tornác korlátjának dőlve, sujtásos házikabátjában, s az alispánnal beszélgetett. Fenn, a forrás mellett, a fogadó vendéglőjében ünnepnapi söröző kirándulóknak húzta a cigány. A meisseni csészékkel terített anyám, a hagymamintás szervízzel, s karlsbadi üvegeivel. Nagy kalács állott az asztalon, kis kannákban tejszín, zöld levélen málna, s kristálybödönben a méz és a vaj.
Asztalhoz ültünk, mikor az alispánt elhívták a kertbe. Megyei huszár állott odalenn feszes vigyázzban és levelet adott át neki.

Föltépte a levelet, visszajött a tornácra, megállt a küszöbön, hallgatott. Nagyon sápadt volt; fekete Kossuth-szakállt viselt; s ebben a gyászkeretben halottfehéren világított most riadt arca.

– Mi az, Endre? – kérdezte apám, s eléje ment.

– Megölték a trónörököst – mondta, s idegesen legyintett.

A nagy csendben a cigányzene oly közel hangzott, mintha itt a kertben játszott volna. Az asztal körül, kezükben a hagymamintás csészékkel, mozdulatlanul ültek a résztvevők, valamilyen holtponton megmerevedett mozdulattal, mint egy némajátékban. Apám tekintetét követtem; tájékozatlan pillantással nézett az égre.

Az ég világoskék volt, híg nyári-kék. Bárányfelhő sem úszott rajta.”8

Amikor az egykori Monarchia, vagy, tágabb értelmű meghatározást használva, Közép-, illetve Kelet-Európa különböző államaiban élő, eltérő nyelveken író alkotók műveiből tesszük egymás mellé 1914. június 28-a szöveges lenyomatait, a reakciók eltérése még szembetűnőbb lesz, mint a különböző nemzedékekhez tartozó magyar írók „válaszai” esetében, ahogy ezt már Fried István is kiemelte: „Tanulságos, ha a Monarchia bukását előlegező, vagy «lereagáló» regényekre vetünk egy pillantást: Jaroslav Hašek Švejkje, az osztrák Joseph Roth Radetzkymarscha, Miroslav Krleža Glembay-ciklusa (ez utóbbi novellákból, színművekből áll) jól mutatja az ironikus elutasítás, az érzelemteli megértés, és a dühödt-ostorozó gúny különbségeit.”9 Az ironikus elutasítás, a „semmi közöm hozzá” érzése az egyik póluson, a Gavrilo Princip merényletének a kocsmába elérkező hírével induló Švejkben, a merénylő szerb diák miatt a szerbeket eltöltő félelem a másikon, a Híd a Drinánban, amelynek évszázadokat átívelő cselekménye 1914-ben ér véget. A különös az, hogy az indító jelenetet követően nem sokkal Švejk is belekeveredik a háborúba, meg az a Palivec úr is, aki a merényletről alkotott véleményét firtató kérdésre azt válaszolta, hogy „Én az ilyesmibe nem avatkozok bele; aki nekem ezzel jön, csókolja meg a seggemet.”10 Švejk első reakciója, amellyel Müllerné közlésére megpróbálja kitalálni, melyik Ferdinándról is lehet szó („Két Ferdinándot ismerek. Az egyik a Průša drogista szolgája, tudja, aki egyszer megivott tévedésből egy üveg hajszeszt, aztán ismerem még a Kokoška Ferdinándot, amelyik a kutyapiszkot szokta összeszedni a házakból. Egyikért se nagy kár.”11) és Palivec úré, aki azt gondolja, az eset a Szarajevó nevű nuslei kocsmában történt, egész másfajta viszonyt mutat Gavrilo Princip merényletéhez, mint Márai patetikus, egyetemes monarchikus sorsközösséget vállaló, az élet felrobbanásáról szóló mondata. Švejk és társai nem érzékelik személyes életük összefonódását a Monarchia sorsával, a történelmi esemény akaratuk ellenére zökkenti ki őket kényelmes hétköznapjaikból – és itt már nem is nagy a távolsága a cseh regény alakjainak a Híd a Drinán hőseitől, akik a merénylet hatására szinte az archaikus időből „zuhannak bele” a történelembe: „Az író alig győzi szóval, hogy leírja a föld megújulásait, ígéreteit, bőségét. Ezt az ígéretet nem hagyja teljesedni a most már fegyvereivel, hatalmi aspirációival, nemzeti ellentéteivel betörő történelem; ezt a lehetőséget dúlja szét a višegradi lakosoktól korábban észre nem vett, de valahol a mélyben már régóta készülődő, történelemmé válni akaró idegen erő. Az az idegen erő, amely képtelen volt megérteni a helyi lakosok életvitelét, és amelyhez a helyi lakosok alkalmazkodtak ugyan, de mivel nem éltek a történelemben (illetve a maguk módján felfogott történelemben éltek), az idegen erő lényegét fel sem fogva, ideiglenes rosszat láttak benne, amelyet ugyanúgy túl lehet élni, mint az árvizet.”12 Ahogy viszont Palivec úr kocsmájának állandó vendégeit sem kíméli meg a háború, hiába érzik azt, hogy nincs hozzá közük, úgy a višegradi híd környékén élők számára sem marad ez a szerb diák merényletével kirobbantott háború pusztán egy az érkező, majd nyomtalanul elvonuló, a híd életét nem bolygató természeti csapások közül. A hidat szétszakító robbanás éppen ezért lesz egy apokalipszisleíráshoz hasonló a regényben: „Mindent túlkiáltott, megsüketített, gyökereiből kitépett és fölforgatott vele együtt a láthatatlan erő. [...] Csak nem az ítélet napja, a kijamet, a végítélet órája érkezett el, amelyről a könyvek és tanult emberek beszélnek, midőn lángok között egy pillanat alatt elhamvad ez a hazug világ, mint ahogy a szikra kialszik?”13

A Švejk vagy a Híd a Drinán hősei a merénylettől igen nagy fizikai távolságban élve igyekeznek tisztázni az eseményhez és következményeihez való viszonyukat: van azonban olyan regényhős is, Andrić egy másik regényében, A kisasszonyban, aki még hallja is Szarajevóban a végzetes pisztolylövéseket. A Gogol Holt lelkekjének Pljuskinjára emlékeztető Kisasszony hiába lenne a történésekhez igen közel, voltaképpen a Híd a Drinán hőseihez hasonlóan kívül él a történelmen, a saját, takarékoskodásra építő világában, amelynek védelmében még a szerb sorsközösség megtagadására is hajlandó. Úgy véli, vagyona megőrzése érdekében nyilatkozatot kell tennie arról, hogy nem azonosul a szerb diák merényletével: „S miközben azt a nyüzsgést nézi a folyó túlsó partján, eszébe jut, a napokban olvasta az újságban, hogy Ferenc Ferdinánd trónörökös meglátogatja Boszniát, s nagy előkészületeket tesznek szarajevói fogadására. A közleményeket tulajdonképpen el sem olvasta, csak az újságok első oldalán az üdvözlő cikkek vastag betűs címeit látta. Mert ő, az újságolvasók többségétől eltérően, csupán átfutja az újságok első oldalait, viszont figyelmesen elolvassa az utolsó oldalt, az árverési, a kiárusítási és hitelközleményeket, a gazdasági élet és a pénzpiac változásáról szóló híreket. [...] S amikor azon a keskeny utcán haladt, amely a boszniai kormány két nagy palotája között húzódik a koševoi országútig, a városból erős, de tompa dörrenés hallatszott. A Kisasszony azt hitte, hogy valamelyik gépkocsiban a trónörökös lehetett, s most üdvlövéseket adnak le a tiszteletére.”14

A szarajevói Kisasszony értesülhetett az általam vizsgált regényhősök vagy visszaemlékezések alanyai közül a leghamarabb a merénylet bekövetkeztéről: őt ugyanis már délben informálták volna a lengedező fekete zászlók, ha odafigyelt volna rájuk: „Nem vette észre, hogy a boszniai kormány palotájának mindkét erkélyén hatalmas fekete zászlókat lenget a szél, amelyek reggel, amikor a temetőbe ment, még nem voltak kitűzve.”15 Más szövegekben felbukkan a végzetes hír forrásaként a távirat (az Egy polgár vallomásaiban), a falragasz (a Híd a Drinánban, vagy Kosztolányiné visszaemlékezésében), és leggyakrabban talán a másik ember, valaki, aki bekiabálja a Duna közepére a hírt (mint Móricz Virág írja), vagy elmeséli, mint Müllerné, a takarítónő, Švejknek. Mindez azért is figyelemre méltó, mert ez a merénylet az információ terjedése szempontjából is igen érdekes eset volt, egy különös történet a még nem létező televíziós rendkívüli hírek világából. A merényletről ugyanis a pesti utcán hamarabb beszéltek, minthogy bármilyen hivatalos hírt közzétettek volna valamilyen fórumon: „Az újságíró Tápay-Szabó László visszaemlékezéseiben Az Est Ferenc Ferdinánd elleni merényletről tudósító különszámának történetét írja le. Tápay-Szabó 1914. június 28-án egy órakor tudta meg – a Fiume kávéházban az újságosfiútól –, hogy a trónörököst megölték Szarajevóban. Felhívta az MTI-t, majd a miniszterelnökséget, ám mindkét helyen kacsának nevezték a hírt. Ekkor elsietett a szerkesztőségbe, és onnan telefonált Miklós Andornak és Salusinszky Imrének, akik Gödöllőn, illetve Máriabesnyőn nyaraltak. Menetközben találkozott egy ismerősével, aki ’autóra ült, egy fél óra alatt beszállított két vagy három gépíró hölgyet s azután kiment a futballmeccsre és a félidőben a hangszóróval kikiáltatta: «Az Est minden embere, de leggyorsabban a betűszedő és gépmester urak azonnal vonuljanak be, mert világszenzáció történt és különkiadás készül a lapból. » / Öt és hat óra között érkezett Budapestre Miklós Andor és Salusinszky Imre; eleinte egyik sem akarta elhinni a rémhírt, de a nyomdában már szedték az eset előzményeit (hogy miért ment a trónörököspár Szarajevóba stb.), és estefelé már hivatalosan is jelentették a katasztrófát, amelyről a Fiume kávéház pincérei órákkal előbb értesültek, mint Magyarország miniszterelnöke… / Este hat órakor már az utcán volt Az Est különkiadása; jó vastag betűkkel nyomtattuk az egész újságot. Este nyolckor készen volt a második kiadás… / Tudósítóink ekkor már természetesen útban voltak Szarajevó felé; egy részüket Pestről, más részüket Abbáziából indítottuk útnak, ahol nyaraltak.’”16

Ahogy az eddigiekben is látható volt, a merénylet hatásának, irodalmi lecsapódásainak körüljárásakor, például a merénylet hírének terjedése kapcsán, rendre egymás mellé helyezek egészen különféle státusú szövegeket. Ezt az egyébként nehezen menthető „összemosást” azért követem el, mert igen meglepő, hogy a témát érintő szépirodalmi művek és a személyes emlékeket felidéző írások mennyire összevethetők egymással. A valóságot közvetlenül felidézni kívánó szövegekben sokszor ugyanolyan szimbólumok bukkannak föl, mint a szépirodalmi művekben. Móricz Zsigmond lányának, Virágnak a visszaemlékezésében, illetve Kosztolányi Dezső feleségének könyvében hasonló szimbólumok vannak jelen, mint a Monarchia szétrobbanását több művében is metaforizáló Andrićnál: a népeket összekötő vagy akár el is választó, az archaikus létet megőrző vagy megtörő folyó, illetve a vonat, amely éppen Szabadkára vinné a róla utolsó pillanatban leugró Kosztolányit. Arra a Szabadkára, amely majd merényletet követő első világháború lezárása, a trianoni békekötés miatt szakad el Magyarországtól.

A személyes szövegek, vagyis a visszaemlékezések mellett ráadásul egyes Nyugatosaink „életszövegei” is összefüggenek Gavrilo Princip merényletével. Ady éppen a merénylet előtti napokban írta meg lánykérő leveleit a „csucsai vár urának”, a házasságkötés megtörténtét pedig állítólag határozottan elősegítette a világ összeomlását ígérő merénylet: „Egyszerre kérés és hadüzenet is volt e két levél. Az egyik 1914. június 26-án, a másik 1914. június 27-én kelt. (1914. június 28-án megölték Ferenc Ferdinándot: itt volt hát az igazi hadüzenet is, amely végleg Csinszka karjaiba vezette a költőt.)”17 Ady 1916-ban egyébként a merényletet követő nyári éjszakát egy a višegradi híd felrobbanásának leírásához némileg hasonlítható apokalipszis-versben, az Emlékezés egy nyár-éjszakára címűben írta meg. (A vers hatszor megismétlődő sorát választottam tanulmányom címéül.) Kosztolányi a háború kitörésének hírére szakított addigi álláspontjával, és döntötte el, mindenképpen akar gyereket: „Ha eddig bármikor szóba került közöttünk a gyermek kérdése – én persze, hogy szerettem volna – az őszinte válasza mindig ez volt: – Nem akarok második személy lenni a házban. / Most ő akar mindenáron gyermeket. / – Az egész élet fabatkát se ér, ha ilyesmi megtörténhetik. A mi életünknek már úgyis vége. Talán egy gyermek még örömet jelenthet, talán életcélt adhat. Az ostobák örökösen azt hajtogatták, – mondogatja – hogy így nem maradhat, valaminek történnie kell, most aztán történt valami.”18 Móricz pedig, aki ekkorra már házasember és apa is volt, írói választ adott az első világháború kitörésére. Úgy gondolta, a megváltozott élet más írói magatartást követel meg: „Apám folyton mondta, nyilván úgy is érezte, hogy míg a háború tart, nem lehet írni. Most figyelni kell.”19 Ebből a „figyelemből”, illetve a felfordult élet rögzítésének vágyából kezdtek el íródni Móricz „Tükör-kötetei”, ezek a nem a nagyközönségnek szánt, ma viszont a Móricz-kutatás középpontjában álló, rendkívül izgalmas szövegeket tartalmazó, kéziratos könyvek: „Mindig sokat jegyzett, de a háború kitörése óta egyfolytában leírt mindent, amit látott, hallott. Azon a négyezer-ötezernyi kicsire hajtott oldalon csak elvétve fordul elő önálló, megfogalmazott vélemény vagy filozófia. Az csak a nyers valóság, mely nem való könyvbe, percesemény, mely elillan, mint a pillanat, de indulat maradt utána, amit később meg lehet fogalmazni.”20 A jegyzetelés, a nyersanyaggyűjtés azért is vált fontossá Móricznak, mert voltaképpen a megszólalás bevett módjait, közmegegyezés-szerűen elfogadott értelmét látta kérdésesnek, hiszen az irodalom békebeli működését nem tartotta a háborúba átmenthetőnek: „Az irodalom célja, hogy megerősítse az emberekben az életérzést, ezért a háborúban nincs igazi szerepe. / Azért a háború témát nem ad, mert ahogy a betegséget igyekszik elfeledni az ember, úgy örül, ha túlvan a bajon, és csupa olyat akar hallani, ami feledteti vele a kiállott rémületet, bajt, fájdalmat. A Háború az nem betegség, hanem egy felfokozott világégés. [...] És még az a jó is megvan a Háborúban, hogy ha keresztülmegyünk rajta, akkor a Béke nyugodt és lassan emésztő, tehát nem félelmes élet elé nézünk. / Mert az élet is éppen olyan rossz, mint a Háború.”21

Nem véletlen talán ezzel összefüggésben, hogy nem az első világháború történéseit találjuk meg témaként legtöbb írónknál (bár biztosan lehetne erre is számos példát hozni, annyi azonban biztos, hogy Móricz tervezett háborús regénye végül nem készült el), hanem a világháború kitörését jelentő merénylet vált igen sokszor témává és lett egyúttal szimbólumképző erejű esemény: így nyílt lehetőség a béke és a háborút jelentő hír kontrasztját a szövegbe emelni. Ha az első világháború kitöréséhez kapcsolódó jelképeket nézzük, nem feledkezhetünk meg a Híd a Drinán nevezetes, jelképi erejű jelenetéről, a kólózó fiatalokról, akiknek tánca az egész világot maga köré rendezi. Ezt az együttmozgást ember és világ között állítják meg, merevítik meg a merénylet hírét hozó járőrök: „Minden mozgásban van körülötte, minden hullámzik: a muzsika ütemei a levegőben, a fák sűrű koronái, a fehér nyári felhők, a két folyó kristálytiszta vize. [...] A nyári föld hatalmas árama átívelt a táncoló lábakba, és szétáradt a forró kezek láncán: ezeken a kezeken rázódott a kóló, mintha egyetlenegy élőlény lett volna, melyet ugyanaz a ritmus visz tovább. [...] Az őrmester mindenütt megszólalt, halkan és határozottan, s a szavak nyomában mintegy varázsütésre kihunyt a vígság, megszűnt a tánc, félbeszakadt a beszélgetés.”22 A körtánc felbomlását Thomka Beáta a regény alapszerkezetével, az egymás mellé helyezett történetekből összefűződő sor szétbomlásával is összefüggésbe hozza: „A kolo nevű (össznépi, balkáni) körtánc az utolsó «békebeli», szabadtéri népünnepélynek a közvetlen körülményei közül válik ki és lesz a regénytörténés egyik kiemelt, berekesztő, sokértelmű jelképévé. A tánc idején érkezik meg az első világháborút elindító szarajevói gyilkosság híre (22. fejezet). A kör felbomlik, s vele mindaz a kvázi történeti, «metonimikus» sor megszakad, amelyre a regény a kisváros közösségének és a hídnak a több évszázados historikus fikcióját felfűzte.”23

A körtáncos jelenet Andrićnál ugyanakkor más módon is jelentéses: a különböző nemű és korú, más nyelvet beszélő embereket a tánc és a zene kapcsolja össze, sajátos közös nyelvükké válva, és a szó, a beszéd választja szét. Érdekesen rímel ez arra a felvetésre, hogy a Monarchia népeinek egy zenés-táncos műfaj, az operett lett volna a közös nyelve: „Az operetteket a közép-európai monarchia népeinek gyakorlatilag valamennyi nyelvén ellátták szövegkönyvvel, dallamaikat mindenütt játszották, énekelték, úgyhogy azt mondhatnánk, az operett volt az a «közös nyelv», koiné, amelyen az állam népei ’megértették’ egymást.”24 S hogy az operettet felhozom itt, annak megvan a magyarázata: az operettnek és Princip merényletének összekapcsolására, egyben 1914. június 28-ának művészeti alkotásba emelésére az egyik legfrissebb példát a Mohácsi János által rendezett, a kaposvári Csiky Gergely Színházban 1993-ban megvalósított Csárdáskirálynő 1914 című előadás jelenti: „A címhez illesztett évszám is jelzi: Mohácsi 1914-be helyezi a művet, az Osztrák-Magyar Monarchia széthullásának előestéjére (így tulajdonképpen az operett ősbemutatójakor játszódik ez az előadás). A gügye cselekményt egy soknemzetiségű, de nemzeti feszültségektől terhes országba helyezi, amelyben az osztálykülönbségek és a különbségek áthágása, az alulról való felkapaszkodás a darabbeli történet mozgatórugója; a családi drámát a véres világháborúról beszüremkedő hírek ölelik körül. Mohácsi jelen idejű olvasatot kínál az operettről, visszahelyezve a művet a monarchia kontextusába és a felől, e társadalmi-történelmi-politikai kontextus felől tekint rá. Ez az a szempont, amelyből leleplezhető a műfaj hamissága, érzéketlensége a feszült történeti-társadalmi környezetre, amelybe ágyazódott. A darab szerint a III. felvonásban Fiuméban ünnepélyesen felavatják a monarchia büszkeségét, a Novara nevű hajót, s az ünnepségen (Mohácsi olvasatában) verset szaval Csermanek Jánoska (a Fiumében született későbbi kommunista vezér, Kádár János eredeti neve). Hogy aztán a trónörökös, a monarchia hatalmi képviselői és az egész család felszálljon a hajóra, amely lassan süllyedni kezd, a Csárdáskirálynő operettvilágával együtt, a túlélő, a jövő záloga pedig a kis Csermanek lesz.”25

A Mohácsi-féle előadás, amelyben az operett maga a Monarchia szimbólumává válik, és a műfaj hamissága a szétesésre ítélt birodalom ellentmondásosságával kapcsolódik össze, már kivezet a közvetlen emlékidézések vagy a személyes emlékekből megszülető irodalmi művek világából. Megmutatja egyúttal, hogy Gavrilo Princip merénylete nem szűnik meg irodalmi, művészi témaként is élni: Lovas Ildikó 2005-ös Kijárat az Adriára című regényében például a merényletnek egészen új, női perspektívája, a szerb diák merényletének személyes, a szerelmi csalódással összefüggő dimenziója tárul fel: „Gavrilót kellene megírni, a szerelmes forradalmárt, aki, mielőtt lelőtte a trónörököst, egy szál rózsát rejtve hosszú kabátja alá, felment a szerelméhez, az alacsony kis forradalmár, reménykedve, hátha. A szerelme unokája Szabadkán él, így tudhattam meg ezt az intim részletet. A magas és büszke nő kedves volt, de visszautasító. Hiába: az ország is szennyest vált, csak, ha a szerelem hazug.”26 Princip világot robbantó, emberek személyes életét alapjaiban befolyásoló, Ady házasságát elősegítő, Kosztolányi Ádám megszületéséhez hozzájáruló merényletét ezek szerint egy szerelmi csalódás előzte volna meg. Bár a mai olvasók és írók számára a személyes kapcsolat 1914. június 28-ával már nehezen jöhet létre (igaz, ahogy Lovas Ildikó regényéből látjuk, az érintkezési sor létrejötte Princip és a ma Szabadkán élő író közt nem is olyan lehetetlen), mégis úgy tűnik, ez a merénylet igen erős szövegképző erővel bír a közép-európai irodalomban. Hiába van hozzánk időben közelebb, mondjuk, a 2001. szeptember 11-i merénylet, ha országunk, irodalmunk mai állapota egyaránt ezekkel a pisztolylövésekkel függ össze végzetesen a merényletből következő első világháború, majd az azt Magyarország számára tragikusan lezáró trianoni békekötés miatt. Ezzel a szétszálazhatatlansággal legutóbb akkor szembesültem, amikor a Hadtörténeti Múzeumban a kisfiamnak kellett mesélnem a második világháborúról: eljutottunk oda, hogy az a háború Trianonból ered, Trianon pedig az első háborúból. És az honnan ered, hangzott a jogos kérdés. És akkor nekem Európa XX. század eleji helyzetének ecsetelése, a nagyhatalmak egymáshoz való viszonyának taglalása vagy az Európa lőporos hordójának is nevezett Szerbia emlegetése helyett egyetlen válasz jutott eszembe: Gavrilo Princip 1914. június 28-án elkövetett merényletéből.

 

1  Számos irodalmi, még több filmes „nyoma” van, természetesen, a szeptember 11-i terrortámadásnak is: a magyar irodalomban ilyen például Térey János Az Ikrek ledőlnek című verse.
2 MÓRICZ Virág, Anyám regénye, Budapest, Szépirodalmi, 1988, 253.
3 ERŐS Ferenc, Freud, Ferenczi és a Monarchia világa, Lettre 62. szám, 2006. ősz
4 ERŐS Ferenc i. m.
5 KOSZTOLÁNYI Dezsőné, Kosztolányi Dezső, Budapest, Révai, 1938, 207.
6 MÓRICZ Virág, Apám regénye, Budapest, Osiris, 2002, 136.
7 KOSZTOLÁNYI Dezső, Barkochba = K. D., Esti Kornél – Esti Kornél kalandjai, Budapest, Unikornis, 1995, 258.,
8  MÁRAI Sándor, Egy polgár vallomásai, Budapest, Helikon, 2003, 185-186.
9  FRIED István, Kelet- és Közép-Európa között, Budapest, Gondolat, 1986, 38.
10 Jaroslav HAŠEK, Švejk, egy derék katona kalandjai a világháborúban, ford. RÉZ Ádám, Budapest, Európa, é. n., 13.
11  HAŠEK i. m. 9.
12 FRIED István, Az embernek és művének regénye (Ivo Andrić, Híd a Drinán) =  F. I., Tíz híres regény, Budapest, Gondolat, 1989, 231.
13 Ivo ANDRIĆ, Híd a Drinán, ford. CSUKA Zoltán, Budapest, Európa, 1973, 355.
14 Ivo ANDRIĆ, A kisasszony, ford. HERCEG János = Ivo Andrić Válogatott művei IV., Újvidék, Forum, 1962, 86-87.
15 Ivo ANDRIĆ, A kisasszony... 87.
16 SIPOS Balázs, A tömegsajtó és a világfalu a 20. század első felében, Mozgó Világ, 2000. július
17 ROBOTOS Imre, Az igazi Csinszka, Budapest, Magvető Zsebkönyvtár, 1980, 106.
18 KOSZTOLÁNYI Dezsőné i. m. 207-208. És, ahogy Kosztolányiné írja: „1915. április 18-án, csaknem pontosan kilenc hónapra a háború kitörésétől, megszületik a gyermekünk.” (KOSZTOLÁNYINÉ i. m. 211.) Hasonló összefüggést történelmi sorsforduló és személyes élet között Petőfiéknél láthatunk: Petőfi Sándor és Szendrey Júlia egyetlen fia, Zoltán, 1848. december 15-én, éppen 9 hónappal a március 15-i forradalom után született.
19 MÓRICZ Virág, Anyám regénye... 264.
20 MÓRICZ Virág, Anyám regénye... 255.
21 MÓRICZ Zsigmond, A háború és az irodalom, idézi: MÓRICZ Virág, Anyám regénye... 259.
22 Ivo ANDRIĆ, Híd a Drinán, 318-319.
23 THOMKA Beáta, Topográfia és retorika (Andrić másik Európája), ld. ebben a számban.
24 VAJDA György Mihály, Egy irodalmi Közép-Európáért, Budapest, Fekete Sas, 2000, 23.
25 TOMPA Andrea, A szöveg én vagyok. Változatok a színházi szövegre, ld. www.btk.pte.hu/tanszekek/irodalom/szovegtar/muller/Tompa%20Andrea.doc. A tanulmány angol verziója a következő kötetben található meg: Péter P. Müller and Anna Lakos (eds.): Collision. Essays on Contemporary Hungarian Drama. Budapest, The Hungarian Theatre Museum and Institute, 2004, pp. 190. 
26 LOVAS Ildikó, Kijárat az Adriára, James Bond Bácskában, Pozsony, Kalligram, 2005, 215.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.