EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996268. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

NABOKOV

„A nimfácskáklánygyermekek...”

(Vladimir Nabokov a Lolitáról)

2005. április 4.

Szeretne beszélni a Lolitáról? Hát nem. Mindent elmondtam már róla, amit akartam, az amerikai és az angol kiadás utószavában. Mégis: polchossznyi könyvet írt angolul, akárcsak orosz nyelven. Ám egyedül a Lolita igazán népszerű közülük. Idegesíti önt, hogy a Lolita írójaként emlegetik? Nem, ezt nem mondanám, mivel a Lolita a megkülönböztetett figyelmet érdemlő kedvenceim közé tartozik. A legnehezebb munkám egyben. Olyan könyv, amely az én lelki világom szempontjából olyannyira távoli, félreeső témával foglalkozik, hogy különös örömet szerzett úgy használnom a kombinációs készségemet, hogy az életszerűnek tűnjön. Meglepődött, amikor vázolt erőfeszítéseit ekkora siker koronázta? Meglepett, hogy egyáltalán megjelent a kötet. Egyáltalában voltak kétségei a könyv megjelenését illetően, tekintettel a témájára? Nem, hiszen az ember, ha ír, közben akár az egészen távoli jövőbe is képzelheti az adott mű esetleges publikációját. Aztán mégis megörvendeztetett, amikor kijött. Beszéljen, kérem, a Lolita eredetéről. Lolitám még a régi időkben fogant, olyan 1939 tájt, méghozzá Párizsban. Első kis rúgásait akkor tapasztaltam, ott, a francia fővárosban, de az is lehet, hogy ez már 1940 elején történt. Abban az időben, amikor amúgy iszonyú neuralgikus fájdalmat éreztem a bordáimban, miképp Ádám ama híres műtétnél. Amennyire vissza tudok emlékezni, tulajdonképpen az egész történetet egy újságcikk indította be, eléggé titokzatosan, borzongatón és áttételesen. Azt hiszem, a Paris Soirban jelent meg, s egy majomról szólt, a párizsi állatkert lakójáról, amely a tudósok több hónapig tartó noszogatására végre elkészítette első szénrajzát, egy vázlatot, amelyet az újság is hozott, s ez a vázlat a szegény pária ketrecének rácsait mutatta. Humbert Humbertnek - e középkorú csábítónak - létezett őspéldánya? Nem, Humbert pusztán kiagyalt figura, egy megszállott férfiú, miközben úgy látom, nem ő az egyetlen csapásszerű megszállottságot mutató alak a különféle rögeszmékkel birkózó hőseim között. De igazából nem létezett soha. A szóban forgó könyv megírása hívta életre. Persze hogy a munka szüneteiben olvasott sajtóban itt-ott összefutottam mindenféle idősebb úrral, akik így vagy úgy, de egészen zsenge lányokat környékeztek meg, ám ez csupán véletlenszerű egybeesés. Hát Lolita? Van valaki, akiről a mintát vette? Nem, Lolita mintáját sem élő modellről vettem. A fejemből pattant ki ő is. Sosem létezett. Mellesleg én nem nagyon ismerem közelebbről a kislányokat. Amikor elkezdtem a vizsgálódást e tárgyban, azt hiszem, egyet sem ismertem közülük személyesen. Itt-ott összefutottam némelyikkel a mindennapi életben, azonban maga Lolita úgyszintén a képzeletem szülöttje. Miért írta a Lolitát? Mert érdekes dolog volt megírni. Végül is miért írtam bármelyik könyvemet? Élvezet kedvéért és azért, mert kihívást jelentett legyőzni a felmerülő akadályt. Társadalmilag nem volt okom rá, és erkölcsi üzenetküldözgetés kényszere sem gyötört. Nincsenek ilyen általános érvényű elveim, mindössze imádok rejtélyes feladványokat komponálni - elegáns megfejtéssel. Miként az egyik kritikában megállapíttatik, az ön "csaknem obszesszív figyelme, amely a nyelvi fordulatokra, ritmusokra, kádenciákra és a konnotációra irányul, szemet szúr még a nevekben is, amelyet ünnepelt méhecskéjének és poszméhének választott: Lolita és Humbert Humbert". Hogy van ez az ön szemszögéből? Nimfácskámnak becézésre volt szüksége, ebben pedig lírai dallamra. Az egyik legtisztább és legragyogóbb betű az "L". Az -ita kicsinyítő ugyanakkor latinos kedvességet sugall, amire ugyancsak szükség volt. Ezért: "Lolita". Bárhogyan is, de semmiképp sem szabad úgy ejteni, miként azt maga és magával karöltve a legtöbb amerikai tenné, tehát úgy, hogy "Lo-li-ta", jól megnyomott és elnyújtott "L"-lel. Nem, az első hangnak légiesnek és finomnak kell lennie, amilyen finom és lágy ez a hang például az angolban a nyalókát jelölő szó elején: "lollipop". A "li" pedig semmiképp sem túl éles. A spanyolok és az olaszok természetesen kellő rafináltsággal és a lágy cirógatás megfelelő érzésével ejtik ki. A másik, amit figyelembe kell venni, az a kedves duruzsolás az eredő, illetve forrásnévben: a rózsás és harmatos "Dolores"-ben. Az én kicsi leányzóm szívszaggató sorsát szem előtt kellett tartani, lánykám bájosságával és tisztaságával együtt. A Dolores név márpedig egy másik, egyszerűbb, megszokottabb csengésű, gyermekibb becenévre is lehetőséget adott: a "Dolly"-ra, amely jól illeszkedik a "Haze" vezetéknévhez, amelyben viszont az írek rejtelmes ködfelhőjébe baktat bele az arra bóklászó német tapsi - gondolok a kis germán nyuszikára. Szójátékkal utal, értettem, a német nyúlra, azaz a "Hase" kifejezésre. Ám mi késztette arra, hogy Lolita idősödő szívtipróját ilyen fülbe ragadóra, mégis terjengősre keresztelje? Szintúgy nem volt nehéz. Gondoltam, ez a kettős böffentés eléggé undok ahhoz, hogy hatásos legyen. Gyűlöletes név egy gyűlöletes személy számára. Ezzel együtt királyi név. Nekem meg tényleg parancsszóként ható név kellett mind a Félelmetes, mind az Alázatos Humberthez. Egyébként sok más szójátékhoz is kínálja magát. És az az utálatos "Hum" becézés meg mind szociálisan, mind emocionálisan parin áll a "Lo" becenévvel, ahogy viszont az édesanyja szólítja Lolitát. Egy másik kritikus meg azt írta, hogy "felfejteni és kiválogatni az ön többnyelvű emlékezetéből a szavak szükséges fundusát, valamint az árnyalataikra és kölcsönhatásaikra ügyelve megfelelően egymás mellé rakosgatni azokat, nyilván kimerítő szellemi munkát jelent önnek". Összes műve közül melyiket volt ebben az értelemben a legnehezebb megírni? Ó, hát mondom, épp a Lolitát, természetesen. Alapvető információk hiányában szenvedtem, ami a kezdeti nehézséget illeti. Nem ismertem egyetlen tizenkét éves amerikai tinit sem, és nem ismertem Amerikát; fel kellett hát fedeznem Amerikát, benne Lolitát. Mintegy negyven évembe került megismerni Oroszországot, majd Nyugat-Európát, és aztán hasonló feladattal találtam magam szemben, ugyanakkor kevesebb idő állt a rendelkezésemre. Ötvenéves korban már nehezebbnek bizonyult a helyi kellékek számbavétele, a hétköznapi valóság és az egyéni képzeletvilág széttartó ízeinek összefőzése, sokkal nehezebb, mint ifjúkorom Európájában. Olyan tollforgató létére, aki egynél több nyelven alkotott már kellő ékességgel, hogyan jellemezné az orosz és az angol nyelv közötti texturális különbségeket? Önt ugyebár mindkettőben egyformán otthonosnak tartják. Pusztán a szavak mennyiségét illetően az angol jóval gazdagabb az orosznál, ami különösképp a főnevek és a melléknevek esetében szúr szemet. Az orosz nyelv feltűnő hiányosságokat mutat, pontatlanságot és nehézkességet a technikai szakkifejezéseket illetően. Például az az egyszerű kifejezés, hogy "parkoltunk", oroszból visszafordítva így hangzana: "egy kocsit hosszú időre állni hagytunk". Ugyanakkor az orosz, legalábbis az udvarias orosz nyelv, szertartásosabb az udvarias angolnál. Így aztán a "szexuális"-t jelölő szó - polovoj - enyhén illetlen, nem illik vele hangoskodnunk szerte. Ugyanez vonatkozik a különféle anatómiai és biológiai megjegyzésekre, amelyek oly gyakran és könnyen röppennek az angol társalgásban. Másrészt viszont léteznek a mozgásnak, a gesztusoknak olyan árnyaló kifejezései, amelyeket illetően az orosz az angol fölé kerekedik. Példának okáért: az ige elejének megválasztásával, amelyhez az orosz beszélőnek tucatnyi előtag áll rendelkezésére, mind a tartamnak, mind az intenzitásnak különösen finom nüánszai különböztethetők meg. Szintaxisát illetően az angol szerfelett alakítható közeg, mégis az orosz nyelv több csavarintásra és fordulatra kínál lehetőséget. Oroszt fordítani angolra kissé könnyebb, mint angolt fordítani oroszra, mindenesetre tízszer egyszerűbb, mint angolt fordítani franciára. Egyszer azt találta mondani, hogy soha többé nem ír regényt oroszul. Miért nem? Az orosz intellektuelek nagy és még mindig teljességében le nem csengett száműzetése alatt - főképp úgy 1920 és 1940 között - az orosz emigránsok által orosz nyelven írt könyveket, melyeket csakis határon túli orosz kiadók jelentettek meg, lelkesen megvásárolták ugyan az emigráns olvasók, azonban maradéktalanul tiltott árunak számítottak a Szovjetunióban, miként jelen pillanatban is, tekintet nélkül a prózai vagy lírai mű témájára, leszámítva pár halott szerző esetét, mint Kuprinét vagy Bunyinét, kiknek némely kötete - alapos cenzúra után - napvilágot láthatott reprintben. Egy emigráns regény, amelyet, tegyük fel, Párizsban adtak ki, majd Európa egész szabad részében terjesztettek azokban az években, teljességben olyan ezer vagy kétezer példányszámban kelt el, ami már bestsellernek számított. Ehhez mellesleg tudni kell, hogy egy-egy példány legalább húsz személy kezében járt, vagy akár ötvenében is évente, amennyiben megvette őket valamelyik külhoni orosz könyvtár, amilyenek százával tenyésztek akkoriban Nyugat-Európában, ha most csak ezt nézzük. Nos, megállapíthatjuk, hogy a kiebrudalások alábbhagytak a második világháború végére. Az öreg írók viszont már mennybe mentek akkorra, az orosz kiadók ugyancsak eltünedeztek, s ami a legrosszabb, az egész emigráns kultúra a maga nagyszerűségével, vérbőségével és tisztaságával, visszhangzó erejével lassan kifulladt, időszaki kiadványocskákra hitványult, tehetségben vértelenre, hangnemben meg útszélire. Na, az én esetemre térve, a dolognak valójában nem az anyagi vetülete számított. Bár nem emlékszem, hogy orosz műveim akármelyike többet hozott volna a konyhára pár száz dollárnál évente, tehát ott kuksolok tisztára az elefántcsonttoronyban, miközben egyetlen olvasót próbálok kiszolgálni, nevezetesen saját magamat. Ellenben az embernek legalább egy pici visszhangra van szüksége, ha nem is rendes visszacsatolásra, illetve némi térhódításra országnak vagy országoknak szerte, és ha süket csend veszi körül az íróasztalt, legyen az, vélhetnénk, legalább szonárisan átjárható, ne jelentsen áthatolhatatlan akadályt, miként holmi börtöncella fala. Évek múltával rájöttem, hogy egyre kevésbé érdekel Oroszország, hogy egyre kevésbé izgat már az az egykor kínzó gondolat, miszerint műveim ott mindaddig tiltottak lesznek, amíg engem a rendőrállamról alkotott lesújtó véleményem meggátol abban, hogy akár csak elszórakozzam is a visszatérés gondolatával. Nem, nem fogok többé regényt írni oroszul, noha itt-ott megengedek magamnak egy-két rövidke lírai szösszenetet. Az utolsó orosz regényemet úgy negyed évszázaddal ezelőtt írtam meg. Manapság pedig, mintegy kárpótlásul, az én kis amerikai múzsám iránt táplált igazságérzetem szellemében, de ettől részben eltérőt művelek. Nyilvánvalóan nem kéne itt fecsegnem máris, ebben a korai szakaszban. Kérem, tegye azt mégis. Jó, egy szép napon úgy tűnt - miközben a Lolita tiritarka fordításainak gerincén legeltettem a szemem, olyan nyelvűeken, amelyeken olvasni képtelen vagyok, amilyen a japán, a finn vagy az arab -, úgy tetszett, hogy az elkerülhetetlen baklövések gyűjteménye ebből a tizenöt vagy húsz változatból csokorba szedve vastagabb kiadványt eredményezhetne, mint bármelyikük önmagában. Merthogy a francia fordítást megvizsgálva például arra a következtetésre jutottam, ha jónak számít is, hemzseg mindazoktól a kikerülhetetlen hibáktól, amelyeket nem javítottam ki. Ám egyáltalában mit tehetek én a portugállal, a héberrel vagy a dánnal? És akkor elképzeltem valamit. Nevezetesen azt, hogy a távoli jövőben valamikor valaki nekifog majd lefordítani oroszra a Lolitát. Belső teleszkópomat tüstént arra a messzi pontra irányítottam, és látni véltem, ahogy mindegyik bekezdés, akárha lyukacskák sokaságával, megannyi mégiscsak láthatatlan csapdával teli, amelyekbe a fordító könnyen beleléphet. Kártékony kulimunkás kezében a Lolita teljes mértékben lezüllene, megtelvén körülírással és melléfogással. Így hát úgy döntöttem, magam fordítom le. Eddig mintegy hatvan oldal készült el belőle. Szóval, a Lolita oroszra való átültetésén tüsténkedem saját kezűleg, és ez olyasmi, ami mintegy kerekre zárja alkotói tevékenységem. Még inkább olyan, akár egy újabb rajt a spirális pályán. A különféle technikai kifejezésekkel gyűlik meg hát legtöbbször a bajom, különösképp az autózáshoz fűződő fogalomtárral, amely igazából még nem kapcsolódott össze úgy az orosz életformával, ahogy rég összenőtt már az amerikaival. Ugyancsak nehézségeim vannak a ruházati cikkek orosz megfelelőinek fellelésében, akárcsak a különféle cipők, bútordarabok és egyebek megnevezésében. Másrészt viszont a gyengéd érzelmek, továbbá nimfácskám kecsének-bájának meg a lágy, olvatag amerikai tájnak átcsusszantása a lírai orosz nyelvbe egészen könnyen meg. A könyv valószínűleg Amerikában jelenik majd meg, netán Párizsban, és utazó költők meg diplomaták csempészik végül is be Oroszországba, remélem. Felolvashatom a kezdetét oroszul? Persze, bármilyen hihetetlennek tűnhet, esetleg nem mindenki emlékszik az angol eredeti elejére. Úgyhogy inkább az angol sorokkal nyitnék. Jusson eszünkbe, hogy a réveteg gyengédség hatásának kedvéért mind az "L"-t, mind a "t"-t, nem utolsósorban az egész szót úgymond iberizálnunk kell, tehát nem úgy ejtenünk ki tényleg, ahogy az amerikaiak, méghozzá megnyomott "L"-lel, durva "t"-vel és hosszú "ó"-val: "Lolita, létemnek lángja, lágyékom vágya. Kárhozatom, lelkem. Lo-li-ta: a nyelv hegye háromszor indul a szájpad felé, hogy érintse, harmadszorra a fogakig jut. Lo. Li. Ta."2 És most jön az orosz. Itt a lány nevének első szótagja inkább "ah"-nak tűnik, mint "o"‑nak, a többi viszont a spanyolra emlékeztet (oroszul olvassa): La-lí-ta, szvet mojej zsiznyi, ogony mojih csreszel. Greh moj, dusa moja. És így tovább. Az ön erkölcstelenségérzete Humbert Humbert és Lolita kapcsolatát illetően nagyon erős. New Yorkban meg Hollywoodban viszont a negyvenes éveiket taposó férfiak és a Lolitánál kissé idősebb lányok gyakran kerülnek testi-lelki viszonyba. Házasodnak egymással, közben nem háborodik föl ezen senki, inkább turbékol frigyükhöz a köz. Nem, nem én érzem erkölcstelennek a Humbert Humbert-Lolita viszonyt ilyen erősen. Éppen hogy maga Humbert érzi olyannak. Őt érdekli, engem viszont nem. Én a magam részéről fütyülök a közerkölcsre, akár Amerikában, akár másutt. Egyébként is, azok az esetek, amikor negyvenvalahány éves férfiak vesznek el tinédzsereket, vagy a korai húszas éveikben járó ifjú hölgyeket, semmiképp sincsenek összefüggésben a Lolitával. Humbert a "kislányokért" rajongott, nem pusztán a "fiatal nőkért". A nimfácskák lánygyermekek, nem pediglen csillagocskák, vagy "szexi cicuskák". Lolita tizenkét éves volt, nem tizennyolc, amikor Humbert találkozott vele. Emlékezhet rá, hogy mire Lolita a tizennégyet is betölti, Humbert már úgy beszél róla, mint a maga kis korosodó szeretőjéről. Újabb munkák szempontjából: mik a tervei a jövőt illetően? Új regényt írok, azonban erről végképp nem beszélhetek. Egy másik elképzelést is dédelgetek már jó ideje, mégpedig azt, hogy megjelentetem a Kubricknek írt komplett Lolita-forgatókönyvet. Bár eléggé sok a belőle kölcsönvett anyag az ő változatában ahhoz, hogy engem legalizáljon a forgatókönyv írójának helyzetében, maga a film mindössze összement és elmaszatolódott megvalósulása annak a pompázatos mozinak, amelyet én a magam részéről elképzeltem, majd jelenetről jelenetre papírra is vetettem abban a Los Angeles-i villában a rendelkezésemre álló hat hónap alatt. Ezzel nem azt kívánom sugallni, hogy Kubrick műve középszerű termék csupán; a maga nemében elsőrendű áru, azonban nem az, amit én írtam. Gyakorta a posloszty nyárspolgári árnyalata az, amit a regénynek a maga görbe tükrében az őt torzító és durvító mozi kölcsönöz. Nos, Kubrick ennek veszélyét ugyan a maga verziójában elkerülte, ezzel együtt sosem fogom megérteni, miért nem követte az utasításaimat. Amennyiben módjában állna kiválasztani azt az egy és egyetlen könyvet, amelyről majd emlékeznek önre, melyik lenne az? Az lenne, amelyiken éppen dolgozom. Nyilván azonban a Lolita lesz majd a mű, amelyik megmarad az emberek emlékezetében, továbbá az Anyeginről szóló munkám.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.