10 vers

1966. november 1.

HIÁBA JÁRJUK KÖRÜL HÁZAINKAT
Először egy lomb,
az érés sápadt perce ötlik szemünkbe,
majd a keskeny utak a kertben
nap nap után.
Itt kezdjük, ahol mindenünkről
lemondtunk már:
ahová temetkezünk.
E halmok, akárcsak az égbolt nyílna meg
felettünk, jelezve óránk elérkezését ‒
s aztán megint semmi,
nagy csöndesség fekszik szívünkre
és nyugalom.
A lámpaernyő éjjel szobánkon végigúszik,
de mire a rozsdás csöveken
átsejlik a víz,
minden a helyére áll.
Mert mondataink is már jó előre készek,
mosolyunk és a jellegzetes mozdulatok is;
mindenünk.
Kutyáink vonítanak a holdra,
és szűkölve kaparnak a küszöbökön
a félelem fekete ajtaja előtt.
Az éjszaka oly halk és oly sötét.
Mi pedig azonnal, hozzálátunk terveink
kidolgozásához, majd
napkeltével minden erőnket
arra összpontosítjuk, hogy ezt,
ami bennünk motoszkál,
véghezvinnénk.
Aztán magától megjön újra az este,
a szürkületi párája jámboran
agyunkra borul.
Fekete hó hull és egyre szomorúbb lesz
körülöttünk,
egyre lesújtóbb.
Házunkat hiába járjuk körül
s nyugtatjuk egymást hahotázva:
falsul hangzik fülünknek
a szó, miután felcsattant és elhal
a levegő bolyhai közt, közelünkben.

CSOPORTKÉPEK
A csoportképekben már felismerjük magunkat.
Ki a sapkája után nyúl egy
tétova mozdulattal, ki meg
kezét zsebébe süllyeszti.
Állunk, mint egy félbeszakadt mondat végén,
mikor új, egészen új és megfelelő
szót keresünk.
És aki szól, talán nincs is a képen,
és mi azért jelentünk meg, hogy
kisegítsük,
ámítsunk egy pillanatra.
Az arcok között sokáig fürkésszük
azt az arcot, mely felismerhetetlenül
a sajátunk és olyan,
mintha épp tükörbe néznénk.
És látjuk, hogy ez az arc keserű,
s hogy abban a pillanatban
valószínűleg
nem is a lencsére korlátoztuk figyelmünket,
hanem széjjelfolyt valahol a gép és
a fekete drapériák között.
‒ Ez én vagyok itt! ‒ és mindegyikünk
biztosan mutat majd ujjával egy személyre a képen,
nekifeledkezve és bátran
anélkül,
hogy előbb meggyőződne róla, mi is az,
amiben elüt mitőlünk.

SZEMEM A SÖTÉT RÉSEN
Keskeny repedés, ahonnan a fény
rég kiszökött;
homlokom az ajtóhoz szorítom és
két deszka között a hasadékon
lesem az üres szobát.
Már nincs sugár: a kályha kialudt
és a falak
bedőltek a falakba,
lagyos huzat száll a résen át.
A tükör előtt lázas surranás,
a bútorok s a szoba lázas mélybe süllyed,
szeretni indulhat így a világ.
Asztalom felett a gesztenyefüzér
kifeslik s a gesztenyék széjjelgurulnak,
és aki alszik szobámban, felriad,
s a tükör előtt vetkőzni kezd csendben.
Az üres szobában, aki alszik,
a szobában ki biztos, hogy nincs jelen,
vetkőzik csendben és valakit szólít,
és az sincs jelen.
Hideg van ‒ a kályha kialudt ‒
a hangja olyan, akár az ének,
ő már meztelen és lassan felém fordul,
rám néz,
az ajtón keresztül
megismer,
és én nem ismerem.
Szólna talán:
de én tudom, a szoba üres,
és szemembe langyos tűként szúr a levegő,
aztán int nekem ‒ hihetetlen!
higgyek-e szememnek:
az üres szobából valaki int nekem.

„MINT EGY FABÁBON, GYAKOROLJUK MAGUNKAT”
(SENECA)
Belőlem már semmi sem maradt:
a hangok is elülnek, akár a szárnycsapás, vagy
messzi húznak a borulás alatt;
és az összevont függönyökön belül, ahol
egy ponttal kezdődik az élet,
pengve szakad széjjel a fában a rost.
Tétlenkedem. Nem kellek magamnak.
Annyi vagyok, amit a felhők mögül szürkén
s ködösen átfog a nap.
Én rogyaim a dombokon feszülnek.
Ülök magamban,
némán,
némábban a néma isteneknél.
Szemem egy könyvön pihen néha.
S ha kopogva rója az utcát az eső,
értelmetlen:
van-e még valami fekete lelkemen,
egy szó, vagy más, ami páncélom
belülről átszúrhatná.
Itt nincsenek napok,
a napok széles vásznakként borulnak
fölénk a boltozatra.
Pincében vagyok, ahol egyre kevesebb
hely jut nekem, ahol egyre több a bábu,
egyre több a hallgatás
és egyre kisebb a veszély, ami a bábuk
társaságából származik: nincs kés,
nincs fegyver ‒ és egyáltalán,
üres testünk ér-e valamit, megéri-e
azt a mozdulatot,
ha valaki ránk néz netán, közömbösen
hogy arrébb lökjön.

A FOGSÁG HOSSZÚ IDEJE
A csontok, amiket gondosan lerágtam, és a víz,
és a csontok, és a víz.
Kezdem saját csontjaimmal, számon tartva valamennyit.
A padlóra egyenként sorra lerakom.
S hogy épségben átélem velük ezt az éjszakát,
majd a virradatot is, mely fennakad valahol
a palatetők és a kulcsra zárt ajtók között, deresen
remeg és szétziláltan a terek felett
és az út burkolatán.
Aztán a virradatnak is vége, mindegyiknek.
Fel sem riadtam: itt, e beomlásban, mindenkit,
ki társam, megvetek.
Minden egyes pillanat egyre rövidebb.
Akár az ütések, melyek minduntalan lecsapnak,
mind gyakrabban, s végül
már nincs is más, csupán egyetlen ütés,
amely felmagasztosít.
És a hiba nem is itt van, hanem valahol egészen másutt,
és ezt tudat már át nem fogja és szót is
kár vesztegetni rá.
Csontjaim darabonként magam alá rakom,
mindegyiket biztosan emelve ki helyéről
Itt már közeledik a dolgok vége. Mielőtt a szeleknek
vetem magam, hogy e világból kiseperjenek,
egy emlék marad itt.
Nincs, aki szánjon: a szánalmat már rég elpazaroltam,
sokszor feleslegesen is, ünnepi alkalmakra.
Talpam alatt a források megerednek,
és én e két forrást megcsókolom, mint két
szemet, két kihűlt szemet. Követnek.

ŐRIZVE DOLGAIM
Holmimra éjjel-nappal ügyelek, hogy mindenem
rendben legyen. A legkisebb
hibát is azonnal kijavítom és követem
a romlás fonalát, mely egyre alább száll, amellyel
semmi fel nem érhet; semmi
el nem vehető
belőle és hozzá nem adható.
Dolgaimat kísérem útjukon
az utca végén a piros kapun át:
vashordó, esővízzel teli és petróleum
foltjai, és ami itt van, elvész a drótháló földrajzi
szélesség és hosszúság alatt: a kémény
füstfelhőt mutat, meleg tövében éjszakánként
kóborló galambok ülnek ‒ itt a szegénység,
a hold kuszán oldalra dől, fénycsóvája
ferdén metszi a poros
ablaktáblákat, melyeket ki-be csapdos a szél;
a tócsák felett minden
olyan, akár egy kovácsműhely:
patkolátlan falovak a vasrácsos
ablakok mögött,
kerekek, melyek felgöngyölítették a világ minden
útjainak végtelenségét ‒ ami itt áll,
szörnyűség, e lenyúzott tárgyak közelében
rosszul lesz az ember, egyszóval gyomorbajos, mint
a fülledt üvegházakban,
és ezek azok a tényszerű dolgok, amiknek
halaszthatatlanul szükségét látom
korhadásban, múlásban, érthetetlenségben.
Ez a szemét, a szilánkokra tört üveglapok,
a szemeteskannák, a papírhulladék, a szövőgyári
csévék a megmaradt cérnával,
a hamu és
a vályogfalak.

AMÍG FÖLDIG ÉG A PARÁZNA TÖLGYFAERDŐ
Lángokkal borítottuk el fejünket és otthonunk
lángja a tűzben mind összébb zsugorodik,
akár egy piros bojt, és fáradtan fekszik el
felette a pusztaság a csillagok
zöld ernyőjén;
s ahol azelőtt kedvemre jártam, most
gyűlölködve fordulok el rejtekeimtől:
dúlja tűz, döntse, égesse porrá valamennyit!
Okát adom magamnak. E tárgyak
s helyek összességébe tartozom,
hogy soroljuk még tovább a holdfényt, a
partot homokszigetekkel, a rozsdás dűnéket,
és mint széles korona, felette a tölgyest,
vénemberek s költők bizonytalan menedékét,
hol a légáram tarka madártollakat
ránt magával és hajszol alá, a völgy felé.
Okát adom magamnak. Ahogy a fűszálak
hervadt árnyékára füstöt ír a tűz,
ahogy visszahőköl a nyirkos foltok teste előtt
‒ ott a föld behorpad ‒ és kígyózva a túloldalra
fut: mint egy gödröt, ahová hullákat
ástak el valaha, szimatja minden gyanús
helyet megkerül, a foszló rongyokat és
a napszítta bőrdarabokat, hangyák fészkeit,
és a korhadt rönköket is későbbre hagyva ‒
És az üvegeket, és a nyomokat, és mindent
átfogva, megolvasztva, a csontokat, madarak
hulláit, az évszakokat, a felhőket.
Megfontoltan, araszról araszra a sűrűségen
át.
Okát adom magamnak.

AZ ŰZŐKKEL SZEMBEFORDULOK
A morzsákat és a kolbász héját mélyen
beástam a földbe.
És a forrás után a patak keskeny medrében
igyekeztem tovább, lépést tartva a vízzel, mely
ha talán bokáig ért.
Csak lassan, nehogy feltűnjön ‒ hajtogattam
magamban ‒ majd ismét: csak lassan, nehogy
feltűnjön.
És merem állítani, hogyha messziről
néztek, én voltam a leghidegvérűbb menekülő, aki
valaha is e földön járt, aki halálos
veszedelemben lábát nyugodtan szedve sétál a patakparton,
ha valaki messziről nézi ‒ és senkinek
sem ötlött volna eszébe, hogy fejem,
kiszolgáltatva elevenen vagy holtan, kész
vagyont megér.
Olyannak tűnt kívülről, mintha bűntelen ruccantam
volna fel ide, mint akinek sem
szabadsága, sem élete nem
ezen a sétán múlik.
S úgy éreztem, hogyha lenne még valaki
errefelé, aki másképp kelt fel az asztaltól vagy
másképp itta ki egyszer a poharát,
mint ahogy előlátták, az most a lejtős
kanyar után föltétlen szembe fog jönni velem.
Aztán már csodálkozásra sem jutott időm.
A kanyarból láttam, hogy kutyával, fegyverüket
készenlétben tartva, egyenruhásan, az üldözők
kis csapata törtet előre
a nyomon, ahol tegnap jöttem. Százötven-kétszáz
méterre lehettek tőlem. Mikor észrevettek,
egyikük kivált a csoportból ‒ láttam, hogy aki
a kutyát vezette, felém mutat ‒
és közelebb érve, odakiáltott hozzám: ‒ Láttál-e arra
valakit? ‒ és végigmutatott nyomaimon.
Cipőmet kezemben tartva vállat vontam.
‒ Nem én ‒ mondtam végül is.
‒ És honnan jössz?
‒ Föntről, a forrás mellől ‒ vetettem oda diadalmasan.
Legyintett. Homlokát törölgette. Majd visszatért
a csoporthoz és tovább mentek.
Nagyon jólesett, hogy egyszerű korai sétálónak
véltek, ki cipőjét, hogy óvja a harmattól, levetette.
Így nyertem még egy napot a sok közül.

A HÓ MEGÜL FÁT, KÓBOR BOZÓTOT
A vontatóhajók kürtszava még néhanap, úgy hajnaltájt,
ha kiderül az idő,
hosszan pihen telepünk fáinak
ágain, a feketéllő tövisek hegyén, itt fenn,
a vízmosás felett, ahonnan nap mint nap
nehéz csizmában ‒ fejünkön szőrös kucsma ‒
leballagunk egyenként a folyóhoz,
s aztán csak nézelődünk a világos messzeségbe,

mint akinek sehol semmi dolga.
Mindenki hallgatag. Senki
szóra nem bírhatna senkit.
Valamennyien alkalmas helyet szemeltünk ki magunknak
a meredek parton, a gyökerek odvaiban.
S aztán megtömjük pipánkat az olcsóbbik
dohányból, amit a telepen árulnak, és a
vízbe köpködünk.
Így van mindennap, reggeltől estig.
Pénzünket rendszeresen kézbesíti a posta.
És a szegény postatisztnő is oly hallgatag,
az embernek megesik rajta a szíve:
kínálunk neki ezt is, azt is, de
semmit el nem fogad, csak a fejét rázza szomorúan,
sokáig.
A hó mintha nem is a földön, hanem a levegőben ringana,
puhán rebben széjjel lábunk alatt, mikor
itatni vezetjük a telep lovait.
Nyúlánk, hosszú lábú állatok s harapnak.
Majd a gyermekekkel szemben néha
felengedünk,
de különben úgy élünk, mint a halottak,
egyre sápadtabban, magunkhoz mind közelebb.

AZ ELSŐ SZÓRA FUTVA INDULOK
Az este még ketten vették tőlünk útjukat a hegyoldal felé.
A nap már rég túl járt a delelőn,
amikor összesúgtak, gyanakodva néztek
egy darabig, talán felmérték, mit nyom a szavam,
ha előadom a történteket.
Aztán kapkodva csomagolni kezdtek, holmijuk
jó részét a tóba ásták, mert zsákjaik egészen
kicsinyek lehettek, és nem akartak hátrahagyni
áruló jelt.
Tanakodtak még egy keveset, de szavamra
mondom, oly ügyesen, mintha csak épp véletlenül
futottak volna össze, mintha a raktárban
jártak volna az imént egy fél zsák
rozsért, krumpliért.
Látszott, nagyon sokat, talán hónapokon át gyakorolták
a jelenetet, míg biztosak nem voltak
a hatásban, hogyha bárki is sejtené szándékukat,
mélyen eltitkolhassák.
Különben sohasem jártak közénk malmozni
esténként, vagy hallgatózni, mi újság itt, ott.
Csak mikor a magas deszkafal mögé surrantak,
akár a tolvajok vagy gyilkosok,
akkor láttam, ügyetlen kapkodásukból,
ezek sohasem is tartoztak közénk, csak a kényszer
hajthatta rá őket, vagy a félelem, hogy
mellénk álljanak.
Pedig sohasem, kényszerítettünk senkit, Tudjuk,
nem mindenkinek áll kezére a nehéz munka, és kevesen is tudják
elviselni durva szórakozásaink.
Többen meg is mondták ezt kereken, azoknak kiadtuk
bérük maradékát, és odébbálltak.
De innen szégyen elmenni. Nem férfi az, ki kereket old.
Nekem is rosszul megy. Néha már-már biztos vagyok benne,
hogyha netalán valaki a szökést említi előttem,
én az első szóra futva indulok.
Ám lehet, hogy maradni egyszerűbb is,
és nem gondolni rá.