DOMONKOS

Utasi Csaba

KÉT VERSELEMZÉS

1994. április 1.

SÜLLYEDŐ BÁRKÁN

"Csak disszonancia által lehetséges alkotás. A konszonancia nem egyéb megértett disszonanciánál" - írja Bartók-tanulmánya vázlatában József Attila, találóan fogalmazva meg azt a felismerést, amelynek jegyében költészetünk a hatvanas évek elején megújhodott. A "megértett disszonanciá"-ig természetesen nemcsak az újat és mást akarás láza vagy a hagyományos ízlés kihívásának szándéka vezette el fiatal költőinket, mint vélték többen, hanem válságba jutott tudatuk is. Akkoriban írt verseik sorozataiban föllelhetők és kimutathatók ugyan célzatosan vaskalaphorpasztó gesztusok, ezek azonban felszíniek, külsőlegesek, másodlagosak. Sőt, félrevezetők is, mint irodalmi "közvéleményünk" egykori reagálása tanúsítja. Megcsontosodott, zárt költészeteszményük sugallatára sokan érthetetlennek, zavarosnak, botrányosan packázónak látták ezeket a verseket, amelyekben pedig a tiszta értelem vívja csatáját egy nem "szép", de hiteles költészetért.

Domonkos István "programverse" kiemelkedő darabja ennek a vonulatnak, egyszersmind olyan keresztút, magaslati pont is, ahonnan költészetének múltja és (részben már megvalósult) jövője egyaránt belátható. Amint az elfogadható hasonlatokat, a titkokat, a szépnek hitt angyalokat sorra lomtárba hajítja, ma is megképlenek előttünk alig egy-két évvel korábban meghirdetett "új virágzásának" dús színei, és megüti fülünket elragadtatott hangja: "fetisizálom a verset: a vers győzelem!", ugyanakkor azonban az Áthúzott versek kiégett tájait is becserkésszük, egészen Kormányeltörésben című nagy "negatív" szimfóniájáig vagy a későbbi Der springt noch auf!-ig jutva el.

A vers szemmel láthatóan három szerkezeti egységből áll. Az elsőben, melyet maga a költő bevezetésnek nevez, ma már csöppet sem szokatlan vagy meglepő képekkel, metaforákkal egy "klasszikus" lelkiállapotot ír körül, szándékosan lassítva a sorokat, hogy időt nyerve minél jobban fölcsigázza az olvasó érdeklődését. Amikor azonban a magány okainak és érzelmi vetületeinek feltárására kerülne sor, a második részben kíméletlenül fölfejti a vers szövetét, s az (ön)irónia, a vallomásosság és az utálkozás síkjainak egymásba építésével a vers lehetetlenségét hirdeti.

Érzelmeit a Kontrapunkt előtt sem igen beszélte ki közvetlenül, most azonban, amikor néhány valóban ragyogó "győzelem" ellenére is szurrogátumnak érzi már a verset, a tiszta formákba vetett hitét is elveszti, s a "nem írni volna jó" fájdalma végletes ellenpontozásig viszi el. Szétzúzza a költészet ősi pilléreit, lerombol minden illúziót, de korántsem a cinikus lemondás, ellenkezőleg, a számára elveszett teljesség nevében. Csak így kerülheti el az önáltatást, csak így óvhatja meg egyéniségének integritását.

Épp ezért a más irányú, "elkomolyított" harmadik részt sem foghatjuk föl a megszokott, közismert verselés egyértelmű kritikájának vagy kigúnyolásának. Bár a sorok között ott bujkál a feszülés árán kiküzdött okos mosoly, a búcsúzkodó integetésről sem feledkezhetünk meg, amint a költő bárkája a "szépséggel" együtt végképp alámerül.

1976

VISSZAFOGOTT INDULATOK

A sokszor emlegetett "új virágzás" igénye - ha nem is egészen váratlanul, de korán - versidegenségbe, szóundorba, teljes kiábrándultságba fulladt Domonkos István költészetében. S minthogy ez az ellenerő intenzitásában egyenlő volt a verset előbb még fetisizáló fiatalos indulatokkal, a költő végül is a senki földjén találta magát, már-már mindennemű reménye nélkül annak, hogy a hamuba roskadt illúziók talaján tovább építkezhet. Nem véletlen hát, hogy a költészet Noé-bárkáját elsüllyesztő Kontrapunkt után éveken át alig szólalt meg, s ha megszólalt is, olyan színfoltokra vagy ritkábban teljes értékű versekre tellett csak erejéből, amelyek kívül esnek lírája fő áramán. Az alapvető gond az volt, hogy miként találhatná el a belső lefékezettségnek megfelelő, poétikus elemektől megfosztott, de mégsem prózai hangot. A megoldást aztán a Kiki-ciklus egymással szorosan összefüggő, egymást kiegészítő verseiben lelte meg először.

A Költőkről indításában a színtelenség és a dinamizmus hiánya tűnik föl azonnal. A tárgyak neve minősítés nélkül, kopáran bukkan fel, nincs "költői" funkciója, emellett pedig a szó szoros értelmében a mindennapok legbanálisabb kellékeit jelöli. És ráadásul a tárgyakkal nem is történik semmi, egyszerűen vannak, fölsorakoznak, a homokkal jól megférő "csendéletté" állnak össze, amely a vers második felében sem porlad el. Épp ezért úgy tetszik, mintha ez a megismételt, önmagában információszegény részlet pusztán azért került volna a versbe, hogy tompítsa a "napon hevernek", "felkapják a fejük", "idegesek mint a gázlómadarak" vonalán meggyűrődő üzenetnek a nyíltságát, egyenesvonalúságát.

Pedig nem egyszerű űrtöltésről van szó. A csaknem teljesen időtlen, mert mozgáshiányos térségben a költő úgy rendezi el a tárgyakat és embereket, hogy egyszerre látásukhoz távlat kell. Mintha valamely rejtekhelyről mutatna a látvány felé, amely a távolság következtében nyilván közönyösen is hagyna bennünket, ha a szalmakalap alatt sem pillantanánk meg az órát. Ez az apró irrealitás megszünteti vagy legalábbis ellensúlyozza a szemléleti távolságot, s összes hiányérzetünkkel egyetemben "besétáltat" bennünket az idilli képbe, amely így a "valaminek történnie kell" feszültségével telítődik. Már első előfordulásakor is hangulatteremtő tehát a sima képsor, másodszor azonban még fontosabb szerephez jut. A cselekvő igékkel belopott nyugtalanság okainak közvetlen feltárásakor ugyanis már névelősítve tűnnek föl a képek, mintegy nyomatékosan adva tudtul, hogy a látható valóságban semmi sem mozdult el, semmi sem változott meg. Ez pedig arra utal, hogy a költők riadalma itt nem annyira latolgatás eredménye, hanem inkább a belülről feltörő, elemi erejű félelem, melyet a vers súlypontjában lévő hasonlat "láthatóvá", érzékelhetővé tesz.

A visszafogott indulatok, a banális képek sallangmentes, töretlen rendje tehát megteremti a félelem átélésének feltételeit, egy olyan nyitott szituációt, amelybe az olvasói képzelet belelátja a Kiki-ciklusban adott konkrét okokat is. Sőt, azokat a mozzanatokat is, melyek a mai ember lelkivilágát döntően meghatározzák. S ez a nyíltság nemhogy nem árt a versnek, hanem éppenséggel hasznára van, hiszen - egy másik költő szavait idézve - "nem ott a dal határa, ahol a szó véget ér".

1976