EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2017. szeptember 23. | Tekla, Líviusz, Ila napjaAKTUÁLIS SZÁM:593980. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

idei első,

ZSIBVÁSÁR

című

számunk!

SZIVERI

Lábass Endre

ÜZENET

1999. november 1.

Tíz esztendővel ezelőtt készítettem néhány tekercs fekete-fehér fényképet egy fiatalemberről, egy koszos, romos pesti ház udvarán. Látszólag értelmetlen, esős fényképezkedésünk magyarázata elég egyszerű mese.

Addigi életem majdnem felét remeteként éltem le apám mellett. Amíg csak el nem hagytam, féltem tőle, és mivel nem engedett az emberek közé, féltem a kintiektől is, mert idegenek voltak. Nem szokhattam meg őket, ők pedig, mint a kutyák, megérezték mindezt, és kiközösítettek. Tizenhat év nagyon hosszú idő - gyerekre nézve mindig gondoljunk erre, és ne a saját hosszabb időnkre -, tizenhat év egy örökkévalóság. Tizenhat év boldogság elrepül, de tizenhat év félelem egy gyilkosság ellentétele, ennyit ülnek a gyilkosok.

Érthető, hogy amikor ennyi idő múltán végre elmenekültem, már másnap reggel rögtön világgá mentem, és az elkövetkező évtizedek alatt végig rengeteget gyalogoltam össze-vissza, így szoktattam magam fokozatosan az emberekhez. Lassacskán meg is tanultam társalogni ezzel-azzal. Ezért tűnhetett úgy, hogy laza, könnyen kapcsolatot építő ember vagyok. Sok ezer szürke házfényképet készítettem, de a lényeg e csavargás maradt, a fényképezőgép útitársam volt, tolmácsom, ürügyem, segítségével beszélni mertem az emberekkel, feloldozott a félelmeim alól, bemehettem az ismeretlenek házaiba, velem jött, a nyakamban lógott, a zsebemben lapult, mint egy amulett. Ilyen évtizedek alakítottak ki. Amit ebből az alapanyagból és ebben a helyzetben lehetett, azt valóban megtette e hosszú séta. Ültem a lépcsőkön, és össze-vissza kóboroltam boldogan, a szabadságomtól még évek múlva is részegen. Ekkorra már néhányan befogadtak, a házak lakói lettek igazi rokonaim. Volt, akivel sokkal ritkábban láthattuk egymást. A levél elején említett költő például a déli határ túloldalán élt. Még elég jól emlékeztem gyerekkoromra - ő is azért állhatott hozzám közel, bár néha úgy tűnt, mintha kissé túl komolyra venné a figurát. Már régebben is elironizálgatott saját, titokban gyerekesen komolyan vett költőhivatásán, felpattant az asztalok tetejére, elüvöltött egy-egy verset, közben szomorkásan kinézve a képből, ám amikor nemsokára valóban komolyan megbetegedett, egyre többször láttam egyre kétségbeesettebben játszani. Egy alkalommal alumíniumfólia szárnyakat csatolt fel, régi konyhai falvédőkről leszállt óceánrepülő lett, a határokon átrepülő, szemcsis légi hős. Aztán távoli barátom - befogadóm - valahogy, valamelyik íróasztalon, tényleg átrepülhette a határt, és ebbe a városba költözött. Néha, megszokásból, meg hogy örüljenek, még asztalra ugrált, de már inkább feküdt. Akkoriban megszépült, ezt is kis rosszallással néztem, tudtam, hogy tudja. Na, mondtam magamban, most olyan szép halálos lettél, klassz, mi, szép fájdalmas. Finom elefántcsontfehér. Nem tartoztam senkinek semmilyen társaságába, az övébe sem, a barátai nem lettek a barátaim, de ő makacsul kitartott mellettem, nem tudni, miért - igazi közös titkunk az, amit egyikünk sem tud, csak közösen érezzük.

Egyre kevesebbet járkált, én meg nem akartam az ágy szélén gubbasztani, okosakat, vigasztalóakat mondani, vagy bizalmasan, intelligensen durvákat, úgyhogy alig láttuk egymást, de azért állandóan az eszemben járt. Főleg mert akkoriban kezdett haldokolni apám is, akit már évek óta nem láttam, az utcája közelébe is féltem menni, egész kerületét kerültem. Megtudtam, hogy a kórházban azt mondta, nincs hozzátartozója, senkit ne értesítsenek. Ez a nincs csupán engem jelentett, a budai remeténél más halak tényleg fel sem merülhettek. Elmentem hozzá, eléggé össze kellett szednem magam, de a bántással már csak haloványan próbálkozott, kibírtam. Megenyhült. Egy pár hónapos hosszabbítás erejéig nekem is lett szelíd apám. A kórházból kiengedték, nem volt értelme bent tartani. Akkortól fogva évekig nem is tudtam másra gondolni, csak róla írtam, ezer oldalról körbegondolva minden régi és új mondatunkat, tettünket. Ez idő alatt lett a költő is igazán nagybeteg, így kettőjük fura keverékké állt össze bennem.

Ráadásul, éppen ekkortájt, az emberek, akiket a csavargások során már éppen kezdtem volna kissé megismerni, egyszerre hazudozásba és gyűlölködésbe kezdtek. Titokban számomra is fontosak voltak azok a dolgok, amikről most vitatkoztak, csak ízléstelennek vagy túl harsánynak éreztem hamis hangsúlyaikat, hiszen nemrég kerültem ki a világba, és nem szokhattam meg az egymást keresztül-kasul régóta kiismerő szalontársaságot, akik nem nagyon ítélkezhetnek, ha azt akarják, hogy róluk is hallgassanak. Nekik ez a közös titkuk. Aki a családjában él, és a hivatalában, annak is sok fájdalmat kell tapasztalnia maga körül, de ha bemerészkedünk az emberek sűrűjébe, akkor egész fájdalomerdőben járunk. Barátaim, az öreg fodrászok, hangszerkészítők, cipészek, akikkel délutánonként sakkoztam, elmondták az életüket, valameddig eljutottak a mesében, aztán egy szép napon eltávoztak. Egyetlen apám helyett, aki soha semmit sem mondott magáról, az isten az ő véghetetlenül bölcs humorával adott számtalant, aki minden kérdésemre válaszolt. Mindegyikőjük a saját történetét mesélte, mind más és más volt, együtt a legbölcsebb apát is túlszárnyalták, ezért nem lettem túl elfogult, és lehet, hogy meglepő, de tehetetlen sem, nem hiszem, hogy egységes nézőpont hiányában cselekvésképtelenné váltam volna. Egy darabig büszke lehettem öreg ismerőseim barátságára, aztán, viszonylag hamar, már csak a gyászkeretes meghívójukra, hiszen éveket adtak cserébe minden tanulságos meséjükért, és így már nem voltak fiatalok. Apám halt meg először - ő nem tudom miért adta oda az éveit, nem mondta el azt sem -, furcsa, felszabadult, kiürült érzés volt, akkor nem gondoltam arra, hogy amiként egykor lett helyette sok apám, majd lesz az ő már erőtlen bántása helyett sok erős, nagyon is élő, idegen bántás. A lányok szerencsére különösebb hajcihő nélkül nagyon jók voltak hozzám. Romantikusabb lények, mint a férfiak, és nem lételemük a nyáj. Nem sokkal ezután a költő is meghalt. Pár nap késéssel írtam hozzá egy rossz kis verset, hírnöknek kértem fel. Sokáig úgy is képzeltem el őket, amint átadja az üzenetet apámnak és vár. Szótlanul, a szokásos makacsságával kivárja a választ. Az elhangzik. És ő majd megjegyzi nekem.

Mindkettőjükkel egészen keringőszerű fordulatokat tett a sorsunk. A költő befogadott, és én őt, a befogadómat a városomba fogadtam - ezt mondta az utolsó hetek egyikén, fogadjam be a házaim közé őt is, a többi emberek közé. El akart jönni a házakba, hát elsétáltunk. Elég intenzíven érzem annak a délutánnak egy-egy részletét, például azt, hogy amikor az Andrássy útról beléptünk a pompeji romhoz hasonlatos, nagy, kongó bérházba, és becsapódott mögöttünk a kétembernyi magas kapu, milyen csönd lett egyszerre, mennyire messze tűnt a kinti zaj. Ott álltunk e csendben, a permetező esőben, és egy pillanatig arra gondoltam, éppen e benti, örök csendbe akart belépni velem együtt.

Apám meg félelmetes volt, és fölényes, aztán egyszerre segítségemre szorult. Akkortól vesztett a sakkban is, pedig ő tanított, és hihetetlennek tűnt, hogy ebben a játékban legyőzhetem. Hisz mindig meggondolatlan voltam, és hirtelen, sosem volt hosszú távú stratégiám, és nem is akartam annyira győzni, hogy ekkora szellemi erőt fektettem volna a harc tanulásába. Neki volt oka és ideje a haragot megtanulni, és az ellenfél hibájának a kivárásához is volt elég ereje. Egész sakkstratégiáját éppen a várakozásra, az állóháborúra alapozta. Egy vadász szenvedélyes türelme élt benne. Középjátékos volt, és kíméletlenül pontos végjátékos.

Apám elmúlásának örök pillanatában él tehát Jancsi is, a jövendő Magyarországára váró, örökké álló időben, egy mozdulatlan filmkockán. De most már tényleg jó lenne végre felszabadultan a lányokról írni, és ezeket a dolgokat kicsit bezárni. Legalább csak tizenhat évre, ha ez nem szerénytelen vágy.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.