EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2023. január 30. | Martina, Gerda, Jácinta napjaAKTUÁLIS SZÁM:1125220. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

TAR SÁNDOR

Tökéletesen átlátszatlan

Szilágyi Zsófia beszélgetése Márton Lászlóval

2006. október 2.

Úgy tudom, két fontos írásod van Tar Sándorról, javíts ki, ha tévedek: az egyik egy kritika az Ennyi volt című Tar-könyvről, megjelent 1994-ben az Alföldben, aztán az Áhítatos embergép című kötetedben is, a másik pedig az Élet és Irodalomban volt olvasható a Tar ügynökmúltjának megvallása körüli vita részeként. Van ezeken kívül más?

Van egy harmadik is, az Alibi-sorozat Titok kötetében jelent meg.

Az ott közölt Tar-versek bevezetőjeként, ugye?

Nem jártam akkor utána és azóta sem, hogy van-e például szövegbeli egyezés az ifjúkori, az Alföldben közölt versek és e versek között. Mindenesetre az volt a tippem, hogy ezek korai szövegek, nem hiszem, hogy Tar az utolsó időszakában verseket írt volna. Felvetettem azt a kérdést, hogy amennyiben egy Titok című tematikus számba kérünk írásokat, akkor szembe kell néznünk az ő életének titkaival is, amelyek pillanatnyilag és belátható időn belül titkok maradnak és ott tettem bizonyos megjegyzéseket, amelyek a titkok megvallására vonatkoztak. Úgyhogy maradjunk abban, hogy 2,5 vagy 2,1 írásom van Tarról. Fontosnak én az Alföld-beli kritikát érzem, mert az íróval az foglalkozik, a másik egy állampolgári megnyilvánulás.

És íróként, kritikusként, vagy állampolgárként érezted azóta szükségét, hogy írj róla újra? Ha mi nem keresünk meg, foglalkoztál volna vele megint?

Ha ez a kérdés azt jelenti, hogy engem Tar írói alkata és személyiségének egésze izgat-e, akkor egyértelműen igen. Ha a kérdés azt jelenti, hogy éreztem-e magamtól késztetést, hogy leírjam a gondolataimat, akkor egyértelműen nem, hiszen a te felkérésednek is ellenálltam, és belemenekültem ebbe a beszélgetésbe, hogy ne kelljen írni róla. Valószínűleg tudnék róla írni, mert nem rejtem véka alá, hogy az elmúlt két hét során megpróbáltam egy kicsit felkészülni erre a beszélgetésre, megnéztem ezt a nem túl terjedelmes életművet, és észre is vettem néhány dolgot. Azon vettem észre magamat az utóbbi másfél évben, mióta ő nem él, hogy sokszor gondolok rá.

Miket olvastál újra ebben az utóbbi két hétben, és milyen tapasztalatokkal gazdagodtál most?

Eddig még sohasem próbáltam így egyben látni az életművet. Ez persze megint túlzás, mert ha nagyon pontosak akarunk lenni, akkor az életműbe nyilván beletartoznak az imént emlegetett versek is, ezekkel nem foglalkoztam, és van neki két hosszabb prózai munkája is, egy kisregénye és a Szürke galamb című bűnregénynek mondott munkája. Ezekkel sem foglalkoztam, nincsenek róluk olyan jó emlékeim, és azt gondolom, hogy Tar mint író a novellák és a szociográfiák felől közelíthető meg legjobban. Nem látok túlságosan éles határvonalat a kettő között, mert az előbbiekben vannak szociografikus elemek, a szociográfiák pedig fikciós eljárások mentén szerveződnek meg. Ha jól számolom, és ha beszámítjuk a gyűjteményes köteteket is, a Te országodat, ami a korábbi két kötetet összegzi, de egy kötetre való új novellát is hoz, meg a Nóra jönt, ami az addigi eredményeket összegzi, de abban is vannak új szövegek, akkor összesen 8 novelláskötetet számolhatunk össze. Ezek időben nem teljesen egyenletesen oszlanak meg, mert a pályakezdés után 8 év kiesik, nyilván publikációs nehézségek vannak, meg talán önbizalomhiány is. A második kötet már a rendszerváltás idejére esik, amikor megjelenhettek olyan szövegek is, amelyek korábban cenzurális tiltás alá esnek. De utána nagyjából egyenletesen jelennek meg a könyvek. Van olyan időszak, hogy évenként egy, van olyan év, amikor kettő is megjelenik, ilyen az 1993-as év, amikor a Te országod és az Ennyi volt jelenik meg, aztán előfordul, hogy szünet van, de Tar folyamatosan jelen van. Én két törést látok a pályában. Egy viszonylag megkésett pályakezdés van, hiszen 40 éves, amikor az első kötete megjelenik, és nyilván nagyon sok tétovaság és útkeresés volt előtte, erről nem sokat tudok. Mindenesetre megvan az az előnye, hogy egy kiforrott, tapasztalt alkat hozza létre az első kötetet is, ami egyértelműen nem egy fiatal író könyve. Alighogy a pályakezdéstől továbbjut, az első törés már bekövetkezik, megszűnik az a háttér, amiből az ő világa kisarjadt. Az első két kötetben, a 6714-es személyben és a Mért jó a póknakban egy olyan ethosz figyelhető meg, hogy számonkérni a szocializmus ígéreteit a társadalmon. Nem erről szólnak a novellák, nem ezt írja közvetlenül bele, mert akkor publicisztikát írt volna, de ez az ethosz megfigyelhető. Utána snitt, és a kihúzott talaj kiábrándultsága jelenik meg a Te országodban is, meg az Ennyi voltban is, ott különösen erősen, mert akkor még újdonságként, sokkszerűen hat. De tulajdonképpen még A lassú teherben és A mi utcánkban is ez figyelhető meg. És utána jön a következő törés, amikor is kénytelen leleplezni magát, megvallani a múltját, hogy ügynök volt, és ez nyilvánvalóan életkörülményeiben drasztikus változást hozott, a teljes elszigetelődését eredményezte. Amennyire én ezt meg tudom ítélni, ez az írásművészetének nem okozta azonnali változását, a Nóra jön új novellái még nem mutatnak lényeges eltérést az előző kötetekhez képest. Még A térkép szélén sem igazán. Ott már mutatkoznak bizonyos válságtünetek, de nem annyira szembeszökőek, mint az utolsó kötetben, Az alkuban, ahol viszont ezek nagyon zavaróak már. Ezek a szövegek egyrészt a egyéniség dekoncentrálódását és széthullását mutatják, másrészt elmennek a publicisztika és a szélsőséges hatásvadászat felé. Ez különösen szembeötlő a kötetbeli kisregényben, a Vadászat című írásban, ahol, én ezt úgy tudom értelmezni, egy torz kísérletet tesz egyfajta számadó vallomásra és önigazolásra. Egyszersmind azonban elhagyja azt a terepet, amit ő nagyon jól ismer, a metonimikus kelepcék, apróbb-nagyobb gonoszságok összekapcsolódó világát és megpróbál egy új perspektívát kiépíteni, amit nem tud. Én nem túloznám ezt el, mert minden életműnek vannak gyenge pillanatai, de hát mégiscsak az utolsó szava volt, bár lehet, hogy a hagyatékból még előkerül valami. Így én Az alkuból sajnos az elképzelhető jövőt olvasom ki, a nem jó irányba vezető utat látom benne. De nyilván nem ez fog először eszünkbe jutni az életműből. Ha tehát summázni akarom, két törést vettem észre az életműben, az egyik poétikailag tulajdonképpen produktív volt, írói megújulását tette lehetővé, hiszen Tar a kilencvenes évek egyik legjelentősebb prózaírója volt, a novellisztikáját tekintve pedig talán a legkiválóbb novellista volt az ezredvégen, s ezt részben ennek a törésnek köszönhette. A második törés viszont romboló hatású.

Lehet, hogy ez rossz kérdés, de a második törés szerinted elkerülhető lett volna, vagy ennek mindenképpen be kellett következnie? Az ügynökmúlt megvallására érkező reakciók erősítették fel a törést, vagy ez egyszerűen benne volt Tar sorsában, így, ahogy történt?

Ez a legkevésbé sem rossz kérdés, nagyon fontos kérdés szerintem, de nagyon nehéz rá jól válaszolni, mert tisztázatlan az a helyzet, amiből beszélünk. Másképpen beszélek, ha íróként szólalok meg, másként, ha állampolgárként, aki személyesen ismerte Tart, és érzelmileg sem közömbös sorsa meg pályája iránt. Amennyiben azt, ami történt, sorseseménynek tekintjük a szó közismert bölcseleti értelmében, akkor azt gondolom, hogy nem volt elkerülhető. De nem is az a kérdés, hogy elkerülhető lett volna-e, vagy sem. Lehet ezen spekulálni, hogy nem járt volna-e jobban, ha mondjuk az első adandó alkalommal, 1989-ben, vagy 1990 elején elmondja a legszükségesebbeket, az akkori kavarodásban nem olyan nagyon figyeltek volna erre, illetőleg jutalmazták volna is bátorságát és kiállását, és a későbbiek folyamán erre bármikor hivatkozhatott volna. És akkor ezt az elszigetelődést elkerülhette volna. Vagy lehetett volna spekulálni azon, hogy ha egy kicsit másképp alakulnak a dolgok, és nem kerülnek elő a Hajdu fedőnevű ügynök aktái, akit nagyon könnyű volt felismerni, akkor esetleg csak halála után derült volna ki. Valószínűleg kiderült volna. De nem ez a kérdés szerintem alapvetően. Hanem az a kérdés, hogy milyen személyiség, ember, jellem áll az írói tudás mögött, és az viszont a novellákból külön-külön is, és az életmű egészéből is kiderül, hogy egy rettenetesen megnyomorított ember lehetett. És úgy tudott egyben maradni, úgy tudott emberként megmaradni, hogy a benne levő tehetséget kifejlesztette és működtette. Közben élt egy olyan életet, amit csak nagyon nehezen tudok elképzelni, és aminek a lelepleződés előtt is borzalmas szakadékai lehettek, voltak. Ha ezt nézzük, akkor ez adott volt, és én úgy fogalmaznék, hogy abban a létállapotban leledzett ez az ember, hogy a lecsupaszított ülepe felé folyamatosan közeledett egy nagy csizmaorr. És ez nem 1999 őszén volt, szerintem ez már a hetvenes években így volt, amikor még alig publikált, és a kilencvenes években is, amikor ünnepelték. A valóságreferenciákat is felfedezni vélték műveiben, népi írót, vagy proletárírót is véltek látni benne, ugyanakkor pedig azt is látták, hogy egészen új narratív poétikai eljárások keretébe illeszti be azokat a dolgokat, amik a realizmus folytatását szimulálják egy másik felfogás szerint. De igazából a megnyomorított, méltóságától megfosztott és, kénytelen vagyok így mondani, tönkresilányított ember, az mindvégig ugyanaz volt, csak addig, amíg volt rá remény, hogy ez titokban marad, addig volt mibe kapaszkodnia, utána pedig csak hírnevének roncsaiba tudott kapaszkodni. Mikor készültem erre a beszélgetésre, megnéztem, milyen kritikák jelentek meg róla 1999 előtt és után, és feltűnő volt, hogy milyen folyóiratok hallgatnak róla mélységesen 2000-től kezdve. Az Alföld az, amelyik folyamatosan közölt róla kritikákat, de ezekben a kritikákban is kizárólag a szövegekre összpontosítottak. Így utólag óhatatlanul érzek ebben valamilyen kásakerülgetést, mellébeszélést, anélkül, hogy elítélném a szerzőket ezért, mert kétségtelenül ez volt a jobb megoldás, a szövegekre koncentrálni, amelyek előttünk vannak és többé-kevésbé mérhető teljesítmények. De onnantól kezdve a mögöttük álló személyiség nem volt észlelhető és főleg nem volt értékelhető. Még egy dolgot el szeretnék mondani ezzel kapcsolatban. Balassa Péterrel beszélgettem egy ízben arról, hogy a mai magyar közéletben és kultúrában mi, vagy ki képviseli hitelesen a baloldaliságot. Nagyon sok mindenki van, aki baloldali retorikával érvel, vagy baloldali orgánumokban publikál, ezek olykor értékelhető irodalmi teljesítményeket is hoznak, de ha jobban megnézzük, akkor a baloldal valódi képviselőinek ők sem tekinthetők. A beszélgetésnek ezen a pontján persze felmerült az, hogy voltaképpen mi az, hogy baloldaliság. Nem tartozom azok közé, akik azt gondolják, hogy nincs is különbség a bal- és jobboldal között, ezek csakis fogalmak, viszont észre kell vennünk azt, hogy ez elég heterogén hagyomány, és nemhogy teljesen különálló elemeket tartalmaz, hanem olyan törekvéseket, amelyek egymásnak ellenségei, vagy egymás megsemmisítésére törekszenek. Baloldalinak szoktunk tekinteni szélsőségesen anarchista és rendpárti kollektivista eszméket is, meg olyan eszmei áramlatokat is, amelyek a szociális érzékenységgel írhatók le, a népi baloldal elképzeléseit meg a kommunizmustól balra álló anarcho-szindikalista utópiákat, meg emberi jogi programokat, meg szociális indíttatású törekvéseket. Ezeket nem lehet egy kalap alá venni, pedig ezek mind baloldalinak szoktak minősülni, ha nemcsak a mostani szituációt vesszük, hanem az elmúlt száz évet. A lényeg az, hogy ebben a beszélgetésben, ami 1998 elején zajlott, végülis egy név merült fel, Tar Sándoré. Hogy ő az, aki írásaiban valamiféle baloldaliságot hitelesen képvisel. És azzal, hogy a Beszélőben közölte A mi utcánkat, hogy megjelent itt-ott rendezvényeken, ennek valami közéleti színezetet is adott, noha ő közismerten visszahúzódó ember volt, ennek okát, hogy ez nemcsak a szerénységével volt magyarázható, most már tisztábban látjuk, mint annak idején. És lebukásakor ez is gellert kapott. Nemcsak az, hogy ő nem képviseli ezt hitelesen, szerintem az írói hitelessége semmit nem változott ettől a helyzettől. Hanem az merült fel, hogy nincs-e tökéletesen aláásva e hagyomány képviselhetősége. Tulajdonképpen ez rázta meg és sokkolta annyira a közvélemény ballib részét 1999-ben, nem az, hogy egy közkedvelt személyről kiderült egy nem szép dolog. Például az, hogy Szabó Istvánról kiderült egy hasonló ügy, noha Szabó sokkal ellenszenvesebben viselkedett, mint Tar, aki láthatóan összetört és hagyta, hogy rázuhanjon a dolgok súlya, és ezek maguk alá is temették végső soron, mégsem sokkolta annyira a közvéleményt, és nemcsak azért, mert már hozzászoktak a botrányokhoz. Hanem azért, mert éppen ezek a kérdőjelek nem tevődtek ki olyan mértékben. Az a fajta emelkedett humanizmus, amit Szabó képvisel, szerintem már előtte is hiteltelen volt. De most nem róla beszélünk.

Azt mondtad, hogy az 1999 utáni kritikákban nincs szó Tar személyéről, személyiségéről - az ezt megelőző időszak kritikáiban van?

Csak nagyon óvatosan válaszolhatok erre, alaposan akkor tudnék, ha végigolvastam volna minden kritikát. Bennem ez az érdeklődés megvolt, és úgy rémlik, minthogyha a 12 évvel előtti írásomban tettem volna erre utalást, és talán ez fogta meg magát Tart. Legalábbis lehetséges volt erről beszélni, ezt biztosan állíthatom, és a kívülálló volta meg az autodidakta volta együttesen nagyon rokonszenvessé tették őt. Itt szólok a személyes találkozásainkról is. Nincs olyan nagyon sok emlékem róla, igazából három fontos emlékem van róla, vagy négy. Az első az, hogy együtt állunk a Magvető Kiadónak a titkárságán, amikor nívódíjat adnak. Elkezdtem rajta gondolkodni, mért is kapott akkor díjat. Először azt képzeltem, hogy a Mért jó a póknak című könyvéért kapta, de az nem lehetett, mert az 1989-ben jelent meg, én pedig a Menedék című kötetemért kaptam a nívódíjat, ami négy évvel korábban jelent meg. Szerintem az történt, hogy Kardos halála után az új igazgató, Jovánovics Miklós az első kötetéért utólag adott díjat. Emlékszem, hogy ott állt, és nagyon mogorva volt, nagyon zárkózott, teljesen megszólíthatatlan. Aztán volt egy pár Debreceni Irodalmi Napok, ahol ő ott volt, de akkor sem lehetett vele beszélni, és nekem sem jutott eszembe, hogy megpróbáljam. És akkor megjelent ez a kritika, erre Keresztury Tibor kért fel. Nem nagyon jutott eszembe, hogy írjak róla, noha én az első két könyvét elolvastam és tartottam egy prózafakultációt abban az időben egy gimnáziumban, ott sok novellaelemzést végeztünk, és akkor a Te országodból, ami akkor jelent meg, ki is választottam egy írást, ott ezt elég alaposan végigelemeztük, és akkor mindent elolvastam, ami abban a kötetben volt. Ezután jelent meg az Ennyi volt, és akkor jött Keresztury felkérése. Úgy emlékszem, hogy voltak az írásomban kritikai észrevételek, nem volt egyértelműen dicsérő kritika.

Valóban nem.

De mégis világos volt, hogy én ezt a könyvet és ezt az írót nagyra-becsülöm. És akkor kaptam tőle egy levelet. Nem egyszerűen megköszönte az írást, meg nem is csak válaszolt rá, hanem az volt az érzésem, hogy most egy kapcsolódási pontot kínál. És akkor ebből a levélből az derült ki, hogy nem olyan gyakran van része párbeszédben. Kevéssel ezután, amikor Debrecenben jártam, meg is kerestem. Pont olyan szép őszi nap volt, mint most, és egy délutánt végigbeszélgettünk a lakásán. Meglepett, hogy milyen sokat tud. Sokkal többet tud, mint gondoltam volna, irodalomról, kultúráról. Látszott rajta, neki nagyon fontos, hogy képezze magát. És akkor éppen nagyon összefogott állapotban volt, tudtam róla már akkor is, hogy szokott alkoholizálni, kezelik is időnként, ez nemcsak a '99 utáni időszakra volt jellemző. Nagyon nehéz felidézni 12 év után a beszélgetés részleteit, de akkor az volt az érzésem, hogy nagyon jól megértettük egymást. Úgy búcsúztam el tőle, hogy ennek folytatása lesz. Nem engedte meg, hogy villamossal menjek ki a vasútállomásra, hanem azt mondta, van neki egy fia, így mondta. Előkerült egy 20 év körüli fiatalember, tudtam, persze, hogy nem a vérszerinti fia, hanem azt mondta rá, hogy a nevelt fia, és mondta, majd ő kivisz. Beültünk egy Zsiguliba, kivitt az állomásra, nagyon kedvesen elbúcsúzott, és soha többé nem beszélgettem Tarral. Aztán jött ez a '99-es év, és a frankfurti könyvvásár, ami nekem életem egyik nagyon szép időszaka volt, a legnagyobb örömmel emlékszem vissza rá. Hiszen akkor jelent meg az első könyvem németül, interjúkat adtam, cikáztam ide-oda, nagyon jól kiismertem magamat a környéken, éltem, mint hal a vízben, és akkor egyszercsak láttam, hogy ott van Tar Sándor. És pontosan úgy nézett ki, csak egy kicsit őszebb volt, és az arca egy kicsit ráncosabb, mint amikor a Magvető Kiadó folyosóján álltunk, és most nem kapott jutalmat. Nem volt megszólítható, olyan volt, mint egy sarokba szorított vadállat. Aztán kiderült, hogy nagyon rosszul utazott, egy buszban zötyögött odáig, ha jó emlékszem, egyes-egyedül. Kiültettek minket egy pódiumra, Szirák Péter moderált. Akkor megéreztem, hogy valami nagyon nagy baj van. Azt éreztem, hogy nem tudok felé nézni, mindig elfordítottam a fejemet. Közben Szirák végig engem dicsért, hogy mennyit tudok, meg hogy írok, és éreztem, rendkívül rossz benyomást keltek, hogy miközben Szirák ezeket mondja, én elfordítom a fejemet. De Tarból áradt valami, ami erre kényszerített. Utólag lehet tudni, hogy már tisztában volt azzal, napjai vannak hátra a lebukásig, vagy az önleplezésig. Akkor jöttek azok a cikkek, amik jöttek, akkor Károlyi Csaba kért, hogy próbáljak állást foglalni. Nagyon nem akartam. Aztán beszélgettem különféle barátaimmal, leírtam valamit, ezt megmutattam ismét csak Balassa Péternek, aki azt mondta, hogy okvetlenül meg kell jelentetni. Megjelent. Ma már másképp írnám meg, ennyi év távlatából, de azt gondolom, hogy a szándék tisztességes volt. Aztán még egyszer láttam őt, az Alibi kötetnek a bemutatóján, 2002. tavaszán. A Rosszlábú Váradi kertje című novellája, ami aztán A térkép szélén kötetbe bekerült, és annak egyik legjobb írása, ott jelent meg a felkérésünkre. Akkor is éreztem, hogy ez nagyon jó írás. Eljött a bemutatóra, amire a budapesti Állatkertben került sor, a Bagolyvár étteremben, és senki nem szólt hozzá. Én sem tudtam vele beszélni. Egyszerűen világos volt, hogy nem szólítható meg. De, ahogy ez lenni szokott, ott nyüzsögtek emberek, mindenki mindenkivel beszélt pár szót - lehetséges, hogy mégis meg kellett volna próbálni. Egy erőteljesebb próbálkozást kellett volna tenni. Emiatt van némi lelkifurdalásom. Ez volt 2002-ben, akkor láttam utoljára, aztán 2005-ben, az év legelején meghalt. Azért mondtam el mindezt ilyen részletesen, mert érzelmileg erősen érintettnek tartom magamat. Mert, így kell mondanom, ilyen egyszerűen, szerettem. És ez azután sem változott, hogy megtudtam, amit megtudtam. Egy pillanatra sem gondolom, hogy a besúgás megbocsátható dolog volna, de még most is nagyon sajnálom. Persze, a sajnálat nem egyértelműen pozitív dolog, mert abban fensőbbségesség is van. Ugyanakkor azonban inkább arra hívnám fel a figyelmet, hogy szeretni meg sajnálni csak azt tudjuk, akit legalább hozzávetőlegesen ismerünk. És rá kellett döbbennem, hogy fogalmam sincs, ki ez az ember. Halvány gőzöm sincs róla, mert különböző gondolati segédkonstrukciók révén tudok kikövetkeztetni egyet-mást, de az ő személyiségéről sokkal kevesebbet tudok, mint mondjuk a vallomástevő Rousseau-éról vagy Szent Ágostonéról. Tökéletesen átlátszatlan, más értelemben pedig nagyon is átlátszó. Annyira átlátszó, hogy csak a szövegeket látjuk rajta keresztül és őbelőle magából semmiféle körvonalakat nem veszünk észre. Nem tudjuk, hogy mi az, ami egyenes volt, mielőtt összetört volna benne. Már abban a 99-es írásomban fölvetettem, hogy vallomást kellene tennie. El kellene mondania az életét. Nemcsak beszervezésének és ügynöki működésének történetét, de azt is, hogy alakult az élete, milyen hatások érték. Körülbelül azt kellett volna megtennie, amit Vas István megtett a Mért vijjog a saskeselyűben, noha tudjuk, ő sem jutott el a végéig, addig, amíg szeretett volna. Úgy veszem észre, bizonyos jelek arra utalnak, hogy Tar ezt tényleg akarta is, legalábbis fontolóra vette, de semmilyen értékelhető kísérletet nem tett rá. Amiért én nem rónám meg különösebben. Nyilvánvalóan hiányoztak az írói meg az egzisztenciális eszközei is. Csak hőseiről tudott beszélni. Ha saját magát is hősévé tudta volna tenni, és ugyanolyan kíméletlenséggel tudott volna beszélni saját magáról, méghozzá összefüggően, tehát nem felvillanás-szerűen, ahogyan punktuálisan ábrázolja némely novelláiban a szereplőket. Van neki egy olyan elbeszéléstípusa, hogy a hősök saját maguk élettörténetüket elmondják, nem 300 oldalon, hanem 10 oldalon, és nyilvánvalóan be van vetve minden írói eszköz, ehhez nagyon jól értett, hogy a beszélő egyszersmind distanciát is teremtsen önmagától, mint elbeszélő, és ezáltal majdnem karikatúra-szerű torzképek jönnek létre. Ha tehát önmaga plasztikus megformálásra kísérletet tudott volna tenni, akkor most más helyzetben lennénk ennek a beszélgetésnek a során is. És akkor meg tudnám magam is mondani, hogy végső soron ki iránt érzem ezt a támpont nélküli szeretetet, veszteségérzést vagy gyászt. Egészen más, mint mondjuk Mészöly Miklós esetében, aki után maradt egy lezárt életmű, egy bevégzett, sok viszontagsággal, meg bajjal terhelt, de mégiscsak gazdag élet, és az az ember, akit ezen a néven emlegetünk, és akinek a neve a könyvborítókon áll, az életében példamutatóan viselkedett. Nagyon fájlaljuk, hogy nincs közöttünk, de tudjuk, hogy miről szólt az, amikor itt volt. Tar esetében erről szó sincsen, Tar esetében egy nagy, átláthatatlan üres folt és egy üres tér van előttünk. Itt nemcsak arról van szó, hogy van egy írói életmű, amelynek értelmezését tisztázatlanságok nehezítik, hanem mindannyiunk számára jut ebből az átláthatatlan üres térből. És nemcsak azért, mert a mi életünket is érintették ehhez hasonló dolgok. Engem Tar biztosan nem súgott be soha, nem is ismertem abban az időszakban. A Mozgó Világgal márcsak életkorom miatt is nagyon érintőleges kapcsolataim voltak. De az ő szenvedéstörténete és vétektörténete rám is nehezedik, nem mondhatom, hogy független vagyok ettől. És nem azért, mert közöm van hozzá, vagy bele voltam keveredve. Az egyik nekrológban volt valami olyasmi, hogy ugyanazt a keresztet vittük. Szó sincs róla. Nincs többes szám első személy. A testvériség megszűnésének érzésével kell szembenéznünk, és ez az igazán nyomasztó.

Nagyon fontos gondolatnak érzem azt, amit mondtál, hogy a legkevésbé sem biztos, hogy Tarnak csupán emberi gátjai voltak a vallomás megfogalmazásakor. Lehet, hogy a megfelelő forma, műfaj, megszólalás kimunkálására nem volt már ereje akkor, amikor ennek a vallomásnak az ideje eljött az életében.

Erre azt tudom mondani, hogy van jónéhány olyan író a magyar irodalomban, akik pályájuk vége felé megkíséreltek egy ilyen típusú összegzést, és az többé-kevésbé eredményes volt. Hogy egy nagyon nem tudatos, és tulajdonképpen nem is okos, csak nagyon jó ösztönökkel rendelkező alkotót említsek, itt van Gelléri Andor Endre, aki kismillió novellát írt, és aztán nekilátott az Egy önérzet történetének, ahol ő ezt a feladatot ragyogóan elvégezte. Vagy a nála sokkal okosabb és tapasztaltabb Déry Tibor, az Ítélet nincsben. Dérynek talán már nem volt annyi energiája, amikor ezt írta, de hihetetlen sok tapasztalata volt. De említhetném még Vas Istvánt és mondhatnék egy pár olyan írót, akinek az életművét egy ilyen típusú mű mintegy megkoronázza.

De Tar élete végén már nem volt olyan állapotban, hogy ezt véghezvigye.

Nem volt olyan állapotban és főleg nem volt olyan helyzetben. Mondjuk Gelléri Andor Endrének könnyű dolga volt tulajdonképpen, mert sérelmeiben és fájdalmaiban is szerette az örömteli mozzanatokat észlelni, és akár magáról, akár pályatársairól beszél, mindig tiszta a lelkiismerete, úgyhogy mindez nem volt olyan nagy teher, ami megbénította volna. Tart meg nyilvánvalóan megbénította. És amikor megpróbálom vallomásmorzsaként olvasni néhány kései novelláját, különösen az utolsó két kötetében vannak ilyenek, de már a Nóra jönben is észrevehetők, sőt, a lelepleződése előtt is, akkor látszik, hogy például amikor katonatisztekről vagy rendőrtisztekről ír, hirtelen nagyon egyoldalú, hatásvadász lesz. És nem tudom nem belelátni az önsajnálat és az önigazolás jeleit. Amennyiben meg akarnánk ettől a tehertől szabadulni, az segítene, ha valaki megírná a rendelkezésekre álló források alapján Tar részletes kritikai életrajzát. Ebbe valamilyen módon az életmű alakulását is bele kellene illeszteni. Nem volna jó kizárólag irodalompoétikai szempontok szerint vizsgálni Tar életművét, hanem igenis életet és életművet egységben kellene értelmezni, és ha valaki ezt meg tudná tenni, az Tar szelleméről elvenné a teher egy részét, és segítene a kortársaknak és a pályatársaknak, hogy szembenézzünk vele.

Te magad mondtad, hogy a többes szám első személy Tar esetében nem biztos, hogy működik. Éppen ezért nem tudom, itt lehet-e általánosságban beszélni, de mégis: a Tar halála kapcsán született reakciókhoz mit szóltál?

Nem igazán kísértem ezeket figyelemmel, de amiket láttam, azokat álságosnak tartottam. Amilyen kíméletlenül nekiestek lelepleződésekor, nemcsak szigorúan, hanem kíméletlenül, embertelenül is, a halálával olyan hirtelen megbocsáthatóvá vált minden, ami egyébként nem bocsátható meg. Egyszerre csak felfedezték, milyen tragikus volt az életútja, mennyit szenvedett, és ezt a szenvedést milyen hitelesen jelenítette meg. Ez bennem ellenérzéseket keltett. Azt gondolom, hogy akkor tudjuk őt elbúcsúztatni, ha életével és műveivel egyszerre szembenézünk, tárgyszerűen, nem elnézően, de a szeretetnek sem feltétlenül híján. A szeretet nem is feltétlenül várható el, persze, hanem mondjuk így, hogy az írói teljesítmény mellett, amit nem szokás elvitatni tőle, próbáljuk meg az emberi teljesítményt is értékelni, esetlegességével együtt. Mert azért vegyük észre, hogy ez az ember tönkretettségével, megtörtségével, vétkeivel együtt, bár sokat tudott a gonoszságról, jóval kevésbé volt romlott vagy gonosz, mint egy csomó mindenki, aki erkölcsi integritásának teljes fényében pompázik. Akár a modern individuum veleszületett jogai felől nézzük a dolgot, akár keresztyén szellemben, az evangélium tanításai felől, fel lehet hozni mellette vagy ellene szóló érveket. És nem kellene sommásan nagyszerű vagy zseniális írónak kikiáltani, mert mindvégig, pályakezdésekor is, később is, voltak nagyon jó, meg gyengébb művei. Nem is rostálni kellene, hogy mi hova kerüljön, hanem meg kellene nézni, mi van emögött. Mi az, amit csak ő tudott a magyar irodalomban. Egy valamirevaló írót az tesz azzá, ami, hogy azt tudja, amit más abban a formában nem. És nem kell elhallgatni azt sem, hogy amikor például nagy konstrukciót akart teremteni, mint például a Szürke galambban, az, bizony, nem sikerült. Nem tudott olyan meggyőző világot teremteni, amit egy néhány oldalas novellában könnyűszerrel tudott. Azt is érdemes volna fontolóra venni, hogy amit úgy szoktak emlegetni, hogy ő a megalázottak, megnyomorítottak és megszomorítottak írója, az feltétlenül csak tematikus jellemző-e. Hogy a lecsúszás, széthullás 5, 10, 20 oldalas leírását milyen eszközökkel valósítja meg. Nem olyan sok eszköze van, és az eszköztára tulajdonképpen nem bővül, hanem szűkül. Az első kötetben még nagyon sok olyasmit is csinál, amit a későbbiekben már nem. Az első kötet címadó novellája, ami egy munkásvonatot ír le, még jóval nagyobb mozgásteret ad az elbeszélőnek, burjánzóbb, sokszínűbb írás is, mint a későbbi, kiérleltebb írások. Vagy érdemes lenne összevetni két strukturálisan és tematikusan hasonló, egy korai és egy kései munkát, a Téli történetet, ami az első kötetben van benne, és a Lassú tehert, ami 20 évvel később keletkezett. Mind a kettő vonaton játszódik, mind a kettőben a vonat egy heterotópia, el is van zárva, meg nincs is, mozdulatlan meg haladó tér, és a tétje mind a kettőben a bejutás vagy a kirekesztés, és az emberi kapcsolatok módosulásai. Azt látjuk, hogy a későbbi novella sokkal radikálisabb, sokkal nyersebb, lecsupaszítottabb. Ez a szöveg emblematikus is lett, az egyik nekrológban például azt olvashattuk Tarról, hogy "lerúgták a lassú teherről", vagyis a szerzőt egyértelműen azonosították az apa alakjával, akit a hazugságai miatt a fia rúg le a vonatról. A hazudozás itt állampolgári hazudozásként is értelmezhető, meg ami nála tematizálva van, az írói narráció allegóriájaként is értékelhető. Nála, úgy látszik, szétválaszthatatlan egymástól a fabuláció meg a konfabuláció. Ha meg lehetne ragadni az ő írói meg emberi lényegét egyszerre, akkor talán innen kellene. Mindenesetre a korábbi köteteiből is, a szociografikus és állapotrajzoló írásaiból is az derül ki, hogy neki voltak szétesett periódusai. Az utolsó évek írásai pedig igen erős széthullásról tanúskodnak. Nagyon rikítóvá válnak az írások, már nemcsak lecsupaszítottak, radikálisak, hanem publicisztikusak is.

Azt az egyenetlenséget, amit minden kötete kapcsán fel lehet venni, összefüggésbe lehet-e hozni az általad is emlegetett elszigeteltséggel, a párbeszédhelyzet hiányával? Azzal, hogy Tar a műveire talán nem kapott elegendő visszajelzést. Te a Tar-kritikádat azzal a gondolattal zárod, az Írni című novella kapcsán, hogy ez a szöveg, a hivatásos irodalmárok és az örömmel, de nem profi módon írogató fiú kettősén keresztül, egy rejtett ars poeticának is tekinthető. És azzal fejezed be, hogy reméled, a kritikusok bármit is mondanak róla, Tar kitart majd írásainak tanusága és tanulsága mellett.

Azt gyanítom, az írásomban ez fogta meg őt. Az a fura, hogy szerintem az első két kötete sokkal egyenletesebb, mint a későbbiek. Az első még teljesen az. A második csak azért érezhető egyenetlennek, mert bele van véve két szociográfiai írás is, de nem minőségben van különbség az írások között, tehát még az is egyenletes. És amikor ő elkezd fejlődni, vagyis íróilag előrelép, és amikor az érett, legjobb műveit hozza létre, akkor kezd egyenetlenné válni, mert ezek mellett a kiváló művek mellett megjelennek kevésbé sikerültek is, amelyek azért még mindig értékelhetők. Időnként viszont tesz kísérleteket, hogy egészen más irányba menjen el.

Ilyen a Descartes úr?

A Descartes urat össze kéne olvasni azzal a misszilis levéllel, amit Erzsébet pfalzi hercegnő ténylegesen írt Descartesnak, én ezt nem tettem meg, de nekem az az érzésem, hogy Tar ezt a szöveget szóról szóra kimásolta. Szerintem ezt ő csak egyszerűen betette, ahogy Esterházy Danilo Kiš szövegét. Hogy mért tette ezt, nem tudom. Egy autodidakta embernek kezében járt ez a kötet, és egyszerűen megfogta a szöveg. De nagyon sok kritikus ezt mint saját szöveget értelmezte, ami roppant mulatságos. Vannak tényleg saját írásai, ahol lelép arról a területről, ahol otthonosan mozog. Azért viszonylag szűk terület ez, és amikor lelép, akkor hirtelen nagyon ügyetlenné válik, és majdhogynem dilettánssá. De elég jól működtek az ösztönei ahhoz, hogy ezek a kísérletek szórványosak maradjanak az életmű egészében. Végső soron ő nagyjából két típusú novellát tudott megbízhatóan üzemeltetni, egyfelől a szkáz típusú novellát, ahol valaki elmeséli élete egy epizódját, és ott beépíti azokat a distanciaképző elemeket, amik a novella groteszk jellegét megadják és ugyanakkor egy nagyon referenciagyanús hatást kölcsönöznek a szövegnek. A másik pedig az, amikor van egy külső narrátor, aki nézőpontok ütköztetésével megintcsak egy groteszk, abszurd eseménysort jelenít meg. Megfigyelhető, hogy hosszabb eseménysor ábrázolásra nem képes, egy viszonylag szűk tér határait nem tudja átlépni. Az NDK-ban játszódó szociográfiája kivételével külföldön játszódó írása nincs neki, még annyira sem tud külföldre menni, mint Móricz. A gyár, a nagyváros pereme, a tanyavilág, az elvonó- vagy gyógykezelőintézet a helyszínei, ezeken kívül nem érzi magát otthon. Ezt a talpalatnyi földet kérte és kapta az Úristentől, és ezzel gazdálkodik. Ahhoz képest, hogy ilyen kevéssel beérte, meglepően gazdag és mély írói világot sikerült kialakítania. Ellentétben például Bodor Ádámmal, aki a Sinistra körzetben önként vállalta egy zárt világ berendezését és megjelenítését, az életmű többi része viszont nála sokkal heterogénebb, Tarnál ilyen nincs, voltaképpen az ő egész életműve egy Debrecen környéki Sinistra körzetnek tekinthető. Persze, ahol Bodor babérjaira tör, mint a Szürke galambban, ott kudarcot vall, de amikor nem jut eszébe, hogy sinistrázzon, akkor írói képességei remekül működnek.

Emlegeted most a kortársai közül Bodort, akit egyes szövegeiben megpróbált követni, korábban pedig beszéltél arról, hogy a személyes találkozásotok idején meglepődtél, milyen sokat tud Tar az irodalomról. Emlékszel valamilyen konkrétumra, kikről beszélt, milyen írókról beszélgettetek? És általában, hogyan látod Tarnak és az őt megelőző irodalmi hagyománynak a viszonyát?

Nem látok olyan nagyon nagy különbséget autodidakszis meg didakszis között. Ha valakit az írói problémák érdekelnek, és elkezd velük foglalkozni, van elég energiája, viszonylag jó körülményei és elég intelligens, akkor szert fog tenni arra a tudásra, nyersanyagra, amire szüksége van. Tar például tudott egy idegen nyelvet, de inkább kettőt. Tudott olvasni németül, ez kiderült, és nagyon sok esztétikai, bölcseleti, világirodalmi alkotást németül olvasott el. De azt hiszem, oroszul is tudott, bár ebben nem vagyok annyira biztos. Ha nem eredetiben, akkor fordításban, sokat olvasott orosz írókat. De orosz teoretikusokat is. Az orosz formalistákat ismerte. Végső soron volt neki egy eléggé gazdag és eléggé markáns műveltséganyaga. Nyilvánvaló, hogy valami általános nagy műveltséget nem lehet rajta számonkérni, nem hiszem, hogy a görög vagy római klasszikusokat például ismerte, szerintem ezek őt nem érdekelték. De ez megintcsak olyan, mint az írói világa: volt egy olyan ismeretanyaga, amit ő elég intenzíven ki tudott használni, és ezen belül ő kifejezetten elméleti kérdések iránt is érdeklődött, valahogy úgy, mint egy gépész a gép szerkezete iránt érdeklődik. És ha valaki működő szerkezetként fogja fel az irodalmi konstrukciót, az nagyon termékeny elgondolás, és nagyon jól lehet hasznosítani az írásban. Hogy ő maga hogyan látta a kapcsolódását az irodalmi hagyományhoz, azt nem tudom, ahhoz sokkal több beszélgetés kellett volna. Nem nagyon tudom őt én sem hozzákapcsolni. Mondhatok én mindenfélét, az alföldi tájban, vagy nem is feltétlenül az Alföldben gyökerező novellistákat, létállapotot rajzoló novellistákat, mondjuk Tömörkényt. Látszólag hasonlítanak. Tömörkény elképesztően sokat tudott, és ő is, mondjuk a szegedi halászoktól a kőrösi parasztokon át a Szeged környéki prolikig a saját világát ismerte és írta meg. De nem lehet azt várni tőle, hogy mondjuk a párizsi szalonokat írja meg. De nem mernék megesküdni rá, hogy Tar akár egyetlen Tömörkény-novellát is olvasott. Egyébként Tömörkénynél is meglepően sok rafinált szövegszervező eljárást találni. Móriczot most nem emlegetem, én nem látok köztük akkora hasonlóságot. Vagy Papp Dánieltől Petelei Istvánig még egy csomó nevet fel lehetne sorolni, ahol tipológiai hasonlóságok észrevehetők. De nem mondanám, hogy ő ezeknek a kései utódja, mert szerintem ő az időben saját fiatalkoránál tovább nem látott. Ha már, akkor sokkal inkább valamilyen világirodalmi hatásokra volt fogékony. Ki lehetne mutatni például Andrej Platonov hatását vagy Csehov novelláiét. De ezek csak tippek - azt gondolom, hogy nemcsak a mindennapi életben, hanem az írásművészetében is elszigetelt jelenség volt. Nem függetleníthetjük ezt az állítást attól a ténytől, hogy a magyar novellisztika a háború után gyakorlatilag megszűnt. Novellatermelés volt, hiszen a Körkép antológia évről évre hozta a novellákat, a folyóiratok is tele voltak novellákkal, csak éppen az a közeg, amiben a klasszikus magyar novella létrejött, a kávéházak világa, ahonnan a szerkesztőségbe be lehetne küldeni az írásműveket, ahol a szerkesztők elolvasták a szöveget, döntöttek, és esetleg már küldték is a honoráriumot, ez a frissesség és spontaneitás elveszett, és ebben a levegőtlenségben csak olyan szívós csodalények, mint Mándy Iván tudtak tartósan megmaradni, vagy a Sinistra körzetből szabadult Bodor Ádám. Bár Bodort talán nem is tartanám annyira novellistának, hiszen minden törekvése a regény felé mutat. Mindketten magányosak, és a harmadik magányos Tar. A Tarra és a hagyományra vonatkozó kérdésre egy bizonytalan sóhajjal és széttárt karjaimmal tudok válaszolni.

Azt majd elmesélem, vagy elolvashatod, én miért gondolom érvényes kérdésnek Móricz és Tar viszonyát. Nem azért, mert úgy vélem, hogy Móricz különösképpen hatott volna Tarra.

Nyilván nem valami külsődleges kapcsolat. Én ezen gondolkodtam -Móricznak van egy nagyon érdekes írása, egy visszaemlékezése József Attilára. A Szép Szóban jelent meg eredetileg 1938-ban. Csak ámulok és bámulok, hogy ez az ember hirtelen milyen bámulatos felfedezéseket tesz arról, hogy mi az a proletár. Lényegében úgy definiálja a proletárt, hogy az a félbemaradt, elvetélt, elrontott ember. Nagyon durván, kíméletlenül beszél a proletárról József Attila kapcsán. Úgy definiálja ezen felül a proletárt, hogy az, aki nem vitte semmire, és valójában nem létezik. Egy olyasfajta nemlétezésről beszél, amivel megelőzte korát, mert ma így nem létezők például a hajléktalanok. És ezek után nagyon csodálkozik, hogy az ilyenek között is vannak tehetséges emberek, sőt, a tehetségük ki is tud fejlődni. Tar pontosan a móriczi értelemben vett proletár írója és megtestesítője. Pontosan azért ilyenek Tar történetei, mert az ő hőseinek a félbemaradottságuk miatt nem lehet olyan sorsuk, mint egy Tolsztoj-hősnek. Az a benyomásom, hogy ő maga is egy móriczi értelemben vett proletár életét élte. Valami ilyesmit mond még Móricz, hogy giliszta a proletár, mert földet majszol, béka, mert vartyog, lócitrom, mert a sors lepottyantotta. Tehát minden, csak nem valaki. Közben mégiscsak valaki, mert működtetni tudta a tehetségét. Ha nem vett részt az irodalmi élet nyüzsgésében, nem élvezte az ezzel járó dicsőséget, nem nyilatkozott különféle kérdésekről, hanem üldögélt a szűk lakásában, először munka mellett, aztán munkanélküliként, vagy nyugdíjasként, akkor is. És nyilvánvalóan attól rettegett, hogy egyszer majd kiderül, tévedés volt az egész, és akkor csak egy lesz a Zsuzsi presszó vendégei közül, vagy egy sem, mert amikor kiderült, ami kiderült, akkor onnan is kizavarták. Tar szenvedéstörténete ilyen értelemben proletársors.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.