EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. december 4. | Borbála, Barbara, János napjaAKTUÁLIS SZÁM:1015417. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

TAR SÁNDOR

Szűcs Zoltán Gábor

Tar Sándor halála

2006. október 2.

Az alábbiakban olvasható írás egy diszkurzív politológiai1 elemzés a Tar Sándor ügynökmúltjával kapcsolatos vitákról. Aki elolvassa a szöveget, azt fogja látni, hogy nem teszek mást, mint néhány szöveget olvasok, s igyekszem egymáshoz való viszonyukból rekonstruálni a Tar-ügy történetét. Mégpedig nem is annyira az eseménytörténetet, mint inkább az esetnek a vitatkozó felek által tulajdonított jelentéseket, jelentésviszonyokat.

A diszkurzív politikatudomány ugyanis afféle hermeneutikai jellegű megközelítése a politikának: nem is érdekek, értékek konfliktusának, nem is értékek autoritatív újraelosztásának tekinti a politikát, mint a mainstream, szociológiai hátterű iskolák, hanem állandó nyílt vitának a bennünket körülvevő valóság természetéről és az ebből fakadó teendőkről. De éppen ezért nem keverendő össze a manapság divatos, a politikát mint kommunikációs stratégiák harcát leíró, a tömegmédiából oly ismerős politológiával sem.

A Tar-ügy diszkurzív szempontból ezért a múltról, annak morális megítélhetőségéről, s ezen keresztül a közösséget megalapozó szolidaritás és moralitás érvényességének határairól szóló politikai vitának tűnik, amelyben azonban elsősorban nem az a kérdés, ki dolgozott ki hatékonyabb kommunikációs stratégiát, ki tudta jobban meggyőzni a többieket, ki tudott "jobban kommunikálni", hogy egy manapság a politológiának tulajdonított frázist idézzek. Hanem, hogy miként folyt ez a vita a különféle diszkurzív konvenciók felhasználásával, miféle álláspontok alakultak ki, és hogyan.

Három "csomópontot" fogok közelebbről szemügyre venni az elemzés során: az 1999-es leleplezés pillanatát, Tar Sándor halálát és végül az azóta kirobbant ügynökügyeket. Az elsőben ugyanis megjelentek a Tar-ügy értelmezésének főbb elemei, bizonyos történetelemek, narratív minták, morális, politikai magyarázó sémák, míg a második eset szükségképpen rekonfigurálta az egész ügyet, megváltoztatta annak főbb kérdéseit, hangsúlyait, a későbbi fejlemények esetében pedig már nem tárgyalják a Tar-ügyet, hanem hivatkoznak rá, s ez alapvetően másféle viszonyt feltételez az esettel, mint a korábbi, szenvedélyes viták.

A kontextus:

a múlthoz való viszony a politikában és a tudományban

az 1990-es években

Mielőtt azonban rátérhetnénk a Tar-ügyre, kell mondani néhány szót a tágabb, szociokulturális kontextusról.

Múlt, történelem, emlékezés, emlékezet: az 1990-es évek társadalom- és humántudományainak divatszavai voltak, amelyeknek itt nálunk Közép-Európában sajátos, helyi ízt adott a szocialista rendszerek bukása. A demokratikus átmenet a térség társadalmai számára nagy és a mindennapokban megtapasztalható diszkontinuitásélményt adott, s aligha meglepő, ha 1989-90 után hagyományok szakadtak meg, tradíciók és rejtett tudások elevenedtek fel, mind a tudományban, mind a politikában, amiként a tudományok maguk is igyekeztek kutatási tárggyá formálni a múlthoz való viszonyt.

A képlet - a politikában - kezdetben igen egyszerűnek látszott, ahogy a jeles történész, egykori demokratikus ellenzéki, később liberális parlamenti képviselő, Szabó Miklós írta 1995-ös könyve előszavában, visszatekintve az évtized első felében írt publicisztikáinak tartalmára, hogy a múlt, amellyel szembe kellett nézni, egyfelől a Kádár-rendszer öröksége, amely még sokáig ott fog kísérteni mindennapjainkban, másfelől a Horthy-kor, amely némiképp váratlanul ébredt fel hosszú "Csipkerózsika-álmából". Szabó személyesen - és még nagyon sok más ember is - úgy látta, a Kádár-rendszer a gondolattalanság rendszere volt, s így az, amit hátrahagyott, nem különösebben érdekes, ellenben a Horthy-kor feltámadt öröksége annál figyelemreméltóbb és veszélyesebb.

Az 1990-es évek eleji nagy szimbolikus politikai viták (a címerről, a megyei önkormányzattal kapcsolatos elnevezési kérdésekről, a Don-kanyarban történtek megítéléséről, Trianonról, a reprivatizáció lehetőségéről, a Justitia-tervről, stb.), majd a korábban egyöntetűen antikommunista ellenzék fokozódó polarizálódása, a kormányzó MDF és a vezető ellenzéki SZDSZ szembenállása, a Demokratikus Charta, majd a szocialisták és a liberálisok koalíciója 1994-ben, többé-kevésbé azt a mintát látszottak megerősíteni, amely Szabó gondolatmenetét is uralta: a politikai önmeghatározás egyik fő tengelye a Kádár-rendszerhez való viszony lett. Az egyik oldalon az erőteljes igazságtételi, antikommunista retorikával, a másik oldalon a múlt, a kádári múlt meghaladását, elfelejtését szorgalmazó vagy pusztán konstatáló kijelentésekkel. Markáns politikai "markerré", identitáselemmé vált tehát ez a kétféle retorika, olyan erőteljes politikai szimbólumokkal, mint a kommunizmus áldozatainak szánt Terror Háza vagy a D-209-es ügynök személye. S történt mindez a jelenlévő szépszámú kivétel ellenére. Számosan sürgették a múlt jobb megismerését, különösen, ami az ügynökkérdést illeti, de hiába.

A múlt, a diszkontinuitástapasztalat természetesen nem csupán politikai kérdés volt, de tudományos probléma is, s éppúgy jelentkezett - mondjuk - Kulcsár Szabó Ernő híres irodalomtörténetének a 60-as és 70-es évek irodalmát erőteljesen dekanonizáló gesztusaiban (és az arról kialakult vitában), mint olyan, nagyobb lélegzetű tudományos kísérletekben, mint a romantikus nyelvszemlélet továbbélését a marxista irodalomkritikában is megmutató - és sokszor erősen kritizáló - kultusztörténet eredményeiben, bizonyos, az előző korszakhoz kötődő diszciplínák (például a munkásmozgalom története, tudományos szocializmus) eltűnésében, újak születésében. Mint ahogy számtalan tanulmány született a szocialista időszak művészetének, értelmiségi életének, társadalmi viszonyainak, eszmetörténetének feltárására is.

E tudományos fejlemények közül a mi számunkra különös figyelmet érdemel egy, az úgynevezett "jelenkortörténetírás" története, amelynek bizonyos előzmények után az utóbbi időkben nem csupán a diszciplináris keretei formálódtak ki, de megjelent néhány nagyon hatásos eredménye is. Itt és most csupán egyetlen példára, Standeisky Éva vaskos kötetére, a Gúzsba kötve című munkára utalnék, ez a könyv ugyanis remekül megmutatja, miért is kell a jelenkortörténetírással külön foglalkoznunk, mikor a múlthoz való viszony tudományos problematizálásáról beszélünk.

E munka ugyanis esettanulmányok sorában hasznosítja az állambiztonsági anyagokat és bepillantást ad néhány olyan esetbe, amelyek ha korábban nem is mondhatók esetleg ismeretlennek, de soha ennyire aprólékos gondossággal fel nem voltak dolgozva. S ezekből az esettanulmányokból, bár a könyv szerkezetének tanulsága szerint nem ez az alapvető cél, végül körvonalazódik a népi mozgalom, a kommunista, és a szociáldemokrata értelmiség bizonyos csoportjainak átfogó története is.

Standeisky történelmének egyik meghatározó vonása, hogy köszönhetően az általa felhasznált forrásoknak, szinte az egyediségig különböző kis történetekké szálazza szét az olyan, korábban egységesnek látott vagy ábrázolt tradíciókat, mint amilyen például a népieké. Egy roppant heterogén világ tárul fel a szemünk előtt, a Horthy-korszakban "kritikus kormánypárti", de népi elkötelezettségű, majd a szocializmus idején emigrációban élő, hazatérni vágyó, de a zárófejezet tanúsága szerint ezért nem minden kompromisszumra kész Zilahy Lajostól [414-422.] (sőt, a vad nyilas Erdélyi Józseftől [335-350.]) a Bajcsy-Zsilinszky híveiből szerveződött, a rendszert mindvégig elutasító, lassanként elszigetelődő, és 62-ben perbe is fogott, Zsigmond Gyula, Bodor György vagy Püski Sándor által képviselt "nemzeti radikálisoktól" [387-413.] a szocializmussal előbb vagy utóbb megbékélő, 56-ban még forradalmárkodó, de a Kádár-rendszerben már szinte saját álmai megvalósulását látó népi írókig [235-334.].

Vagyis, a jelenkortörténetírás afféle társadalomtörténetet jelent: forrásaiból az értelmiség viszonyainak finom részletei és bizonyos tendenciái tárulnak fel. S ami a mi számunkra különösen érdekes: az állambiztonsági anyagokhoz nyúl hozzá, de olyan módon, hogy az nagyjából értelmezhetetlen a politikai diskurzust uraló, már tárgyalt kettősség, a moralizáló antikommunizmus és a múlt érdektelenségét hirdető retorika között. Nem arról van persze szó, hogy a jelenkortörténetírás képviselői, például Standeisky Éva, ne rendelkeznének nagyon könnyen felfejthető morális, politikai preferenciákkal (Standeisky esetében nyilvánvaló az elfogultság - legalábbis ami az értékelést illeti - Kassák és a szociáldemokraták 1945-48-as álláspontja iránt), hanem, hogy a történeti forrásokhoz való viszonyuk különbözik alapvetően a pártpolitikában megszokottól.

Miért is olyan érdekes ez? Azért, hogy lássuk, az 1990 utáni Magyarországon a múlthoz való viszony nagyonis sokféle, ellentmondásos lehetett, egyszerre léteztek különféle, egymással párhuzamos, ugyanakkor egymásra sokszor reflektáló diskurzusai, amelyek közül a Tar-ügy körül kialakult vita csak egy volt, ha talán nem is jelentéktelen, de mindenesetre sajátos kérdésekkel, lokális érvényű - és érdekű - válaszokkal.

A leleplezés

Az Élet és Irodalom 1999. évi 45. számában jelent meg együtt Ungváry Rudolf írása (A kultúraformáló erő), amelyben bemutat két, nem sokkal korábban napvilágot látott ügynöktörténetet, "Hajdú" és "Fogarasi István" esetét, valamint Tar Sándor nyílt levele Kenedi Jánosnak és Kenedi válasza.

Ezzel veszi kezdetét a Tar-ügy: a következő számban Eörsi István, Petri Lukács Ádám és Ungváry Rudolf cikke reflektál Tar beismerésére, majd őket követi Márton László, György Péter, Dés László, Kornis Mihály, Rajk László, Tamás Gáspár Miklós, Endreffy Zoltán, Haraszti Miklós, Wilhelm Droste, Eörsi újabb levele, Kukorelly Endre, Kis János, Nové Béla, és így tovább. Válaszok, kritikák, ellenkritikák követik egymást, amelyekből kirajzolódik a "Tar-ügy" lehetséges értelmezéseinek néhány főbb kérdése. Később Petri György egy interjújában is kitért a Tar-ügyre, amire Eörsi István válaszolt sértetten a 2000. évi 15. számban, kiprovokálva Hahner Péter megszólalását a következő számban.

A történet, igaz, valójában mégsem ekkor kezdődött, hanem - ahogy arra a vita folyamán többen is utalnak - Berkovits György leleplezésével, amikor is ő a Budapesti Jelenlétben közölte azokat a jelentéseket, amelyeket "Hajdú" ügynök róla írt. Tar csak erre válaszul írja meg nyilvános bocsánatkérő levelét, Kenedi Jánosnak, majd nem sokkal később, még 1999-ben, lemond a Holmi szerkesztőségében betöltött állásáról, amit Réz Pál vesz végül tudomásul.

Mindennek azonban az alábbiak szempontjából viszonylag csekély jelentősége van, annál több annak a megkomponált (ön)leleplezésnek, amit az Élet és Irodalom hasábjain találunk. Ungváry Rudolf azzal kezdi szövegét, hogy "Sacha Anderson keletnémet ellenzéki íróról derült ki a 90-es évek legelején, hogy folyamatosan súgta be a legjobb barátait. A tehetséges spicli jelképes alakja lett",2 vagyis Tar esetét rögtön némiképp absztrahálva, mint lehetségesen példaszerűt igyekszik értelmezni, mint egy tipikus "tehetséges spicli" történetét, de nem igyekszik azt leválasztani a kommunista időszak történetéről, hiszen példája maga is ugyanabból a korszakból való. Ezenkívül pedig mellé helyezi, újabb párhuzamos történetként, a Szalai Pált besúgó "Fogarasi István" esetét, aki a rendszerváltás után MDF-funkcionárius, 1993 elején Antall és Csurka között igyekszik közvetíteni, 1998-ra pedig már tőrőlmetszett náci, aki - éles ellentétben saját egykori ügynöki tevékenységével - úgy vélekedett az ügynökökről, hogy "a kommunista titkosszolgálatok óriási, Ťzsarolással beszervezett besúgóhálózatávalť" rendelkeztek. Amire Ungváry felháborodottan teszi fel a kérdést: "A túlteljesítés is zsarolással magyarázható?"

Tar levele ebben az értelmezési keretben jelenik meg tehát, mint a példaszerű "tehetséges spicli" esete és mint egy jellegzetes magyar eset, amely előtt ott van "Fogarasi István" riasztó ellenpéldája. Tar maga azonban némiképp eltér ezektől a sémáktól, s az általuk felkínált értelmezési ajánlattól: "Kedves János", kezdi levelét, rögtön hozzátéve, hogy "ha még szólíthatlak így", vagyis ő elsősorban személyes történetként és a morális közösség válságaként interpretálja saját sorsát, s ennek megfelelően mondja fel élettörténetét. Elmondja, hogy szervezték be, s ez hogyan hatott életére: visszavetette írói pályáját, alkoholista lett, menekülésként igyekezett lazítani a kapcsolatát a megfigyelt személyekkel, barátnőjével szakított, Kenedi társaságában hallgatott, nem kérdezett, hogy ne legyen mit jelentenie, sőt, ritkította találkozásaikat is, ugyanezért. Tar ily módon egy morális hiba és a tőle való lehetséges menekülés történeteként ábrázolja saját sorsát, ahol a menekülés mindig belső, sosem irányul a bűnt okozó viszony megszüntetésére (míg egy alkalommal fel nem mondja a kötelezettségét, minden következmény nélkül, amit Tar maga sem tud értelmezni: "Azt sem tudom, meddig tartott ez a kapcsolat velük, egyszer talán részegebb voltam, vagy kevésbé az, és azt mondtam, bármi történjék, elég, nem bírom tovább. Nem történt semmi, de akkor valószínűleg már más szelek fújtak, csak nem vettem észre. Vagy azért, mert akkor már Ťnevemť volt a korábbi senkihez képest."), hanem bizonyos belső határvonások, a moralitást a bűn állapotában is még lehetővé tevő szabályok meglétére emlékeztet: nem fogadott el soha ellenszolgáltatást, és a többi.

Tar nem hárítja el a felelősséget, ugyanakkor az áldozati értelmezés felé is megnyitja az utat, s egész történetét mint személyes történetet mutatja be. Éppúgy, miként Kenedi János is, aki válaszában rögtön elfogadja Tar értelmezési ajánlatát, mondván "ne tedd barátságunkat múlt időbe, kérlek ne írd, ne is gondold, hogy a mi kapcsolatunk Ťegy kivételes barátság voltť", s hogy "Az áldozat Te vagy Sanyi, jóllehet - ha megkésve is, s nem egészen önszántadból - azért írtál levelet nekem, hogy árnyoldalad felől bemutatkozz tettesként is, netán mint bűnös föladd magad (egyik) áldozatod előtt. De tévedsz. A bűnös az a politikai rendszer volt, amely felmosórongyot csinált egy emberből - Belőled -, a tettes pedig az állambiztonsági szolgálat." És egyúttal meg is nevezi a szerinte legfontosabb feladatot, amely a történetből következik: nyilvánossá kell tenni az ügynöki viszonyokat, mert csak ez teszi lehetségessé a morális megújulást.

Nem mindenki tett így azonban. Eörsi István például a következő számban már az egész önleleplezést elutasítja, mint mesterségesen megkonstruált történetet: "Micsoda katarzis ez? Tíz év hallgatás után lépéskényszerben a nyilvánosság elé áll a spicli, elmondja, hogy zsarolták, de azt már nem, hogy mivel, elmondja, hogy Ťkínlódott, vívódottť, alkoholista lett, éveken át nem írt, anyagot szolgáltat tehát, önsajnálkozó gesztusaival, Kenedinek ahhoz a beteges tételéhez, hogy a Kádár-korszakban a besúgó igazi áldozat volt."3 Élesen kritizálja tehát a személyes viszonyokra építő Tar-féle interpretációt, s a megbocsátásra és a vele szorosan összekapcsolt múltfeltárásra építő Kenedi-féle értelmezést is, jelezve, hogy a személyes barátság nem relativizálhatja a bűn jelentését. Ugyanakkor nem is teljesen elutasító Tarral mint íróval, és a hozzá hasonlókkal szemben, hiszen "A műveiket viszont miért ne szeressük, ha jók?"

És hasonlóan vélekedett Eörsi Istvánnal egy számban Ungváry Rudolf, aki azon sajnálkozott, hogy "A mi legnagyobb szerencsétlenségünk, ha az a fajta besúgói önvallomás lesz a követendő minta, amilyet Tar Sándor most produkált. Az önsajnálat, az önfelmentés, a csak saját magával elfoglalt ember burkoltan szánalmat keltő, célzatosan megformált szövege. Aki továbbra sem képes mit kezdeni azzal, aki egykor volt, mert ma sem más. Aki örömmel kapaszkodik bele abba, hogy a rendszer és kizárólag a rendszer áldozata volt. Akinek nem jut eszébe, hogy van jellem is, még ha a jellem csak nagyon keveset nyomhat is a latban történelmi erőkkel szemben. Akkor." Vagyis, míg Eörsi a bűn jelentésének eljelentéktelenítését támadta Kenedi levelében, valami hasonlót kritizált Ungváry Taréban, felróva neki, hogy nem vitte végbe a morális kiegyenlítéshez szükséges mélységű önvallomást, helyette az önfelmentés különféle fogásaival élt.

Sőt, ugyanezt olvashatjuk Petri Lukács Ádámnál is: "Ahogy a rózsa az rózsa, az árulás az árulás. Az árulás tényét nem gyengíti vagy erősíti az, hogy az áruló egyébként milyen kvalitásokkal rendelkezik. Kenedi válaszlevelében nem egyszerűen felmenti Tart, hanem kijelenti, hogy Tar - tehát az áruló -, akárcsak ő - az elárult -, áldozat, a tettes pedig az állambiztonsági szolgálat."

Az első reakció tehát a beismerésre az egyértelmű elutasítás. Egyfelől megjelenik a bűn és beismerés értelmezési ajánlata, másfelől, ennek szimmetrikus ellenpárjaként, a jelentések összekeverését, s ezzel a történet morális jelentését meghamisító vád. Később azonban már egészen másfajta értelmezéseket is találunk. Márton László például azzal felel meg Petri Lukács Ádám szavaira, hogy igyekszik elvonatkoztatni Tar személyétől és a Tar-ügy példaszerűségét - kellő körültekintéssel, Tar személyes felelősségének elismerésével - mint egy általánosabb, elvi problémát tárgyalná: "A bűn megítélése nem azonos a bűnössé vált ember megítélésével. A bűn absztrakt fogalom; az ember, akit megbélyegez, közülünk való. (Bármit gondoljuk is róla.) Ahogy az emberek egészen különfélék az erényben, ugyanúgy különböznek a bűnben is. Lehet, hogy az árulás nem egyéb, mint árulás, de az áruló nemcsak áruló, hanem egyéb is. Például kiváló író, aki eddigi életművében komoly társadalmi és erkölcsi érzékenységről tett tanúbizonyságot... Esete nem egy besúgó lelepleződése, én legalábbis nem annak látom, hanem egy kiváló képességű, nagyra hivatott ember tönkretételének és bukásának." S közben kifejezetten elismeri a Kenedi-féle értelmezés létjogosultságát: "Bár az igazi pusztítást nem az efféle veszteségek okozzák, hanem azoknak a bűnösöknek - az egykori apparátus túlnyomó többségének - cinikus hallgatása vagy éppen szájtépése, akiknek nincs lelkifurdalásuk."

Hasonlóképpen vitatja a korábbi értelmezéseket György Péter, aki Eörsi István levelével száll szembe, s egyfelől azt mondja, hogy "Mindez [Simone Weil egy általa idézett gondolata] azt jelentené, hogy Tar Sándornak - még ha lépéskényszerben volt is - éppúgy kijár a kegyelem, mint bárkinek: és ami a büntetést illeti - mint azt Kenedi János észrevette volt -, az már megtörtént." Másfelől felrója Eörsinek, hogy egy olyan stratégiát követ az érvelése, amely túlságosan is ismerős a rendszerváltás utáni magyar politikából, a jobboldal múltkezeléséből. Mindez persze csak része egy "globális" folyamatnak, amely a második világháború vége óta tart és a múlt szisztematikus újrarendezését jelenti. Eörsi véleményének helye pedig az ebben a gondolatmenetben, hogy csatlakozik ehhez a hullámhoz, amelynek célja "a múlt restaurálása és Ťpártszerűť kiigazítása", annak ellenére, hogy magát "szabad léleknek" tudja. Ez pedig György Péter szerint súlyos hiba.

Egy másik hozzászóló, Dés László egyenesen személyében támadja meg Eörsit, mondván, hogy "az ÉS múlt heti számában ismét dühödten ront Kenedi Jánosra, felháborodottan sérelmezve, hogy Kenedi megbocsát volt besúgójának, Tar Sándornak." Az ad hominem érvelés arra emlékeztet, hogy annak idején Kenedi által nyilvánosságra hozott iratok miatt Eörsi régebben éppen azért támadta Kenedit, mert - hasonlóan a Tarnak megbocsátó Kenedihez - annak idején ő maga Csoóri Sándort védelmezte a rendszer kiszolgálásának vádja ellen. De természetesen másra is hivatkozik: szerinte Eörsi félreolvassa Kenedi levelét, hiszen az nem általában menti fel az ügynököket, hanem csak kivételnek tekinti Tar esetét. S végül azt is szóvá teszi, hogy Eörsi durva támadása megakadályozta, hogy Tar levele egy átfogó nagy morális megújulás része legyen.

Hasonlóképpen egyébként Kornis Mihályhoz, aki szintén Eörsit kritizálva szól hozzá a vitához, s mondja: "Meglep. Nem az, amiért, hanem az, ahogyan Eörsi István pálcát tör, nem csupán a Kádár-rezsimben besúgóvá süllyedt nagy író (mert az) Tar Sándor, hanem annak első számú megfigyeltje, Kenedi János felett is, mivel az most, hogy Tar júdási tette a nyilvánosság előtt lelepleződött, úgy döntött, hogy megbocsát Tarnak. Meglep Eörsi dühe. El is szomorít."

Vele ellentétben viszont Rajk Tarra irányítja kritikáját, mondván: "Unom, hogy a felelősség megállapításának terhe mindenkor a besúgottra, az áldozatra tolódik át", s ezzel az "unalommal" azt a "reményt" állítja szembe, hogy a nyilvánosság előtt végre megszűnik az a képtelen, morálisan értelmezhetetlen állapot, hogy besúgó és besúgott "sziámi ikrek" voltak, s ezzel elkezdhet helyreállni a kommunizmus történetének morális jelentése.

Míg Tamás Gáspár Miklós ugyanakkor elutasítja a Tart támadók kritikáját, s őket így minősíti: "Ungváry, Eörsi és a kis Petri szívtelen, embertelen, gőgös írása", s felveti, hogy újra kellene gondolni a titkosszolgálati levéltárak anyagának kezelését, s inkább meg kellene ezeket a levéltárakat semmisíteni. Tamás Gáspár Miklós egyébként éppen azért javasolja ezt, hogy a történet morális értelmezhetetlensége megszűnjön. "Nem megalázni, hanem megvigasztalni. S azt is főleg hallgatólagosan, hiszen semmiféle erkölcsi fölénnyel nem akarok itt hencegni, hisz - enyhén szólva - nem vagyok tökéletes, hanem nagyon is gyarló, nagyon is esendő, bűnös lélek, mint mindannyian. Micsoda ország ez, kedves János, ahol a Te nemeslelkű, nagyszívű viselkedésed miatt ironikus mosoly fodrozza a sajtómunkások, a médiadolgozók ajkát?... És ahol máris alantas indítékokat tulajdonítanak a bírálóidnak is, holott erre sincs semmi okuk?... És ahol régi barátaink nem találják meg a szánakozás szavait, amikor látják, hogy Tar Sándort meggyötörték és tönkretették?... Ez olyan ország, drága öregem, ahol Ťsajnálni valakitť azt jelenti, hogy: Ťmegalázni valakitť, ez olyan ország, amely fölött mint nikkel szamovár röpült el a keresztyénség és a fölvilágosodás, ám megmaradt az Aranyhorda és a janicsárok erkölcse." Mert amíg ezek a levéltárak megvannak, csak rosszra használják őket, hiszen "nem vagyunk rá méltók".

Tamás Gáspár Miklós nem csak Kenedit védi, láthatjuk, de mindenki álláspontját, aki morális problémaként fogta fel a Tar-ügyet, s éppen azért utasítja el a levéltári anyagok nyilvánosságra hozását, mert velük a közösséget összetartó szolidaritás, a közös morál lesz mindig fenyegetve.

A következő számban megszólaló Endreffy Zoltán szintén Eörsivel vitatkozik, s kritizálja álláspontjának zártságát a "megbocsátás" és a "bűn" vallásos értelmezése felé, aminek hiányában szerinte az egész történet egyszerűen értelmezhetetlen lenne. Ebben a kontextusban viszont, mondja, "Kenedinek e körülmények között is joga van ahhoz, hogy megbocsásson Tar Sándornak, és én becsülöm ezért Kenedit. Megnézhetnénk magunkat, ha csak akkor bocsátanánk meg az ellenünk vétkezőknek, ha azok töredelmes és tökéletes bűnbánattal járulnának elénk, miután minden bűnüket jóvátették. Úgy járnánk, mint a szívtelen szolga, aki tízezer talentummal tartozott urának, s bár ura adott neki haladékot az adóssága visszafizetésére, ő elkezdte fojtogatni szolgatársát, aki száz dénárral tartozott neki, mire az ura megharagudott, és a szívtelen szolgát átadta a poroszlóknak."

Haraszti Miklós viszont igyekszik távolságot tartani minden állásponttól. Mint mondja, nem haragszik Tarra, amit ugyanakkor a személyes ismeretség hiányával magyaráz, de elveti azok javaslatait, akik a jelenlegi törvényi rendet felborítanák, mint Tamás Gáspár Miklós vagy Kornis Mihály. Őszerinte ugyanis a múltfeltárás a személyes múlthoz való hozzáférést biztosítja, nem a nagy nyilvános közös megtisztulást, s ennek így is kellene maradnia. Haraszti álláspontja ezzel voltaképp szembemegy mindenki más álláspontjával, hiszen a közösségi morál hatálya alól mintegy kivonná a történetet.

Nem is mondhatni, hogy igazán sikert arat hozzászólásával, amelynek van egy nagyon érdekes vonása: (nem kis iróniával) katarzist emleget a többiek megszólalásaival kapcsolatban, mintha a Tar-ügy egy ilyesféle esztétiko-morális funkciót töltene be a közösség életében, s ezzel voltaképp egy olyan oldalát mutatja meg az egész vitának, amely számunkra különösen fontos. Jellemző módon egyébként a következő számban Eörsi is "katarzis magyar módra" címmel ír választ az eddig elhangzottakra, miként Kukorelly is "katarzisról" beszél, vagyis osztják azt az igényt, hogy a Tar-történet megformált (azaz esztétikailag értelmezhető) és/vagy morálisan egyértelmű legyen.

A vita még folytatódott, a mi szempontunkból éppen elég azonban ennyi is. Jól látható, hogy a vitában a morális értelmezhetőség és a moralitás különféle értelmezései találkoztak. Az egyes álláspontok között éles ellentétek feszültek, az egymással feleselő értelmezések nyíltan konfrontálódtak, abban azonban a vitatkozók felek láthatóan egyetértettek, hogy a Tar-ügynek valamiféle jelentést kell adni, vagy példaszerű-történelmit, vagy személyes-morálisat vagy a közösségi morállal kapcsolatost. Az efféle interpretációs sémák régről jól ismert konvenciókat mozgattak meg, a moralitás hagyományos és alternatív nagyelbeszéléseit idézték fel: a Bibliát (Endreffy), a görög tragédiát (mindenki, aki katarzist emleget), s emellett egyéb példákkal is szolgáltak, mint amilyen Ungváry Rudolfnál Sachsa Anderson volt.

Nem alakult ki azonban egyetértés, Tar története legalábbis ambivalens maradt, megosztva az értelmezőket több különböző ellentétes ítéletalkotási lehetőség mentén. Hiába tett kísérletet rá például Kis János a 49. számban, hogy a maga szokásos analitikus filozófiai eszköztárát alkalmazva felépítse a Tar-ügy logikailag konzisztens morális értelmezését, az ilyen törekvés nem járhatott sikerrel. Az általa feltett kérdés ugyanis, "Jobb erkölcsi helyzetben vagyunk-e Berkovits döntése után?" csak egyike volt a számos, a vitában feltett kérdésnek. Így Kis János következtetése: "Válaszom: igen", sem válhatott konszenzuálissá, hiába az oldalak közötti közvetítés szándéka is.

Tar halála

Tar Sándor halála már a napilapokban megjelenő első reagálásokban is érezhető fordulatot jelentett a Tar-ügy történetében. A Magyar Nemzetben Dombi Margit írt Tarról nekrológot,4 a temetésére a Magyar Hírlapban Szále László,5 a Népszabadságban Varga Lajos Márton,6 amelyek majd mindegyike nem csupán írói, de morális rehabilitációra is vállalkozik.

Dombi például azt írja: "Hatvannégy évet élt. Közben írt és vétkezett. Egyesek égbe emelik, mások lesújtó véleménnyel vannak róla... Ízlés dolga, hogy szeretjük-e a magyar irodalom szociográfiában gyökerező vonulatát. Kedves-e nekünk a Cifra nyomorúság vagy a Puszták népe. Szeretjük-e, ha megcsap a mozdony füstje. Jogunk van nem szeretni. Egyet mégsem lehet tenni. Nem lehet nem tudomásul venni, hogy vétkekből, tudásokból, bűnökből és ihletett megsejtésekből érték született. Érték, ami rákényszeríti az olvasót, hogy kiábrándítóan éles fényben lássa meg mindazt, amin változtatni szeretne, ami undorral, kétségbeeséssel, szomorúsággal tölti el: Magyarország szerencsétlenjeinek kendőzetlenül nyomorult életét." Vagyis, egyfelől jelzi a morális probléma meglétét, másfelől befogadja Tart, mégcsak nem is egyéni írói teljesítménye, hanem a szociografikus irodalmi hagyomány részeként, amely - a szerző megfogalmazása szerint is paradox módon - mindenekelőtt morális értéket jelent.

Szále pedig - (időnként szó szerinti utalással) követve Shakespeare Antoniusának Caesar temetésén alkalmazott retorikáját - szatirikusan fogalmaz: "eltemetik a bűnöst a föld alá. Most már csak mi, bűntelenek maradunk a felszínen. Így sokkal egyszerűbb lesz a világ. Tar Sándor bonyolult, nehéz ember volt, nagy író is meg három per hármas ügynök is. Mélyen hiszem, művei túlélik őt, s a besúgóság sírba száll vele. Nem kell többé sem támadni, sem védeni, s neki sincs módja immár a védekezésre, viszonttámadásra. Pedig ezekért a cselekedeteiért szinte többet kapott a lelkiismeret gáncstalan lovagjaitól, mint a besúgóságért. Ez utóbbit megrendítően szép nagyvonalúsággal megbocsátotta neki még Ťfő célszemélyeť is, de azt már nem, amikor a bűnhődő föllázadt sorsa ellen, s egy-egy rossz lelki pillanatában, vagy amikor úgy érezte, a vádak igazak, de a vádaskodók hiteltelenek, visszavágott, magyarázkodott, s maga is vádaskodott. Vagy arra a szemtelen hazugságra vetemedett, hogy kijelentette, nem én vagyok az egyetlen bűnös ebben az országban, s az sem biztos, hogy a régi besúgó ma az első számú közellenség." Tehát Szále is nem csupán azt mondja, Tar "nagy író", hanem, hogy vannak olyan morális problémák, amelyek bonyolultak, s Tar sokak által elítélt álláspontja, vitája a többiekkel alapjában véve a morálisan helyes válasz erre a bonyolult problémára.

Varga Lajos Márton Tart "nagy írónak" nevezi, s írói munkásságának morális dimenzióját hangsúlyozza, igaz, negatív értelemben. Mint mondja, "A megalázottak és megszomorítottak írójának nevezték. Joggal... mindig azokról írt, akiknek talán legjobb lett volna meg se születni, nem lenni, semminek lenni, s ha már vannak, legjobb lett volna mielőbb meghalniuk. És miközben róluk ír, egy pillanatra se lágyul el. Soha nem érzelmes, együtt érző, moralizáló, mállékony. Tényszerű. Miértek és hogyanok, reflexiók és magyarázatok nélkül. A világ, az ő világa, ólomszürke, istentől elhagyott, gyalázatos kegyetlenségű. Elnémult nyomorúságban makogó kreatúra az ember. Ó, hogyne: van itt hűség, bátorság, igazságosság, nagylelkűség, részvét, irgalmasság, hála, alázat, türelem, tisztaság, szelídség, jóhiszeműség, áldozatkészség, humor is, sőt szeretet, s ez is, az is föl-fölragyog egy-egy pillanatra, minden együtt van tehát, amitől ember volna az ember, és élet volna az élet. De semmi sem lesz az, ami lehetne, amivé lennie kellene, mert nem lehet. Mindenektől elhagyott itt az ember. Mindenektől elhagyottak vagyunk." Varga nekrológja Tar írói világában az "elhagyottságot" hangsúlyozza tehát, s hozzáteszi, ez nem tényirodalom, hanem "a tények vízióba forduló valósága", s ez a moralitás kérdését eloldja a konkrét történelmi helyzettől és a világállapot problémájává teszi, visszaadva azt a "hitelességet" Tarnak, amelytől az évtizedekig elhallgatott igazság feltárulása megfosztotta korábban.

És ugyanezt a tendenciát, a rehabilitációs igény nyomait tapasztalhatjuk Darvasi Lászlónak az Élet és Irodalomban megjelent nekrológjában vagy Keresztury Tibor nekrológjában, amely a litera.hu oldalon jelent meg.7 Darvasi, jelezve egyetértését Varga Lajos Mártonnal, hogy Tar Sándor "nagy író" volt, ezt az írói nagyságot szintén morális kategóriákkal jellemzi. "Szívszorító, megrendítő történeteiben soha nem habzott túl a kegyetlenség vagy borzalom." - írja például. Míg Keresztury szerint "Nagy szavak? Igen. De hadd legyünk már vele legalább a halálában méltányosak, az Isten bassza meg! Igen, esendő ember volt, romlékony anyagból gyúrva, igen, mint mindannyian - de A Te országod, a Nóra jön, A mi utcánk, A lassú teher, A térkép szélén szempontjából mindez mit sem számít, kit érdekel: azok novelláit ércnél maradandóbb matériából hozta létre ez a hallatlan írói kvalitásokkal bíró esendő lélek, törékeny szervezet."

Darvasi és Keresztury, akárcsak a többiek, elfogadják persze, hogy Tar viselkedése nem volt morálisan helyes: "Mélyről jött, és mélyre jutott. A történetre, amellyel a sorsa megkínálta, egyre rosszabb személyes válaszokat adott." - mondja Keresztury. Míg Darvasi szerint: "Rosszul, ám adekvátan reagált a helyzetre, amikor azt érzékeltette, nem érti, mi történik vele." Ugyanakkor mindketten szembeállítják ezzel irodalmi műveinek értékét, s azt, hogy ezek a művek, a maguk irodalmiságában, egy morális értelmezési keretben közelíthetőek csak meg. Ahogy - láttuk - Varga Lajos Márton a "megalázottak és megszomorítottak írójáról" beszélt, Dombi Margit azt méltatja benne, hogy bemutatta "Magyarország szerencsétlenjeinek kendőzetlenül nyomorult életét", úgy Keresztury azt mondja, hogy "Életműve kezdettől a legvégéig póztalan, hiteles, igaz", s Darvasi László, hogy "Abban a világban, amely neki szolgált témául, nem a titkok voltak fontosak, hanem a vágy, a folyamatosan felfénylő, ám gyorsan meg is romló remény."

Ez a morális rehabilitáció pedig együtt jár élet és irodalom, valóság és fikció egymásba íródásával. Egyfelől élet és irodalom kölcsönösen felcserélhetőek lesznek. Darvasi szerint például Tar gyakran azonosítja hőseit önmagával, Varga Lajos Márton - láttuk - "a tények vízióba forduló valóságáról" beszél, Keresztury szerint pedig Tar "mint ingázó hősei, úgy járt ki-be a pszichiátriára". Másfelől pedig Tar viselkedése elnyeri a "rosszul, ám adekvátan" minősítést, amivel a korábbi, a történeti kontextussal operáló véleményekkel szemben Tart saját művei figuráihoz hasonlítva, szinte irodalmi logika szerint ítélik meg.

Olyannyira erős egyébként ez a fiktív-valós keveredés, hogy ugyanaz az életrajzi motívum Darvasinál és Kereszturynál épp ellentétes kimenetellel lesz elbeszélve. Míg előbbi szerint: "Azt beszélik, amikor kiderült a besúgó múltja, dühödt mozdulattal zavarták ki kedvenc kocsmájából, törzshelyéből, történeteinek állandó forrásából.", utóbbi éppen ellenkezőleg, azt meséli: "Egy-két pályatársán, debreceni barátján kívül csupán azok tartottak ki mellette, akiknek legfeljebb annyi fogalmuk volt róla, hogy szabad idejében írogat: a Kishegyesi út kocsmáinak törzsvendégei. Mindvégig közéjük tartozott. A magunkfajta irodalmi bohócokkal szemben ők voltak az igazi társai."

Tar Sándor mint példa

Amikor kirobban Szabó István filmrendező ügynökbotránya az Élet és Irodalom 2006. évi 4. számában, hangzik el György Péternél az a kijelentés, hogy "Ha most nem kezdjük el végre a szembesítést, akkor végképp lekéssük a találkozást hajdani önmagunkkal. Szabó István ebben a szembesítésben épp annyi megértést követelhet és kaphat, mint Tar Sándor, illetve amit ő adott Tarnak. Akiről nyilvánosan nem volt egyetlen szava. Tar magányosan, izoláltan fejezte be életét, amit nem kívánok Szabó Istvánnak, de erre a tényre kinek-kinek emlékeznie illik."8

Tar története ekkorra már elveszti eredeti, konkrét jelentését és példaszerű esetté, az egyik jellegzetes ügynöküggyé válik a sorban. György Péter így emlékeztethet Tarra és sorsára: "izoláltan fejezte be életét", ami egyrészt az életrajzot morálisan értelmezhetőnek mutatja be, amelyben összefüggés van a végkimenetel és az ügynöki mivolt között, másrészt ezt a morális jelentést példaként, lehetséges alternatívaként mutatja fel, s használja Szabó történetének megértésében. Mi több, azzal illusztrálja Szabó viselkedésének elfogadhatatlanságát, hogy megmutatja, igenis volt már példa arra, hogy az ügynöki mivoltnak éppen egy nagy művész esetében súlyos morális konzekvenciái lettek, míg Szabó esetében egy megengedhetetlen közösségvállalás, szolidaritás működik.

Ugyanakkor Tar esete csak egyike lesz az addigra már szépszámú ügynökügynek. Maga György Péter hivatkozik még például Csurka István és Medgyessy Péter esetére, de a Szabó körül kirobbanó vitában hamarosan megkezdődik számos ügynök, sikeresen és sikertelen ügynökbeszervezési kísérlet története is. Gyáni Gábor A történész mint erkölcsbíró (ÉS 50. évfolyam. 22. szám) című írása a történészi felelősségről kezdett vitát. Ungváry Krisztián Mozgástér és kényszerpályák (ÉS 50. évfolyam. 5. szám) című írása az egyház és az állambiztonság viszonyát, ugyancsak tőle A beszervezés és az útibeszámoló (ÉS 50. évfolyam. 20. szám) című a történészek és az állambiztonság lehetséges kapcsolatát elemezte.

Mindehhez persze kellett az a jelentős változás, amin a Tar-ügyet tárgyaló közösség átment 1999 és 2006 között: számtalan leleplezésen, sőt, egy elvetélt újabb ügynöktörvényen is. Míg Tar története, annak ellenére, hogy lehetett tudni, voltak ügynökök, kirívó eset volt, amikor a "mi" közösségének morális egysége és szolidaritása kérdőjeleződött meg, az újabb és újabb leleplezések átalakították a történet hangsúlyait. Tar halálával Tar személyes viselkedése, a bűnös-szerep el nem fogadása okozta irritáció, a Tar-sztori ambivalenciája megszűnt, s Tar élettörténete a bűn és bűnhődés narratív mintáját követve formálódott a nekrológoktól kezdve, s lett hivatkozási ponttá.

Szabó István esetében kézenfekvő volt a párhuzam, hiszen két, eltérő művészeti ágban dolgozó művészről volt szó ugyan, mindketten megbecsült tagjai voltak saját közösségüknek, s az apologéták mindkettejük esetében a művészi teljesítményt hozták elő, mi több, az is elhangzott mindkét esetben (Szabó esetében Lánczos Vera fejtette ki), hogy a művészi teljesítmény független az életrajztól. Mire Szabó ügye kirobbant, Tar élete már egészen más megvilágításba került. Hiszen, mint láttuk, a rehabilitációs logika éppenséggel az életmű inherens moralitását emelte ki, s nem kis részben éppen ezt játszhatta ki György Péter Szabó István ellenében, mondván: "Szabó ugyanis - mint azt életműve tanúsítja - nem felejtette el, hogy fiatal korában besúgó lett. Igen rafinált módon, ezt az élményét két másik ország, Németország és Ausztria történelmén át mesélte el újra és újra. 1981-ben leforgatta a Mephistót, ami különös és sikeres vállalkozás volt."

Lezárás

Az eddigiekben a Tar-ügy három állomását, három pillanatát vizsgálva arra tettem kísérletet, hogy - némiképp leegyszerűsítve ugyan, de remélhetőleg nem meghamisítva a történeteket - bemutassam, miként kísérelték meg a Tar-ügy szereplői jelentéssel felruházni a nyilvánosságra került tényeket.

Mindez persze nem tudatos konstrukciós folyamat. Az ember nem "kitalálja", miként értelmezze ezeket az eseteket, hanem bekapcsolódik azokba a régről folyó vitákba, amelyek felkínálják az értelmezés főbb sematizmusait. Így igyekeztek beilleszteni a szereplők Tar történetét is a "tehetséges spicli", a személyes barátság, a közösségi morál, vagy épp a Tar-művek intertextuális kereteibe. S mivel ezt egy nyilvános térben tették, ki voltak téve az ellentmondásnak, az általuk megadott kritérium kétségbevonásának és megerősítésének egyaránt.

A Tar-ügy láthatóan bizonyos teleológia szerint halad. Egy kezdeti pluralitás vagy legalábbis ambivalencia után Tar halála újrakonfigurálja a történetet, s később már ügye olyasféle hivatkozássá válik, amelynek világos értelme van, s amely értelem a halál felől vált befejezetté.

Ricoeurt és a narratív identitás elméletének más teoretikusait ismerve ezen voltaképp nem is csodálkozhatunk: Tar története a halállal válik befejezetté, s csak a befejezett történet értelme lehet lezárt az efféle narratív elméletekben. S ha elméleti szintre tereljük a kérdést, Tar története arra is példa, hogy az események értelmezésének egyik nagyon fontos eszköze a történetalkotás, amelynek során fikció, valóság, irodalom, tények, Biblia és filozófia narratívái állandóan kisegítik, behelyettesítik egymást, hozzájárulva az értelemadáshoz. Tar története csak a halállal válik befejezetté, de az igény, hogy Tar életét történetté formálják, már életében jelen van.

Nem kell persze a narratív elméletek igazolását keresnünk a Tar-ügyben, bár a párhuzam talán segíthet jobban megérteni, ami a szemünk előtt végbement. Az sem tűnik végzetszerűnek, hogy a Tar-eset ambivalenciája megszűnt, mégis így történt, s ez figyelemreméltó mozzanata a történetnek.

1 A kifejezéshez lásd SZABÓ Márton, A diszkurzív politikatudomány alapjai, L'Harmattan, 2003 című könyvet

2 http://www.es.hu/old/9945/publi.htm

3 http://www.es.hu/old/9946/index.htm

4 http://mn.mno.hu/index.mno?cikk=265823&rvt=7&s_text=Tar+S%E1ndor&s_texttype=1

5 http://www.magyarhirlap.hu/Archivum_index.php

6 http://www.nol.hu/cikk/350230/

7 http://www.litera.hu/object.c58dcc4e-0419-474c-9e2b-6609cf1f7c56.ivy

8 http://www.es.hu/pd/display.asp?channel=AGORA0606&article=2006-0212-2125-04YDHI


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.