EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2018. szeptember 19. | Vilhelmina, Januáriusz, napjaAKTUÁLIS SZÁM:716640. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Árny-ék

című

számunk!

1. évfolyam 1. szám

Lukács György

TAKTIKA ÉS ETIKA

1965. január 15.

A taktika helye és jelentősége a politikai cselekvésben pártonként és osztályonként – a pártok és osztályok struktúrája és történetfilozófiai szerepe szerint – mélyen különböző: ha a taktikát, mint a cselekvő csoport által kitűzött célok megvalósítására szolgáló eszközt határozzuk meg, mint összekötő kapcsot végcél és valóság között, akkor alapvető különbségek adódnak aszerint, hogy a végcél, mint az adott társadalmi valóság keretein belül vagy azokon túl fekvő valami van-e tételezve. A végcél eme immanenciája, illetve transzcendenciája mindenekelőtt azt a különbséget rejti magában, hogy az első esetben az adott jogrend, mint a cselekvés taktikai kereteit szükségképpen és normatíve meghatározó elv van megadva, míg a társadalmilag transzcendens célkitűzés esetében, az mint puszta valóság, mint reális hatalom szerepel, amellyel való számolásnak legfeljebb célszerűségi értelme lehet. Hangsúlyozzuk, hogy legfeljebb célszerűségi, mert egy olyan célkitűzés számára, mint amilyen például a francia legitimista restauráció volt, a forradalom jogrendjét bármiképpen elismerni, már kompromisszum számba ment. De ez a példa is mutatja, hogy a különböző transzcendens célkitűzéseik egyáltalában nem helyezhetők – még a teljesen elvont és minden értékeléstől távol álló szociológia szempontjából sem – egy síkra. Mert ha a végcélként szereplő társadalmi rend a múltban már megvolt, ha csak egy megtörtént fejlődés visszacsinálásáról van szó, akkor a fennálló jogrend nem ismerése csak látszólagos túlhelyezkedés az adott jogrendek keretein; valóságos jogrend áll akkor valóságos jogrenddel szemben, a fejlődés folytonossága nincs mereven tagadásba véve, csak egy közbeeső állomás meg nem történtté tevése szerepel mint végső célkitűzés. Minden lényegében forradalmi célkitűzés ezzel ellentétben tagadja a fennálló és fennállt jogrendeknek erkölcsi létjogosultságát és történetfilozófiai aktualitását, számára tehát kizárólag taktikai kérdéssé válik, számol-e velük egyáltalán, és ha igen, mennyiben teszi azt.

Azáltal azonban, hogy a taktika ilyen módon felszabadul a jogrend normális korlátozásai alól, a célszerűségnek, mely a taktikai állásfoglalást szabályozza, valami új mértéket kell megtalálni. Mert a célszerűség fogalma kétértelmű: aszerint, hogy egy aktuális, konkrét célt értenek alatta, vagy pedig egy, a valóság síkjára még le nem szállott végcélt. Az olyan osztályok és pártok számára tehát, melynek végcélja már lényegében megvalósult, a taktika szükségképpen az aktuális és konkrét célok elérhetősége szerint szabályozódik, és az a szakadék, amely az aktuális célt a végcéltól elválasztja, azok a konfliktusok, melyek ebből a kettősségből erednek, számukra nem adódnak. Itt a taktika a legális reálpolitika formáját ölti magára, és nem véletlen, hogy olyan (kivételes) esetekben, amikor egy olyan konfliktus felmerül, például a háborúval kapcsolatban, ezek az osztályok és pártok a legsekélyebb, legkatasztrofálisabb „reálpolitikát” követik; nem tehetnek mást, mert a létező végcél csak ilyen reálpolitikát enged meg.

Ez az ellentét igen alkalmas arra, hogy a forradalmi osztályok és pártok taktikáját megvilágítsa; ezek számára a taktikát nem a pillanatnyi, az aktuálisan elérhető előnyök szabályozzák, sőt nem egy ilyen előnyt kell elutasítaniuk maguktól, mert ez az igazán fontosat, a végcélt veszélyeztetné. Viszont azonban, mivel a végcél nem mint utópia, hanem mint elérendő valóság van tételezve, a végcélnak az aktuális előnye fölé való helyezése nem jelentheti a valóságtól való elvonatkoztatást, kísérletet, bizonyos ideálokat a valóságra rákényszeríteni, hanem annak felismerését és cselekvésbe való áttételét, hogy melyek a társadalmi valóságon belül működő olyan erők, amelyek a végcél megvalósítása felé irányulnak. Enélkül a felismerés niéllkül, minden forradalmi osztály vagy párt taktikája irány nélkül ingadozik, az ideáltól üres reálpolitika és a reális tartalom nélküli ideológia között. Ez a felismerés hiányzott a polgári osztály forradalmi küzdelméből; ott is szerepelt ugyan egy végcélideológia, azonban nem volt képes organikusan belekapcsolódni a konkrét cselekvések szabályozásába, azok – meszszemenően – az aktualitás értelmében intéződtek el, intézményeket hoztak létre, melyek rövidesen öncélúságot értek el, elhomályosítván, puszta, immár nem hatékony ideológiává alacsonyítva le a végcélt magát. A szocializmus egyedülálló szociológiai jelentősége éppen abban áll, hogy eme probléma számára van megoldás. Mert a szocializmus végcélja utópikus, ugyanabban az értelemben, hogy túl van a mai társadalom-gazdasági, jogi és szociális keretein, hogy csakis ezeknek a megsemmisítése árán valósulhat meg, de nem utópikus úgy, mintha a feléje vezető út valami társadalmon kívül vagy felett lebegő eszméknek a földreszállása lenne. A marxi osztályharcelmélet (ebből a szempontból teljesen a hegeli fogalomalkotást követve) a transzcendens célkitűzést immanenssé változtatja; a proletariátus osztályküzdelme egyszerre maga célkitűzés és annak megvalósulása. Ez a folyamat nem eszköz, melynek értelme és értéke egy rajta túl levő célon lenne mérhető, hanem annak a célnak az új, az utópikus társadalmi rendnek lépésről lépésre vagy ugrásról ugrásra, aszerint, ahogy azt a történelem logikája előírja, megvilágosodása, belépése az aktuális társadalmi valóságba. Ez az „eszköz” nem másnemű a célhoz képest (mint a polgári ideológia megvalósulásában volt), hanem a célnak magának közeledése önmegvalósulásához. Ami azt jelenti, hogy a taktikai eszköz és a végcél között fogalmilag megfoghatatlan átmenetek vannak; sohasem lehet előre tudni, melyik – taktikai – lépés fogja már magát a végcélt megvalósítani.

Ezzel eljutottunk a szocialista taktika eldöntő mértékéhez: a történetfilozófiához. Az osztályharc ténye nem más, mint szociológiai leírása és törvényszerűségre hozása annak, ami a társadalmi valóságban történik, a proletáriátus osztályharcának, értelme azonban ezeken a tényeken túlmenően, bár ezektől lényegileg elválaszthatatlanul, arra irányul, hogy egy minden eddigitől minőségben különböző társadalmi rend, mely nem ismer többé elnyomót és elnyomottat, jöjjön létre, hogy megszűnjön a gazdasági függésnek az emberi méltóságot lealázó korszaka, hogy – mint Marx mondja – a gazdasági erőknek vak hatalma megtöressék, és helyükbe az azok felett való adekvát és az emberi méltóságnak megfelelő uralom kerüljön. (Kapital III. 2355.) A gazdasági és társadalmi aktuális helyzetek, a tényleges erőviszonyoknak mérlegélése és helyes felismerése tehát, mindig csak előfeltétele és nem kritériuma a szocialista értelemben való helyes cselekvésnek, a helyes taktikának. A végső, az igazi mérték csakis az lehet, vajon az adott esetben való cselekvés mikéntje alkalmas-e ennek a célnak, a szocialista mozgalom értelmének megvalósítására; éspedig – mivel ezt a végcélt nem tőle minőségben különböző eszközök szolgálják, hanem az eszközök már magukban is a végcél belső vagy külső közelebb jöttét jelentik – minden eszköz jó, amelyben ez a történetfilozófiai folyamat öneszméletre, valóságra ébredésre jut, és minden eszköz rossz, amely ezt az öneszméletet elhomályosítja, mint pl. a jogrendhez, a „történelmi” fejlődés folytonosságához, sőt akár a proletariátus pillanatnyi anyagi érdekeihez. Ha van történelmi mozgalom, amely számára „a reálpolitika” végzetes és vészthozó, akkor az a szocializmus.

Konkrétan kifejezve ez azt jelenti, hogy a fennálló társadalmi renddel való minden szolidaritás egy ilyen veszedelem lehetőségét rejti magában. Mert hiába hangsúlyozzuk a legigazibb belső meggyőződéssel, hogy ez a szolidaritás csak pillanatnyi, csak egy aktuális érdekközösség, hogy nem több, mint egy konkrét cél elérése kedvéért való ideiglenes szövetség, elkerülhetetlen az a veszedelem, hogy a szolidaritás érzése belekerül az öntudatba és a szüksége, a világtörténeti öntudatot, az emberiség önmagára eszmélését mégis elhomályosítja. A proletáriátus osztályküzdelme nem puszta osztályküzdelem (ha csak az volna, tényleg csak reálpolitikai előnyök szabályoznák), hanem eszköze az emberiség felszabadulásának, az emberi történelem igaz kezdetének. Minden kompromisszum szükségképpen éppen ezt az oldalát a küzdelemnek homályosítja el, és ezért – minden esetleges pillanatnyi, bár felette problematikus előnye ellenére – végzetes az igazi végcél szempontjából. Mert mindaddig, amíg a mai társadalmi rend fennáll, bármely ily módon elért gazdasági vagy politikai előnyt módjában áll az uralkodó osztályoknak nyílt vagy rejtett módokon kompenzálni, és a kompenzáció után – ha a kompromisszum a harci hangulatot, mint természetes, meggyengítette – a küzdelem csak kedvezőtlenebb körülmények között folytatható. Ezért mélyebbreható a taktikai eltéréseik jelentősége a szocializmuson belül, mint bárhol másutt; a taktika mértéke itt a világtörténelem értelme, és a történet előtt vállalt felelősséget minden tettéért az, aki – célszerűségi meggondolásukból – letér a történetfilozófia diktálta helyes cselekvés keskeny és meredek, de egyedül célhoz vezető útjáról.

Úgy látszik, mintha ezzel az etikai kérdésre is meg lenne már adva a felelet (és bizonyos tekintetben meg is van már adva), mintha a helyes taktika követése már magában véve etikus is volna. De most ahhoz a ponthoz értünk el, ahol a marxizmus hegeli örökségének veszélyes oldalai napfényre jutnak. Hegel rendszerének nincs etikája; nála az etikát amaz anyagi, szellemi és társadalmi javaknak rendszere pótolja, amelyekben társadalomfilozófiája kulminál. Ezt a formáját az etikának a marxizmus lényegében átvette (lásd pl. Kautsky könyvét), csak más javakat tett a hegeliek helyébe, anélkül, hogy felvetette volna a kérdést, vajon a társadalmi szempontból fontos javak, a társadalmilag helyes célok akarása — tekintet nélkül a cselekvés belső rugóira — már magában véve etikus-e. Pedig nyilvánvaló, hogy az etikai kérdésfeltevés csak itt kezdődhetik; aki a kérdésfeltevésnek itt adódó kettéágazását tagadja, az tagadja az etikai lehetőségét, és ellentétbe kerül a legprimitívebb és legáltalánosabb lelki tényekkel, a lelkiismerettel és a felelősségérzettel. Ezeknek mindegyike elsősorban nem azt keresi, hogy mit tett vagy akart az ember (ezt a társadalmi, a politikai cselekvés normái szabályozzák), hanem azt, hogy amit tett vagy akart, akár az objektíve helyes, akár nem, miért tette, illetve akarta. Ez a miért kérdés azonban csak az egyénekben vetődhetik fel, csak egyénekkel szemben van egyáltalában értelme, éles ellentétben az objektív helyesség taktikai kérdésével, mely viszont egyedül embercsoportok kollektív cselekvésével szemben találhat egyértelmű megoldásra. Az előttünk álló kérdés tehát az, hogy az egyén lelkiismerete és felelősségérzete hogyan viszonylik a taktikailag helyes kollektív cselekvés problémájához.

Itt mindenekelőtt egy kölcsönös függvényi viszonyt kell megállapítani, éppen azért, mert az egymással összefüggésbe hozott két cselekvéstípus lényegében független egymástól. Egyrészt az a kérdés, hogy valamely adott taktikai döntés helyes-e vagy nem, független attól a kérdéstől, hogy az értelmében cselekvők elhatározását erkölcsi motívumok határozták-e meg, másrészt a legtisztább etikai forrásból fakadt tett a legteljesebb mértékben helytelen lehet a taktika szempontjából. De ez az egymástól való függetlenség mégiscsak látszólagos. Mert – mint a későbbiekben látni fogjuk –, ha az egyén tisztán etikai motívumoktól meghatározott cselekvése a politika útjára lép, még etikailag sem lehet közömbös annak objektíve (történetfilozófiailag) helyes vagy helytelen volta. És a szocialista taktika történetfilozófiai beállítottsága következtében kell, hogy amaz egyéni akaratokban, amelyeknek összegeződéséből a kollektív cselekvés létrejön, a szabályozó történetfilozófiai eszmélet többé-kevésbé kifejezésre jusson; hiszen enélkül az aktuális előnynek a végcél érdekében való szükségszerű elvetése lehetetlenné válnék. A kérdés tehát most már így fogalmazható meg: milyen etikai meggondolások eredményezik az egyénben azt, hogy benne a helyes politikai cselekvéshez, melyben egv kollektív akarat alkotórészévé lesz, szükséges történetfilozófiai öntudat fölébredjen és cselekvést eldöntővé váljék.

Ismét hangsúlyozzuk: az etika az egyénhez fordul, és ennek a beállítottságnak szükségszerű következményeként az egyéni lelkiismeret és felelősségérzet elé azt a problémát helyezi, hogy úgy kell cselekedni, mintha az ő cselekvésén vagy nemcselekvésén múlna a világ sorsának az a fordulata, melynek eljövetelét előmozdítani vagy megakadályozni az aktuális taktikának hivatása. (Mert etikailag nincs semlegesség és pártatlanság: aki nem akar cselekedni, annak nemcselekvése is lelkiismerete elé tartozó tett.) Tehát mindenki, aki a jelen pillanatban a kommunizmus mellett dönt, etikailag kötelezve van minden emberéletért, mely az érte vívott harcban elpusztul, olyan egyéni felelősséget viselni, mintha ő ölte volna meg valamennyit. Viszont mindenki, aki az ellenkező oldalhoz csatlakozik a kapitalizmus további fennállásáért, a biztosan eljövendő új, imperialista revánsháborúk okozta pusztulásért, nemzetiségek és osztályok további elnyomatásáért stb. kell hogy ugyanezt az egyéni felelősséget érezze. Etikailag senki sem bújhat ki a felelősség alól azzal, hogy ő csak egy egyes ember, akin nem múlik a világ sora. Ezt nemcsalk objektíve nem lehet sohasem biztosan tudni, mert mindig lehetséges, hogy mégis éppen őrajta múlott, hanem az etikai lényege, a lelkiismeret, a felelősségérzet teszi lehetetlenné az így gondolkodást; aki nem ebből a meggondolásból dönt – és legyen máskülönben bármennyire fejlett lény –, az etika szempontjából a primitív, öntudatlan, ösztönélet színvonalán áll.

De ez a pusztán formális etikai meghatározottsága az egyéni cselekvésnek nem elegendő a taktika és az etika viszonyának tisztázására. Azáltal, hogy az etikai elhatározást magában végrehajtó egyén valamely taktikát követ vagy elvet, a cselekvésnek egy speciális síkjára, a politikáéra lép, és cselekvésének a különlegessége – a tiszta etika szempontjából – azt a következményt hordja magában, hogy tudnia kell: milyen körülmények között mit és hogyan cselekszik. A „tudás”-nak így adódó fogalma azonban további tisztázásra szorul. Egyfelől nem jelentheti az aktuális helyzetnek és összes lehetséges következményeinek tökéletes ismeretét, másfelől azonban nem tekinthető pusztán szubjektív meggondolás eredményének sem, hogy ti. az illető „legjobb tudása és belátása” szerint cselekszik. Az első esetben minden emberi cselekvés eleve lehetetlenné válnék, a másik esetben szabad út nyílna a legnagyobb könnyelműségnek és frivolitásnak, és minden erkölcsi mérték illuzórikussá lenne. Holott, igenis van minden cselekedet számára erkölcsi mértéke komolyságának vagy felelőtlenségének: az, hogy az illető tudhatta volna cselekedetének következményeit, és tudva őket, vállalta volna-e őket lelkiismerete előtt. Ez az objektív lehetőség egyénenként és esetenként különböző ugyan, de lényegében – egyénenként és esetenként – mindig meghatározható. Most már minden szocialista számára ennek az objektív lehetőségnek tartalma a szocializmus társadalomideáljának megvalósulása, és lehetőségtermészetének lehetőség-voltát emez ideál történetfilozófiai aktualitása határozza meg. Az erkölcsileg helyesen cselekvés tehát minden szocialista számára a legmélyebben összefügg az adott történetfilozófiai helyzet helyes felismerésével, s ennek útja csak az lehet, hogy mindenki egyénenként ezt az öntudatot igyekszik magában tudatosságra váltani. Az osztályöntudat kifejlődése ennek első és múlhatatlan előfeltétele, de hogy a helyes cselekvés igazán és helyesen szabályozóvá válhassék, az osztályöntudatnak felül kell emelkednie puszta valóságbeli adottságán és világtörténeti hivatottságának és felelősségének tudatára kell ébrednie. Mert az az osztályérdek, amelynek elérése az osztályöntudatos cselekvésnek tartalma, nemcsak nem egyenlő az osztályhoz tartozó egyének egyéni érdekeinek összességével, hanem még az osztálynak, mint kollektív egésznek aktuális, pillanatnyi érdekeivel sem. A szocializmust megvalósító osztályérdekek és az azokat kifejezésre juttató osztályöntudat világtörténeti hivatást jelentenek, és a fent említett objektív lehetőség ennélfogva azt a kérdést jelenti: itt van-e már a pillanat, amely a szakadatlan közeledés stádiumából – ugrásszerűen – az igazi megvalósulásba vezet.

De tudnia kell mindenkinek: itt másról, mint lehetőségről a dolog lényegénél fogva, nem lehet szó. El sem képzelhető olyan emberi tudomány, amely a társadalmat illetőleg azzal a pontossággal és biztonsággal, mellyel a csillagászat egy üstökös jöttét előre meghatározza, megmondhatná: ma megjött a pillanat a szocializmus elveinek megvalósítására. De éppoly kevéssé lehet olyan tudomány, mely azt mondhatná: ma még nincs itt a pillanat, várni kell, holnap vagy két év múlva lesz csak itt. A tudomány, a megismerés csak lehetőségeket mutathat –, és csak a lehetőségek levegője az, ahol az erkölcsi, a felelősségteljes cselekvés. Aki pedig, ha szocialista, látja a lehetőséget, annak számára nincsen választás és ingadozás.

Ez azonban semmiképpen sem jelenti, mintha az így létrejövő cselekvés már szükségképpen erkölcsileg hibátlan és kifogástalan volna. Semmiféle etikának nem lehet feladata korrekt cselekvések számára recepteket kitalálni, és az emberi sors leküzdhetetlen, tragikus konfliktusait elsimítani és letagadni. Ellenkezőleg: az etikai öneszmélet rámutat arra, hogy vannak helyzetek – tragikus helyzetek –, amelyekben lehetetlen úgy cselekedni, hogy bűnt ne kövessünk el; de egyúttal megtanít arra is, hogy még ha két bűn között kell is választanunk, akkor is van még mértéke a helyes és a nem helyes cselekvésnek. Ez a mérték: az áldozat. És úgy, ahogy az egyén két bűn között választva akkor választ helyesen, ha alacsonyabbrendű énjét áldozza fel a magasabbrendű, az eszme oltárán, úgy fennáll ennek az áldozatnak mérlegelő ereje a kollektív cselekedetek számára is; csakhogy itt az eszme, mint a világtörténeti helyzet parancsa, mint a történetfilozófiai hivatottság ölt testet. Ropsin (Boris Savinkov, az 1904–06-os orosz forradalom terrorista csoportjának vezére) egyik regényében így fogalmazta meg az egyéni terror problémáját: gyilkolni nem szabad, feltétlenül és megbocsáthatatlanul bűn, de elkerülhetetlenül szükséges; nem szabad megtenni, de meg kell tenni. És ugyanezen regényének más helyén abban látja a terrorista tettének nem igazolását (ez lehetetlen), hanem végső erkölcsi gyökerét, hogy ő nemcsak életét áldozza fel testvéreiért, hanem tisztaságát, erkölcsét, lelkét. Más szavakkal: csak annak gyilkos tette lehet – tragikusan – erkölcsi, aki tudja, megingathatatlanul és minden kétséget kizáróan tudja, hogy gyilkolni semmi körülmények között sem szabad. Vagy hogy Hebbel Juditjának utolérhetetlen szépségű szavaival fejezzük ki a végső ember tragédiának ezt a gondolatát: „És, hogy ha Isten közém és a nekem rendelt tett közé a bűnt helyezte volna – ki vagyok én, hogy ez alól magamat kivonhatnám?”


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.