EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2020. február 24. | Mátyás, Jázmin napjaAKTUÁLIS SZÁM:849873. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

KUKA

Bodor Béla

Szeressük a dilettánsokat

Nem kérek én direkte tán sokat: Szaktárs! Szeresd a dilettánsokat!
(Az ismeretlen rovatvezető kifakadásaiból)

2005. december 1.

Évtizedek óta gyűjtöm azokat az irományokat, melyeket "dilettánsok" gyűjtőnéven emlegetett felebarátaim állítanak elő, a maguk, családjuk, barátaik, de mindenekelőtt nemzetük és az egész boldogtalan emberiség épülésére és nagyobb gyönyörűségére. Egy alkalommal hosszabb beszélgetést folytattunk néhányan (Németh Gábor, Szörényi László és mások) erről a témáról a rádió éjszakai műsorában, és ezután hívott fel vidéki magányomban egy magát keresztény nemzeti konzervatív elkötelezettségűként azonosító férfiú. Nehezményezte, hogy megkülönböztetem a dilettáns költőket a többiektől, akiket felváltva titulált kozmopolitáknak, körúti társaságnak és felelőtlen írogatóknak, de nekem a "zsoldos poéták" titulus tetszett a legjobban. Bevallom, erről én is tehetek, mert kínomban azt találtam mondani: a hivatásos költőt az különbözteti meg a dilettánstól, hogy nem pénzt ad, hanem pénzt kap a versei megjelenéséért. Utólag visszavonom a cinikus leegyszerűsítést, és penitencia gyanánt mindjárt megpróbálkozom valami használhatóbb meghatározás előállításával. Előbb azonban befejezem a telefonáló történetét. Arra lyukadt ki ugyanis, hogy a dilettánst a profitól leginkább a bátorsága különbözteti meg: míg a hivatásos nem mer másképp írni, csak ahogy "fentről parancsba kapja", addig a dilettáns nem hallgat másra, csak a szívére és a lelkiismeretére, és vakmerően száll szembe fajtája ellenségeivel. Ennek illusztrálására el is szavalta egyik szatirikus költeményét, melynek A liberális volt a címe, és sajnos csak ezt a két sort sikerült megjegyeznem belőle: "Míg más tesz, te csak ugatsz, / Olyan vagy, mint a sajtkukac." Mint elmondta, ezt a verset egy lap szerkesztőségébe is elvitte, és a szerkesztő nagyokat nevetett rajta, nagyon szellemesnek mondta, de a megjelentetésére nem vállalkozott. - Meg tudom érteni őt - nyilatkozta a telefonáló -, neki is családja van. Fél.

A beszélgetés végeztével azon töprengtem, hogy mi a túrót találok ezekben a kiállhatatlan, ostoba, nagyzási mániában szenvedő, tehetségtelen alakokban, ami miatt újabb és újabb darabokkal gyarapítom a gyűjteményemet? Hogy mi az, amit szeretek bennük? Egyrészt minden bizonnyal egyfajta együttérzés is van bennem, hiszen az ember természetesen sajnálja azt, aki nagyon szeretne valamit, és sohasem sikerül neki. De valami mélyebb rokonszenv is ébred bennünk az ilyen emberek iránt. Ahogy a céllövészeten is kétféle versenyzőre figyelünk. Elsősorban arra, aki mindig a céltábla kellős közepébe talál. Ha esetleg egyetlenegyszer ez nem sikerül neki, és csak kilencest lő, átéljük drámáját, vagy alkatától függően, van, aki kárörömmel állapítja meg, hogy elrontotta. A többi induló, a nagyon jók, a kiválók, a megbízhatóan teljesítők érdektelenek számunkra. Ezzel szemben ha megjelenik egy olyan versenyző, aki a céltáblát is elhibázza, esetleg a lőmestert találja fenékbe, vagy lövése után egy halálra sebzett keselyű zuhan a pályára, biztosan ő lesz a közönség kedvence. Az utóbbi olimpiákon megjelent néhány ilyen sportoló. Egy afrikai úszóért nem azért izgult a világ, hogy hányadik helyen ér célba, hanem hogy egyáltalán odaérjen, mert félő volt, hogy a medencébe fullad. Egy közel-keleti bokszoló, kövér, középkorú úr, egy kis ország szultánjának unokaöccse, aki valószínűleg először tapasztalt olyasmit, hogy valaki effektíve szájon vágja. Imádta a világ, mérkőzéseinek legmulatságosabb pillanatait számtalanszor megismételték a különböző televíziók. És persze Karinthy Tanár úr kérem-ében is inkább rokonszenvezünk a háromnegyedes dolgozat szerzőjével, Skurekkel, mint a "remek" stílusú egykettedes Goldfingerrel.

De ez csak az érem egyik oldala. A másik az, hogy a feltűnően sikerületlen kísérletek megjelenése a művészetekben, így a költészetben is, többnyire a kiemelkedő remekművek közeles felbukkanásának esélyét jelzi. Vagyis a remekmű ellentéte nem a dilettáns iromány, hanem a középszerű irodalmi tömegtermék. A dilettáns az irodalom, a művészet, egyáltalán az értelmes emberi élet alapkérdéseire adott, biztosnak gondolt válaszainkat teszi kérdésessé. Hiszen dilettáns nemcsak afféle tudatlan balfék lehet, hanem mindenki, aki a világ megismerésében mellőzi a szakembertől elvárható szisztematikus építkezést és részletezést, csak a világ, az élet nagy összefüggéseire figyel.

A fogalomnak ezzel a kibővítésével persze jócskán bonyolultabbá tesszük a korábban nagyjából áttekinthetőnek látszó képletet, amikor összemostuk az epigon és az antitalentum kategóriájával.

Ki tehát a dilettáns? Többszörösen is kétféle válaszom van erre.

a) Akit az ismeretszerzésben nem a hűvös érdeklődés módszeressége, hanem a kíváncsiság szenvedélye hajt. Ide tartozik Voltaire, Szentkuthy, a "nagy gyűjtők" - őket emlegetjük a "dilettantissimo" titulus alatt.

b) Akit az önkifejezés szenvedélye motivál, és nemcsak a tehetség hiányzik belőle, hanem az önirónia és a humorérzék is.

Hajlok rá, hogy Frazertől Spenseren és Hamvas Bélán keresztül Csicsáky Jenő hosszújáratú tengerészkapitányig sokakat soroljak az első kategóriába, vagyis ezt sem tekintem egynemű társaságnak. Ezek tárgyalása azonban nagyobb teret kívánna.

Ha megmaradunk a költészet területén, megint csak kétféle választ adhatunk arra a kérdésre, hogy milyen a dilettáns költemény: vagy nagyon hagyományos, vagy nagyon eredeti.

A nagyon hagyományos vers lényegében véve közhelyeket fogalmaz újra, de úgy, mintha újdonságok lennének. A hallatlanul termékeny Sislay József munkásságának jelentős részét ilyen darabok teszik ki:

Hull a fáról őszi levél,

Közeledik a fagyos tél.

Őszi fának hervad lombja,

Mintha ifjúságom volna.

Hát ez nem igazán eredeti. Akárcsak Szittya Attila Bendegúz verse:

Egész úton München felé

Azon gondolkodám,

Miként fogom üdvözölni

Az én Veronikám?

- és így tovább. Egy eldobott, esőáztatta papíron találtam ezeket a sorokat:

Milyen a szőkeséged, már tudom,

mert a kezedet fogom az uton (…)

neked semmid, a hajad se hamis,

szőke volt tegnap, szőke máma is.

A vallomás vélhetőleg nem talált nyitott fülekre, mert akkor ez a lap a hölgy becses emlékei között őrződött volna meg. Ezekben az esetekben maga a szöveg is közismert forrásból való. De egy másik Sislay-versben (és még számosban) csak maga a gondolat az, ami mulatságosan semmitmondó:

Bizony, BROADWAY-n is, hihetetlen,

Gyakran sötét, felhős az ég.

(Ifjúságom Broadway-a).

Ezek hagyományos költői témák; és ezek sorában maga a költővé válás, a költőlét értelmezése a leginkább meghatározó. Így ír erről Esztergályos Erzsébet:

Senkinek sem kell

hasonlítani másra,

ki - ki magának

áll vagy esik,

az idő vasfoga,

a múló évek,

minden vers sorait

próbára teszik.

Sislay József megkapó életképben számol be a pályára lépés kezdeti nehézségeiről:

Mikor még régen kisgyerek voltam,

Az anyám azt mondta folytonosan,

Csak irkálok, egyebet nem teszek,

Majd akasztófára való leszek.

Anyám, szóltam, ne mondj ilyeneket,

Ha majd fölnövök, én költő leszek.

Erre anyám azt felelte nekem,

Léhaság az csak, kedves gyermekem.

Mert minek az a sok irkafirka,

Annál többet ér egy lónak fingja.

Bár akárki hiszi vagy nem hiszi,

mégsem tudott róla lebeszélni.

(Anyám és én)

A költői sors taglalása mellett az aktuális közéleti kérdések megverselése is a hagyományos költői témák sorába tartozik. Ezek között is önálló kategória a rímbe szedett politikai agitáció. Szép példája ennek Deák F. Imre Vox populi című kortesrigmusa:

A voksom Torgyán úrra teszem,

Ki "Isten-Haza-Család" jele.

Ő kell a perpatvarok ellen,

Hogy hazánkat ne új Mohács vegye!

Somogyi József Doktor orrát

Föl szaros piszkafa sem éri:

Gőgössége ne tartson tovább,

Mert új-ember kell, nem a régi!

Olyan, ki kilencvenkilencet

Is otthagy elveszett egyér,

Mert a veszély nemcsak ijesztget:

A gyilkos tőre bőrünkhöz ér!

(…)

A voksom Torgyán úrra teszem,

Ő "Isten-Haza-Család" jele,

Segít a perpatvarok ellen,

Hazánk, hogy új Mohács ne verje!

Ebben a költőiségben azonban a politizálás nem szorítkozik a választások körüli hírverésre. Katona László például számos kötetet töltött meg hazájához és nemzetéhez intézett ilyesfajta fohászaival:

Térj magadhoz, édes Hazám,

nevelj szépre, jóra!

Mosdatlan száj ne beszéljen,

gyilkosság, erőszak szűnjön

TV - rádióban!

Egyik verse címében így inti nemzetét: Gyermeket tartsunk, ne kutyát! És hogy a kergeség komplett gesamtkunstwerkké álljon össze, vagy félszáz verséből ismert cigányzenészek magyar nótát komponáltak. Én csak egyet halottam közülük, de annak alapján igen derék darab lehet valamennyi.

Kétségtelen, hogy a szóképekkel való viaskodás eredményezi a legmulatságosabb dilettanciákat. Ennek pedig megint csak két oka lehet: az egyik a rögzült szóképek, szólások keveredése, a másik az, amikor a költő azzal bajlódik, hogy egy érzést vagy egy eseményt költőien megfogalmazzon. Egy szép példa az előbbire Esztergályos Erzsébettől:

Sün malacka

szúr a tüskéd,

ujjaimat

kisebezték.

Akkor játszom

újra veled,

ha tüskéid

kihevered.

És egy másik, még szebb példa a XIX. századból - a költő azt az élethelyzetet igyekszik megverselni, amit egy későbbi klasszikus így foglalt össze: "Happy end nincs? De van!" Liszényi Vajk Nefelejtsek (Lillához) című (1852-ben keletkezett) ciklusának A kéjköny című darabja így hangzik:

Vissza, visszatántorogtam,

Vissza hajtott érzetem;

Hátha mégis nem csalódom,

S ő kezet fog énvelem?

Lankadozva, és remegve

Néki szántam magamat,

Visszamentem, hátha szívem

Szép reménye ott fakad?

Benyitottam - és a lyánka

nyílt ölembe sietett…

És igéző két szemében

Látni kéjkőnyt lehetett.

Vannak azután, akik bonyolultabb gondolatokat igyekeznek kifejteni, hozzájuk méltón bonyolult képi nyelven. Vagyis ha eddig a nagyon hagyományos, akkor most a nagyon eredeti költői eszközöket használók kerülnek sorra.

Samu Gábor Képeslap című verséből egy szót sem értek, de mély benyomást tett rám:

Gombád egyre csak nő ültetvényemen.

Ne tagadd! tudom, hogy belőle élsz.

Növekedését, fejlődését nézem…

Bátor vagy, benned sohasem volt félsz.

Kalapja megóv engem a vad fénytől,

tönkjén megrázó áram szaladgál…

Bocskora rúg kacsintó tyúkszememtől,

illatától pusztul a szaglóhám.

Az ápolt, párás termésed fehérjedús,

büszkén rázzák orrom, szemem előtt.

Engem letipor, téged magasra húz?

Nem szabad elfelejtened valamit:

ha én élek, adok talajt kellőt,

ha nem, nem lesz hová dugnod spóráid…

Hasonlóan misztikus élményt igyekszik megragadni az a fiatalember is (a nevét nem árulom el, mert versei nem jelentek meg), akinek a kéziratai szerkesztő koromban kerültek hozzám. Egy gyöngyszem:

Ha véletlenül belém alvadsz,

mint egy csepp vér, mint egy csepp vér,

egy éjszakát velem alhatsz,

mint egy testvér, mint egy testvér.

És egy részlet Gubcsi Lajos Hervad című örökbecsűjéből (hétkötetnyit ismerek tőle, és mind ilyen):

Nem látok többé melleket, ajkakat, szerető

nedveket

Ha bosszúból ellököd beléd kulcsolt

összezárt kezemet

Elhervad a hangulat, fogat köpünk, fagyot

eszünk

Halott virágból készítjük szerelemre szánt

ételünk

Ilyen a hites ágy hitelben

Fontos ismérvük a dilettánsoknak a vehemencia, amivel nemcsak műveik publikálására, de eszméik terjesztésére is törekszenek. Általában fensőbbséges mosollyal veszik tudomásul, hogy az egész világ ellen kell védelmezniük hitüket, nemzetüket, illetve az embert mint olyat.

Az írásom elején említett telefonáló is azok közé tartozik a dilettánsok társadalmában, akik szabad harcosként küzdenek ideáljukért. De nemcsak rebellis dilettáns van, hanem stréber is. Mindig akadnak alkalmi költők, akik megszállottan agitálnak az éppen fennálló társadalmi rend védelmében, és sajnos nem is mindig látszik rajtuk, hogy dilettánsok. Az 1950-60-as évek "termelési" költői irdatlan tömegben állítottak elő efféle szövegeket. A dilettáns irományok gyűjtői, Kormos István, Sík Csaba, Parti Nagy Lajos és mások többnyire ezeket kedvelik. Gyűjteményük általában csak szemelvényekből áll. Kormos őrizte meg Csohány Gabriella két sorát:1 "Nézem a nép masírozó seregét, / Számba veszem a legények elejét." Sík ezt a Rákosit köszöntő cikornyát: "Körülállunk téged, / mint apját a gyermek."

Weöres Sándor még a nevét is adta némelyik kötethez ajánlóként, lektorként; Esztergályos Erzsébet Erők feszülnek - vers több korosztálynak című könyvét is ő jegyzi, Rigó Béla társaságában. Így, míg mások levelenként gyűjtik a borostyánt, ő egész koszorúkat, sőt eleven borostyán-faóriásokat tudhatott magáénak. Ráadásul a 76 éves ifjabb Kanalas Béla álarcában szaporította is termésüket… (mi lehet a borostyánfa gyümölcse?) saját borostyáival.

Külön műfaj lehetne a dilettantizmuson belül a teljesületlen jóslat kategóriája. Persze főleg olyan sorok jutnak eszünkbe, hogy "mint hajnalt hirdető madár az ágon: / a nyár közelg, a fényes kommunizmus", vagy "Ötéves terveink során a nép a végtelenbe lát". De vannak ezeknél régebbiek is. Például Sislay Józsefé, 1938-ból:

Bátortalan fronton a náci már,

mint a kocsonya remeg.

Úgy félti irháját, hogy proletár,

Küld ellene sereget.

De mi lesz majd, ha hatalmasodik?!

Mondd, náci gyilkos csapat?!

Ha a proletár fölsorakozik,

S terád fegyvert ropogtat.

(…)

Rohanni fogsz a nagy ütközetnél,

Mint gyáva, félős kutya.

Viszed irhádat, mint pelyhet a szél,

Vagy bebújsz egy nagy lyukba!

Hát ez enyhén szólva nem jött be.

Persze nemcsak az utókori mindentudás adta magabiztosság pozíciója teszi érdekessé ezeket az irományokat, hanem elsősorban a mindenkor magát leleplező hazugság. A dilettáns klapanciák sokszor ékesebben szólnak a korról, a viszonyokról és a hangulatról, mint a sajtó közleményei vagy a "magas" irodalom. Gyönyörűen ragadja meg az Irodalmi Újság alkalmi költője a "munka társadalmának" alaphazugságát ebben az egyetlen verssorban: "Csak a ládák nehezek, a munka nem." (Páli Pál) És hát nem lehetett valami oldott hangulatú időszak, amiről egy másik termelési költemény így beszél: "Írtam a fiamnak: tartsd a fegyvert, Pista, / mi itthon szorítjuk a szerszámnyelünket." De a holnapot is emblematikusan, egyetlen képben ragadja meg: "A kastély bokra közt jánosbogár fénylik / leüt egyet s mondja: ťMi lesz itt jövőre!" (Urbán László: Ellető kanász a "Liszenkó"-ban); és amikor Csohány Gabriella az általános tavasz-madárfütty-sárkányröptetés hangulatban így kiált fel: "Én is eresztek egyet!", pontos képet kapunk azoknak a szeleknek a természetéről, amik azokat a bizonyos sárkányokat röptetik odafönt.

Meg tudom érteni tehát azokat a gyűjtőtársaimat, akik az 1950-es, az 1930-as évekre, vagy a XIX. századra figyelnek elsősorban. Én azonban mindig a kortársainkra összpontosítottam, és ma is napjaink marhaságaira hegyezem a fülem. A tragikusan meghalt Szabó Éva rádiós műsorvezető például írt egy füzetre való verset, és van köztük néhány hangulatos, kedves darab. A média azonban tévedhetetlen ízléssel emelt ki belőle egy (stílusos szóláskeveréssel élve) emeletes szamárságot:

Levél vagy? Azt kell megtanulni:

nem szabad, csak fölfelé hullni.

A zagyva misztikába oltott bombasztikus nagyotmondás az, amire a mai ember szellemét a "new age"-katyvasz fogékonnyá tette.

Napjainkhoz érve nem is zárhatom mással ezt az áttekintést, csak Szent Varecza Lacival, a váci Krisztussal. Néhány passzus az önéletrajzából:

"Anyám az Úristentől fogant engem, és 1936-ba szült meg Vácott. Így lettem az Úristen második Fia, a váci Krisztus. A magyar állam kiirtott engem kétszer, utoljára 1983-ban. (…) 1996-ban feltámadtam, mint a nagy názáreti elődöm, hogy a bosszúmat beteljesítsem. (…) Mondanivalóm, a magyar állam iszonyú bűnözése, rablógyilkossága az egyén, a családok, a társadalom ellen a költészetfám főága.

1983-ban írtam a Polémia Leninnel című könyvemet, amelyet azonban csak 1996-ban tudtam megjelentetni, mert a megjelentetéséhez meg kellett döntenem a magyar állam gorilláját, a Szovjetuniót. Hát megdöntöttem! Kihúztam alóluk az eszmei talajt, a rablógyilkos marxi-lenini ideológiát, és összeomlottak. Eltettem az útból azért, hogy a világmindenség legaljasabb képződményéhez, a magyar államhoz hozzáférjek. És most itt vagyok szemtől szembe evvel az elvetemült rablógyilkossal és nem kegyelmezek, eltörlöm a Föld színéről!"

Varecza tizenöt kötetet jelentetett meg 2000-ig, de lehet, hogy azóta már húsznál tart. Versei a saját nagyságáról, a magyar állam gonoszságáról és a vareczai szentnégyességbe (Atya‒Fiú‒Szentlélek‒Varecza) vetett hit boldogító természetéről szólnak. Elsőként a Már akkor is felakasztották című darabot idézem:

A piac egy fórum.

Ott árusítok régiséget,

göncöket,

kacatot-vacakot.

És árusítom,

főleg,

saját könyveimet

És összeszedem a véleményeket.

Egyik olvasóm mondta,

hogy az 50-es években

ha valaki csak olvasott is

egy ilyen könyvet,

már akkor is felakasztották!

Képzelhetik,

mi vár rám,

mert a magyar állam azóta csak

aljasabb lett

De hát ezt a nagy magyar eposzt

akkor is meg kellett írnom!

A költészetnek nem lehet akadálya

egy felakasztás

Ezzel szemben az Emléktábla vagy szobor? című darab lefegyverzően tömör és gyakorlatias:

Emléktábla nem kell,

mert az elcsúfítja a házakat

A váci házunkat ne csúfítsák el,

vagy a szobrom,

vagy semmi!

Ezek a témái, aki ennyit tud, perfekt vareczista. Ehhez képest monográfia jelent meg róla, a könyveit idegen nyelvekre fordítják, és főleg megveszik. Hogy kik? Gondolom a magamfajta eszelősök. De hát, ahogy Őmestersége mondja:

Nem vagyok én kispályás.

Az én eszemmel a Világegyetem titkát kell feltárnom.

Álljunk készen a befogadására.

1 Legalábbis én nem találkoztam velük a költőnő kötetében. De ez a sor megér egy kis kitérőt. Eredetije ugyanis egy XIX. századi népies műdal, melyből az első világháború idején népszerű katonanóta vált: "Zsindelyezik a kaszárnya tetejét, / mind elviszik a legények elejét. / Haza innen kevés kerül belőle, / mert a német egyre küldi előre." stb. Pálinkás József (az ismert munkásdalhamisító, aki saját klapanciáit 1958-ban vastag kötetben tette közzé mint új népdalokat, és alattuk létező személyeket tüntetett fel adatközlőként, csakhogy a neveket vidéki napilapok halálozási rovatából másolta ki) Horthy-ellenes változatot állított elő belőle, és ebben a formában népszerűsítette. Egyebek mellett a Magyar népdalok című kétkötetes gyűjteményben is ez a változat szerepel, számos bárgyú hamisítvány társaságában. A Csohány-verssor egyébként annak köszönheti közismertségét, hogy Komlós János (eleven cáfolata "Az ÁVH nem tréfál" szólásnak) egyik televíziós kabaréműsorában idézte, valamikor az 1970-es évek elején.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.