EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2017. november 18. | Jenő napjaAKTUÁLIS SZÁM:616374. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

idei első,

ZSIBVÁSÁR

című

számunk!

SZIVERI

Lovas Ildikó

SZERÁFI TÖRTÉNET

1999. november 1.

Azért, hogy vagyok, nem ülnek bennem diadalt a mindennapok: ott, ahol. Mégis: vasárnap reggel, hogy az utca végi templom felé lépkednek öreg asszonyok és emberek, megtisztít az ablaküveg, amelyen rájuk lesek. Nincsenek bennem igazságok: sok mindent csak fényképől ismerek: lassan öregszem szereplőihez.

(...) Dermedten posztolunk. Angyal oson
át ismerős szobákon vánkoson.
Alig millió éves.
Lomha tépett tollai idén is sajognak. (...)

(Sziveri János: Foggal körömmel)

 

Nem kalandoztam már olyan régi időkben, amelyek a városháza építésének idejére tehetők. Egy ideig nem. Megfáradtam. Meg aztán nem szerettem volna, hogy végképp rám ragadjon az elmúlt város iránt egyfolytában vágyakozó szövegíró szűk - rojtosodó selyem, rühes macska szőréhez hasonlatosan kopott bársony, likacsosan sárga rüssös - ruhája. És tán azt se kérdeztem, megértik, ugye? Pedig ugyan kivel beszélhetném meg azt, hogy a folytonos üléstől, a szöveg fölötti görnyedéstől kiseggelődött, könyék tájt pötyögőssé vált ruházatomban inkább vagyok egy szigorú megfigyelő, a levegőégben aranyosan sárgállva elrepülő sárkány leejtett szárnya vagy annak is csak egy pikkelye, s nem bánatos kornyadozással sóhajtozó, a múlt felé hunyorító, a jelen iránt vaksi vénkisasszony. Öregecske angyal.

De megfáradtam. Annyi féltenivalóm volt az utóbbi hónapokban, években, hogy úgy döntöttem, éppen most, hogy már-már valóságossá váltak legszörnyebb félelmeim, hagyom az elmúlt időket, épületeket és embereket, amiket és akiket szavakba merevítve próbáltam itt tartani a magam és mindannyiunk épülésére, hagyom őket falakon gipszmintaként nyugodni: az újrakezdés lehetőségének formájaként; vásznakba merevülni: a rikító színek elvágyódásaként a város legkiválóbb helyén lévő csemegebolt hátteréből; megszelídült előadással tartani lyukas vödröt a beázó színház padlásterében; kihasználatlan téglaívként hajolni: reménykedve abban, hogy a kihasználatlanság mindig jobb a megsemmisülésnél.

Sorsukra hagyom őket, mint aki eleget tett. Hát nem vagyok én angyal, hogy őrizzem vágyaikat és megvalósulatlan céljaikat, felvéve a szövegeim miatt nekem kínált molyos, a nosztalgiától öreges-vizeletszínű ruhát. A jelenbe belehunyorgó öregecske, szomorú, tépett lelkű angyal.

Sorsukra hagyom hát őket. Bennem kedv van és derű. Hatalmasra nőtt testemben motoros fiákerek előzik a villanyos társaság kocsijait, Ford Mondeo taxik köröznek a piac környékén, göcögve nevetek, ha kerekeik megcsiklandanak a kanyarokban.

Nosztalgiám szomorkás mosolya?

Nem az emlékművek habarcsában az idő. Gajdeszre megy valahány. Emelheti tisztelet, hagyomány, félelem: az ilyes emlékezetet csámcsogva falja fel az idő. A fejekben, éppen ott. De minden gajsec lélegzetéből kifröccsenő nyálcsepp, aki kenyeres puttonnyal a hátán végigloholt az utcákon, befordult a kapualjakba, perecet vetett a téren röpdöső masnik felé, becementesedik a léptek alá. Kenyérhordó fiúk fáradtságtól kicsorduló nyálán járunk. Talpunk alatt emlékművek.

(...) Ez az ösztönös párbeszéd éltet. Fűrészpor,

kalács. Ácsok és pékek. (...)

Rühes macskaszőrszerű bársony angyali ruhám?

Gondoltam: csillogó pikkely, kemény és törhetetlen, legfeljebb kiseggelődött és pötyögős: nem angyali, de olyképp félt, mint az akvarellmaszatos égen elhúzó sárkány félti a szelet. Amiben aztán minden benne: homok, vonatfütty, megérintett muskátli levele, építőmunkások izzadtsága.

Vagy tán nosztalgiává szelídülhet a halál?

Minden máshová került. Hatalmasra nőtt testem sárga keramitkockákon hever, gajsecok reggeli leheletében megkötött nyálcseppjei között, göcögve nevet, ahogy különböző járművek kerekei csiklandják, fekszik a városon. A város fölött egyszer átrepült, a szelet féltő sárkány ismeri a helyet, ahol domesztikálni, nemesíteni akarják a halált, úgy lebeg fölötte, mint fekszem én rajta, szárnyából vagy annak csak egy pikkelyéből sarjadt vadhajtás, pötyögős és kiseggelődött ruhájában szövegek közt ténfergő megfigyelő.

(...) Szárad a szám a nyálban,

szellő ha lenget ingeket (...)

Ó, lennék bár öregecske angyal, nem kerub és nem szeráf, nem őrző és nem kitaszított, csak egyszerű, a kilenc kar egyikében megbújó, rosszul látó vénkisasszony: a város temetésén, emlékművek emelésének idején félbevágott vöröshagymát szorongatnék fekete szegélyes fehér zsebkendőmbe, aki titkon megnyúzza egyetlen szobájába bezárt és ettől beteg szőrűvé vált macskáit, hogy bundájukból otthonkát fonjon, sodorjon, kössön, és a halálba belenyugodva nyávognám a jelent. Feledve a régi időket, a megértés vágyától hatalmasra nőtt, sárkányszerű testem helyett aprócska angyalkezeimet tördelném.

Nem pékáruval teli puttonyokat cipelő kenyeresfiúk emléke görnyesztené a hátam, tenné púpossá, de rüssök röpködnének otthonkámon, bőrömnek macskaszarszagú lenne a kipárolgása. Véletlennek is tarthatnám jelenlétemet, mit sem számító angyali ártatlansággal, kívülállóként: tiszta szellemi lényként.

Vagy tán nem a haláltól való félelemben dagad az élet?

Gondoltam: meg kell értenem, miért került minden máshová. Azért, hogy a nyelvem ne szenynyezhesse be a testem: jól tudom, könnyebbségem volna máskülönben, hisz úgy lehet, az angyaloknak nincs nyelvük, közéjük tartoznom kellemes volna.

Miközben a nyelvem az arany tisztaságában fürdő sárkány nehezéke. Önmagam kell legyőznöm: nyelvem legyen öngyilkoló kardom, mellyel hatalmas, járművek kerekének csiklandozásától göcögve nevető testem miszlikbe aprítom.

Hát nem akkor silányítom nosztalgiává a halált, ha nem veszem észre, hogy minden máshová került?

Gondoltam: a rühes macska lenyúzott bőréből font ruha, ami rám került, nem is egy öregecske angyalé, de a halál angyaláé.

És újra a szöveg fölé görnyedtem, emlékezni akartam: volt kiseggelődött ruhám, pötyögőssé vált könyöke tájéka, mert az aranyos sárkány szárnyának egy pikkelyéből lettem megfigyelő, más helyeken tán érthetetlen volna az effajta gyötrődés, ám nem itt, ahol minden máshová került. És tán meg kéne alkudnom, hogy ne győzessek le, ne neveztessek egy elmúlt város iránt vágyódó szövegírónak?

Hát bálványom a város?

A bukott angyal ismeri föl a mélységet. Lázadhat az ellen, hogy minden máshová került. De a bukott angyal szemefehérjéből hiányzik a sárkány tisztessége: nyelvével formált szavak. A habarccsá keményedő nyál, ami nem dicsőítés és nem emlékmű, nem lázadás és nem kárhozat.

Megfáradtam. Már annyira elnehezültem, hogy tán végképp hagyni kezdtem az elmúlt időket, épületeket, embereket.

Mert minden máshová került.

(...) S agyag ragyog a szárnyakon (...)

Éppen akkor, amikor majdnem valósággá váltak legszörnyebb félelmeim, megtörténtté az utóbbi években és hónapokban gyülemlő gonoszság, szereztem egy macskát. És mondtam: hagyom az elmúlt időket, tán nem engedem, hogy vágyódó szövegíróvá tegyenek, bálványimádóvá?

A kölyökmacskával együtt kezdett nőni bennem a dac, az ellenállás: hát nem tartozom ide, mondtam, ide, ahol minden máshová került. Figyeltem az egyetlen szobámba zárt macskám testéről hullani kezdett szőrt. Kajánul azt gondoltam, hatalmasra nőtt testem, melyben egymást előzve száguldanak a közlekedési eszközök, úgy megy majd össze, zsugorodik bele a szobába, ahogy a macskáról hámlik, a bezártság kínja miatt csomókban hullik ki a szőr.

Tennem kellett valamit, gyűjteni kezdtem a szőrét, öreges vizeletszagú szőnyegemből ujjaimmal kapartam ki macskaszarszagú szürke szőrét, hogy galacsinná sodorva kidobjam, de mert nem volt hozzá erőm, hát hagytam, szerte hagytam a szobában, míg lassan annyi lett belőle, hogy amerre fordultam belédörgölőztem, beletapadt a ruhámba, kiseggelődött, könyökénél pötyögőssé vált ruhámba, puhává téve azt, akárha sárgás rüssök, úgy lógtak rajtam a macskaszőrgalacsinok, nem éreztem már, hogy vannak helyek (fővárosok tán), hol az ilyen gyötrődés érthetetlen volna, mert a gyötrődést se éreztem, nem terült el az ég alatt az aranyos testű, a homok, a vonatfütty, a megérintett muskátli levelének és az építőmunkások izzadságának szagát a szélben féltő sárkány, magam se voltam a földön, nem nyúlt el hatalmas testem, nem emlékeztem a gajsecokra, amint a reggelbe fáradva kiköpnek, nem volt mire figyelnem.

Vaksin hunyorgó öregecske angyal lettem lassan, szavak nélkül totymorgó. Már kezdtem nem látni, hogy minden máshová került: macskakaki a szememben. Kiseggelődött ruhámhoz nem ért hozzá a sárkány szárnya.

Vagy tán mégis az emlékművek alatt vannak a halottak? És virággal kérhetünk bocsánatot az életükért?

- Angyali ártatlansággal kardot fogunk a kezünkbe, és virágcsokrot suhintunk össze ügyes mozdulatokkal - ezt mondtam a bezártságtól rühesen vakarózó macskának, végighúzva felfelé görbülő hátán a kezem, és hirtelenül nagyon meggyűlöltem, mert annyi élete van. És mert szőrgalacsinjaitól hozzá váltam hasonlatossá, magamat is meggyűlöltem. Éreztem, hogy nő, növekszik bennem az élet, ami pedig nem kell nekem, mert nincs benne kérdés.

Nem a kérdések tartják távol a halált?

S vajon a valóság tényei, avagy az álom tényei által leszünk-e létezőkké?

Elhittem, majdnem elhittem, hogy kérdések nélküli szövegíróvá kell lennem, egy szomorúan bólogató öreg angyallá, mert megijedtem: megijedtem attól, hogy erőszaktól halhatok meg, és szétporladó hatalmas testemből szertefutnak majd a közlekedési eszközök anélkül, hogy megmondtam volna, merre induljanak.

Odavágtam a macskát, verni kezdtem ököllel és rugdosni a rüsztömmel, szállt a szőr mindkettőnkről, csípőset izzadtam, ha nem lesz is kezem, nem pótolhatod angyali szárnnyal, nevetni akarok és sírni, a szeméremtesthez kapcsolódó történetet akarom elmesélni, de előbb tisztázni, hogy miért került minden máshová, jaj, jahajaj, az életemet akarom. Mert tudd meg, te rühes dög, hogy ,,ez az egyetlen életünk, mindamellett talán a legjobb élet a lehetséges reinkarnációk láncolatában, melyen átmegyünk, mert a gilgul, a számtalan élettranszformáció kabbalista hite szerint a múlt vagy jövendő életeink során kő, növény, állat voltunk vagy leszünk, vagy bármi a bolygónkat meg a számunkra ismeretlen világokat benépesítő oktalan lények közül." (F. D.)

Akár angyal is.

De nem most, rugdostam a macskát, nem most, amikor még lélegzem, akkor se most, ha voltak pillanatok, amikor szerettem volna kilépni mindabból, ami körülvesz, mert már nem olyan a világ, amelyben a férfiak verekednének egymással. Mert minden mellett mégis ez a legjobb életünk.

És kirugdostam szobámból a macskát.

Vagy nem került minden máshová?

Ahogy hatalmas testemmel ismét nyugodtan heverek a régi helyemen, azt látom, ami van: semmi se ott, ahol lennie kellene.

A folyó már másfél évszázada a föld alatt folyik. A Nagyposta utcájából az ő hullámain nyargaltak a gajsecok kenyeres puttonyokkal a hátukon: ha kiköptek fáradtságukban, az utca lefolyóin a föld alatt sutyorgó folyóba került nyáluk, száradó nyomai ekképpen lettek a vízfolyás emlékművei. A föld göröngyei színes testű díszként falakon tündökölnek. Különlegesen ragyogóvá teszik a várost: kék, sárga és zöld ragyogásuk az épületek falán a féltést gerjeszti: s ha bántja valakik szemét? És visszatépik oda, ahonnan fáradtságos munkával kisajtolták belőlük a ragyogást: a földbe.

vetkőztet az idő egy dögöt

a Kosztolányi szobor mögött (...)

Hát nem az jelenti a fájdalmat és a szépséget, ha minden máshol van?

Olyan egyszerű ez. Ahogy hatalmas testemmel elterülök, hogy a közlekedési eszközök kedvükre tehessék dolgukat, időről időre víz fröccsen a szemembe. A város legkülönbözőbb pontjain csobogók, szökőkutak köpik-nyelik a vizet, a föld göröngyeiből égetett csempék őrzik cseppeiket, amelyek néha, ha feltámad a szél, hatalmas testemre kerülnek. Hűsít, élvezem. De amikor kiseggelődött ruhámban a szöveg fölé görnyedek, az élvezet ijedtséggé, féltéssé nehezül: tudom, hogy a város föld alá került folyójának emlékművei: egyképpen fájlalják a folyó eltűnését és teremtenek szépséget. És tudom, hogy annak adatik, akinek van: de melyik? Fájdalom? Szépség? Ezért ragaszkodom a járdához száradt gajsecnyálhoz: csöppjei a folyóban és talpunk alatt, az elvesztés lehetősége nélkül.

De bennem kedv van és derű. Szélcsendes napokon, amikor nem fröccsen felém a szökőkutak vizéből egyetlen csepp se, csak a közlekedési eszközök surrognak járataik szerint, göcögve nevetek, ha kerekeik megcsiklandanak. Ilyenkor Krámer úrra emlékezem. Egyszer azt mondta, ,,élni annyi, mint beleütközni a dolgokba, és simogatni azokat.ö De ennél sokkal jobban szerette azt a mondatot, hogy ,,minden máshová kerül."

Mostanában szélcsendes napok sorjáznak, követik egymást a holdpálya két csomópontja, a sárkányfej és sárkányfarok között, hát kihasználom az időt, és elmesélem, hogyan gondolta Krámer úr azt, hogy minden máshová kerül.

Kapaszkodót keresve átúszom egy történetbe, keresve valami megnyugtatót vagy szépet; vagy csak egyszerűt és biztosat.

(...) Szeretnék még kialkudni

magamnak valami szépet:

elviselnem bár lehetne

a gyötrő testiséget.

Fásulunk már, de a kopár

angyalhadak egyre késnek. (...)

A városháza harmadik emeletén sorakozó műtermek egyikének zajos összejövetelén üldögélt Krámer úr, kicsit hümmögve-dünnyögve, rövidlátó szemével a színésznőket méregette, fickándozó nevetésükre megrándult az orrlyukából kilógó szőr, válla fölött hátranézett a demizsonból bort töltő művészre, akit felesége a hatvanas éveket idéző szigorú-feketével kihúzott szemével komoran méregetett, és - Krámer úr - kicsit összerándult, ahogy a demizsonból kilöttyent a homoki bor, mert a művész rázendített, hogy: ,,Debrecennek van egy vize..." Mindenki jól érezte magát, a félig nyitva hagyott, folyosóra nyíló ajtóból barackpálinka illata sündörgött a műterembe, mert az éppen daloló művész felesége a gimnáziumból hazafelé menet betért férje műtermébe, aki egy tisztelőjétől barackpálinkát kapott, amit a múzeumból, a levéltárból és a szomszédos műtermekből odasereglettekkel igyekezett megsemmisíteni, hogy hazavigye a cekkereket. De mert a pálinka meggátolta az embert a bevásárlásban, a szigorú-feketétől erős szemű asszony felkapta az üveget, és a folyosón lévő keskeny ablakok egyikén ledobta a városháza udvarába. Annak illata, akárha fehér szirmú barackvirág, puhán szállingózott vissza az üvegcserepek közül. Emiatt aztán Krámer úr, aki a színházi előadásról érkezett a műterembe, már a folyosón kellemesen érezte magát, bár amikor megtudta az illat okát, kicsit összerázkódott az asszonyi gyalázattól. Hallgatagon üldögélt a sarokba helyezett fotelben, jól érezte magát a viháncoló színésznők látványától, de amikor felhangzott a ,,Debrecennek van egy vize...ö, odafordult a tőle nem messze tanyázó férfihoz, és megkérdezte tőle, miért van szakálla. Akárha sejtette volna a választ, bólintott: gondoltam, hogy nem azért, mert zsidó vagy. És fejével egy csupasz arcú figura felé bökött: minden máshová kerül. Akár a barackpálinka: a vérkeringés helyett az udvar kövére. No, de legalább egyet biztosan tudok: ettől az asszonytól nem kellene szőrszál - és fejével a szigorú-feketétől borult tekintetű nő felé bökött -, mert ő aztán nem kerülne máshová. Öreg volt már Krámer úr, hát örömét lelte abban, hogy odafigyeltek rá, így aztán a tekintélyes szakállra függesztve szemét, folytatta: megjegyezheted, amit mondok: minden, ami jó, máshová kerül. Akár a barackpálinka az udvar kövére, a folyó a föld alá. Régi tapasztalatom ez nekem, még Csantavéren jöttem rá, amikor az első szeretőm elhagyott. Arra kértem, engedné meg nekem, hogy a szeméremszőrzetéből kicsippentsek egy szálat, hadd szagolgassam, morzsolgassam hátralévő éveimben. Mert más asszony nem kell nekem, ezt azért hozzátettem. Megengedte. Valami történhetett akkor velem, mert csak olyan nőkbe tudtam beleszeretni, akik szeméremszőrzete láttán izgalomba jöttem, de nem az ösztöneimben, hanem valahol mélyebben: a gyűjtés izgalma kerített hatalmába. Nem tudom, hogy ezt érezhették-e meg bennem, de sorra elmentek, máshova, máshoz kerültek. Annyi biztos, hogy egyedülálló punciszőrgyűjteményem van: egyenes szálú fekete, kunkorodó szőke, selymes vörös. Nem akartam, hogy elmenjenek, de elfogadtam, belenyugodtam: ami jó, szépséget és fájdalmat ad, mindig máshová kerül.

Krámer úr, akárha oda nyúlna, kicsippentett egy szőrszálat az orrából, tán csiklandozta a gyorsuló levegővételben. De ettől az asszonytól, bökött a térde közt demizsont szorongató művész felesége felé, akkor se kellene, ha csokorba kötve nyújtaná át. Mert nem a szőrük miatt voltak jók a mindig máshová kerülő asszonyok, nem. Hanem azért, mert úgy csinálták, mint az angyalok. Akár a szeráfok.

( Fanszőr-fészkeket borzol a sötét. Duzzadnak

a herék munkában megkopott combjaink melegén.)

Szélcsendes napokon, amikor hatalmas testemre nem fröccsen víz a szökőkutakból és csobogókból, olyan, akárha kiseggelődött és könyéktájt pötyögőssé vált ruhámban ülnék a szöveg fölött, régmúlt időket és embereket idézve, akár egy régi, aranyszínű sárkány szárnyának pikkelyéből idehullott megfigyelő, nem viaskodom rosszízű gondolatokkal öregecske angyalokról, akik ellenében meg kellene védeni a nosztalgiává silányított halált, kérdéseket föltenni, hogy értelmessé dagadjon az élet, az a gyötrődés, amely más helyeken érthetetlen volna, akkor Krámer úrra gondolok, akiről úgy érzem, szeméremszőrzet-gyűjteményével éppen olyan emlékművet emelt a szeráfként szerető asszonyoknak, mint a gajsecok a föld alá került folyónak, nem érzem, hogy az elmúlt város iránt egyfolytában vágyakozó szövegíró szűk - rühes macska szőréhez hasonlatosan kopott bársony, likacsosan sárga rüsszös - ruhája volna rajtam, és ha nem volna ilyen hatalmas a testem, tán föl is tudnék repülni, sárga hajam úszna a szélben, olyan volnék, akár egy aranysárkány vagy tán, mint egy hatszárnyú angyal: szeráf.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.