EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2017. szeptember 23. | Tekla, Líviusz, Ila napjaAKTUÁLIS SZÁM:593983. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

idei első,

ZSIBVÁSÁR

című

számunk!

SZIVERI

Balázs Attila

SÍRVA FAKADUNK A DOLGOK ÁLLÁSÁN

érzem az égett zsírszagot kiirtanának
mint az írmagot és
madarak helyett 120 kg polyva száll
s alá —
lábszárainkon a visszér
mint az ár — — —
(ki ez ki folyton visszajár)
és mi ez mi folyton visszájára fordul bennünk
(...)
súlyosak az ünnep- s hétköznapok
hivatalból
a dolgok teste megáll
Haver, fülünk a földön hever.
(Sziveri János: Felröhögünk a dolgok állásán)

1999. november 1.

IDE-ÓDA A TÉMÁBAN ÚJ OLVASÓNAK MEG TERMÉSZETESEN SZ. J.-NEK (RETÚR), ÉBREN ÉS ÉBEREN

Régen olvastam ezt a B. A.-nak ébren és éberen szentelt költeményt. Most megint eljött az alkalom, s mindjárt itt egy idiotisztikus közhely a nyelvem hegyén. Mégpedig az, hogy milyen gyorsan repül az idő, vagy valami hasonló. Tudniillik a minap döbbentem rá, hogy már hány meg hány éve halott a szintén vajdasági születésű, onnan valamikor ugyancsak elköltözött, rövid életű, hányattatásai után most - egy kemény, testes feszület alatt - a Farkasréti temetőben nyugvó, egykor nyugtalan természetű költő barátom: Sziveri János. (Fakereszten fesztávolság: 1954-1990.)

Ott nyugszik rögök és virágok alatt a muzslai ember, a Bega-parti csibész, aki mindig olyan remekül, nagy ívben tudott fejjel menni a falnak, pedig sejtem, azért mégsem äcsak eztö akarta volna csinálni végig, egész életében. Legalábbis feltételezem, hogy nem örökké ezzel az ismétlődő mutatvánnyal rukkolt volna elő - esetleges hosszabbításban.

Akárhogy van is - van is, nincs is rájátszás -, meg kellett említenem ezt az önkéntelenül kínálkozó motívumot, mindjárt itt, emlékezésemnek a legelején, mert kiváló stílusérzékkel dolgozta ki a gyakorlatban Sziveri, le a kalappal előtte. Sokak számára épp eme rendkívülien makacs, halálszaltós szokása maradt igazából emlékezetes, kevésbé azok a szép szálkás betűkkel rótt, furcsa hangú, többnyire érdes-keserű, számtalan helyütt szokatlan rímelésű, vaskos, égett zsírszagú és mégis lírai sorok, amelyek a Kortárs Kiadó jóvoltából költöztek egy könyvbe 1994-ben, s ezentúl ott sorakoznak hiánytalanul és szaporíthatatlanul, amíg szét nem porlad a papír, amelyet mellesleg minőségesnek tapintok.

Jómagam - a későbbi kolléga, jó barát, sőt ezt is őszintén bevallom ziccerül, hogy: koma - a hetvenes évek derekán futottam össze ezzel a pannon fateknőt eleinte nagy hanggal döngetni igyekvő, fennhangon kántáló poétával a, nevezzük így, ahogy ő becézte: vajdasági Couleur lokálban, ahonnan súlyosan elvágyódni, de visszavágyódni is lehet, méghozzá nagyon intenzíven. Mert ilyen ez a Couleur lokál. Ugyebár? Ott fel is lehetett ugrani az asztalra, meg le is esni róla. Különös, nem? Csakhogy ez utóbbira akkoriban még nem gondoltunk, nem gondolt a mosztári repülős is megjárt Sziveri János, a ma már ezzel a teljes névvel nem létező, lassan-lassan legendája halványult vagy puszta legendának maradó Új Symposion folyóirat egykori sihedere, förtelmes-cseles gyermeke, későbbi főszerkesztője. A Sziveri. Janička Siveri.

Sziveri a maga módján egy kiemelkedő sympós nemzedéknek izgága, nagyokat poharazó, ugyanakkor nagyokat és éleseket vélő-mondó, élete végére a fény sebességével megbölcsült äifjú apukájaö volt, akinek utóbb kétharmad része nélkül korgott a gyomra. Rákrománc. Utolsó állomás Kelenföld. Vagyis az egyirányú farkasréti remíz. Legutóbbi ottjártamkor - meddig tudok még ki is jönni onnét? - volt egy olyan titokzatos érzésem, egyszer majd oldalt rügyet hajt az a kereszt. Sziveri János - mondták így is, hogy: Janó - neve alatt. Hogy mivé fog fejlődni, fogalmam sincs. Meggyőződésem azonban, hogy vigyázni kell rá, óvatlanul le ne horzsoljuk kemény válltöméseinkkel.

Ja, mit is mondott a poéta? Még a vállfák is virágoznak...

Mindegy, mit mondott a poéta(?). Tippelem: egyszer majd ágacskák sarjadnak a keresztből, hajladozni fognak a szélben, és konokul ezt fogják susogni, Sziveri János szellemében: TRAJÁNUSZ CSÁSZÁRNAK SZAMÁRFÜLE VAN. És akkor még él majd az a történet, amely - minden orvosi magyarázaton túl, enigmatikus módon - az érzékeny költő halálához vezetett, ha nem is direktbe okozta azt.

Mert hol volt, hol nem volt, a volt Jugoszláviában volt, mégpedig a 80-as évek elején, még valódi háború nélkül, tudomány se tudja, egy sorrendbeli második Új Symposion-affér. A téma lerágott csont, akárcsak a Mozgó Világ esete, de mivel?Sziveri János életében ez a Symposion-história akkora megrázkódtatást jelentett - tudniillik költőnket ennek eredményeképp menesztették az általa?kormányzott folyóirat éléről egész csapatával együtt -, ezért hát nem tudom teljes mértékben megkerülni eme kínossá vált, ma már szomorúnak tekinthető ügyet.

Történt márpedig az, hogy a Vajdaság akkori, egészséges autonómiát "félreértő" helytartó politikusai irányvonaluktól túl eltérőnek ítélték meg a fiatal, duhaj és szabad szájú symposionistákat, ennélfogva az általuk ismert és célszerűnek tartott hatalmi eszközökkel - némi Patyomkin-kulisszás rendezgetés, konstruált per, végeredményben ügyefogyott, gyatrán ésszerű meg rossz ízlésű huzavona után - egyszerűen feloszlatták, kiebrudalták a szerkesztőséget, és másikat neveztek ki a helyébe. Régi sztori, új embereket akkor még lehetett fogni, voltak, csakhogy a szélnek eresztettek ezt semmiképp sem tudták megemészteni. Legkevésbé tudta ezen túltenni magát a legkitartóbban üldözött, feleségével - elmosolyodom, de nomen est omen: - Utasi Erzsébettel az újvidéki Telepről Temerinbe, Temerinből Szabadkára, majd onnan Budapestre költöző, lassan nagybeteg Sziveri János, aki aztán úgy nyilatkozott tömören az Alföld folyóirat munkatársának, Keresztury Tibornak A forrásvizek barbárságacímmel, hogy hát igen, nem valami apácazárda az a Vajdaság. Nos, az apácazárdáról is tudni vélünk ezt-azt, de ez nem ront a megkérdezett Sziveri metaforáján.

A nagy negatív élmény természetesen sok versben megfogalmazódott, így például a töredékesen mottóul idézettben is, amelynek kissé vaskosan csattanó vége van: fül a porban, segglogika. A kesernyésen felröhögő költői mű az 1987-ben az Újvidéki Íróközösség pártfogásában kiadott Dia-dalok c. kötetből származik, és ideillesztem a maradékát: <>

(...) halad a -henger a gőz a gáz

és a gaz

semmi sem igaz?

semmi sem igazabb! - leegyszerűsödünk

mint az öreg Kassák

s hol kezünk összeér gyülemlik majd

tökeink tájt figyelmesen egy teljesen új

nemzedék -

lebeg bölcsen a ránkszabott rongy a dróton

túl kifent föntről a lent

történelmi és jelenkori intelem

az "alom"

segít-e rajtunk e mitikus nyugalom -

(ki ez ki folyton visszajár)

az embergyár beindult

gyülemlik a nyál előttem talapzat

rajta sok furcsa alakzat

én meg

pontosan itt vagyok

súlyosodnak a hol- és a tegnapok -

fölébreszthetjük most már végre a Világot is

merthogy

kiismertük a segg logikáját

megtudtuk mit jelent vízben fingani.

Önök hát az Ex Symposion folyóirat Sziveri-számát tartják kezükben, olvassák, amelyben megemlítettem az 1983-as jugoszláviai Symposion-affért. Kimerítően foglalkozni vele ma már talán tényleg olyan, mint régi becsinált levest felmelegíteni, átkozottan és konokul, újra meg újra "zugpolitizálni", de mivel - mint az már megállapítást nyert - a Sziveri-életmű, illetve egy nemzedéki, netán "annál is szélesebb" krach szempontjából ezt lehetetlen megkerülni, bocsáttassék meg, hogy pár mondat erejéig felhoztam. Az ügy bő dokumentációja - itt képtelenek vagyunk közzétenni - a Csorba Béla-Vékás János összeállította A kultúrtanti visszavág című kiadványban található meg kimerítően, illusztrisan. Megjelent Újvidéken, 1994-ben. Sajnos, csak sok szerencsét tudok kívánni az érdeklődőknek, hozzáfűzve lezárásképp, hogy az emlegetett, balszerencsés Symposion-nemzedék sorsának legnagyobb történelmi paradoxona valójában abban az ünnepélyes eseményben csúcsosodott ki, melynek során a Vajdaság autonómiájának egyértelmű végét jelentő Milořeviĺ-rendszer oldalszele, még inkább uszálya rehabilitálta őket a nyolcvanas évek vége felé, hangsúlyozva többek között alapvető nacionalizmusellenességüket.

- Az élet megy tovább - idézte volt Sziveri János a muzslai kapust, Drunya Bandi bácsit, akinek a lába között ment be a lyukaskötény-labda.

Kérdem én, évekkel később, Jancsi szavaival:

- Mi az, mi folyton visszajár? És visszájára fordul.

Bennünk, bennetek, bennük. Vagy fordítva.

Eh. Visszakanyarodom Jánoshoz, mint az infúzió csöve.

Sziveri János számára aztán már nem sok év maradt hátra. Közben mit csinálhatott az úgymond politikailag éretlen, a Párt irányvonalát meghazudtoló, kétes eszmeiségű, ellenzéki ízű és szagú, anarcholiberalista és újbalos gondolatokat beszivárogtató, szorongatott és szorongó költő? Közben is, utána is: csak nyelt. Ette magát. Emésztette, enyésztette. Költött, költözött. Befeküdt a kórházba, majd megint költözött. Öltözött. Elment. Máshová. Ide-óda. Néha netán csodában is bízva... Pilinszkyt és József Attilát emlegette leggyakrabban, s ennyit mondott: ő egy magyar költő - megkülönböztető hangsúly nélkül ez utóbbi két szó bármelyikén. Később írt egy majdnem perverzül szerelmes Rákrománcot is, érintettem, amelyben felkiáltott, hogy szerveim, számítok rátok!, de ez sajnos olyan hiú ábránd, mint egy súlyosan megbomlott rendszerre számítani. Bábeli zűrben, amikor a Dunamedencecsont értünk sajog, de kinek fontos?

Mondta így is: magam helyén, ha eltűnök tán, alig picinyke űrt hagyok.

Ezt is mondta.

Miután végérvényesen eltűnt Újvidékről (is), egy hangfelvétel maradt utána. Sziveri János utolsó újvidéki fellépését - akkori rádiós szerepben és minősítésben - jómagam rögzítettem egy Sony típusú kismagnóra. A felvétel a Katolikus portán, az Ifjúsági Tribünön készült. Tavasz lehetett vagy kora nyár, messzebb még álltak, íveltek a hidak, fecskék visongtak, csiviteltek és csepegtettek az eresznél, az ablak alatti téren gyermekek játszadoztak - pontosan az Új Symposion egykori szerkesztőségének az ablaka alatt -, különféle gépek berregtek fel, és néha megkondult a nagyharang.

Már akiért. Ő tudja.

A magnó a Bábel közepén mondott csütörtököt. A japán csoda. Azóta ezt a csonka kazettát hallgatom. És bár "nőne fel a tökeink tájt" egy újabb nemzedék. De hol vagyunk mi, és hol a...

Emlékszem.

Emlékszem, hogy egyszer, most már tehát rég, gyalogtúrán, két kocsma között - mert hajjaj, minden keserűség ellenére szép időket éltünk akkor, s még meg se haltunk - költészetről beszélgettem Sziveri Jánossal. Viszonylag ritkán esett meg ez. (Lehet, éppen focizni mentünk.) Ha irodalomról volt szó közöttünk, inkább ő faggatott a próza felől, és ilyeneket mondott: kínjában megeszi a micisapkáját, mert én olyan sok hosszú mondatot tudok írni. Ő is ezt szeretné. Meg hát a történetek... Neki nincs egy története sem.

Be kell vallanom, kevés emberrel találkoztam életemben, akinek annyi érdekes története lett volna, mint neki. Sajátos előadásmódjáról nem is szólva. De hát nem tudta vagy nem is akarta azokat megírni, drámáit leszámítva (na, azok sem éppen történetek). Kőkemény bánáti fejével nagyot dobbantva, a líra magaslatait vette célba: szürrealisztikusan, realisztikusan, romantikusan, ironikusan, naturalisztikusan - és még hogyan. Helyenként kvázi faragatlanul, többnyire remekül csiszoltan. Trehányul és roppant fegyelmezetten egy időben. Legjobb műveiben egyszerűen és nagyszerűen. Erőteljes sodrásban, miként a felgyorsult élet száguld a halál felé. Miként a szilárd egyéniség - visszaszorítani igyekezett nyomorával?- előbb iszonyatosan káromkodik az elmúlás kapujában, köp és szitkozódik, utána lassan belesimul - újonnan kibomló régi látomásokkal - a fellebbezhetetlen eltűnésbe. A földöntúli, "csillagvizsgáló" bábeli nyelvzavarba.

Lengő lófejek.

A csillagok.

(Keresztkép.)

És nagyon szépen sütött a Forró Csillag, amikor aznap. Amikor aznap - anno fene tudja, a mi Új Symposionunk Újvidéken még létezett, lélegzett, bár az elvtársak már elkezdték kiráncigálni alólunk a lyukas szőnyeget - Sziveri János a bal fülembe kapaszkodott a telepi Cirill és Metód utcában. Azt hittem, menten letépi. Talán meg is történt. Szinte sikerült is félig. Sziveri János ezt súgta visszafogottnak aligha nevezhető hangon a fejem védtelen lyukába:

- Költő akarok lenni, csak! Nagy költő, most. Nem érdekel, mi lesz a halálom után.

- Öregem, legfeljebb irodalmi díj lesz belőled - akartam bosszúból mondani, de ma sem tudom pontosan, mondtam-e.

Elmosta az idő, elmosta a józanodás.

Jancsi visszaadta a fülem.

Elment aztán a bánatba a Bánát, az egész Vajdaság meg a többi - egész.

Lehet-e a Farkasréten futballozni?

Tény, hogy a sok látványos vagy látványtalan kényszerítő passz, idomtalan felhőfejes és biciklicsel tapasztalatában Sziveri János végül tömören így összegzett: magyar költő vagyok. Ebbe a tömör kijelentésbe szorított mindent. Ugyanakkor örült, ha egyéb nyelvekre fordítják. (Fordították.) Sziveri János - egészen tisztességesen - szerette tudni, hogy sokat ér. Úgy, ahogy van, és ehhez nem fűzött semmit, csak a maga maximumát.

Mi szél hozta, mi szél vitte el?

Gyakran azon gondolkodom, mi lett volna. Mi lenne, ha Sziveri János most is itt akadékoskodna közöttünk.

Egy rendkívül nehéz emberrel több.

És a történelem? A háború, a háborúk meg minden?

Nem. Sziveri János nem oldotta volna meg, a maga eszével sem. Posztumusz behívójával, mert megkapta - mint sajátos elismerést - a halála után, elszórakozhatna, abszurd humorérzékének engedve. Töméntelen kérdés akkor is megválaszolatlan maradna, én mégis nagyon kíváncsi lennék Sziveri János okfejtéseire. <>

Van itt valami fal, komám, amit nem tudunk áttörni. Süket vagy? Vagy én vagyok az. <>

Mostanában a Szelídítés-szöveget olvasom újra és újra. Azt hiszem, kezdem végképp megérteni a Repülő emberke históriáját.

Hallottad-e, mellesleg, odaát, Jancsi, hogy ideát megtalálták Saint-Exupéry ezüst karkötőjét? A tengerből halászták ki véletlenül.

Hihetetlen.

Amúgy, hogy sírva ne fakadjunk.

120 kilogrammnál is több (égő) polyva száll.

De ennél kurvább a csend.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.