EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2019. október 18. | Lukács, Jusztusz napjaAKTUÁLIS SZÁM:813083. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Ma háború van, holnap béke

című

számunk!

15. évfolyam 165. szám

Miroslav Krleža

Részletek a dialektikus antibarbarusból (1939)

1979. január 2.

Az egész élet valamiféle térben és valamiféle időben játszódik le, így a mi iro­dalmi vitáinknak is sajátos háttere van, amit nem szabad egy pillanatra sem szem elől tévesztenünk. Ennek a dekoratív gobelinnek, amely előtt irodalmi polémiáink e dialektikus színjátéka lebonyolódik (megtisztelő feladat hasonlókép­pen dialektikusan értelmeznem őket e Pečat-féle dekoratív pannó kereteiben), a szerepe csupán annyi, hogy az utánunk következők is megállapíthassák egyszer: már a Danas című folyóiratban (öt évvel ezelőtt) a Djuro Tiljakról írt szonettválto­zatban rámutattam arra, hogy az a fenekedés körülöttünk beteges jelenség volt és saját fegyvertársaink ama kannibalisztikus bekebelezéséből csak az a bizo­nyos harmadik irodalmi tényező húzhat hasznot, amelyik arra készül, hogy kitörő örömmel és emberevői elégedettséggel mindannyiunkat fölfaljon...

Ha meg akarjuk határozni a céltudatos, azaz tudatos, tehát elkötelezett alkotás célját, akkor először is azt kell meghatároznunk, mi az írás célja általában véve, mi lehet a célja a művészi alkotásnak mint olyannak. Előre bocsátom, mielőtt megkísérelném nagyjából megokolni, hogy személy szerint én előttem a művészi alkotásnak mint olyannak a célja nem egészen világos, és erről nem tudnék egyetlenegy sokkal logikusabb, sokkal őszintébb mondatot mondani, mint ame­lyekben Goya, George Gross, Petar Dobrović, Ljuba Babić, Krsto Hegedušić és általában az impresszionisták festészetéről, a hazai, a francia, német és orosz líráról (Proust, Rilke, George, Ljuba Wiesner, Kranjčević, Karl Kraus, Ady) vagy Strindbergről, Tolsztojról, Anatole France-ről, Kleistről és az ő Kohlhaas Mihályáról, Lunacsarszkijról írtam, logikusabbat és őszintébbet, mint mindaz, amit a művészi alkotás elkötelezettségének kérdéséről mondtam az utóbbi évek során, s különösen a Hegedušić Drávamenti motívumainak Előszavában; előre bocsá­tom tehát azt az egyetlen megjegyzést, hogy a művészet célját meghatározni nem kisebb feladat annál, amellyel kezdettől fogva minden ember szembetalálja magát: miért élünk, miért akarunk élni, hol vagyunk és hová is tűnünk el összes gondjainkkal és bajainkkal, szomorú és vidám szépségeinkkel és halálfélelmünk­kel együtt?

Ezekkel a mi dialektikus urainkkal fölöttébb kényes dolog egyenesen beszélni, mert noha fölvágták a nyelvüket, ők maguk valójában érzékenyebbek a múlt századi szimbolizmus és szecesszió régi divatú lírai szobáinak vén lírai hölgyei­nél is. Ha hallgat az ember, ezek a szentimentális vénlányok azt mondják: ó, remek, beismeri ostobaságát, most pedig, mikor beszélni kezdek és sort sorra véve, megmagyarázom, hol és hogyan hazudoznak, fejükre olvasom a csalásai­kat, fényt derítek az áskálódásukra és a Pečatban közöltek elferdítésére; most lármát fognak csapni, mint akinek a háza ég. Beléjük bújt az ördög, szurkálódni kezdtek, mint aki vesztét érzi. S most hogy közéjük csapunk, miután hiába beszéltünk éveken át, általános lesz a szörnyűlködés. Engem azonban e perctől kezdve nem túlságosan érdekel annak mérlegelése, hogyan fognak reagálni szavaimra ezek az urak, mert a dialektika elvének védelmében emelek nyilváno­san szót, a dialektika elvét védem a mi valós irodalmi tennivalóink kereteiben és mostantól fogva nem teketóriázom! Mostantól fogva a szociális elkötelezettség mértóságát védem a dilettánsoktól és nem tágítok mindaddig, amíg véget nem vetek a fogalmak, a lelkiismeret és az irodalmi körülmények körüli zűrzavarnak a mi baloldali, vonzó és haladó irodalmunk dialektikus ágában, melyet önhatalmú prókátorai oly fegyelmezetten óvnak a szépségtől, a világos elvektől és a hala­dástól, ugyanazon princípiumok nevében, amelyeket megcsúfolnak...

A szépséget lehet dialektikusan értelmezni szabad választás vagy feltett szándék szerint, divatból vagy előírásosan, egyvalami azonban napnál világosabb mind­azok számára, akik ezeket a dolgokat nem vulgárisan és nem sematikusan fogják fel, mindazok számára tehát, akik erről gondolkodnak: a szépség egyrész­ről társadalmi meghatározottságú fogalom, másrészről az élet intenzitása, mely objektív anyagi léttel bír (tekintet nélkül a társadalmi berendezések történelmi változatosságára a fáraóktól az ABC-ig), mint ahogyan az anyag is objektíve létezik, tekintet nélkül a carigrádi ikonoklasztákra, Ognjen Pricára, vagy az ABC-re. Ezeket az objektív-anyagi jelenségeket a szubjektív, azaz személyes inspirá­ciók sodrásában átélni – ez a művészi alkotómunka témája függetlenül magától a tendencia minéműségétől, aminek itt másodlagos fontossága van. Az elemek, csillagok, belek, nemek, óceánok és folyók, lángok és távolságok, állatok, vulká­nok, a zsigerek és a vér testi törvényei mind-mind objektív anyagi adatok, ame­lyek alapján ezeket a – közönségesen mondva – nyersanyagokat a művészi szubjektum a maga művészileg alakított szubjektív élményvilágának termékévé dolgozza át, amit aztán tervszerűen bizonyos társadalmi tényezők szolgálatába állít (ha egy ilyen alkotó tervszerűen és céltudatosan, tehát elkötelezetten alkot). E társadalmi tényezők – hűbérurak, egyházi mágnások, mecénások, polgári parvenük, állami szervezetek, céhek, szindikátusok stb. – társadalmi szerepüktől függetlenül munkaadóként lépnek fel az alkotóművésszel szemben; tekintet nél­kül arra, hogy egy művész a pápa vagy Chamberlain részére fest, „művészként” csak akkor alkot a Pápa, az Impérium, az Amerikai Egyesült Államok vagy Itália számára, ha alkotómunkája valóban művészi értéket hoz létre. Dante nem azért Dante, mert tomista volt, és Leonardo sem azért Leonardo, mert a francia királyok megrendelésére dolgozott...

Ma, amikor a legkülönfélébb gondolkodók közül olyan sokan hirdetik körülöt­tünk, hogy az egyedüli, a leghelyesebb világnézet a halál: amikor elhitetik a néppel, hogy ágyban és szalmazsákon halni meg filiszteri és emberhez méltatlan vég; amikor a patetikus fegyvercsörgést magasztalják, s a dicsőség mezején való elhullást állítják példaképül minden nemzedék elé – ma rendkívül tanulságos di­alektikus tevékenységet fejthetnénk ki az események történelmi alakulását nem absztrakt, a valóságtól minden ízében elszigetelt frázisok segítségével, hanem a, tények vizsgálata, a történelmi fejlemények törvényszerű mozgása alapján ma­gyarázva, ha tehát e folyamatokat evilági, politikai és gazdasági okaira vezetnénk vissza. Irodalmi dialektikusaink, poétáink, poetesszeink, novellistáink, verslibristáink, kritikusaink, esszéíróink, ideológusaink, jelentéktelen és szószátyár dilet­tánsaink és firkászaink eme seregétől azt kérdem a politikai dialektika nevében (amit publicisztikánkban 1917 óta, tehát több mint huszonkét éve képviselek nyil­vánosan, teljes polgári nevemmel): kérdem tehát, mért nem foglalkoznak civilizá­ciónk állati nyomorúságának valós kérdéseivel, oly módon, ahogy azt én magam évek óta módszeresen és aktívan cselekszem, miközben ők ugyanilyen módsze­resen kiiktatják őket; publicisztikai hozzáállással, politikai-esszéisztikus hozzáál­lással, ahogy ez az egész dialektikus világon szokás ... Minek gyötrik az olvasóközönséget a saját kezdetleges szépirodalmi irkafirkáikkal, ha nem akarnak iga­zán a belek, a nemiség, a kórok kérdéseivel törődni, azokkal a kérdésekkel, amelyek egész emberi társadalmakat és társadalmi rendszereket felőrlő végze­tes ellentmondások szövevényébe vannak bogozódva. Megkérdezem az extrém ideológus urakat, akiket annyira felháborítanak Mimo Dedinac versei, mint azt a – nevéhez híven – zaklatottan mekegő Jaracot, miért nem foglalkoznak a mai európai aréna véres valóságával ahelyett, hogy az legyen a legfőbb gondjuk, ami például a Tuna Ramljak nevű íróféléé: sikerül-e kiebrudalnia Svečnjakot az Izrazból, mert az a szerencsétlen flótás azt merészelte leírni, hogy az én szépprózám útmutató lehet... (...)

Fölteszem a kérdést, eme baráti jóakarómnak és lojális tanácsadómnak, Ognjen Pricának és összes hírvivőinek, nem gondolják-e, hogy nálunk a jelen pillanatban legalább ezer olyan politikai, gazdasági kérdés van, amelyek eredetükben, tehát dialektikus meghatározottságuk szerint összehasonlíthatatlanul fontosabbak an­nál a korszakalkotó problémánál, hogy Marko Ristić pártolja-e a szürrealizmust, vagy pedig ellenzi, hiszen Prica bizonyságát adta annak, – sajnos otrombán, a szarvashiba evidenciájával –, hogy valóban halvány fogalma sincs nemcsak ar­ról, mi a szürrealizmus, hanem arról is, mi a dialektika – ez pedig annál is lesújtóbb!

Az elkötelezett művészi alkotómunka alapjául a dialektikus materialista módszert fogadtuk el, mert egyedüli eszményünk épp az a törekvés, hogy minden szellemi eszközünkkel azokat a felismeréseket, azokat a meggyőződéseket támogassuk, hirdessük, terjesszük, amelyek véleményünk szerint és tapasztalataink alapján a bennünk, körülöttünk és alattunk mutatkozó tények valódi állapotát fejezik ki. Ezen a mi hármas elnevezésű dialektikus területünkön a ljubljanai Tromostovje felhőkarcolótól a Corsón és a Kazališna Kavanán keresztül a belgrádi egyetemig és Milanović-Riunionáig elég sok közéleti személy működik ennek a dialektikus módszernek a vonzáskörében, ennek az országnak sok állampolgára tehát, akik saját nevükkel jelzett nyomtatványokkal lépnek a nyilvánosság elé, s elmondják amit szükségesnek vélnek elmondani, mert ez azt a gondolatot szolgálja, aminek igazságáról mindannyian meg vagyunk győződve. A tehetetlen és kevésbé te­hetetlen egyének e meglehetősen hangos tömegében én (személy szerint) azok közé az álmodozók közé tartozom, akik kikezdtek különféle apró-cseprő hazug­ságokat és hamisításokat az ún. világszemléleteket illetően, s néhány valamivel nagyobbat is, de amikor a maguk egészen kicsiny, jelentéktelen, oktalan, már-már az egérével egyenlő látóhatára kereteiben valóban átrágták magukat a saját igazságaikhoz, s amikor megbizonyosodtak afelől, hogy olyan útirányok is van­nak, amelyek ezekből a mi hamleti csigaházainkból a fortinbrasi zászlók alá vezetnek, akkor az ilyenfajta romantikus lelkeknek, úgy tűnik, nincs rá semmi okuk, hogy elhagyják a maguk kicsinyke, de sajátjukként kivívott igazságaikat, hiszen egész életükben rágcsáltak, rágcsáltak és kaparásztak, hogy az emberi butaság vastag üledékén át kijuthassanak a felszínre, ahol nem érezni többé a sírkamra nedves kipárolgását, sem a középkori előítéletek és hazugságok dohos levegő­jét, s ahol fejünk fölött a (Prica számára oly nevetséges) csillagok ragyognak...

Ennek az Antibarbarusnak (többek között) az is célja, hogy egy napon a belgrádi egyetemen is felolvastassék, és ugyanazok a fiatalok, akiknek ez év júniusában Niko Bartulović írásai által felbátorítva ki kellett volna fütyülniük engem, mint mo­rális és politikai hullát, csak mert a Pečatban helyet „merészeltem” adni Marko Ristić megjegyzésének, hogy aki Franco bombázójába ülteti Don Quijotét az nem értette meg Cervantest; hogy ugyanazok a fiatalok felfogják, semmilyen irodalom, így a dialektikus materialista (azaz: a szociálisan elkötelezett) sem veszít semmit azzal, ha kirostáljuk belőle a tehetségtelenséget és az elnagyolt, elkorcsosult kezdetlegességet, mindannak a szembeötlő karikatúráját, aminek egy „haladó és helyes” irodalmat kellene képviselnie... Kiigazítani irodalmunk eme dialektikus­nak kikiáltott torzképét, európaivá tenni amit európaiatlanná tettek, dialektikussá amit dogmatikussá és antidialektikussá tettek, a helyes, őszinte és meggyőző, te­hát megélt szó átütő erejével tölteni fel az absztrakciókat és frázisokat, leszögez­ni az igazságot és elutasítani a hazugságot és az álértékeket, megszabadítani az irodalmi kifejezést az ostobák és a tehetségtelen kontárok önkényuralmától – ez a célja ennek az Antibarbarusnak, amely mindaddig folytatódni fog, míg dialektikusan meg nem semmisíti mindannak a negációját, ami nálunk az irodalmi dia­lektika negációját képviseli. S a dialektika barbár negációját tagadni nem a dia­lektika tagadása, hanem a dialektika barbár negációjának negációja.

Nem a politikáról van szó ebben a Pečat körül kirobbant vitában, hanem az iro­dalomról, s nem a mi jobboldali politikai elhajlásunkról, hanem a szociális elköte­lezettség tézisének rossz, dialektikus, ötlettelen és szajkózó alkalmazásáról bal­oldali irodalmunkban, ahol ez a fordulat nagyon erőtlenül és ásításra késztetően ad jelt magáról, s amelyben néhány esztelen frázisoktól kótyagos széltoló úgy hi­szi, irodalmi kezdetlegességünk minden szárnypróbálgatója beültethető az iroda­lomba, akár a verebek egy fa koronájába, hogy aztán ott zsinatozzanak nagy ide­ológusuk és karmesterük, R. Zogović vezényletével. A zsarolókkal, rágalmazók­kal és politikai provokátorokkal, akik a dialektika örve alatt csak azért űzik ezt a sötét mesterkedést, hogy ezzel a maguk irodalmi tehetetlenségét elkendőzzék, az efféle egészségtelen jelenségekkel végleg és visszavonhatatlanul le kell szá­molni. S hogy ez előbb-utóbb be fog következni, azért ennek az Antibarbarusnak a szerzője aláírásával kezeskedik.

Bognár Antal fordítása


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.