EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2019. október 18. | Lukács, Jusztusz napjaAKTUÁLIS SZÁM:813077. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Ma háború van, holnap béke

című

számunk!

15. évfolyam 165. szám

Fekete József

Örökké tartó pillanatok

Virginia Woolf: Hullámok. Európa, Budapest, 1978.

1979. január 2.

1.

Életünk nagy részét efemer dolgok determinálják, tiszavirág életű, röpke pillanatok hatják át, pillanatok, melyekre nem is ügyelünk a megtörténések sorozatában, melyek a világ felszínét horzsolják csak, azonban bélyegüket örökké magunkon vagy magunkban vi­seljük. Az életet, az idő folytonosságát csupán a pillanat tudja széttördelni, megszakítani a maga konkrétságával, a maga reali­tásával. A pillanat az események sorában mindig egy, és csakis egy valós dolgot foglalhat magába, ami azt a pillanatot véglege­sen meghatározza – valaki számára. Ugyanannak a pillanatnak valaki más teljesen eltérő meghatározó jegyeit fedezheti fel. A pillanat átélése, interpretálása tehát teljesen szubjektív – mond­hatjuk végső soron –, amíg az idő objektív konkrétum. Tehát szubjektív pillanatokból nem építhetünk fel egy objektíven létező időt, a pillanat nem lehet az idő mértékegysége, azonban pilla­natok sorával bemutathatjuk az időt.

2.

Virginia Woolf először 1931-ben megjelent regényének, a Hullá­moknak egyben eszköze, témája és módszere a szubjektivizált pillanat-interpretáció és az objektív idő szembeállítása. Szinte kísérlet ez a regény, olyan kísérlet, mintha valaki a széttöredezett anyagot megkísérelné a szilánkos végénél összeilleszteni. A montázsoláshoz és a kollázshoz hasonló technika ez, de tulaj­donképpen egyik sem, hanem egy olyan eljárás, ami fonákjára fordítja az olvasó szerepét az író-műalkotás-befogadó kapcsolat­ban. A hagyományos regény egy lezárt szintetikus anyagot nyúj­tott az olvasónak, aki aztán kedvére boncolgathatta, rendszerez­hette azt, a Hullámok azonban már magában tartalmazza ezt a rendszerezést, magát az analízist. Az olvasónak itt szintetizálnia kellene, felépíteni a kerettörténetet, az eseményt. Persze – ha lenne. A Hullámokban történetnek, formának nyoma sincs, egy regény, melynek se kerete, se fókusza. Nem különb a helyzet az alakokkal sem. Az aprólékosan, már-már túlzott gonddal megfor­mált figurák mind háttér nélküli, ködösen mozgó, üres fantomok. A regény maga egy óriási metafora, azonban a rengeteg „mint”, „mint” és „mint” mögül sohasem kerül elő semmi, amire az egész regény olvasása alatt várunk. Sohasem tudjuk meg, hogy mi rejlik a dolgok hasonlósága alján.

3.

Tulajdonképpen egy, az olvashatatlanság határán egyensúlyozó műalkotással állunk szemben. Ezt eredményezi a fókusz és a keret hiánya, az, hogy az eseményeket felváltják a lelki élet hul­lámai. Virginia Woolf abból a szemléletből indul ki, hogy a sze­mélyiség a benyomások tömegéből összeálló egység. Ezeknek a benyomásoknak mindig kétféle irányuk van: benyomások, me­lyek az individuumot érik, és benyomások, melyeket az individu­um kelt más individuumokban. S végső soron a személyiség az őt érő, és az őáltala keltett benyomások összességéből áll össze. Ennek bizonyításaképpen a szerző hat ember egymásközti vi­szonyát boncolja, akik fizikailag és szellemileg nagyon különbö­zőek, egy azonban közös bennük: imádják a pillanatok ízét. Való­színűleg barátságuk alapja is ez, mert csupán az efemerség tudja megragadni őket – így cselekmény tulajdonképpen nem is kerül­het a műbe.

A hat különböző aspektus, a személyiségek lenyűgöző bolyon­gása, a rögzítetlenség lassan elvezet bennünket a hat fiatal em­bertől. Hajlamosak vagyunk oly mértékben elvonatkoztatni, hogy föltárul előttünk az alkotás mágiája, s végső soron a megismerés folyamata. Ez már nem az egyéni megismerésváltozatok egymás mellé sorakoztatása, vagy a férfi és a nő különféle típusainak bemutatása, hanem egy egyetemes megismerésfolyamat bon­colása.

4.

Amiként a polifónikus zene is csak a vájtfülűek számára élvez­hető teljes egészében, úgy a polifónikus írás is nagyobb intenzi­tású szellemi erőfeszítést igényel. A kitűnően megkomponált mű is könnyen heterofóniába fulladhat, ahol ugyanazt a dallamot halljuk, csak más-más hangnemben. A Virginia Woolf-regény ügyesen megkerüli a buktatókat, azzal, hogy megadja a mon­datok számára azt a végső fagyasztást, aminek útján a mondatok önálló létezést nyernek – éppúgy, mint a dolgok, melyek egy pil­lanat alatt történnek, és örökké tartanak. És ehhez nincs szüksé­ge arra, hogy a prózát költészetté korbácsolja.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.