EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2019. október 18. | Lukács, Jusztusz napjaAKTUÁLIS SZÁM:813081. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Ma háború van, holnap béke

című

számunk!

15. évfolyam 165. szám

Kardelj Edvard

Önigazgatás a kultúrában

1979. január 2.

Folyóiratszámaink nyomdai feltorlódása folytán e számunk még nem került nyom­dába, amikor elhunyt Edvard Kardelj, a JSZSZK Elnökségének és a JKSZ KB El­nökségének tagja, akinek életműve be­épült önigazgatású szocialista társadal­munk alapjaiba.

E számunkban a teatrológusok és színikritikusok újvidéki nemzetközi tanács­kozásán, 1973. április 25-én elhangzott beszédének közlésével tisztelgünk Ed­vard Kardelj emléke előtt.

Hölgyeim és uraim, elvtársnők és elvtársak!

Engedjék meg, hogy szocialista társadalmi közös­ségünk és a magam nevében szívélyesen üdvözöl­jem önöket a színházi dolgozók, szerzők és kriti­kusok e rangos nemzetközi találkozóján, külföldi vendégeinknek kellemes tartózkodást kívánjak or­szágunkban, valamennyi részvevőnek pedig sok sikert a kultúrára, külön pedig a színházra, annak tár­sadalmi szerepére és funkciójára vonatkozó, a mai ember művelődési életének egészét érintő kérdések megválaszolásában.

Egyszersmind kérem önöket, hogy szavaimat ne te­kintsék csupán a külföldi vendégeknek szóló jókívánságoknak, hanem mint társadalmunk élénk ér­deklődésének kifejezőit azon témák iránt, amelyeket e tanácskozás napirendjére tűzött. A jelen pillanat­ban ugyanis ezek a témák nemcsak e találkozó részvevőinek szakmai érdeklődése szempontjából jelentősek, hanem társadalmunk mostani erőfeszítéseinek szempontjából is, hogy a kulturális alkotó­munka szférájának egészét – amennyire csak lehet­séges – bekapcsoljuk társadalmunk önigazgatási alapú átformálásába, amely már több mint két évti­zede erőfeszítéseink középpontjában áll.

Természetesen én nem vagyok hivatott arra, hogy a napirenden szereplő kérdések szakmai vonatkozá­sairól beszéljek. E kérdések közül azonban néhány­nak társadalmi-politikai, sőt mondhatnám, társada­lomtörténeti összefüggései is vannak, és nemcsak a színház és a művelődés társadalmi helyzete szem­pontjából jelentősek, hanem a társadalom tagjainak és kultúrájának viszonya tekintetében is. Ez pedig különösen a következő témára vonatkozik: A szín­ház és az önigazgatás. Ez a téma számunkra egy átfogóbb kérdéskörnek a része, annak ugyanis, hogy milyen helyzetben van a művelődés egy ön­igazgatású szocialista társadalomban, amilyennek a mi társadalmunknak is lennie kell.

Mi ezen a téren mindenképpen elértünk bizonyos kezdeti eredményeket. Távol vagyunk azonban attól, hogy elégedettek legyünk, még abban a viszony­lagos értelemben is, amennyire egy társadalom egy­általán elégedett lehet önmagával. Amit azonban elértünk, bátorítást nyújt számunkra, hogy a műve­lődés területén tovább folytassuk az önigazgatású szocialista társadalom koncepciójával meghatáro­zott utunkat.

Abból kiindulva ugyanis, hogy a kultúra bonyolult kölcsönös összefüggésben van az egészében vett társadalmi munkával és alkotással, azon fáradoz­tunk és fáradozunk, hogy a kultúra átfogóan és cselekvő módon kapcsolódjon be a dolgozó ember és az alkotó szervezett, demokratikus és felelős ön- igazgatási társadalmi rendszerébe, szem előtt tart­va ezenközben minden egyes ember azonos jogait és felelősségét a közös, illetve társadalmi termelőeszközök, a munka és az alkotás iránt. Ebben a fo­lyamatban az anyagi termelés és az egészében vett önigazgatási és társadalmi gyakorlat közvetlenül és szervesen kapcsolódik össze a kulturális alkotóte­vékenységgel, biztosítva számára egyszersmind az anyagi alapot is. Úgy véltük és véljük, hogy az ilyen közvetlen önigazgatási összekapcsolódás már azért is fontos, mert a kulturális szféra a múltban mindig többszörös kapoccsal fűződött éppen a társadalom hatalmon levő struktúráihoz – az államrendszerhez – és ezért bizonyos értelemben az állam „gyámkodott” felette. A kultúrára, a művelődési intézmények pénzelésére szánt eszközöket költségvetés útján te­remtették elő, majd az állam akarata szerint osztot­ták el. Ennek elkerülhetetlen következménye az volt, hogy a kulturális alkotómunka kisebb vagy nagyobb mértékben az állam akaratának volt alárendelve, azaz a társadalom általában vett hatalmi körei érde­keinek.

Másrészt, ha nem vesszük tekintetbe az állam sze­repét, akkor is felfigyelhetünk rá, hogy a kulturális alkotómunka igen gyakran a piaci viszonyok, az üz­leti szellem, a politikai spekulációk, a menedzseri mesterkedések és hasonló törekvések erőteljes nyomása alatt áll.

Távol áll tőlünk az illúzió, hogy bármelyiket e ténye­zők közül máról holnapra ki tudjuk iktatni az emberi­ség művelődési életéből, társadalmunkból. Mind­addig, amíg lesznek konfliktusok a társadalomban, ellentétek nyilvánulnak meg a kulturális alkotómun­kában is. Úgyszintén: mindaddig, amíg gyökeresen meg nem változtatjuk a társadalom természetét, ér­vényre fog jutni az üzleti szellem és mindaz, ami azzal együtt jár a kultúra terén.

Ennek a történelmi realitásnak a tudatában forradal­munk nem azt a célt tűzi ki maga elé, hogy eszményi társadalmat hozzon létre, és abban a kultúra eszményi helyzetét, hanem hogy a társadalom művelődési életének szférájában is olyan viszonyokat állítson fel az emberek között, hogy az egyén minél közvetlenebbül tegye magáévá a kulturális értéke­ket; és hogy maga is – ilyen vagy olyan formában – részt vegyen ezen értékek megteremtésében. Az ilyen viszonyok közepette pedig az embernek – mint a kulturális értékek fogyasztójának és megteremtő­jének – kezébe kell vennie azokat az eszközöket, amelyek segítségével a korábbinál még inkább ké­pessé válik arra, hogy túlhaladja a kultúrákban megmutatkozó közvetítés és kommunikáció azon for­máit, amelyek kisebb vagy nagyobb mértékben el­idegenítik az embert a kultúrától, a kultúrát az em­bertől. Ezenközben nem olyan fontos, hogy ez az elidegenedés az állam monopóliuma, az üzleti szel­lem vagy pedig az ember humanista tudata fölötti álkulturális individualista erőszak útján történik-e. De éppen a közvetítés ezen formáinak leküzdésében vagy legalábbis részleges leépítésében látjuk az ember önigazgatásának fő célját és értelmét a mű­velődési életen belül.

Ezek szerint számunkra a kultúrában folyó önigaz­gatás nem a kultúra önigazgatása, hanem az ember önigazgatása a kulturális életben, éspedig éppen azáltal, hogy közvetlen kapcsolat jön létre aközött, aki „fogyasztja” a kulturális értékeket és megterem­ti a kulturális alkotómunka anyagi alapját, valamint a kulturális alkotó között. Az ilyen közvetlen és aktív viszonyban pedig egyszersmind megszűnik az egyik és a másik közötti merev határ, mert így kisebb vagy nagyobb mértékben minden ember részt vesz magában a kulturális alkotótevékenységben is, más­részt ebben az értelemben maga a kultúra is – kol­lektív tetté válik.

Ezenkívül az önigazgatásnak – mint a szocialista társadalmunk társadalmi-gazdasági, politikai, kulturális és egyéb jellegű viszonyai egyetemes rendsze­rének – magától értetődő követelménye, hogy a kul­turális alkotómunka, különösképpen pedig az e té­ren tevékenykedő emberek és intézmények társa­dalmi helyzete, megfelelő módon idomuljon ehhez a folyamathoz, és minél közvetlenebbül fűződjön egy­be az ember érdekeivel és szükségleteivel. Ezen­közben nem csupán annak szükségére gondolok, hogy a kulturális értékek hozzáférhetővé váljanak a legszélesebb néprétegek számára. Természetesen akárcsak korábban, ez ma is – talán sokkal inkább, mint bármikor – egyike azoknak a lényeges előfelté­teleknek, hogy kialakuljon az ember humanista tu­data, és hogy alkalmassá váljon a termelőerők fej­lesztésének hordozására. De amikor a kultúrában folyó önigazgatásról beszélünk, akkor elsősorban a dolgozó embernek a kulturális munka iránti aktív viszonya létrehozására gondolunk, valamint az al­kotó aktív viszonyára ezen dolgozó ember iránt. E cél elérésének egyik lényeges előfeltétele éppen abban rejlik, hogy a kulturális alkotómunka egysé­ges területei minél közvetlenebbül, azaz minél ke­vesebb állami és üzleti közvetítő részvételével kap­csolódjanak és integrálódjanak az egészében vett önigazgatású társult munkával, mind az emberek közötti minél szabadabb humanisztikus kommuni­káció, mind pedig a művelődési élet anyagi alapjá­nak közös megteremtése értelmében.

Természetesen az ilyen elveket könnyebb megfo­galmazni elméletileg, mint gyakorlatilag megvalósítani. Bizonyos kezdeti eredmények, tapasztalatok azonban már születtek gyakorlatunkban. Az ilyen viszonyokat mi elsősorban az úgynevezett művelődé­si önigazgatási érdekközösségek útján igyekszünk megteremteni, egyrészről a kulturális javak fogyasz­tói, egyszersmind pénzelői között, másrészről pedig a kultúra területén társadalmi tevékenységet folytató dolgozók és alkotók között. Ezen önigazgatási ér­dekközösségek formái különbözők lehetnek, de mindig rendelkezniük kell két alapvető jellegzetes­séggel. Először: a művelődési tevékenységek pén­zelése a lehető legnagyobb mértékben áttevődik az állami költségvetési és adóztatási módszerről az önigazgatási érdekközösségeken belül folyó közvetlen és szabad megegyezések módszerére. Az ilyen anyagi viszonyok pedig arra ösztönöznek, hogy bi­zonyos fajta aktívabb viszony jöjjön létre a dolgozó ember és a kulturális alkotó között a művelődési élet és az emberi alkotótevékenység különféle nemeinek fejlesztésére irányuló közös erőfeszítéseikben.

Ehhez hozzá kell tennem, hogy az önigazgatási ér­dekközösségek hasonló formáit hozzuk létre az egészségvédelem, az oktatás és nevelés, a tudo­mányos kutatómunka stb. területén is.

Új alkotmányunk, amelyet most készítünk elő, ezzel kapcsolatban úgy rendelkezik, hogy az ilyen közös­ségekben részt vevő partnereknek egyenjogúaknak kell lenniük, vagyis nem szavazhatják le egymást, hanem egymás közti viszonyukat megállapodással, megbeszélések útján kell rendezniük. S döntőbírói szerepet csak abban az esetben játszhat az illeté­kes állami szerv, ha nem tudnak megállapodásra jutni, és ha össztársadalmi érdekű kérdésekről van szó. Ez természetesen elsősorban az anyagi viszo­nyok kérdéseire vonatkozik.

Az önigazgatási érdekközösségek kifejlesztésére tett kezdeményezésünkről úgy hisszük, hogy jelen­tős lépés nemcsak mindezen viszonyok demokrati­zálásában, hanem a minél szélesebb néprétegek tudatosabb kulturális alkotói mozgósításában is.

Ezenkívül itt arról is szó volt, hogy a dolgozó ember­nek – a jövedelem megteremtőinek – teljes társadalmi és gazdasági ellenőrzést és befolyást tegyünk lehetővé a jövedelem azon részének felhasználása fölött, amelyet szükségszerűen a kulturális területen történő társadalmi fogyasztás költségeinek fedezé­sére kell fordítanunk. Másrészt azonban ezáltal egy­szersmind szavatolni szeretnénk a kulturális dolgo­zók azon jogát, hogy az ilyen önigazgatási viszo­nyokban közvetlenül gyakoroljanak hatást a társa­dalom művelődési politikájára, valamint a társadalmi tudatra általában, és hogy azonos társadalmi-gaz­dasági helyzetbe kerüljenek az önigazgatási mun­kában részt vevő valamennyi szabad dolgozóval.

Mindez természetesen nem jelenti, hogy lemondunk a kulturális és más tevékenységek helyzete és fejlő­dése iránti össztársadalmi gondoskodás és felelős­ség egyéb formáiról vagy az állam megfelelő szük­ségszerű regulatív szerepéről. Nem jelenti ez azt sem, hogy a kulturális alkotó és a többi ember kö­zötti kommunikáció egyetlen formája az érdekkö­zösség lesz. Meg vagyunk azonban győződve róla, hogy ez igen dinamikus formájává válik az emberek közötti közvetlen művelődési kommunikációnak és benne ezáltal a ténylegesen humanista tartalmú kul­turális alkotómunka szilárd támaszát nyerjük.

Mindenesetre ez az irányvétel hozzájárul a művelő­dési tevékenységek fejlesztéséhez és alkotó tartalommal való telítéséhez; lehetővé teszi, hogy a mű­velődési alkotómunka vívmányai és maga az alko­tás is, holnap hozzáférhetőbbek legyenek a széles néprétegek számára, mint amennyire tegnap voltak. Még egyszer hangsúlyoznom kell, hogy – főként, amikor az ember művelődésügyi önigazgatásáról van szó – még csak az út elején tartunk, és hogy nem dicsekedhetünk valami nagy és eléggé meg­győző eredményekkel. A tapasztalatok és eredmé­nyek azonban, amelyekre e tekintetben szert tettünk a társadalmi élet bizonyos más területein, arról biz­tosítanak bennünket, hogy az ilyen jellegű önigaz­gatási viszonyoknak utat kell nyitnunk a társadalom művelődési életében is. Meg vagyok győződve róla, hogy a mostani tanácskozáson várható vita is hozzá fog járulni az általam szóvá tett problémák áttekinté­séhez, valamint a megoldásukat szolgáló eszközök felkutatásához.

Egy okkal több ez arra, hogy még egyszer sok sikert kívánjak önöknek e tanácskozásban, amelyet társa­dalmunk olyannyira időszerű kérdéseinek szentel­tünk. Külföldi vendégeinknek még egyszer azt kívá­nom, hogy kellemesen érezzék magukat országunk­ban.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.