Nelly Sachs versei

Domonkos István fordításai

1966. november 1.

SÓS NYELVEK
A tenger sós nyelvei
betegségünk gyöngyeit nyalogatják ‒
A rózsa: a láthatárban,
nem porból,
éjből,
születésedbe hanyatlik ‒
Itt a homokon
feketesége
időbe göngyölt rejtjel
mint a haj a halálban
nő tovább ‒

Az UND NIEMAND WEISS WEITER c. kötetből (1950‒56)

KI SZÓLÍT?
Ki szólít?
A tulajdon hang!
Ki felel?
A halál!
A barátság
az álom haditáborába tartozik?
Igen!
Miért nem jelez kakas?
Rozmaringcsókra vár
a víz alól!

Mi az?

A röpke elhagyatottság,
melyből az idő kiszakadt
az örökkévalóságtól holtan!

Mi az?

Az álom és a halál sajátságtalan

A NOCH FEIERT TOD DAS LEBEN c. kötetből (1060‒61)

DE A LEVÉLSÁTOR ALATT
De a levélsátor alatt
teljes elhagyatottság
életét önmagáért áldozza csupán
hol valahány idegen tekintet kimúlásával
minden találkozásnak ellene szegül
a szeretőnek csakúgy
Te vagy
négy szélarcoddal a távolba meredve
uralkodó az érintetlenség rónái felett
egyértelmű mint a holtak fogazata
mely a porba hullásban fennmarad
s csupán rágni volt trónra ültetve
birodalmában
a hanyatlóban ‒

A NOCH FEIERT TOD DES LEBEN c. kötetből (1960‒61)

OLY MAGÁNOS AZ EMBER
Oly magános az ember
kelet felé fordul
ahol az alkony arcán feltűnik a melankólia
Vörös a kelet a kakasszótól

Ó halljátok szavam ‒

Oroszlánszenvedélyben
az ekvátoron csapkodó villámban
elmúlni

Ó halljátok szavam ‒

Kerubimek gyermekarcával elhervadni
este
Ó halljátok szavam ‒
kék északon a szélrózsa
virrasztva az éjben
bimbó már a halál szemhéján
oly távol a forrás ‒
A NOCH FEIERT TOD DES LEBEN c. kötetből (1960‒61)

MAJDAN MEGSZÜLETENDŐK KÓRUSA

Mi, majdan megszületendők,
A vágy már kezd kiteljesülni bennünk,
A vér partjai fogadtatásunkig folyta-
tódnak.
Harmatként hullunk a szerelembe.
Az idő árnyai még kérdésként fekszenek
Titkunk felett.

Szerelmesek,
Vágyódók,
Halljátok, ti, a búcsú betegei:
Mi vagyunk, kik pillantástokban kezdjük életünk,
Kereső karotokban a kék légben ‒
Mi, a hajnaltól illatosak.
Lélegzetetek ránt bennünket
Máris mély álmotokba le,
Az álmokban földi birodalmunkba,
Ahol sötét dajkánk az éj
Bennünket növekedni enged,
Míg csillogunk szemetekben,
Míg szólunk fületekben.

Lepkemód
Fogatunk el majd vágyatok poroszlóitól
Madárdalként adatunk el a földön ‒
Mi, a hajnaltól illatosak,
Mi, jövendő fények a szomorúságtokért.

Az IN DEN WOHNUNGEN DES TODES c. kötetből (1940‒44)