EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2017. augusztus 20. | István, Bernát napjaAKTUÁLIS SZÁM:584143. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

idei első,

ZSIBVÁSÁR

című

számunk!

Test–Emlékezet

Mészáros Zsolt

Az apa felszámolása

Reviczky Gyula és Wohl Stefánia regényeiben — próbatisztítás

„Sok minden nem a testtel, hanem a lélekkel történik, de a test által mutatható meg. A testen mint matérián keresztül válik érzékelhetővé, hogy mi történik azzal a személlyel. A legvilágosabban, hosszú körülírás nélkül a test sebeivel, öregedésével, sérüléseivel mutatható meg maga a történet, anélkül, hogy nagyon-nagyon sokat kellene mesélni.”
(Tóth Krisztina)

2012. május 25.

 

A francia-amerikai szobrász, Louise Bourgeois The Destruction of the Father (1974) című ikonikus munkájához magyarázó történetet csatolt, amelyben a gyerekek asztali étkezés során elfogyasztják, felszámolják (liquidated) az apát. Maga a mű egyszerre jeleníti meg a családi élet fő helyszíneit: az asztalt és az ágyat.[1] Az installáció szobaszerű, és a bomlás érzetét keltő, testszínű buborékformák térrendezéséből, a művész által említett két elem keresztezéseként kibontható egy harmadik motívum, a ravatal. Erre a megrendítő képre rezonál a múltból két 19. századi magyar regény, az Apai örökség és az Aranyfüst, amelyekben Bourgeois szobrához hasonló módon kerül a fiú előtt kiterített apai holttest bomló, széteső látványa a középpontba.

A kendőző szerekkel elfedett apai test szokatlan reprezentációja vajon milyen irodalmi előzményekkel, analógiákkal rendelkezik? Reviczky Gyula invenciója-e, és Wohl Stefánia tőle vette át, vagy véletlen egybeesésről van szó, már ha létezik koincidencia az irodalomban? Ha átvétel történt, akkor Wohl miért gondolta érvényesnek saját mondanivalójának kifejezéséhez? Beszélhetünk-e XIX. század második felének nemzedéki tapasztalatáról, amelyhez közös ikonográfia kapcsolódik? A feltáró kutatásokra alapozott, körültekintő válaszokra egyelőre még várni kell, jelen írásban arra vállalkozhatom, hogy restaurátori szakszóval próbatisztítást végezve, élesebbé tegyem a kompozíció körvonalait, és néhány értelmezési perspektívát villantsak fel a testreprezentációk kontextusában. A megjelenés időrendjében haladva nézzük először Reviczky Gyula Apai örökség című regényét, amelyet 1884-ben, majd a szerző változtatásaival 1887-ben adtak ki.[2] Mindkét verzió tartalmazza azt a leírást, amikor a főhős, Fejérházy Tibor szembesül az erősnek és daliásnak ismert apa metamorfózisával, a felravatalozott öreg, emberi ronccsal: „Fejérházy Béla eltorzult vonásokkal, festett fakoporsóban feküdt a szoba közepén. Feje kopasz volt, s ami kevés haja még látszott, az is fehér volt, mint a hó, szájába csüngő, kajla bajusza is alig mutatta nyomát hajdani fénylő feketeségének. Azelőtt izmos, férfierőtől duzzadó karjai iszonyúan le voltak soványodva; arcát, homlokát sötétbarna foltok éktelenítették, majdnem olyanok, mint a kolerában megholtakét”.[3] Most állítsuk mellé Wohl Stefánia Aranyfüst című művének (1887) azon részletét, amely az egyik mellékalak, báró Vanderbilt Róbert kiszenvedését Félix fia szemszögéből mutatja be: „Ilma báróné [az özvegy] csendes fájdalmába nem vegyült semmi keserűség. Nem az ágyon heverő élet­te­len tömeget siratta, mely a fűzőválltól megszabadulva, teljesen összeesett, míg őszülő hajáról a halál verítéke választotta le a párnákra csepegő fekete festéket, és tömörítette piros foltokká az arc számtalan apró ráncaiban felszaporodott rózsaszínű rizsport”.[4] A regényben Vanderbilt Róbert szépészeti praktikáira nincsenek korábban előrejelzések, a haldoklás során lepleződnek le. Az Apai örökségben viszont Fejérházy Béláról már az elején kiderül, hogy megözvegyülése után parókát kezdett hordani. Ugyanakkor gondosan vigyázott, hogy a legszűkebb környezete se szerezzen erről tudomást. Alvás közben is viselte a vendéghaját, ha otthon napközben félrecsúszott, akkor élénken másról kezdett el beszélni, hogy elterelje a figyelmet. Tibor fia azonban észrevette, ugyanúgy, mint azt, hogy festi a bajuszát, amikor mostohája vonakodott férjét megcsókolni a fekete „bajuszpedrő” miatt. A regény flashback technikája azt sugallja, hogy a főhős emlékezete bár rögzíti ezeket a véletlen elszólásokat, baleseteket (félrecsúszott paróka, feketén fogó bajusz), mégsem építi bele apja alakjába, hanem maga is aktívan részt vesz a fess, életerős úriember képének fenntartásában, azért, hogy őt tudja okolni saját életképtelenségéért. A ravatal helyszínén Tibor a függés megszűnésével szembesül, ahogy az apa romló testén keresztül saját szubjektumának felbomlására lát rá: „a hősnek el kell pusztulnia az apáért”, ahogy a regény végén olvashatjuk.[5] A második, 1887-es verzióban ugyan Tibor nem lesz öngyilkos, de kiíródik a történetből, eltűnik, szétfoszlik, azért, mert nem sikerült önálló, apjától független személyiséggé formálódnia.

„Az ember külseje egy része sorsának” írja Eötvös József A falu jegyzője című regényében.[6] Milyen ember volt tehát Fejérházy Béla és Vanderbilt Róbert, és milyen életpályát futottak be? Az előbbi könnyelmű, perekkel és váltókkal hazardírozó lecsúszott dzsentri, az utóbbi simlis arisztokrata, aki a zsarolástól sem riad vissza, hogy talpon tudjon maradni anyagi veszteségei után. Karakterükben az a közös, hogy túlélésükhöz a legfőbb fegyvert az előkelő származásuk mellett, a külsejük tudatos manipulálása jelenti. Náluk a külső nem biológiai adottság, hanem szociokulturális konstrukció, saját maguk által létrehozott mesterséges felület, amely társadalmi állásuknak megfelelő maszkulin jegyeket reprezentálnak. A paróka, a bajuszpedrő, a fűző és a pirosító használata a társadalmi presztízs fenntartását szolgálják. Miért volt erre szükség? Mind a ketten elvesztették vagyonukat, földjeiket, de, hogy továbbra is birtokolhassák a bourdieu-i értelembe vett szimbolikus tőkét, nemesi címük és külsejük segítségével olyan homlokzatot emeltek maguk elé, amellyel megőrizni, illetve kommunikálni tudták egzisztenciájuknak és státuszuknak legalább a látszatát a nyilvánosság felé. Csabai Márta írja a test átalakításának mentalitástörténetéről, hogy a „18-19. századi polgárság egyre többet foglalkozott az öltözködéssel, beszéddel, megjelenéssel, mint »védőréteggel«, ami megóv a másik behatoló tekintetétől. Az a nézet, hogy a külső »kimutatja« a jellemet, egy újfajta kontrollt, odafigyelést hozott létre…”.[7] Ezt a társadalmi játszmát a fiúk elutasítják, amelynek látható jeleként öregebbnek néznek ki apjuknál. Vanderbilt Félix „halántékain máris őszülő hajtól környezett kopasz fejével és hosszú sötét szakállával határozottan idősebbnek látszott édesapjánál, kihez némileg hasonlított. Csakhogy nemes fején minden vonás élesebb, jellemzőbb volt, a homlok magasabb, komolyabb, míg egy erőteljes vonás a száj körül arcának sajátosan imponáló jelleget kölcsönzött, mely teljesen hibázott Róbert báró finom, kellemes vonásaiból”.[8] Fejérházy Béla aktív mozgékonyságával, huszáros fellépésével szintén fiatalabbnak hatott, mint a koravén, szemlélődő Tibor. Az apák és fiúk összetett viszonyának elemzéséhez termékeny interpretációs keretet kínál Daniel Punday korporális narratíva elmélete.[9] Punday az irodalmi szövegekben megkülönböztet szétválogatott [sorted] testeket, amelyek határozott vonásaikkal elkülönülnek a többi szereplőtől, és általános testeket, amelyek közvetítenek a szereplők, valamint az olvasó és a cselekmény között, hozzáférési pontokat kínálva a befogadó számára az értelmezésben. A korporális narratológia szempontjából tehát a két általunk vizsgált regényben ilyen kulcsjelenetként értékelhető a ravatal-kép, amikor a szereplők közötti reláció és saját identitásuk felépítése válik egyszerre láthatóvá, úgy, hogy Fejérházy Béla és Vanderbilt Róbert kiterített holtteste fényérzékeny matériaként egymásra exponálja az apai és a fiúi karakterek belső szubjektumkompozícióját.

A beteg/haldokló test, illetve a holttetem reprezentációs sémáihoz kapcsolódva érdemes Greguss Ágost (1825–1882) esztétikai dolgozatainak azon passzusait újraolvasni, amelyben a „rút” és az „undokság” fogalmairól értekezik a betegség és a halál kontextusában.[10] Milbacher Róbert szerint Greguss felfogása „kiterjeszthető az esztétikai diskurzuson túlra is – hiszen maga a jeles esztéta is általános, magától értetődő tudásra hivatkozik a betegség rútságáról értekezvén –, vagyis a 19. század betegséggel kapcsolatos elbeszélési gyakorlatának modelljévé szélesíthető”.[11] Éppen ezért a korporális narratológia mellett egy másik lehetséges interpretációs megközelítésként kínálkozik Greguss test-felfogásának és a rútról alkotott korabeli teóriájának ütköztetése Wohl és Reviczky ravatal-jelenetével. A szondázó méréseket a szépirodalomban továbbfolytatva elgondolkodhatunk azon, hogy hol találkozunk az Apai örökségben és az Aranyfüstben megfogalmazott testábrázolással, amelyben a korpusz felszíne egy adott pillanatban láttatja a korábban nem észlelt öregség, csúnyaság jegyeit? A magáról elfeledkezett test reális állapotának a meglazult önuralom fedezékén keresztül való megpillantása óhatatlanul intim helyzetet feltételez a két fél között. Leggyakrabban szerelmi elbeszélésekben fordul elő, ahogy a szerelmes alvás, merengés, vagy haldoklás közben, tehát öntudatlan állapotában látja meg a szeretett lény igazi arcát. Alphonse Daudet, Zola kor- és versenytársa Sapho című regényében (1884) ezt a helyzetet lírai tömörséggel az álom árulásának nevezi (trahison du sommeil), amelyet a halál csendje vesz körbe.[12] A hirtelen támadt betegség, vagy fizikai sérülés is képes felsérteni és leoldani a mesterségesen kialakított burkot, és morális igazságtételként nyilvánosságra hozni a valót, ahogy a Veszedelmes viszonyok végén található bonmot fogalmaz: „[a himlő] kifordította Merteuil-nét; amit eddig belül viselt, azt hordja most kint”.[13] A test és a sors, a személyiség és a külső kölcsönhatásának egyik emblematikus műve, a Dorian Gray arcképe című regény végkifejletében a főhős öngyilkosságával szűnik meg a bűvölet, és a festmény által felfogott fiziognómiai változások rákerülnek a modellre: „Mikor a szobába beléptek, a falon függve találták gazdájuknak egy arcképét, ahogy legutóbb látták őt, gyönyörű fiatalságának és szépségének virágában. A padlón egy halott feküdt estélyi ruhában, késsel a szívében. Petyhüdt volt, ráncos és undorító arcú. Csak mikor megvizsgálták a gyűrűit, ismerték fel, hogy kicsoda”.[14]

Az Apai örökségben és az Aranyfüstben a fenti példákkal ellentétben nem belülről kifelé, hanem kívülről befelé megy végbe a változás. A testet elfedő védőréteg (festék, szépészeti segédeszközök) leolvad, és felszínre kerül az, ami alatta van. Másrészt Fejérházy Béla és Vanderbilt Róbert saját testén hajtja végre, és felügyeli a beavatkozásokat, amely felett a végelgyengülés pillanatában már nem uralkodhatnak, így lelepleződnek. A festék, illetve a vele rokon értelmű, korban elterjedt „aranyfüst”, „fényes máz” motívuma társadalomkritikát rejt, amely a nemesi létforma ürességét és értéktelen, talmi mivoltát célozza.[15] Wohl Stefánia optimista befejezést kínál, az utódok tanulnak a szülők hibájából, és új, hasznos életet kezdenek. Reviczkynél az utódok csalódottak, kiábrándultak. Látják apáik hibáit, de tehetetlenek, nem mozdulnak, ezért elvesznek. Azonban mind a két regény a patriarcha szerepkörét kezdi ki, amelynek dekonstrukciójának végső akkordjaként jelenik meg a ravatalon/ágyon kiterített atyai test képe. Az apai test felszámolásával való szembesülés bensőségessége és intenzitása megrázó erővel bír, és döntő pillanatot jelent Vanderbilt Félix és Fejérházy Tibor énfejlődésében. Bár ők nem azonosak a Louise Bourgeois történetében szereplő gyerekekkel, akik kannibálok módjára felemésztik nemzőjüket, de azáltal, hogy próbálnak ellenszegülni befolyásuknak, leszámolni a kötődéssel, maguk is asszisztálnak apáik végső felbomlásához.

 




[1] Alice Quinn: Review: Daddy dearest (compilation of artist Louise Bourgeois’s writings and interviews from 1923 to 1997). ArtForum, 1998. nov.

[2] A két változat filológiai összevetését Szilágyi Márton végezte el: Egy átírás tanulságai. Alföld, 1994/10., 57–68. o.

[3] Reviczky Gyula: Apai örökség. In: Régi magyar regények II. Unikornis, Budapest, 1994. 152. o. [1887-es változat]

[4] Wohl Stefánia: Aranyfüst. II. kötet. Franklin, Budapest, 1907. 253. o.

[5] Apai örökség, 198. o.

[6] Eötvös József: A falu jegyzője. Magyar Helikon, Budapest, 1974. 29. o.

[7] Csabai Márta: A test átalakítása. Technikák és perspektívák. In: Test-beszédek. Köznapi és tudományos diskurzusok a testről. Csabai Márta és Erős Ferenc szerk. Új Mandátum, Budapest, 2002. 126. o.

[8] Aranyfüst II., 203. o.

[9] Daniel Punday: Narrative Bodies: Toward a Corporeal Narratology. Palgrave Macmillan, New York, 2003. Elméletének összefoglalása magyarul: Földes Györgyi: Szövegek, testek, szövegtestek. A testírás-elmélet irányai. Helikon, 2011/1–2., 3–49. o.

[10] Röviden összefoglalva elméletét, Greguss a betegségben és a halálban bomlásnak indult szervezet látványát az undorító dolgok közé sorolja, amelynek művészi ábrázolását csak a legritkább esetben, a komikum vagy a lelki nagyság érzékeltetésére tartja indokoltnak. „Undorító minden, ami a szervezeti felbomlás jeleit mutatja, ezért undorító a halál s a betegség is, ezért undorító minden, ami az élő szervezetből külön mintegy élőből holttá válik, aminő az izzadság, a nyál…”. Greguss Ágost: Részletes széptan (Dr. Greguss Ágost ny. r. t. előadásai után összeáll. és kiad.: Sirokai Albert). Budapest, 1877. 54. o.

[11] Milbacher Róbert: Roncsolt anyag, fájó gép. Arany János testéről. In: Nympholeptusok. Test, kánon, nyelv és költőiség problémái a 18–19. században. Szűcs Zoltán Gábor és Vaderna Gábor szerk. Dayka-könyvek. L’Harmattan, Budapest, 2004. 126. o.

[12] Alphonse Daudet: Sapho. In: Romans, contes, récits. Omnibus, Paris, 1997. 800. o.

[13] Choderlos de Laclos: Veszedelmes viszonyok (Örkény István ford.). Fehér Holló Könyvek, Magvető, Budapest, é.n. 477. o.

[14] Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe (Schöpflin Aladár ford.). Lampel, Budapest, é.n. 293. o.

[15] Szelényi István, az Aranyfüst egyik központi szereplője, aki szép és előkelő küllemével, ékesszólásával testesíti meg a sikeres, ám demagóg parlamenti képviselő típusát: „Olyan anyagból való, mely az idő viszontagságaival dacolni képtelen. Ami rajta egy nemzetet elvakítva fénylik, aranyfüst, mit lemos az eső és lefúj a förgeteg. (…) Eljön az a nap, midőn teljesen le fog róla válni a csillogó máz és a világ meg fog győződni arról, milyen értéktelen anyag ez a bálvány”. Aranyfüst II., 206. o.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.