EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2019. október 18. | Lukács, Jusztusz napjaAKTUÁLIS SZÁM:813048. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Ma háború van, holnap béke

című

számunk!

15. évfolyam 165. szám

Utasi Csaba

Mesék tején

Ladik Katalin: Mesék a hétfejű varrógépről. Symposion Könyvek 53, Forum, Újvidék, 1978.

1979. január 2.

 

Ladik Katalin legújabb kötete a szürrealista tájékozódás alapvető belső paradoxonát élezi ki, s kényszerítő erővel sodorja az olva­sót a költészetéről való gondolkodás felé. Mert igaz ugyan, hogy műveiben az utóbbi évtized során visszaszorultak, elhalványultak a mozgalmi szürrealizmus „szentségtörő megszállottságá"-nak ismérvei, a sértetlen önbizalmú fricskák, a vaskalap-horpasztó széles gesztusok, ugyanakkor azonban ihlete alapjában véve semmit sem változott, vagy ha változott is, hát éppen a „tiszta" szürrealizmus eszményei felé lendült tovább, s azoknak próbált érvényt szerezni. Korai verseinek álomtechnikás képtorlaszai még a valóságra közvetlenül visszautaló jegyeket is kínáltak, még ele­ven volt tehát bennük a kapcsolat a lírai én és a külvilág között, noha, s ezt azonnal hozzá kell tenni, Ladik Katalin már akkor rá­érzett, hogy alkatának egyáltalán nem felel meg a tárgyi követke­zetesség, a tárgyi szituációk megverselése. A hatvanas évek má­sodik felében aztán ez a kapcsolat mindinkább leépült nála, s költészete a „minden esztétikai vagy erkölcsi törekvéstől men­tes" szürrealista gondolkodás felé vett irányt. A tárgyi utalásokat és viszonylatokat elvetve, most már egyértelműen a bretoni belső modellre összpontosított, s csaknem eszményi módon aknázta ki az éberálom kínálta nyelvi lehetőségeket. Éppen ezért „magyar népmeséidnek már első sorozatai is meglepő rokonságot mutat­hattak pl. De Chiricónak azzal a rég megfogalmazott, követelményszerű nézetével, mely szerint a maradandóságra pályázó műalkotásnak „teljesen át kell hágnia az emberinek határait: a jó­zan észnek és a logikának hiányoznia kell belőle".

 

 

Ladik Katalin intenciói tehát világosak voltak, más kérdés azon­ban, mégpedig mese-verseinek esztétikai értékét egészen közel­ről érintő kérdés, hogy miként és milyen mértékben valósította meg ezeket az intenciókat. Számos irodalomtörténeti példa arról tanúskodik ugyanis, hogy a „logika uralmának" radikális, végső­kig menő elvetése felemás eredményekhez vezet. A lélek „za­vartalan önműködése" maradéktalanul fölszabadítja ugyan a képzeletet, s egy új, egyszeri összefüggésekben megmutatkozó „valóságrészletet" teremt, a fantáziának ez a szabadsága azon­ban a szürrealista kánonok következetes betartása esetén szük­ségképpen illuzórikusnak bizonyul. Hiszen minél végletesebb a „lélektani cenzúra" kikapcsolása, szükségképpen annál szerve­zetlenebb marad a mű, s ahelyett, hogy az áhított teljességet elérné, keletkezése pillanatának foglyaként megreked az inkoherens elemekben gazdag részlegesség szintjén. Nem véletlen hát, hogy az annyira áhított korlátlan szabadság felé haladó szürrea­lista költőknek előbb-utóbb számot kellett vetniük a váratlan, a nem remélt rabságba jutás lehetőségével. Gondoljunk csak Illyés Gyula vagy Déry Tibor útjára. Illyés még 1927-ben is meggyőződéses pátosszal hirdette: „A költő nem énekel az esőről. Esőt csinál" - nem sokkal később azonban már jó adag iróniával val­lotta meg, hogy még szürrealista lázasultságában sem tudta meg­szabadítani mondatait „az értelem súlyos homokzsákjaitól", szün­telenül alant szállt, „közelében a hitvány földnek". S milyen for­rongó vitakedvvel bizonygatta a húszas évek második felében Déry Tibor is, hogy a modern költő a vers összes elemeit saját magából veszi", s minthogy „egy mélyebb rétegekben heverő ér­telem szerint dolgozik", az új líra valójában a „logika bukását jelenti". Hosszú évtizedek s ma is izgalmas szürrealista művei után azonban mégis fontosnak találta felhívni rá a figyelmet, hogy bár­mennyire igyekezett is egykoron, logikáját sohasem tudta „tökéletesen kikapcsolni". E „megtorpanás" okát érdekes módon mindkét költőnk másodlagos tényezőkben, az értelemhez való családi vagy alkati gyökerű kötődésben kereste és nevezte meg, holott nyilvánvaló, hogy kivételes tehetségüket éppen a szürrea­lizmus belső paradoxona tántorította vissza az önpusztító „sza­badság" régióitól. Annál inkább, mert ez a regresszív folyamat korántsem sajátos magyar jelenség. Mint ismeretes, még egy Soupault vagy Éluard költészetét is romantikus és posztromanti­kus elemek szövik át- meg át, ezen túlmenően pedig a harmin­cas évek derekán már maga Breton is belátta, téves volt a nézet, miszerint a „gondolat fölötte áll az anyagnak", sőt azt is elismer­te, hogy olyan automatizmus, mely a művész minden irányító és szerkesztő szándékát kikapcsolná, valójában nincs.

 

 

Ha mindezek után a fentebbi kérdést úgy válaszolom meg, hogy Ladik Katalinnak új könyve több pontján sikerült teljes mértékben túllendülnie a ráció határain, akkor ezzel nemcsak mese-versei egy részének problematikusságát kívánom jelezni, hanem egyút­tal azt is, hogy kisebb-nagyobb eltérésekről tanúskodó, különnemű anyaggal van dolgunk, amelyben a költői invenció működésének impulzusai és megnyilatkozási formái alapján az árnyalatokra is ügyelő elemzés meseváltozatok egész sorát különíthetné el. Ez­úttal azonban csak a két legjellemzőbbnek látszó modellre térek ki.

 

 

Az elsőt feltételesen a sematikus csodatevés modelljének nevez­ném. Ebben gépiesen esetlegességet esetlegességre halmozva lobban fel a képzelet, úgyhogy a rendszerint kurta ideig tartó káprázatot valójában egyetlen elemnek, a racionális mondatszer­kesztés és az irracionális információsor között feszülő, rend­kívül erős kontrasztnak kellene éltetnie. De nem éltetheti, mert ebben a modellben a lírai én maximálisan távol marad: sem ön­magáról, sem a kinti valóságról, sem a kettő viszonylatairól nem közöl semmi lényegbevágót. Hadd támasszam alá egy példával is, amit mondani akarok. Az éneklő sáskát idézem: Addig ette a lány a rózsaszínű pudingot reggelente, míg gömbölyű sáska lett belőle. Akkor kifésülte a haját, pengetni kezdte és trágár dalokat énekelt hozzá". Azonnal szembetűnik a szöveg nagyfokú grammatizáltsága. Az első „hírközlő" egység főmondatát pontosan megszerkesztett időhatározói mellékmondat követi, s a következ­ményességet kiemelő szintaktikai megoldások a második egy­ségben is igen hangsúlyosak. Ebben a nyelvtanilag szilárd szer­kezetben azonban mégis csoda történik. A főmondat groteszk in­formációja után egészen meredeken szürrealista fennsíkra lendül a gondolat, s ott is marad mindvégig. Azt is mondhatnánk akár, hogy a két egymást követő, de jelentésével egymást kizáró mondat „határsávján" egy rendkívül erős impulzus ér bennünket, mely első pillanatra a mindenkori nagy verseknek megnyugtatóan sohasem értelmezhető metafizikai minőségeire emlékeztet. Több­szöri olvasás után azonban kiderül, hogy itt csakis álminőségek­ről lehet szó. Mivel Az éneklő sáska nem nyújt elegendő tám­pontot ahhoz, hogy diszparát nyelvi elemeinek bármelyikét jel­képnek vagy legalább jelképszerűnek fogjuk fel, széttartó tenden­ciák lesznek úrrá a szövegen, melyek az alapelemek behelyettesíthetőségét teszik nyilvánvalóvá. A „rózsaszínű puding", a „gömbölyű sáska", a „trágár dalok" helyett nyugodt lélekkel mondhatunk pl. „vörös kaviárt", „molett varrógépet" és „igen szomorú dalokat" (ez utóbbit annál inkább, mert az eredeti vál­tozatban még csakugyan így állt; lásd: Versek éve 1975, 78. 1.), anélkül, hogy az érintett meghökkentő impulzus hatásfoka csök­kenne. Más lesz így a szöveg, kétségkívül, de nem lesz se jobb, se rosszabb, ami csakis azt bizonyítja, hogy a sematikus csoda­tevés lényegében szériaszerűen alkalmazható eljárás. Szériaszerűen alkalmazható, mégpedig azért, mert a látomás elemei­ben nem munkál ott az a szellemi felhajtóerő, amely, hogy József Attila kifejezésével éljek, szemléleti végső egésszé formálhatná a szöveget. Innen van, hogy e modellben egyes sorokat könnyű­szerrel önnállósíthatunk, másokat zökkenőmentesen új szövegkörnyezetbe helyezhetünk át, s ugyancsak ebből a fogyatékos­ságból ered, hogy a mese-verseknek ez a típusa a teljes „túljutottság" benyomását kelti.

 

 

A racionális csodatevés révén keletkezett mesék, főként ame­lyekben klasszikus népmesei motívumokat és alakokat is felvo­nultál a szerző, más képet mutatnak. Gondolatébresztő tanulmányában már Gunda Béla felhívta rá a figyelmet (A népmese a magyar avantgarde költészetben, Új Symposion, 1972. 82. sz.), hogy a mesék e sorozatát nem azonosíthatjuk „a népköltészet valamiféle neofolklorista újraformálásá" -val, mert itt még a leg­ismertebb mesecímeket sem megszokott narratív struktúrák kö­vetik, hanem „valami egészen más..." Úgy vélem, mellőzhe­tetlen észrevétel ez, hiszen ha valami azonnal feltűnik Ladik Ka­talin műveinek e vonulatában, akkor az épp a mesevilág teljes lebontottsága. Míg a népmese kivételes képpességekkel megál­dott hőse általában valamely etikai imperatívusz parancsára ve­szi kezébe a vándorbotot, s vállalja a válogatottabbnál válogatottabb „szürrealista" kalandokat, addig Ladik Katalinnál mind a mese folytonossága, mind az azt döntően meghatározó és dialek­tikusan kiegészítő naiv eszmeisége felbomlik, leépül, ugyannyira, hogy még tartalmi aktualizálásra, az évszázados tanulságoknak, magatartás-képleteknek újakkal való felcserélésére sem kerülhet sor. A királyok, táltosok, aranyhajú lányok, legkisebb fiúk tehát közegüktől és szerepüktől megfosztva bukkannak fel, ám még­sem funkciótlanul. Ezek az elárvult „hősök" ugyanis rövidre sza­bott útjukon nemegyszer olyan szituációkba keverednek s olyan képek által mutatkoznak meg, amelyek nem a népmesék világát idézik, hanem inkább a modern ember traumákkal megvert lelki­világának mélyrétegeiről, esetenként pedig éppenséggel pszichopatologikus szorongásairól adnak hírt. S épp ebben a tudatosan alkalmazott fogásban kell keresni ezeknek a mese-verseknek a tit­kát. Mert bármennyire kiszigeteli is Ladik Katalin a figuráit, bár­mennyire puszta szóvá, jellé degradálja is eseménydús életüket, az olvasó tudata azonnal feltámasztja alakjukat, mi több, a pilla­nat töredéke alatt rekonstruálja akarásaikat, vágyaikat, egész „világképüket". Más szóval: a legkisebb fiú Ladik Katalinnál is legkisebb fiú akar maradni, mindenáron, amint azonban mozdulatot ejt, szeméből már egy „idegen", mai tekintet sugároz felénk. S mivel ez az át- és visszaváltozás sohasem egyértelmű, soha­sem végérvényes, a két erő interferenciájának térségében felizzik a megfoghatatlan, illanó, mert kinyilatkoztatás nélkül létrehozott, tiszta líraiság.

 

 

Alkalmasint belemagyarázásnak tetszik a belső ellentétek ilyen értelmezése, hiszen a versek zömében felszabadultan, hancúrozó jókedvvel, már-már a balzaci pajzán históriák levegőjét idéz­ve hányja bukfenceit a képzelet. Igen, kétségkívül így van, de csak a versek felszíni rétegeiben. Ha ugyanis tüzetesebben szem­ügyre vesszük azokat a népmesei alakokat, kiket Ladik Katalin leginkább kedvel, érdekes dolgot fogunk tapasztalni, jelesül azt, hogy a negatív hősök úgyszólván teljesen hiányoznak a mese­versekből. Olykor elénk robog varrógépen egy ördög, vagy da­rázsölő útra indul egy sárkány, és ez majdnem minden. De még ezek a figurák sem jellegzetesen negatívok: a népmesék ördöge furfangos, csalárd szerzet ugyan, de mégis cimbora, a sárkány pedig csak behemót, pusztulásra „érett" materiális erő. Negatív hősökről tehát csak akkor beszélhetnénk, ha Ladik Katalin ver­seiben a „kozmikus" sötétség és időtlenség erői, az élettagadás princípiumának megtestesítői: a vasorrú bábák, a gonosz törpék és más cerberusok is elibénk állnának. Erről azonban szó sincs: a mese-versek alakjai rendre a népi képzelet teremtette kozmogónia napfényes oldaláról érkeznek, s épp így tölthetik be szerepüket az elszakadó fejek, végtagok, herék, a felfehérlő cson­tok szorongásos képei ellenében.

 

 

Midőn e kettősség elmarad vagy egyenlőtlen strukturáló erőként lép fel a szövegben, a feszültség jóval alacsonyabb szinten álla­podik meg. A tevisdisznó pl. tetszetősen kottázza le a népmesék dallamát, világítja meg fordulataik mechanizmusának működését, a chagalli képsor azonban, a másik komponens távol maradása folytán, mégis megmarad amolyan bájos népmesei mintának. Vagy ott van pl. a Tavaszi szél vizet áraszt, melynek népmesétlenített csoda-láncolata igen erős asszociációs folyamatokat indít el, ám a belső ellentétezés híján a szöveg mégis csak egysíkúan közvetítheti a szorongásos hangulatot.

 

 

Végül is, milyen kötet hát a Mesék a hétfejű varrógépről? Jó, mint minden jó verseskönyv: néhány, vagy hogy számot is mond­jak, öt-hat antologikus alkotással. Meggyőződésem azonban, hogy több is lehetne benne, ha Ladik Katalin az elmúlt időszak­ban, képzeletének termékeny frissességét megóva, állhatatosabban kutatta volna helyét a világban és az irodalomban, ha tehát látó tudatossággal igyekezett volna áthidalni, feloldani (s nem megszüntetni) a szürrealista verselés nagy paradoxonát.

 

 


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.