EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2019. október 18. | Lukács, Jusztusz napjaAKTUÁLIS SZÁM:813072. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Ma háború van, holnap béke

című

számunk!

15. évfolyam 165. szám

Méliusz József

Meghaladni önmagunkat

1978. november 28-án, újvidéki látogatása alkalmával szerkesztőségünkben járt Méliusz József romániai magyar író. Az itt közölt szöveg részlet a szerkesztőség tagjaival és lapunk munkatársaival folytatott beszélgetésből.

1979. január 2.

Én általában magamról írok, ami természetesen nem monománia, hanem egy fel­fedezés következménye. A felfedezés elég bizarr: katolikus családból szárma­zom, temesvári vagyok – kispolgári tisztviselő család, papi gimnázium, piarista gimnázium, buzgó katolicizmus, s aztán egy hirtelen happening, ami a szüleimet teljesen kétségbe ejtette: református lettem. Miért lettem református? Nyilvánva­lóan valamiféle tiltakozásként – és nagyon fiatalon –, egy konkrétabb, egy racio­nálisabb humanizmus keresésében. Ennek következtében Zürichben a filozófiai fakultáson belül működő protestáns teológiára mentém el, ahol Karl Barth-tal ta­lálkoztam és a tanítványával, Emily Brunnerrel. Mind a ketten az egzisztencialista protestáns filozófia képviselői, s Karl Barth például, aki eredetileg németországi volt, bonni, a hitlerizmus elleni erkölcsi ellenállás egyik vezető személyiségévé vált (a protestantizmus a hitlerizmus évei alatt a legintenzívebb szembenállást fejtette ki ezzel a totalitárius és pusztító rendszerrel, a német fasiszta rendszerrel szemben). Onnan Kolozsvárra kerültem, Kolozsvárt fejest az akkor meginduló if­júsági mozgalmakba. Ennek a mozgalomnak volt folyóirata, falufelfedezők, nép­rajz felé tájékozódók, a népi valóság felfedezői a csehszlovákiai Sarló és a pesti Bartha Miklós társaság volt a minta; s innen azután további nyugtalanság­gal Berlinbe, ahol bár a teológiai fakultásra iratkoztam be ismét, ugyanakkor az egyetem Színháztudományi Intézetébe és Újságirói Intézetébe jártam, s ott ért azután a nagy élmény: a protestáns egzisztencializmus, ami nálam a katoliciz­mus belső zordsága elleni lázadás volt, felváltotta a Brechttel, Piscatorral és ennek következtében a német antifasiszta munkásmozgalommal, a kommunista párttal való találkozás, ami ismét egy fordulatot produkált. Visszatértem Kolozs­várra, a teológiát elvégeztem, de már nem vállaltam papi állást. Közben Kolozs­várt mindenféle konfliktusok, az első irodalmi kísérletek az erdélyi Helikonban, találkozás Gaál Gáborral, a marxista Korunk szerkesztőjével, csatlakozás a marxista Korunkhoz. És itt érkezem el ahhoz a különös kérdéshez: Berlinben az avantgardból kinőtt tényirodalommal, konkrét irodalommal találkoztam és termé­szetesen azt fogalmaztam meg magamban, hogy nekem úgy kell írnom, mint Ludvig Renn (nem tudom, ez a név jelent-e még valamit), az első világháborúról szóló nagy regények egyikének a megfogalmazója. Stílusát én beton-stílusnak neveztem annak idején és úgy éreztem, hogy ezt kell csinálni, ezt a beton-stílust kell megvalósítani. Teljesen képtelen voltam rá, olyannyira, hogy végül már egy mondatot se tudtam helyesen megfogalmazni, ebben a magamra szabott, már-már katolikus gyötrelemben. S aztán megjelent Gyergyai Albert fordításában Proust regényfolyamának az első négy vagy öt kötete. És Proust természetesen az önmaga idejét és a benne lefolyt időt bontotta fel, amögé igyekezett jutni, ön­maga személyisége mögé, s akkor ráébredtem, hogy tulajdonképpen itt az írói lehetőség, keressük meg mindenekelőtt önmagunkat, mert önmagunk nélkül és anélkül, hogy önmagunk mélyére jutnánk, önmagunk reális megismerése nélkül nem tudjuk relatíve pontosan megközelíteni a külső világot. Vagy tíz-tizenöt évvel ezelőtt találkoztam véletlenül Pesten Gyergyaival a Nagyvilág szerkesztőségé­ben (sose írtam neki, nem is volt miért vagy hogyan, bár illett volna), s akkor hát megköszöntem neki a magyar Proustot, ami ezen az irodalmi élményen, a mód­szer felfedezésének lehetőségén túl más valamit is kínált: Gyergyai ezzel a nyel­vezettel azt hiszem egészen különös magyar prózanyelvet is teremtett, felfede­zésszámba fog menni ha majd egyszer valakinek eszébe jut filológiailag utána járni, mit jelent Gyergyai Proust-nyelve a harmincas évek magyar irodalmában, micsoda külön struktúrája van a Gyergyai formálta proust-i mondatnak, amely nem azonos magával a proust-i mondattal, a mi nyelvünk logikájában és a mi mondatunk strukturálódásában szükségszerűen másként jelenik meg, mint a francia nyelv önmegvalósításában, Proust-nál. Szóval tatálkoztam Gyergyaival (korábban valahol le is írtam, hogy köszönöm, köszönöm, köszönöm ezt az életre szóló ajándékot, amit Gyergyaitól kaptam) és szemtől-szembe is megkö­szönhetem neki.

Már ebben a meglehetősen zord katolikus gimnáziumban Temesváron – ahol ha a pad alatt Adyt olvastuk, akkor Csukovics tanár úr odaugrott, kitépte az olvasó kezéből, lekent egy-két pofont és nem kell mondanom, hogy mi történt, ha például Kassák Má-ját találta meg – fontos dolgok történtek velem. Fiatalon ta­lálkoztam Kassákkal, próbáltam is utánozni, ugyancsak magyar vagy latin óra alatt, a megfelelő konzekvenciákkal, mert kiderült, hogy itt valami gyalázat tör­ténik az értelem és a tisztesség ellen. De nemcsak Kassákkról van szó, mert a Ma megszűntével, a bécsi Ma megszűntével körülbelül egyidőben (1925-26 ele­jén) Aradon egy különös és izgalmas illusztrált képes folyóirat jelent meg (mind­össze öt szám). Nem nagyon szerepel a magyar irodalomtörténetben, a folyóirat címe Periszkóp. Akárcsak Kassák, az európai avantgardizmus minden nyelvű megjelenését igyekezett tükrözni, és az illusztrációs képanyagában mindazt, ami a húszas évek közepén az expresszionizmusból, a szürrealizmusból még élő és eleven volt, úgyhogy nekünk ott a provincián alkalmunk volt bepillantani a nagy­világnak abba a művészeti, gondolati – tiltakozó és kritikai és tagadó – fellobbanásába, amiről ezen a bizonyára szűk körön kívül, akik a lapot olvasták (a lap pár száz példányban jelent meg), a környező világnak fogalma sem volt annak elle­nére, hogy Kolozsvárt egy nagy (liberális) napilapban megjelentek 1919-20 után a tizennyolcas és tizenkilences magyar forradalomnak mindazok az emigránsai (írói-emigránsai, politikus emigránsai), akik menekülésük útját Románia felé vet­ték (lapot kíséreltek meg Bukarestben csinálni, nem sikerült nekik). A Keleti Új­ság hasábjain végig, majdnem egy évtizeden át elevenen tükröződött az az eu­rópai gondolati remegés, kritikai vibrálás, amit az avantgardizmus az első kor­szakában jelentett, és kitűnő elméleti embere is akadt: Dienes László, a Korunk első szerkesztője, aki Új Művészet címen könyvecskét is adott ki az avantgarde kérdéseiről, ő indította meg a Korunkat, és a Korunk első szakaszán végig ott van az avantgarde kérdés, szerepel Kassák és viták Kassákkal, szerepel a szürrealista vagy expresszionista Déry Tibor, ott van Sinkó – ő folytatja le a Ko­runkban az egyik legélesebb vitát az avantgarde kérdéséről a húszas évek végén, abban a periódusban, amikor az avantgarde is válaszút elé került, illetve differenciálódott: Aragon például kivált, 28-ban (ha jól emlékszem) szakított az avantgardistákkal. Pár évre rá megjelent a Hurrá Urál című verseskönyve, meg­jelent a vörös Aragon, akinek a dinamizmusában, érzékenységében, stiláris re­megésében és képalkotásában még ott volt az avantgarde egész nyugtalansága ebben a kötetben, de ugyanakkor megjelent az elkötelezettség a Szovjetunió, a szocialista forradalom iránt. Jellemző az, hogy ezt a korszakot, ezt a koncepciót és ezeket az illúziókat Aragon később kritika tárgyává tette. Különösen a cseh­szlovákiai események idején – érdekes kettősség: a prágai egyetemen korábban díszdoktorrá avatják, megbélyegzi az avantgardot, most viszont reflektál a maga illúzióira a Hurrá Urálban.

De hogy ne süllyedjek el a részletekben, talán csak azt jelezzük, hogy a szür­realizmus és az expresszionizmus differenciálódása és látszólagos elhalása vagy a felszín alá kerülése nem jelentette a megszűntüket is: jelen voltak mind­azokban a radikális irodalmi kísérletekben, amelyek erőteljesen a baloldalra igye­keztek tolni az irodalmat. És hát mindezeket magam is megéreztem, magam is átéltem és többé-kevésbé szerencsétlenül igyekeztem megvalósítani – nincs mit büszkélkednem a fiatalkori produkcióimmal.

Elfelejtettem elmondani (bár említettem a kolozsvári diákmozgalmakkal kapcso­latosan), hogy mindezekbe belejátszott egy népies koncepció is, falufelfedezés. Tulajdonképpen egy botrány következtében lettem író: egy székely faluban, nem tudom miről, írtam valami verset, és ezért a versért azután a konzervatív nacio­nalizmus kikészített. Nagy sajtóvita támadt, 33 vagy 35 cikket írtak ebben az ügy­ben erről a versről, ahol engem a székely támadóm leleplezett a magyar olvasók előtt, nevezetesen hogy én nem is vagyok magyar. Nem vagyok magyar, mert a cikkíró szerint rác származású vagyok. Nem vagyok rác származású. Az ükapám valahonnan Zágráb mellől került a Bánságba, a zágrábi püspökség birtokára. Mivel foglalkozott? Zsellér volt, nem tudom, valami hasonló. Azt tudom, még arra emlékszem, hogy a nagyapám bognár volt, kocsikerekeket készített az uraság­nak és egyebeket, apám pedig hát ilyen monarchiabeli kisintelligencia típus: taní­tó, aztán állami tisztviselő és buzgó katolikus és természetesen megfelelően ma­gyar nacionalista. így élték át az első világháborút, s ha már a világháború szónál tartok és azt említettem, hogy Ludvig Renn az első világháborúról szóló remek regénynek az írója volt, (legremekebb regényei egyike ez), akivel Berlinben talál­koztam – ő az én megtérítőm, általa lettem marxistává. Ő szerkesztette a Linkskur-ve című berlini (kommunista) elméleti lapot, amelynek a szerkesztő bizottsá­gában Lukács György is jelen volt, Balázs Béla is részt vett meg Johannes R. Becher.

A Gyergyai-féle Proust, az segített hozzá, hogy megírjam 29 éves koromban az első – s azt hiszem utolsó – regényemet. Ez a regény nem prousti, már beleját­szik a magyar szociográfia élménye is. Ezt a gyermekkort mondja el, ezt a családot az első világháború alatt, és az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlá­sát ábrázolja. A regény címe Város a ködben. Ezt talán azért is említem, mert hát olyan különösek és fantasztikusak az időben és a térben és az emberi viszonyok alakulásában a véletlenül létrejövő kapcsolatok. Tíz és fél évvel ezelőtt jártam itt először, 1968 májusában, és hát akkor Bosnyák barátom 28 éves volt, a Symposion-társaság ugyanolyan fiatal mint most, voltak fiatalabbak, idősebbek már aligha. Találkoztam a Symposionosokkal: Bányaival, Bosnyákkal, Tolnai Ottóval.

Az európai diákmozgalmak esztendeje ez, Cohn Bendittel az élükön, marxisták­kal. Most tíz év után felmérte a francia gondolkodás és a francia sajtó, mi történt akkor – ne térjünk ki rá mi történt – mindenesetre a francia sajtó (főleg a Le Monde) foglalkozott a hatvannyolcas események felmérésével. Mindenesetre elmondhatjuk azt, hogy a franciák hatvannyolcat, illetve a hatvanas évek nagy lazító, felbontó, analitikus, kritikai szellemét meglehetősen a köldökük körül járva vizsgálták most meg, ilyképpen tekintettek vissza rá, és elfelejtkeztek arról, hogy hatvannyolc megrázta az akkor már felbontott vagy feloldott „vasfüggönyön” inneni világot is. A csehszlovákiai események, Romániában egy nagy liberalizáló folyamat, Jugoszláviában kirobbanó gondolati megmozdulás (milyen szép a Kassák-plakát, csak most látom meg) – és ha mi itt együtt ülünk, együtt lehetünk, én – hogy mondjam csak – öregember és ti leendő öregemberek (vonatkoztassunk el bizonyos politikai ítéletektől, elemzésektől, ami a hatvannyolcas eseményeket eb­ben vagy más országban illeti), akkor ebben nyilvánvalóan szerepe van a hatvanas években kialakult új kritikai gondolkodásnak, amely nélkül ennek a társadalmi formának és az ezen a társadalmi formán belüli ember- és lélekalakulásnak elég tragikus lenne a perspektívája. Arról is kellene beszélnem, éppen ezzel kapcso­latban, hogy az egész szocialista tábor koncepciójában milyen modellt, milyen példát, milyen lehetőségeket jelent a jugoszláv modell, amelynek a megléte nyilvánvalóan hozzájárult a hatvannyolcas csehszlovákiai eseményeknek a ki­bontakozásához, hozzájárult a romániai nagy nyitásnak a bekövetkeztéhez, mint ahogyan hozzájárult ahhoz is, hogy Nyugat-Európában az utóbbi esztendőkben kialakult az eurokommunizmus koncepciója, ami nem ezzel a modellel azonos koncepció. Különböző pártok, különböző országok munkásosztálya másképp értelmezi, a tulajdon arcára igyekszik a szocialista vízióit és konkrét feladatait alakítani. A lényeg mindenesetre az, az a vívmány, hogy ki-ki a tulajdon körülmé­nyei, meghatározottsága, belső determináltságai szerint kísérelje meg alakítani a tulajdon történelmét. Függetlenségről van szó és hát elsősorban annak a hosszú időn át kényszerként érvényesült (középkori) katolikus szemléletnek az elvetésé­ről, amely szerint egy pápának, pápaságnak és egy pápai, vatikáni adminisztrá­ciónak tartozik magát alávetni a világ egy jelentős része, ahol a szocializmus megvalósításával folyik az állandóan alakuló és változó kísérlet; béklyóba szorít­va, parancsra, azt és úgy kell tekinteni, úgy gondolkozni, úgy mozogni, ahogy azt a pápaság megkívánná. Miért jutottam el idáig? Talán azért, mert az én szubjek­tív happeningjeim, azok se voltak egyebek, mint a pápai hatalmak elleni lázadás, de ehhez hozzátartozik az, hogy én sokáig és különböző korszakokban meglehe­tősen konzervatív keretek között gondolkoztam mint szocialista, s ha nyilvánvaló­an van előjátéka is, de a tulajdonképpeni arculatomat vén fejjel, a hatvanas évek­ben kaptam meg az akkor feltűnt filozófiai és esztétikai áramlatokkal; röstellkedés nélkül vallom be azt, hogy az Új Symposionnak is szerepe volt ennek a személyi­ségnek a kialakításában, s következőleg azoknak a fiatal barátaiknak is, akikkel én tíz és fél esztendővel ezelőtt itt Újvidéken találkoztam. Akkor az az út engem Zágrábba is elvitt. Mindenekelőtt azért, hogy felkeressem Sinkó Ervin és felesége sírját. Jugoszláviai utamra már korábban készülődtem, tulajdonképpen Sinkóval kellett volna itt Jugoszláviában találkoznom. Sinkó meghalt, meghalt a felesége is, de a Sinkó-tanítványokban, a Sinkó-növendékekben én megtaláltam annak a mesternek a folytatását, akinek hallatlan szerepe volt mindazoknak az eszmék­nek a kialakulásában, amelyek azután a hatvanas években világszerte – idéző­jelben mondom megint: „vasfüggönyön” innen és túl – hatottak és hozzájárultak az emberi személyiség valóban forradalmi felszabadításához és tovább vitték azt a hagyományt, amit a korai avantgardizmus produkált az európai szellemiség­ben és a világ szellemiségében – és amely azért avantgardizmus, mert szüntelenül önmagát haladta meg, önmagát változtatta meg és sose szakadt el a humá­numnak attól az alapkövetelésétől, hogy egész vagy megközelítőleg egész tár­sadalmi lények úgy lehetünk, hogyha önmagunkat szabadítjuk fel és önmagunkat haladjuk meg.

Krležával való találkozásomnak törvényszerűen be kellett következnie, mert Krleža a Monarchia létének a legmegrázóbb ábrázolója. A Város a ködben című regé­nyemről beszéltem, amit 29 éves koromban írtam – amikor elolvastam a Zászló­kat és a Krleža mű javát, akkor – tehát utólag, 25-30 évvel később – kiderült számomra, hogy tulajdonképpen nem Proust tanítványa vagyok, hanem Krleíáé, akit én akkor még nem is ismertem.

Itt Jugoszláviában egy fantasztikus dolog történt. Én óhatatlanul végigcsináltam a két háború közötti irodalmat is, bár csak 1930-tól kezdve. Erdélyben egy sok év­százados irodalmi és szellemi hagyomány segítette létrejönni a nemzetiségi (akkor kisebbségi) irodalmat; ez a táj ilyen hagyománytudattal nem rendelkezett és bár született itt egy nagyon érdekes és jó kisebbségi irodalom a két világhá­ború között – nagyon eleven együttműködésben az erdélyi magyar irodalommal –, közvetlenül a második világháború utáni esztendőkben, a forradalom megvalósulásának periódusában óhatatlanul be kellett következnie annak a végső kon­zekvenciákig menő szakításnak, amely minden forradalmi aktussal szükségsze­rűen együtt jár: a pluralizmus eltörlése és a múlt teljes likvidálása a forradalom hevében. Bár én nem értem és nem ismerem eléggé a történeti tényeket, de úgy képzelem, hogy másképp nem is történhetett: amit akkoriban a régi marxista esz­tétika szótárával polgári irodalomnak, polgári szellemiségnek neveztek, azt likvidálták. Likvidálni kellett abban a pillanatban és egy szükséglet-irodalomnak kel­lett születnie, egy taktikai irodalomnak, a politikai feladatok teljesítésére. A tak­tikai irodalom persze a taktikai periódus lejártával maga is lejár. Erre a korszakra érvényes. Ebben is meg kellett haladnunk önmagunkat. Itt korábban megértek a lényeges felismerések, s így nem kellett olyan nagy árat fizetni értük, mint Kelet-Európában a sztálinizmus évei alatt sokaknak, nekem is.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.