EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2017. október 18. | Lukács, Jusztusz napjaAKTUÁLIS SZÁM:603730. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

idei első,

ZSIBVÁSÁR

című

számunk!

Exjugó lexikon

Marius Tabacu

Szerbül tudni

2013. június 5.

 

 

Én nagyon jól tudok szerbül.

Nem is csoda, mivel Temesváron nőttem föl. Ahol mindenki minden nyelven beszél. Csak úgy, magától.

A némettel is egyszerű volt. Meghívtak egy gyerekbuliba. Svábokhoz. Órákon át kellett polkázni a három, egybenyitott hatalmas szobán keresztül, tele éles sarkú bútorral. Másnap Bea, a szeplős házigazda megtöltötte az iskolát azzal, hogy megkértem a kezét, ő pedig ideadta, mert jól tudok németül. Naná, mivel német óvodába jártam. Ez ötéves koromban történt, amikor beadtak, mint minden becsületes temesvári sarjat, akinek nincsenek nyelvi gondjai. Nyelviek nem is voltak, mivel egy árva hangot sem értettem – ez túl van a nyelviségen, közel az eredendőséghez, a biblikus gyilkossághoz. Ilyenkor az egyetlen megoldás az immanencia (természetesen korai fejlettségem idővel elhalványult): én erőltettem óvó nénim meséire az értelmet, nekem volt igazam, ha máskor kacagtam, mint a többiek, máskor csaptam össze a tenyeremet és állandóan szorongtam. Én tudtam németül, ők stréberkedtek. Ez később átfogalmazódott: mivel nem értették, mit mondok, elment a hírem, hogy hoch deutschot beszélek. Kizárásos alapon, mivel eredetileg Beáék közhírré tették német nyelvtudásomat, és nekik mindenük megvolt, nagy lakás, Fiat Milletrecento, rúgógumi, igazuk. A házasságunk Beával nem valósult meg – nem is bántam, mert egy csepp melle sem volt, és nem is tudom, hogy megnőtt-e neki valaha, mert kivándoroltak Izraelbe. Persze, abban a korban a többi lánynak sem volt melle – tehát kényszerből a tanító nénit szerettük másként, mint a hazát – de ők itthon maradtak, így saját szemünkkel bizonyosodtunk meg erről-arról.

A szerbbel is hasonlóképpen alakult a tudásom. Jobban mondva, adódott. Lett, mert adva volt.

Nem, nem az anyai nagyanyámtól tanultam meg. Különben is, ő horvát volt. A két nyelv között pedig súlyos a különbség: vagy húszezer halott és közel félmillió menekült. Igaz, csak utólag, a modern történelemben. Modern halottak. Nem, bizony, a szerb tudásom is tiszta forrású, mint a hoch deutschom. Van. Mint minden igazi temesvárinak.

Az ötvenes évek végén csak hallottuk, a hatvanas évek legelején már láttuk is a tévét. Egyet. Braunéknál. Bámulatos volt és kiábrándító. Mert volt, aki másképpen képzelte, volt, aki sehogy sem, tehát az, amit láttak, mindenki számára más volt, mint ahogy lennie kellett volna. De volt, lett, és időnként kivehetőekké váltak a sok fehér-fekete villogásból (szakszerűen: a bolhákból) a különböző alakok, lassan kidomborodott a nemük is, ami kezdetben elégnek látszott. Mert látszott. Általános elégtétel uralkodott. Braunék feszíthettek, mert csak nekik volt, a többiek pedig megelégedtek azzal, hogy ilyen készülék még Bukarestben sincsen. Mert mi mással hasonlítsa össze magát a büszke temesvári, mint a fővárossal, legyen az akár balkáni. A pitiáner lokálpatriotizmus önellentmondás. Szóval látszott, néztük. Volt ebben egy kis lenézés is, ahogy egy mitteleuropéerhez illik, amikor kitekint a szalonjából. Mert ami hallatszott, az szerbül volt, mivel csak a belgrádi tévé létezett. De üsse kő – mi az nekünk: aki hochdeutschot, précieuse románt és irodalmi magyart beszél, annak az a semmi balkáni kulturálatlan hablatyolás nem jelenthet gondot. Persze az nem jelentett semmit, hogy Effi tante, a házvezetőnőnk is tudott szerbül, mert ő csak egy egyszerű sváb volt. A „tanté”-t is csak azért kapta, mert úri házban szolgált, különben szimpla Frau maradt volna. Röviden, néztük a szerbeket és értettük. Önállóan: mindenki mást. Majd kitört az ideológiai, a nagyon hideg háború. Egy-egy film első öt perce elég volt egy hosszú estet betöltő hajba kapásra. Majd meghívták az anyai nagyanyámat, mint hitelesített nyelvtudót, de hamar lemondtak róla, mert szegénykém azt mondta, amit a tévében ímmel-ámmal hallott, nem azt, amit a többiek tökéletes és önálló szerb ismeretükkel értettek… És különben is – ő nem volt eredeti szerb, csak egy egyszerű horvát.

Szerencsére hamarosan meglett a magyar és a román tévé is. Amit az ország más városaiban is láthattak. De Temesváron jobb volt a vétel, ezt mindenki tudta. És azt is, hogy Temesvár soknyelvű város.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.