EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2017. november 18. | Jenő napjaAKTUÁLIS SZÁM:616373. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

idei első,

ZSIBVÁSÁR

című

számunk!

SZIVERI

Aaron Blumm

LENGŐ LÓFEJEK (REPUBLICA PARANOICA)

És lôn az égben viaskodás: Mihály és az ô angyalai viaskodnak vala a sárkánnyal; és a sárkány is viaskodik vala és az ô angyalai
12,7

1999. november 1.

Álltam a szuper kis kéróm fürdőszobájában, épp akkor értem haza a kocsmából, ahol megittam a Kefállal egy csomó whiskyt, mert a Kefál valakitől halotta, hogy meghalt a Lénia, meg csocsóztunk is, de mindig kikaptunk. Aztán voltunk a Sárkányban is, ahol a Kefál harmincszor elmesélte, hogyan vette el a Lénia szüzességét tizenhat éves korában, a pincérnő csálén nézett ránk, de az már nem érdekelt, a Kefál elaludt az asztalon, fogtam hát magam és hazakullogtam.

Néztem a tükörbe, minden csak a fejemben történik, gondoltam, talán minden csak a törölköző miatt van, mert minél öregebb vagyok, annál durvább törölközőket használok, gondoltam, amikor hirtelen eszembe jutott a Lénia.

A faluban mindenki azt hitte róla, hogy már régen meghalt, tíz évig nem adott hírt magáról, ennek ellenére, vagy talán éppen ezért döntött úgy, hogy hazalátogat, gondoltam. Remélte, hogy elfelejtették közben azt az ügyet, s talán amnesztia is volt párszor időközben. Amióta elment, nem olvasott újságot, mindig másoktól tájékozódott, csak arra figyelt, amiről a többiek beszéltek, a többiek azonban nem mindig arról beszélnek, amiről beszélniük kellene, de hát nem tudhatott mindent. Rengeteg rendőrt látott, amikor a vonat elindult, nem tudta, miért üldözhetik, semmi, gondolta, most tiszta lappal indulsz. Beleharapott egy almába, és beült az első fülkébe.

A vonaton senki nem volt rajta kívül, kalauz sem kérte a jegyét, de az egész nem nagyon érdekelte, túl késő van már, gondolta, nézett ki a sötétbe, és a tájat figyelte. Könnyebb kilátni, mint belátni, nem tudta, ez miért jutott az eszébe. Amikor a vonat már félórája vesztegelt az egyik isten háta mögötti állomáson, egy másik almába is belekezdett, amióta nem dohányzott, almát evett helyette. A d.-i állomáson az egyetlen leszálló volt, a sínek melletti lámpák alatt azonban néger munkásokba botlott, amint egy teherautó mellett feküdtek. Szerette volna megszólítani valamelyiket, de ismeretlen volt minden arc, ezért tovább lépkedett. Nem akarta őket megzavarni az esti sziesztában. Tíz év azért mégiscsak tíz év, gondolta, megváltozott kicsit az éghajlat, meg hallott híreket a CIA-ügynökök beszivárogtatásáról is a faluba. Azért meglepődve nézte az egyik sarkon a Mc Donald?s-ot, csak a szokásos hallucináció, gondolta, a kedvenc kocsmája üzemelt a Kefál melletti házban, hát nem idegeskedett. Igaz, Kefál házának falára érdekes figurákat rajzolt közben a lehulló vakolat, és mintha temetés lenne, az utcákon csak a koldusok ültek mozdulatlan, de tudta, hogy ahogyan bő, ugyanúgy szűk esztendők is vannak.

Könnyebb a dombról lefelé, mormolta maga elé, miközben a kávéját szürcsölte. Azt hitte, talál valakit a régi barátok közül a csocsóasztalnál, de a kocsmában senki nem volt, igaz, itt a pincérnők mindig is szerettek eltűnni a fickójukkal a hátsó helyiségben, maga főzte hát meg a kávét, és maga töltött egy pohárba pelinkovácot. A zene is szólt, igaz, még soha nem hallotta a számokat. A Hetvenhetes volt a kedvenc száma. Dinár nem volt nála, letett hát a pultra egy ötmárkást, gondolta, hogy annyi biztosan elég lesz.

Fenn haladt a szakadéknál, úgy érezte, mintha kicsit röpködne, talán csak azért van, mert időközben nőttem valamennyit, gondolta, rugdosta maga előtt a köveket, kóbor kutyák csapódtak hozzá, nézte a túlsó domboldalt, a dombon virág sincs, nézett az égre, gondolta, tesz még egy kis sétát, mielőtt hazamenne. Az idő igazi vetélytárs, ez volt az egyik falra írva. Sóhajtott egyet, és balra indult. A megszokott úton haladt, s habár már későre járt, reménykedett abban, hogy csak talál egy nyitva lévő kocsmát, ahol elszopogathat majd egy Jelent, s talán valami régi ismerőssel is összefut. De Sem a Remény, sem az Édes Gyökér a Kiéhezettnek nem volt nyitva. Mintha valahol távol indiai meditáció szólt volna. Vagy csak harangoztak.

Hát, majd valahol a völgyben megpihensz, gondolta, s a Sárkányban valóban égtek a fények. A Sárkány az a kocsma volt, ahova ritkán tévedtek be azelőtt, csak vasárnap hajnalban, ha már más tényleg nem volt. A falakon kitömött állatok, egy vadkacsa és egy bagoly, fiatal lánykák pókeroztak a sarokban, nézték őket a öreg, kopasz skacok, itt mindig is fel lehetett szedni valami friss húst, ha kedvet kapott hozzá az ember.

De most hétfő volt, tizenegy óra, nem égtek az utcai lámpák, a házak is sötétek voltak, teliholddal megszórva. Csak a Kefál ült a kocsmában, egy pálinkásüveg társaságában. Hirtelen szólni sem tudott, mert évekkel azelőtt úgy hallotta, hogy a Kefál felakasztotta magát valami nő miatt, de a Kefál most ott ült előtte, bólintott neki, és mutatta a véres szemeivel, hogy üljön le mellé. Ismerte a Kefált, tudta, hogy nem ellenkezhet. Amikor egyszer öt napig nem aludt, a Kefál talált rá, a fűben feküdt, tágra nyílt szemekkel. Ő csak a Kefál szemeire emlékezett, amint fölé hajolnak. Sok minden kiderült másnap. Három hétig feküdt a sokkszobában.

Téged meg ki az ördög küldött, kérdezte hatalmas nyögések közepette a Kefál, és a kezéhez tolta az üveget.

Nem válaszolt, csak belenyalt az üvegbe, arra várt, hogy majd a Kefál kezd el beszélni.

Aha, mondta egyszer csak a Kefál, és a sátrad mellett forrás bugyog.

Soha nem tudta megállapítani, hogy akivel beszélget, az éppen részeg-e, de most úgy döntött, hogy a Kefál biztosan részeg.

Emlékszel arra a történetre, amikor a lókupecot elküldik táltost szerezni, próbált beszélni.

Nem, mondta a Kefál, de ebben a faluban már évek óta nincsenek lókupecek, itt csak szellemekkel találkozhatsz.

Megköszörülte a torkát.

Nem tudok hinni az Istenben, mondta a Kefál.

Nézett maga elé.

A Sátánnak kénes páráját elnyomják a reggeli ködök, mondta a Kefál.

Talán egyszer magához tér, gondolta.

Már az első pillanat furcsa volt, gondolta.

Aztán azt, hogy nincs tökéletes bűntett, az áldozatok visszajárnak, a tettes visszatér a tett színhelyére, aki felmegy a hegyre, az le is jön róla.

Biztos csak az almával van valami baj, gondolta.

Mégis csak fel a dombra, ha fáradtan is, gondolta.

Otthon senkit sem talált.

Mozgott mellette a pohár az asztalon.

Mi történhetett a Kefállal, ez vibrált az agyában.

Arra gondolt, hogy egyedül csak ő itt az élő.

Eddig jutottam, amikor megcsörrent a telefon, és kénytelen voltam visszazökkenni a valóságba.A Lénia volt az, kérdezte, hogy van-e kedvem meginni vele egyet.

Van, mondtam, és máris indultam.

Meglepődtem, hogy a Lénia az, azt hittem, hogy most tényleg meghalt.

De nem, mert ott ült a szobájában, és beszélt hozzám.

Azért hívtalak, mondta, mert hetek óta nem látogat meg senki, nem csörög a telefon, én pedig nem megyek sehova, mert nincs kedvem egyedül kószálni. Ma mégis úgy döntöttem, hogy sétálok egyet. Rengeteg rendőrautót láttam, amikor felszálltam a villamosra, nem tudtam, most kit üldözhetnek, semmi, gondoltam, én tiszta vagyok. A villamoson senki nem volt rajtam kívül, kalauz sem kérte a jegyemet, de az egész nem nagyon érdekelt, túl késő van már, gondoltam, néztem ki a sötétbe, és az utcákat figyeltem. Könnyebb kilátni, mint belátni, ez a graffiti volt az egyik falra írva. Az egyetlen leszálló voltam a központban, a sínek mellett pedig holttestekbe botlottam. Szerettem volna megnézni, hogy kik azok, de inkább futni kezdtem. A McDonald?s előtt katonai teherautók álltak, csak a szokásos hallucináció, gondoltam, és a Király nyitva is volt, tovább hát nem paráztam. Az utcák tele szemeteszsákokkal, és miközben a kávémat szürcsöltem, arra gondoltam, hogy mit keresek én még itt egyáltalán. Azt hittem, lent fogtok csocsózni, de senki nem volt a kocsmában, az Eta meg biztos kefélt a hátsó szobában. Főztem hát egy kávét, és töltöttem magamnak egy pelinkovácot. A zene is szólt, igaz, még soha nem hallottam azokat a számokat. Aztán mentem fent a szakadéknál, rugdostam magam előtt a köveket, néztem a túlsó domboldalt, meg néztem az égre. Az idő igazi vetélytárs, mintha ezt akarták volna sugallni a csillagok. Gondoltam, hogy valahol csak megtalállak benneteket, de már semmi nem volt nyitva.

Csak a Sárkány, persze.

De ott csak a Kefál feküdt az egyik asztalon, és sehogy se tudtam észhez téríteni.

Aha, mondtam, hihető a sztori.

És veled mi van? kérdezte a Lénia.

Nem tudom, mondtam, mostanában úgy érzem, hogy összemosódtak a fejemben a dolgok, meg különben is olyan üres lett minden.

Fáradt voltam, nem akartam bonyolítani az életem.

Arra gondoltam, hogy mint a csönd, olyan a halál.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.