EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2019. november 19. | Erzsébet, Zsóka napjaAKTUÁLIS SZÁM:819494. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Ma háború van, holnap béke

című

számunk!

SÓLYOM

Fogarassy Miklós

KUTYAFÜL, MADÁRSZEM

Mészöly Miklós természetszemléletéről

1996. január 3.

.A hérakleitoszi folyó példázata az irodalomolvasóra is érvényes - nemcsak a szerzők életműve változik, alakul, mi magunk is az olvasatainkkal szinte mindig más folyamba lépünk. Még egy írást sem lehet kétszer ugyanúgy elolvasni. Az ismételt olvasás - új értelmezés; bár a leírt szöveg stabil, mégis újólag és másként kell hogy megszólítson. Hiszen időközben éltünk, azaz változtunk, sőt egy másik elmozdulás következtében annak az írásnak a helyzete az életműben, és ebből adódóan a perspektívája is ugyancsak változott (miként rálátásunk a korra is, amelyben létrejött). "Miután kicseréltük titkainkat, l hogy még titokzatosabbak lehessünk: l csupán a megváltozott helyzet a változás l mi azonosak se lehetünk többé, se más"- írja Mészöly a Szemle egyik bölcseleti-lírai szakaszában, ami ugyancsak Hérakleitoszra hajaz.

Emlékszem az élményre, amikor- több évtizede - a Magasiskolát először olvastam. Elkészült aztán Gaál István filmje ebből az írásból. A mozi nézőterén nem is tudtuk, mit kezdjünk az akkori magyar filmes "új hullám"-nak ezzel a jó szándékú, de totálisan félresikerült produkciójával, pontosabban: a magunk zavarával. Mint amikor valami nagyon finomat, utalásszerűt otrombán felerősítenek, olyan volt a diktatúramodellé növesztett solymásztelep a filmvásznon. (A korra jellemző, hogy még éles kritikát se lehetett írni róla; az írón is csattant volna, aki pedig elég ártatlan volt a mozifeldolgozásban.) Az eredeti olvasat módosult közben azzal is, hogy megszületett - és később kötetcímben is nevezetessé lett - A tágasság iskolája esszé, ami, ma már úgy tűnik, hosszú időre csaknem "magába nyelte" az eredeti művet, amely indíttatásként szolgált a szerző eszmefuttatásához. Talán helyesebb azt mondani, hogy az 1963-ban készült esszé (amely először Újvidéken, a Hídban jelenhetett meg) mintegy ráfonódott az 1956-os írásra. A tágasság-tanulmányt író Mészölynek ugyanis másutt járt már a figyelme; a hét-nyolc évvel későbbi gondolatok megfogalmazóját lényegileg más kérdések foglalkoztatták, mint a hortobágyi solymászatról író szerzőt - ennyi legalábbis elmondható. A Lilik madárbirodalmába érkező jobban kapcsolódik ahhoz a kamaszhoz, ifjúhoz, aki a Gemenc folyamerdejében, vadterepén volt otthon a felnőtté avatást is jelképező vadászpuskájával. Csakhogy a művészember ezeket az élményeit később igen határozottan lepecsételte. A Film, az Emkénél (későbbi) képsoraiból is következtetni lehet, miért lett vége a "vadászkalandoknak" - elsősorban azért, mert maga is golyóérett menekülőként járta meg a háború sötét vadonát. Ezt követően az áldozatok, a halálra sebzettek szemébe már csak úgy tudott beletekinteni, hogy az ő visszatekintő búcsúpillantásukban rejlő néma üzenet legyen a fontos: "horpaszok, szemek, csapzott gereznák... megcélozzák ők is a puska csövét... észre se veszed, hogy leterítenek". A túlélő, aki a háború után végleg letette a vadászfegyvert (is) - és ez több mint egy sportról való lemondás, inkább az abban rejlő hatalmat, agressziót tagadja meg ezzel -, ettől kezdve csak tanú, csak krónikás maradhat a vadak és a vadászok ügyében is. Amikor a solymászat, a "röptetés és visszahívás" férfias szenvedélye, lírája Ohat-pusztán megragadja, megidézve vadászélményeit és -reflexeit is: a megfigyelés és részvétel, a kívülálló pozíció és az elragadtatott, személyes izgalom kettős lelkületét ébreszti fel benne, és így is ír erről a rendkívüli tapasztalásról, emberek és állatok ősi, atavisztikus, mitikus - végül is vérre menő, a létezés szennyesét kiteregető - kapcsolatára reflektálva. Évekkel később a téri tágasságról elmélkedő Mészöly gondolatjárásának tere viszont már más irányba terjeszkedik - aktuális hírek foglalkoztatják elméjét, s ha nem is említi, szellemi akrobatikával ezekről emelkedik fel a szellemi és pszichológiai kérdések felé. A nóvumok, az akkor kezdődő űrutazások (a friss faktumok: a Lajka kutya, a szputnyikok, Gagarin... ) inspirálják, és az esszé gondolatjárásának magasából nem is igen látszik már a Magasiskola egykori személyessége, sőt tárgyi közege sem.

Ezt a rést, mely az epikai és a gondolati próza között mutatkozik, csak azért hozom szóba, mert az életmű tallózó jellegű újraolvasásáról úgy szeretnék pár észrevételt tenni, hogy közben a figyelem körzőhegye maradjon is meg a Magasiskola lapjain, és távolodjon is el onnan, az ott megjelenő állatok - büszke vadászmadarak, befogott és természetben élő apró zsákmányállatok, pelyhestollas fiókák, szép lipicai lovak - riportszerű tárgyilagossággal, de az írói imagináció személyességével ábrázolt alakjaitól. Hogy ennek a motivikának a körzőrajzolatával próbáljak kimetszéseket készíteni Mészöly írói világából, korábbi és későbbi műveiből. Talán életszemléletének és művészetének pár konstans vonását lehet így kijelölni - arról gondolkozván, mit jelentenek és miként mutatkoznak meg nála az állatok, a lényeket

Mészöly sohasem írt olyan átképzeléses állatregényt, mint amilyen Woolf Flush-e vagy Déry Nikije. A fekete gólya, ez a gyermekkori élményeit feldolgozó ifjúsági regénye sem az. Mégis azt gondolom, hogy a prózairodalomban szinte páratlan módon kapnak nála az állatok fő-, de legalábbis fontos szerepeket. Írói tablóján a közlés imaginatív terének centrumához egészen közeli "helyeken" örökíti meg őket. Az embernél tisztább lényeket, amaz ismeretlen örök rendhez közelebb lévő, természeti áldozatokat.

Talán több is ez, mint ismétlődő motívum, valami funkcionálisan fontosra lehet utalni már az elbeszélések egy fontos körének a címeivel is: Állatok, emberek; Farkasok; Varjak; A stiglic; Vadászat; Jelentés öt egérről; Ahol a macskák élnek; Ló-regény; Szárnyas lovak- elég beszédes ez a címsor. Vegyük hozzá a Magasiskolát, az Anyasiratóban a körvadászaton elpusztuló rókát, a Merre a csillag jár?-ban az aligha felejthető fekete kutyát gyászoló elbeszélői rekviemeket. És ezzel is csupán az írói világ faunájának a törzsét jeleztük, csak a legfontosabb műveket, referenciákat katalogizálva.

Nézzünk körül a völgyben (Levél a völgyből): ott ül vele a tűző napon a mozdulatlan gyík a forróságban; egy karó hegyén rezzenetlen madár vadászik bogárra; kukac rágja a diót; szárnyas hangyák emésztik el a lehulló férget; a tanyájába települt egércsaládot sztrichnines kukoricával pusztítja kérlelhetetlenül az író; rókák kölykeznek, pusztulnak a csirkék, ideje lenne valamit tenni; az egyik szomszéd - öreg, mintagazda házaspár - a tíz éve velük élt kutyájukat nemrég akasztotta fel, s ha már így történt, egyúttal a ház öreg macskáját kötél általi halálra ítélte. Minderről, ha nem is szenvtelenül, de tárgyilagos pontossággal tudósít a "jelentés a völgyből". Személyes, az esszé-napló és a riportbeszámoló felé hajló az írás, több tekintetben a Magasiskola rokona, de jóval meditatívabb, és ahhoz viszonyítva szinte mozdulatlan. Majdnem azt lehet mondani, hogy "semmi se történik" a völgyében, csak a természeti lét (egyetemes) mikroeseményei mozognak: az író világra figyelését, rögzítéseit és azonnali meditációit mintaszerűen példázva. Ám miközben a szimmetria elvontnak tetsző ontológiai kérdéseit feszegetve Wittgensteint olvassa és egy készülő dráma belső nyitját keresi, igen élesen Iát, sokat fog fel, tömören, ellentéteket sűrítve fogalmaz. És mivel a cselekvő működést és szellemi feldolgozást az alkotó magányban egyensúlyban tartja, végül is rámutat e völgyi kozmosz szimmetriáira (és aszimmetriáira). Bár "minden hasonlat" (ahogy Goethe mondja), de az, hogy az író mit mivel hasonlít, ez személyes, egyéni világfelfogás és érzés folyománya. A levél tételesen nem mondja ki, inkább kérdezi: milyenek a létezés szimmetriái? S mindjárt a helyszínről véve a példákat, sugall is jó néhány párhuzamot az olvasónak: író és gyík, az ő egerei, meg a szomszédék kutyája-macskája, a kukac és a madár (és így tovább a párok) közötti megfeleltetéseket. Távol áll tőle persze minden érzelmes állatbarátság is, és azt sem igen lehet mondani, hogy a "zöldek" egyik korai partizánját olvassuk. Nem "humanizál", vagyis a rögzítés a jelenetek, képek elemeit nem kívánja emberiesíteni (legalábbis amennyire ezt a nyelv lehetővé teszi). Talán még az sem mondható, hogy az ember-állat kapcsolatról írva - sem itt, sem másutt - Mészöly metaforákra törekedne, inkább élesen egymás mellé állít, metonimikus összefüggések esélyeit teremtve meg. Nagyon határozott az a gesztusa, hogy egyenrangúvá tesz. Az élőket egymásra vonatkoztatja; tudatosítja, hogy állatok és emberek sorsa eltérően van determinálva, de ő mégis azt hangsúlyozza, ami a létezőkben a közös. A létrend hierarchikusságát gyakorlatilag kénytelen elfogadni, de etikailag is, ösztönösen is kérdésessé teszi. Ez a felfogás, ez a paradoxon korábban is jelentkezett, de idővel élesebben, markánsabban mutatkozik az írásaiban. Hiszen ha az 1964-ben datált völgyi levéltől pillantunk vissza a közel tíz évvel korábbi Magasiskolára, Lilik solymászbirodalmára és annak célszerű hierarchiáira, melyek e rezervátumban az állatfajok között is fennállnak (és ezeket az alávetéseket még Teréz sem oldhatja fel női jóságával), talán jobban megértjük, hogy mi sarkallja, amikor egyre sürgetőbbnek érzi otthagyni a telepet. Mert annak dresszúrája és "ideológiája" mégiscsak elnyomottakkal, rabszíjra fogottakkal kalkulál. Az Ohat körüli tágasabb valóság, az 50-es évek politikai realitása, mely a Nagy Beranekkel és központjával kafkaian jelenik meg (ez a stíluselem mai olvasatunk szerint eléggé kiugrik), az írás végén szereplő lepecsételt, rácsos ablakos, géppisztollyal őrzött vagonokkal ad igaz képet magáról. A diktatúra, a katonás szigor valóságának ez a hasonlatszerű ábrája azt is megengedi, hogy a hortobágyi madarásztanya szellemére is értsük

.Mészöly nagyon sokat tud, érez meg a létezés úgynevezett animális szintjéről. A vér, a tej, a testlucsok, akárcsak az élő szervezet agóniájának képe felettébb gyakran jelenik meg nála. Életünknek azokat a mélységeit is érinteni akarja, melyeket csak közepes, átlagos megvilágításban szoktunk látni. Az ember tudata az ilyesmiből általában csak kis mennyiségeket fogad be, de készségesebbé válik, ha az író - miként a jó orvos a krízisben lévő betegnél - megfeszített figyelemmel és részvéttel hajlik e jelenségek irányába. "Gondoljunk Kumria rác apácára" (Anno). Gondoljunk továbbá a fekete kutya epileptikus görcseire, kitartóan, szinte önkínzó módon nyomon követett agóniájára is. (Merre a csillag jár?). A gyermekek és az öregek mindig tisztábban, kendőzetlenebbül képesek megmutatni testiségüket, némaságukkal, szenvedésük szótlanságával az állatok beszédképtelen, csak sejtett metakommunikációjának jelzéseivel hozhatók kapcsolatba. Az ilyen kapcsolatok kölcsönösek - oda-vissza mutatnak. Mészöly remekül elhallgatja, de olvasói sejtésünkre építve kitűnően mutatja, hogy Saulus a gyermeki lét és az állattörténések mely jelzéseire lesz egyre fogékonyabb - a róka üldözésére, a pusztai nyúl históriájára, az Anyajuhra, Benaja beteg testére, hogy végül: "megsimogatni egy hangyát" - ezt akarja. Ezzel a jelzési móddal nagyon sokszor találkozunk a műveiben. Az értelem számára nem is világos, inkább misztikusnak nevezhető létkapcsolatokat mutat meg (olvassuk csak újra a Ló-regényt), melyeket az író a létezők közötti evidens szeretetrelációnál többnek éreztet. Ott van például Jamma halála, mindjárt a Magyar novella felvezetésében. Az elbeszélt legenda úgy szól, hogy az anyja mellett agyonlőtt ötéves kisfiú holtteste felett "száztizenegy galamb körözött... és kizárólag a tétlenül bámészkodókra piszkoltak le, s még véletlenül se a két lucskos holttestre". Ezt a titokzatos helyzetképet csak ezzel a groteszk ellenpontozással lehet hitelesen elmondani, különben túlságosan direkten találná telibe összes keresztény, martirológiai asszociációinkat. Ha fejlődésében is próbáljuk érzékelni Mészöly természetképének, életfelfogásának útját - hiszen ezekről van szó! -, akkor a következő főbb szakaszokat lehet megállapítani. A korai novellákban a "sötét jelek", a szorongató, félelmet projiciáló elbeszélésmotívumok sorában az állatok létezése, pusztulása valami ősrettenetet, metafizikai félelmet közvetít. Az állatenigmák hol varjak, elterülő, elvérző négylábúak képében mutatkoznak, de erre a motivikára utal a vágóhíd, a mészárszék ismétlődő képzete is (A stiglicben). Talán a Magasiskola és a Ló-regény közötti időben lesznek a legfontosabb megtestesítői, jelentős aktorai az írói gondolatoknak, immár nemcsak részletként, az atmoszféra, a sugalmazás kiegészítő támpontjaiként. Azt gondolom, hogy a Jelentés öt egérről egész elbeszélői koncepciója arra a létrendi egyenlőségre - szinte azt mondhatnám: provokatív demokráciára - épül, amelynek felfogásáról a "völgyi levél" kapcsán már szóltunk. Igenis - az egércsalád kálváriájáról és megsemmisítő táboráról van itt szó, de ennek elengedhetetlen alapja az, hogy ezeknek a fogalmaknak az univerzális és nem csak történelmi-politikai értelmét komolyan és magunkra vegyük. Aztán az "élet" úgyis napirendre tér, eltakarítja a tetemeket, kitisztítja az éléskamrát - meg a lelkiismeretet. Ezen a művészi úton járva jut el oda, amiről azt lehet mondani (és most megint felvillan: úgy hagyta ott a fiatal író azt a solymásztelepet, mintha szökne belőle): idővel oldottabbá válik az ember-állat kapcsolat feszes írói dramaturgiája, és bölcsebbé, bár kétarcúbbá is lesz az író szerepe: ő a Vadász és egyben a Pásztor is. Mindketten jól ismerik a vágóhidakat, a mészárszékeket, no meg a vadhúsárusokat, de a lények hű, csillogó tekintetét is.

Az újraolvasás során ezeken gondolkodva valami még - nyomta a begyemet (a nyelv szelleme is madárral kísért). Megpróbáltam kerülővel megtalálni, mi. Az ugye nyilvánvaló, hogy Mészölynek- egyebek mellett- különleges adottsága van arra, hogy elbeszélésmódjával többszörösen rétegezzen, és e többrétegűség transzparenciáját megteremtse. Hogy ezekkel a metonimikus kapcsolatokkal egészen meglepő összehasonlításokat, szimmetrikus tükrözéseket hozzon létre. Az ember meg az állat közötti összefüggés mellett így lesznek nála olyanok a tájak, hogy emberarcra is mutatnak: egymástól távoli történelmi korokat hoz egymással fedésbe. Vagyis hasonlításai újabb és újabb, s mind tágasabb dimenziókat érintenek, kapcsolnak. Semmi sem csak az, ami, hanem valami más is a Mészöly-epikában. Ilyen sokszor a műforma is: egy "sportregény" telítve metafizikával, egy másik regény, amely filmforgatás-dokumentumot imitál, modern prózák, amelyek a múlt századi epikát, ama "beszélyt" idézik meg, és még sorolni lehetne. És ez hozza ki a kérdést, mely meglepő és nyugtalanító: az író legelső novellája, a Koldustánc2 meg a Film, az eddigi életműnek ez a csúcsregénye, miben is egyeznek nagyon mélyen? A későbbi művek gyakran értetnek meg valamit az előzményeikből. Hiszen - jöhetünk rá a Film felől - az elbeszélés eseménysorában a koldus az alamizsnákat vető fiatalemberhez viszonyítva olyan, akár az állat, az emberek hatalmának kiszolgáltatva. Olyan ez a szcéna, mint egy állathecc, amiről a Filmben olvashattunk, később. Sőt, ez a kiszolgáltatottság a Film-regény egész koncepcióját, alapvető elbeszélési helyzetét is gyanúba hozza. Bármennyire szubtilis és fiktív is az írói filmszem, agressziója, ahogy szinte "apportírozza" a két öreget, ahogy rájuk száll, ahogy experimentál a lényükkel, az életükkel, nem véletlenül emlékeztet az ifjúkori novella kísérletező, a türelem végső határait provokáló szituációjára. A provokáció szó maga is kétértelmű: ingerlést is jelent, meg kiszólítást, kihívást. És ezt aFilm-kamera innenső oldalán álló szerző közvetetten be is vallja. Szellemivé tett vadászösztönével nagyon is jól, belülről ismeri - és meg is őrizte magában - "Liliket".


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.