EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2019. február 16. | Julianna, Lilla, Filippa napjaAKTUÁLIS SZÁM:754817. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Ma háború van, holnap béke

című

számunk!

Együtt 1914

Kukorelly Endre

Identitásmondatok

2013. december 20.



Anyai nagyapám szülei nem tudtak magyarul. Eleve nem, később pedig már nem tanultak meg, csak épphogy.

Dédanyám Klagenfurtban született, nagyapa németül álmodott állítólag, anyukám szerint.

Az apu mindig németül kiabált álmában, mesélte anyám, egyszer én is hallottam, emlékszem rá, bár elég kicsi voltam; értelmetlenségeket mormolt maga elé a nagyapám.

Ült a középső szobában a füzete előtt, és nyilván az anyanyelvén számolt.

Vranovits Emánuel, egy valahogy Kassára (Košice, Szlovákia) került, elszegényedett horvát bárói családból, anyja Petroschnigg Johanna, klagenfurti lány, ki tudja, miért, Budapestre költöztek, és jött a sok gyerek, összesen kilenc.

Mérnök, lump, tisztviselő, katona, újságíró, színésznő, ilyesmik, vagyis tizenegy, kettő közülük csecsemőkorában meghalt.

Az újságíró Varjasra magyarosított, Janka néni, a színésznő, Várnaira, Anna néni pedig hozzáment egy zsidóhoz, Fodor nevű filmproducer, még idejében leléptek hálivúdba, volt némi családi skandalum meg röhécselés a dolog körül.

Királydaróczi Daróczy István partiumi kisnemes, gazdatiszt, neje Csengeri Tóth Erzsébet, Dsida Jenő magyar költő édesanyjának testvére, Szatmárnémetiben éltek, anyai nagymamám ott született, ez a terület ma Romániához tartozik.

Az első világháború utáni trianoni békeszerződésen a Magyarországtól Romániához csatolt rész körülbelül tízezer négyzetkilométerrel nagyobb a mai Magyarországnál.

Az összes nagyszülőm a mai Magyarország területén kívül született.

A Daróczyak is sokan voltak, hét testvér, egy virtigli magyar dzsentri gyermekei, à la Mikszáth Kálmán, amolyan beleugrok a velencei tükörbe mulatós fajta, dédpapa konkrétan bele is ugrott, addig ugrált, míg az összes birtokot elugrálta.

Nagymamám tízegynéhány éves korában vállára akasztott flóbert-puskával mászkált a tarlón, nyulakra lövöldözött.

Volt revolvere is, a nyarakat a zánkai villájukban unatkozta végig a lányaival, plusz cseléd, négy nő, kirakta a revolvert maga mellé az éjjeliszekrényre, für alle Fälle, ez későbbi történet, kilencszázhúszas-harmincas évek.

Aztán, még később, nemigen értette, miért kellene beszolgáltatnia a pisztolyát.

Sok mindent azután már nem értett, mégis végigcsinálta rendesen.

A Kukorelly elmagyarosodott olasz család, a 18. század elején C-vel és i-vel írták a nevüket, birtokosok, nagybérlők, közhivatalnokok, katonatisztek.

Úgynevezett urak.

A Szondy utcában lakunk, mondhatnám, mindezekhez képest a Szondy, egy a közepe felé picit meggörbülő, hajdan kispolgári, lassan lerohadó, jellegzetes pesti utcában.

Apám 1914. szeptember 21-én született, az apja, Károly nagyapám akkor már nem élt, elesett a fronton.

Úgy kezdte, hogy elesett.

Esküvő meg minden, azonnal frontszolgálat, azonnal meghalt.

Apám és számos unokatestvére magy. kir. honvédtiszt, a Ludovika Akadémián végeztek, aki vitézséget kapott, magyarosított.

Az apám a székesfehérvári Szent István 3. honvéd gyalogezred századparancsnoka, a Magyar Király Szálloda éttermében mulattak, díszelgett Horthy előtt, nőügyek stb., az orosz fronton, a brjanszki erdőben partizánvadász, súlyosan sebesült, amerikai fogságba került, 1946-ban hazavergődött.

Úgy kell elegánsan kitölteni a bort, hogy pontosan huszonegy csöpp maradjon az üvegben, se több, se kevesebb, ezt a tudást most megosztom Önökkel.

Rákosi alatt aztán államosítottak mindent, nagyjából az egész családomat kitelepítették.

A kitelepítés deportálás, úgy megy, hogy éjszaka jön a teherautó, felpakolják őket a platóra, az egész pereputtyot leviszik valami Tisza melletti faluba, beköltöztetik egy parasztcsalád házába.

Üldögél apukám 1938 telén tiszttársaival a Magyar Király Szálloda éttermében egy lefordított borosüveg előtt, és várják, kijön-e még egy csöpp. Vagy nem jön ki.

És húzza a cigányprímás a fülébe azt, hogy ledüllött, ledüllött a szénaboglya teteje, gólyamadár, sej-haj, fészket rakott belőle.

Nagyanyámnak volt két osztrák társalkodónője, ikrek, a Pikki néni meg a nem tudom milyen néni, vénkisasszonyok, ők tanították apámat németül.

Amennyiben hajlandó lett volna, de ő inkább viccből fölmászott a diófára.

Emlékszem Pikki nénire meg az izé nénire, Erna, iszonyú öregek és csontosak, csoszogtak a Németvölgyi úton, két réges-régi, édességszagú veréb, valahogy Pesten ragadtak a háború után, nem tanultak meg rendesen magyarul.

Csak keveset, amennyi muszáj egy egész élethez.

Károly nagyapám anyja Keller-lány, birodalmi német, valahonnan Berlin mellől, neje Koloszár Kornélia, nagybirtokos család, Koloszár dédapám versenylovakat tenyésztett, üzemek, házak, háromezer hold földbirtok Beregsomban, ma Ukrajnához tartozik.

Akkor az Osztrák–Magyar Monarchiához.

Később Csehszlovákiához, az 1938-as első bécsi döntés szerint Magyarországhoz, a második világháború után a Szovjetunióhoz – igazi K. u. K-katyvasz.

Az 1920-as trianoni döntés után Koloszár dédapám azt találta ki, hogy fel-pirosfehérzöld-lobogóztatta az egyik hintóját, és áthajtatott Somból Beregszászra, ott le-föl grasszált, mire a demokratikus csehszlovákok kiutasították az öregurat az országból.

El kellett kótyavetyélnie a földbirokot.

A Koloszárok elmagyarosodott tótok.

Német, osztrák, olasz, horvát, magyar, tót, csak a zsidó maradt ki, és került épp ezért olykor a családi diskurzus centrumába, mint, gondolom, a gojozás zsidó diskurzusok centrumába.

A zsidózás a zsidók iránti kellő érdeklődés, többször (mint nem) a kelleténél hevesebb, nem mindig rosszindulatú, legtöbbször rosszindulatú, és az identitásról szól.

Ami, lássuk be, unalmas dolog.

Az identitás unalmasan érdekes valami, unalmas, hogy ilyen érdekes.

Én például, vegyük némi ásítozás után ezt a számomra kézreeső példát, abszolút nemzeti vagyok, a legegyügyűbben az, olasz felmenők dacára sem bírok az olasz futball-válogatottnak drukkolni, mert, noha tudom, hallatlanul bárgyú így, a magyaroknak drukkolok.

Tótnak, horvátnak sem, akkor inkább német, legyenek a németek, őket úgyis mindenki utálja, többé-kevésbé a németek saját maguk is, amúgy sem tudnak futballozni, kivéve Günter Netzert.

Nem futballozni tudnak, hanem győzni, ez az elterjedt és meglepően széles körben frusztrációt okozó tény(kedés) pedig mégis inkább tetszik nekem.

Mint nem.

Ilyesmi primitív, végtelenül monoton maszatolás folyik az identitás körül.

Hasonlóan unalmas érdekességű ezen kívül még a Monarchia-nosztalgiázás, valamint a magukat nemzetieknek definiálók hihetetlenül ostobán vagy gonoszul meghúzott, ezáltal halálos fegyverré élesített, határok fölötti folyamatos örvendezése/sopánkodása.

Ez az egész érdekesség engem hidegen hagy, viszont ebbe a diskurzusrendbe vagyunk zárva, mi elgondoljuk az igazságot: valamiként, úgy látszik, muszáj elgondolni, ha én közben lefordulok is az unalomtól a székről, annyira nem érdekel.

Mivel engem a következő dolgok érdekelnek: írás, nők, anyukám, barátkozás, a kertünkben, könyvvel az ölemben, a fű növését hallgatni, a Götterdämmerungot hallgatni, tengerpart, különféle sör- és húskészítmények, Rómában vagy Berlinben lakni.

Bécsben is.

Az identitásom nem.

Az gyakorlódik magától.

Mint egy automata.

Az identitásommal megmondjam, mit teszek?

Birtoklom.

Az identitás birtok, és noha „aki birtokol, azt birtokolják” (Nietzsche), a birtok mégis unalmas jó dolog, birtokolni unalmasan jó, nem beszélve arról, hogy birtokolva lenni, az is milyen jó.

Beszélhetnénk még Hohenwart gróf és Auersperg herceg kormányairól, Beust gróf és Andrássy Gyula külpolitikájáról, Bosznia-Hercegovina 1878-as okkupációjáról és 1908-as annexiójáról, Jókairól, Mikszáthról és Krúdyról, akik nélkül nem is érdemes megérteni a Monarchiát, a Strudlhof-lépcsőről, Törless növendéknek az imaginárius számokkal, a négyzetgyök mínusz eggyel kapcsolatos problémájáról, Ottlik Gézáról, Ottlik iskolájáról, Thomas Bernhard Wittgensteins Nefféjéről, Thomas Bernhardról, Thomas Bernhardról, Thomas Bernhardról.

Vagy arról, hogy nagypapám miért hallgatta oly lelkesen Hitler beszédeit, és miért örült az Anschlussnak.

Arról, hogy Szenteste apám mindig megkereste Bécset a nagy, zöldszemű, Orion világvevő rádiónkon, addig csavargatta a gombot, míg be nem jött a Wiener Sängerknaben.

Dédszüleim egy része árva szót nem beszélt magyarul.

Az összes dédszülőm tudott németül, nagyszüleim egy része még igen, a szüleim alig.

Speciel az én családomat a Monarchia hozta össze.

A Monarchia hozta össze – nebenbei – magyarnak, és ha egykoron összejött volna a II. József-féle németesítés, egy közös nyelvi alapon megvalósuló, kisebbségi komplexusok nélküli nemzeti identifikálódás talán össze is tarthatta volna, egyben tartaná azt, ami most ilyen reménytelenül széttart, de sebaj.

Én sem tudok németül, csupán vágyakozom.

Vissza nem.

Például hogy hangzana másként az, hogy sebaj, nem?


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.