EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2019. augusztus 22. | Menyhért, Mirjam napjaAKTUÁLIS SZÁM:799747. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Ma háború van, holnap béke

című

számunk!

Gerusija

Kocsis Árpád

De te fabula narratur

Gyalog a baloldalon Losoncz Márk filozófussal

„Túl hosszú! Az Olvasó megriad ettől a szövegtengertől, Márk… S kérlek, óvatosabban fogalmazz, az isten szerelmére! Rendben, a Gerusija és a Stvar szelíd bemutatása járható út, de így megfricskázni a Đinđićről alkotott mítoszt, bírálni a neoliberális diskurzust, pár mondatban „elintézni” a szerb és a vajdasági magyar nacionalizmust…? Kell ez nekünk?! Ki fogja ezek után elolvasni a Tito politikáját újraértelmező részt, a szerbiai és magyarországi egyetemfoglalások dicsérő kritikáját? Ráadásul a le a vörös burzsoáziával szavakat nyomtatott nagybetűkkel szedtük… Nem lesz ebből baj? Mi sül ki ebből az interjúból, Márk?”

2013. május 7.



Orrvérzésig a Vardartól a Triglavig



Mi indokolta a Gerusija elméleti csoport létrejöttét?


A Gerusiját 2005-ben hozták létre újvidéki filozófia szakos diákok, mindenekelőtt azért, mert elégedetlenek voltak az avíttas egyetemi oktatással – amelyben az unalmas, a jugoszláv praxisfilozófia által közvetített akadémiai hegelianizmus keveredett az elnagyolt filozófiatörténeti sémákkal –, és egyáltalán: Újvidék elviselhetetlen szellemi sivárságával. Szükség volt egy közösségre, egy oázisra. Meg kellett teremteni, mégpedig az egyetem falain kívül, alternatív terekben. Ennyiben tehát a Gerusijában már kezdettől fogva megtalálható a felforgatás, és a hivatalos szereplők, a fura urak soha nem nézték jó szemmel, amit csinálunk, akadt is ebből baj bőven, és ez csak fokozódik... Ugyanakkor kezdetben nem volt nyilvánvaló, hogy a csoport radikális társadalomkritikai vállalkozássá alakul majd, csak visszatekintve látható, hogy ez a tendencia voltaképpen már az elejétől fönnállt. Az első generáció (amelynek utolsó mohikánja éppen a csoport névadója, Saša Hrnjez – aki, noha évek óta Torinóban él, mindmáig a Stvar szerkesztőségének egyik legaktívabb tagja és olasz kapcsolataink ápolója) olyan szerzőket olvasott, mint Merleau-Ponty, Lacan vagy Foucault… Olvastak a Duna-parton, filmszemináriumot tartottak vagy, mondjuk, elutaztak Dubrovnikba. A tevékenységeik köre – konferenciák, szemináriumok, kiadványok – már ekkor is az egész Balkánra kiterjedt. Jómagam 2007-ben kerültem kapcsolatba a Gerusijával, életem első konferenciáján, amely a szubjektivitásról szólt, s csodálkozva vettem tudomásul, hogy öt országból érkeztek vendégek. Nemrégiben újraolvastam néhány interjút az akkori időkből, érdekes megfigyelni, hogy a társadalombírálat sokaknál fontos szerepet játszott, csak éppen még nem csapott át fogalmilag pontosan kiélezett rendszerkritikába. Viszont 2008-ban Ljubljanában a Delavsko-punkerska univerza (Munkás-Punk Egyetem) rendezésében sor került az azóta már kultikussá vált Prvomajska šola („május elsejei iskola”) első összejövetelére, amelyen a Gerusija megannyi tagja részt vett; közben a diákmozgalmak egyre radikálisabbá váltak Szerbiában meg a környező országokban, és a csoportunk visszafordíthatatlanul politikai irányt vett… Ebben a tekintetben nem vagyunk egyedülállóak, hiszen az egész posztjugoszláv térségben, „a Vardartól a Triglavig” hasonló változások történtek. Természetesen szó sincs puszta divatról, a Zeitgeist merő szeszélyéről. A dolgok inkább visszatértek a normális kerékvágásba, a kapitalizmus ismét megteremti ellenkultúráját, ellentársadalmát, ahogyan létezése során mindig meg is teremtette, egy lélegzetvételnyi szünetet leszámítva. Felnőtt az előítéletektől kellő mértékben mentes generáció, és most újragondolja a világot, azaz mindent. És ezt közösségben teszi, Újvidéken történetesen a Gerusijában.


Merleau-Pontyt, Lacant és Foucault-t említed, de ehhez, a Gerusija által szervezett előadássorozat, az Uvod u radikalne teorije (Bevezetés a radikális elméletekbe) programját megtekintve, bátran hozzávehetjük Roland Barthes, Alain Badiou vagy éppen Jacques Rancière nevét. A francia filozófiai iskola mennyiben határozta meg a Gerusija eszméjét?


Talán túlzás „francia filozófiai iskoláról” beszélni, hiszen nagyon is különböző, eltérő ösvényeken haladó szerzőkről van szó, de kétségtelen, hogy a huszadik századi francia gondolkodásban van egy lényegi többlet, amelynek révén számot tarthat a miénkhez hasonló csoportok érdeklődésére. Először is a francia filozófus, Bourdieu kifejezésével élve, „totális értelmiségi”, tehát folytonos érintkezésben van a gondolkodás nem-filozófiai formáival: a politikával, a szerelemmel, a tudománnyal, a művészettel. Sőt, a filozófia bizonyos értelemben csak ezek derivátuma. Nem véletlenül mondja Deleuze sem, hogy a fogalmak teremtésére nem egy bensőséges, meditatív merengés nyomán kerítünk sort, hanem valamely, a világ által előidézett seb, egy erőszakos esemény okán. A filozófia válaszadás, továbbgondolás. Maga a francia filozófus gyakran az akadémiai szférán kívül, vagy legalábbis annak csak a margóján ténykedik, netalán alternatív egyetemet alapít Párizsban, a nyilvánosság számára pedig úgy is ismert, mint a rendszerellenes tüntetések militáns orátora vagy inventív drámaíró. A gondolkodás a számára semmiképpen nem elvont tevékenység, hanem az egész egzisztenciát magával ragadó praxis. Márpedig a Gerusija is orrvérzésig jelen kíván lenni a mindennapi életben, egyfolytában olyan formákkal kísérletezünk, amilyeneket az akadémiai közeg nem tűrne meg, és egyáltalán: kívül akarunk maradni a sematikus tudományipar kvantifikáló, értékelő, pontozó, haszonoptimalizáló konformitásán, amely bosszantóbb, mint valaha. A Gerusija a francia gondolkodókhoz hasonlóan be kíván avatkozni a politikába, nem szeretne pusztán külső szemlélő, kommentátor maradni. Úgy vélem, ez jelenti számunkra a legnagyobb kihívást, számos tervünk van... De túlzás lenne frankomán hajlamról beszélni, hiszen a Gerusijának jelenleg csupán egy német orientáltságú alcsoportja van (germanofil csoportnak becézzük), a legutóbbi számunkban pedig egyetlen francia szerzőtől sincs szöveg.

A felsorolásodból kimaradt egy nagyon fontos név, Louis Althusseré, aki mellesleg az általad említett Badiou és Rancière szellemi mentora, illetve a többiek beszélgetőtársa. A „marxizmus reneszánsza” Szerbiában a belgrádi székhelyű, de nemzetközi szerkesztőségi gárdával rendelkező, részben művészetelméleti kiadványként működő Prelom folyóirattal kezdődött el, 2001-ben. A folyóirat már a nevében is althusseriánus (a „prelom” a francia „coupure” fordítása, azon terminusé, amelyet Althusser a francia tudományfilozófia nyomán használt), és számos írásban szembesülhetünk Althusser fogalmi eszköztárával. Ennek több oka lehet. Globális szinten észlelhető ugyan egy rendkívül intenzív Althusser-újraolvasás (különösen a hispán-luzitán országokban – részben persze a közismertté vált tanítványok hívják fel a mesterre a figyelmet), ám Szerbiában a szlovén gondolkodók befolyása is meghatározó, mindenekelőtt a briliáns hármasé, Rastko Močniké, Mladen Dolaré és Slavoj Žižeké, akik nagy előszeretettel hivatkoznak Althusserre. Lényeges, hogy Althusser nem csupán a Budapesti Iskola szemében volt szálka, hanem a meglehetősen hasonló forrásokra támaszkodó jugoszláv praxisfilozófia szemében is, egészen egyszerűen sztálinistának minősítették (kissé megmosolyogtató volt látni nemrégiben, hogy a praxisfilozófusok közül a leginkább baloldalinak megmaradt Zagorka Golubović a Belgrádban vendégeskedő Étienne Balibarnak, a szakadár Althusser-tanítványnak ma is egykori mestere antihumanizmusát rója fel). Althusserre hivatkozni ebben a térségben annyit tesz, mint valami egészen mást művelni, mint amit a polgári eszményeknél megragadó, transzhisztorikus-antropológiai kategóriákkal dolgozó, a kritikai gazdaságtant, a kapitalizmus strukturális bírálatát többnyire elhanyagoló jugoszláv praxisfilozófusok műveltek. Szerbiában ennek politikai üzenete is van, hiszen az itteni, központi szerepet betöltő praxisfilozófusok nacionalisták lettek (illetve egy töredékük liberálissá vedlett). Althusser természetesen számos meglátása miatt fontos: sok tekintetben meghökkentő ideológiaértelmezése és A tőke újszerű elemzése miatt, a szubjektivitás, a struktúra és az absztrakció fogalmainak újragondolása okán – ez persze jelentős változásokon megy át az althusseri életműben –, az elmélet helyzetének tematizálása, spinozizmusa, illetve a lacaniánus pszichoanalízissel való párbeszéde révén... Mindezek fényében már nem olyan meglepő, hogy folyóiratunk, a Stvar mellett mindig szerepel egy althusseri kifejezés is: „Časopis za teorijske prakse”, azaz „az elméleti gyakorlatok folyóirata”.




Radikális gyakorlatok



Immár a Stvar negyedik számát adtátok ki, a folyóiratban Žižek, Badiou, Antonio Negri, Terry Eagleton és mások írásait is közöltétek már. Milyen szerkesztéspolitikát követtek?


A mai szerkesztéspolitika sok hónapnyi vita és egyeztetés során alakult ki. Miután a Gerusija kifejezetten radikális társadalomkritikai csoporttá vált, nem lehetett folytatni a kezdeti, megbocsáthatatlanul eklektikus módszert. A karakterisztikusabb és átláthatóbb szerkesztéspolitikára már csak azért is szükség volt, mert időközben létrejött az, amit egymás között csak a Gerusija „belgrádi frakciójának” nevezünk, a szerkesztőség így négy új taggal bővült (jelenleg tíz tagunk van: négyen Újvidéken vagy a környékén élünk, négyen belgrádiak, továbbá van egy torinói, illetve egy regensburgi szerkesztőségi tag). A kiindulópontunk szerint a Gerusija elsődleges feladata a hiánypótlás. Szerbiában a Prelom megszűnése óta nem volt olyan folyóirat, amely kifejezetten társadalomkritikai, antikapitalista írásoknak adott volna teret (ennyiben rosszabb volt a helyzet, mint Horvátországban vagy Szlovéniában), úgy véltük tehát, hogy a Stvar feladata ennek az űrnek a betöltése. Ma már nem közölnénk olyan írásokat, amelyek egyébként is megjelenhetnének bármely akadémiai vagy más folyóiratban – ez egy rendkívül fontos döntés volt. Nem csupán a kortárs nyugati teoretikusok műveit közvetítjük az olvasóink felé, hanem Kelet-Európa és a posztjugoszláv térség gondolkodóinak írásait is. Mivel egyáltalán nem kívánunk integrálódni az akadémiai folyóiratok fentebb már szidalmazott rendszerébe, nyugodtan kísérletezhetünk a formákkal, erről a kiáltványok vagy az illusztrációk is tanúskodnak. Mindazonáltal lényeges számunkra, hogy ne a folyóirat legyen az egyetlen orgánum, amelyben megnyilatkozunk. A tervünkben szerepel, hogy a honlapunk egy közös virtuális tér megteremtésével összefogja a szerbiai radikális baloldal még mindig túlontúl széttöredezett csoportjait, a blogokat és az aktivista portálokat. Egyúttal olyan brosúrák és röplapok kiadását tervezzük, amelyek segítségünkre lehetnek a közvetlenebb politikai küzdelmekben, reményeink szerint a következő ilyen típusú vállalkozásunk a szerbiai oktatásügyi rendszer és az egyetemek bírálatát tartalmazó brosúra lesz (részben ennek előkészítése a Stvar negyedik száma, amely a kritikai pedagógiáról, a későkapitalizmus és az oktatás viszonyáról, valamint a térség diákmozgalmairól szóló szövegeket tartalmaz).




A gettóhangulattól a radikális rendszerbírálatig



Mik a szerbiai radikális baloldal gyökerei?


Amikor a 2000-es évek elejétől elkezdtek létrejönni a radikális baloldali szervezetek, nem volt mire támaszkodniuk. Tabula rasa volt, a semmiből kellett építkezniük. Egy-két szektás jellegű, óbaloldali csoportocskát leszámítva az ezt megelőző évtizedben semmilyen antikapitalista tömörülés nem létezett, a társadalomkritika energiáit lefoglalta a háborúk és a Milošević-rezsim elleni küzdelem, a hatvannyolcasok pedig csaknem kivétel nélkül eltávolodtak egykori álláspontjuktól, megszűnt a folytonosság… Aztán a dolgok megváltoztak. Az évek során létrejött szervezetek (Crveni, Anarho-sindikalistička inicijativa, Marks21, Crvena inicijativa, Centar za politike emancipacije…) persze gyakran vitában állnak egymással – ahogy az lenni szokott, meglehetősen heterogén mezőnyről van szó –, ám egyúttal olyan kísérletek is megjelennek, amelyek igyekeznek összefogni legalábbis egy részüket, hogy eltűnjék a gettóhangulat. Kitaszított eretnekségek és a különbségeket átívelő egyesülések, kíméletlen kiközösítések és váratlan társulások… – alig lehet követni az eseményeket. Emellett alternatív blogok (egyre itt is fölhívnám a figyelmet: Teorija iz teretane) és kiadványsorozatok színesítik a radikális baloldalt. A Gerusija ugyan egyedülálló a Vajdaságban, de Szerbia egészét tekintve nem üres térben jött létre. Aztán megnyílt a Balkánon korábban is fontos szerepet betöltő Rosa Luxemburg Stiftung regionális irodája Belgrádban, amelynek tevékenységét, sőt létét megannyi vádaskodás övezi („már megint a németek”, „külföldi pénzelés”, „Milošević-párti szociáldemokrácia”, „a Soros-realizmus után RLS-futurizmus”). A már említett Prelom folyóirat meghatározó volt, egyrészt hatalmas mennyiségű fordítást közölt, másrészt pedig jelentős úttörő munkát végzett a liberális ideologémák bírálatának megkezdésével, Jugoszlávia újragondolásával, a Balkán és a balkanizmus kritikai elemzésével. Az elmondottakkal párhuzamosan, illetve mindezzel összefonódva az elmúlt évtizedben a neoliberális reformokkal szembeni elkeseredett, védekező ellenállás is jelen volt, elszánt szakszervezetek és más csoportok részéről, amelyről a média jobbára hallgat, külföldön pedig kicsit sem ismert… A Milošević utáni korszakban az emberek számos illúziójuknak mondhattak búcsút, és lehull majd a lepel az Európai Uniónak tulajdonított messianisztikus szerepről is, amelyben azért egyre kevesebben hisznek. A radikális baloldalnak mifelénk néhány fokkal könnyebb dolga van Jugoszlávia különutasságának köszönhetően, ha mégoly felemás jellegű volt is ez. Mivel a népfölszabadítás a Vörös Hadsereg segítsége nélkül zajlott és az ország viszonylag független úton járt a Szovjetunióhoz képest, a jobboldalnak nehezebb az emancipatorikus eszméket pusztán „judeoruszofil” importárunak hazudnia. Másfelől az erőszak mindenekelőtt Jugoszlávia szétveretéséhez kötődik, illetve az azt megelőző fasizmushoz, ezekhez viszonyítva a jugoszláv korszak elnyomó volta és mindenféle strukturális bajai ellenére is boldog békeidőnek tűnik… A nyilvános észhasználat itt jóval szabadabb volt, mint más kelet-európai országokban (kifejezetten bolsevikellenes szerzőket is gond nélkül lehetett közölni, a marxizmust lefitymáló Kołakowskitól az anarchistákig bármit kiadtak), és a rendszer bírálatának is sokkal szélesebb mozgástere volt – nagyobb volt a szellemi pluralizmus, mint ma. Azok pedig, akiket kizártak a nyilvánosságból, illetve akiknek korlátozták a tevékenységét, mindenekelőtt a rendszer radikális baloldali bírálói voltak. Csupa olyan tényezőről van szó, ami a mai törekvéseinknek különleges jelentést kölcsönöz…


Miként vélekedik a szerbiai radikális baloldal a titói kommunizmusról?


Először is a radikális baloldal nem használja ezt a kifejezést. Nem csupán azért, mert maguk a jugoszláv kommunisták sem állították, állíthatták, hogy az ország túllépett volna a szocializmus átmeneti fázisán – ha egyáltalán megkezdődött ez a fázis –, de a „titóizmus” vagy a „titói” kifejezésektől is óvakodik, ugyanis ezek egy személyre irányítják a figyelmet, holott a jugoszláv kísérlet strukturális tekintetben nagyban hasonlít más kelet-európai és egyéb rezsimekre (a „kádárizmust” Tamás Gáspár Miklós ugyanezért „az egyik legészbontóbb csonkamagyar ideológiai konstrukciónak” nevezi), másrészt pedig a lényeges eltérések is Jugoszlávia sajátos történelmi fejlődéséből, illetve gazdasági szerkezetéből és geopolitikai helyzetéből fakadnak. Bizonyos értelemben éppen a Titót démonként vagy afféle bon vivant-ként bemutató, még mindig uralkodó történetírás hosszabbítja meg a személyi kultuszt. Ez a típusú titológia, akár az évekig fontos szerepet betöltő YU-kultúripar, a kiállítótermektől az irodalmi berkekig, arra volt jó, hogy ne tegyük föl a legfontosabb kérdéseket, és ebből a perspektívából tekintve édes mindegy, hogy őszintén nosztalgikus viszonyulásról volt-e szó vagy inkább ironikusról… Mindenesetre úgy próbálnak az osztálytársadalom megszüntetésére irányuló vállalkozásról beszélni, hogy közben egy szó sem esik az osztályokról. A pszichologizáló-kulturális Jugoszlávia-képből, illetve a mindent mindennel összemosó totalitarizmus-elmélet szemüvegén keresztül történő magyarázatokból pontosan a lényeg marad ki: az a kétértelmű, ellentmondásokkal teli kollektív kísérlet, amely, legalábbis önértelmezése szerint, olyan közösségi logikát igyekezett megteremteni, amelynek különböznie kellett volna mindkét „blokktól”. És külön kellene beszélni azokról az értelmezésekről, amelyek számára kizárólag az etnikai önviktimizáció prizmája áll rendelkezésre, semmi más. Ebben a tekintetben nyugodtan egymás nyakába borulhatnak a szerb nacionalisták és a vajdasági magyar nacionalisták.

A mai radikális baloldalon már tengernyi, áttekinthetetlen mennyiségű írás született Jugoszláviáról, és természetesen még az alapvető kérdéseket illetően sincs egyetértés. Olyannyira összetett történelmi folyamatról van szó – hiszen Jugoszláviát folyamatként, nem-lineáris létrejövésként kell elgondolni –, hogy az a benyomásom, le kell mondanunk előzetes elméleti sémáink ösztönös használatáról: „államszocializmus”, „államkapitalizmus”, „a jóléti állam és a fogyasztói társadalom jugoszláv változata”… – az ehhez hasonló szavak önmagukban elégtelenek ahhoz, hogy átfogjuk a történeti dinamika alakváltozásait, hiszen Jugoszlávia például folytonos ingadozást jelentett az állami tervgazdaság és a piaci dereguláció között. Feltétlenül el kell kerülnünk, hogy visszatekintő távlatunk okán teleologikus nézőpontból tekintsünk a történésekre, mintha csak idő kérdése lett volna, hogy a tagköztársaságok mikor lépnek végképp az eredendő emberi természetünket kifejező neoliberális kapitalizmus útjára. Hát nem. Sokkal inkább egy bizonytalan kimenetelű, több léptékű tranzícióról volt szó. Oda kell figyelnünk a kizsákmányolt és elnyomott szubjektivitás ellenállására, úgy, ahogyan arra az operaismo, a kortárs politikai marxizmus, illetve az Open Marxism tanítanak bennünket, és máris más kép bontakozik ki előttünk: a térség sokmilliós proletariátusa nem a pártbürokrácia és a technokraták-menedzserek között hánykolódó passzív tömeg volt, hanem tevékeny politikai-gazdasági alany. Egy példát említenék csupán: egyedül 1986-ban, tehát abban a periódusban, amit az uralkodó értelmezés egyoldalúan az elvakult etnicizmusok delét előkészítő időszaknak tekint, mintegy ezerhétszáz sztrájk volt. A parlament előtt ezt emelték a magasba: „le a vörös burzsoáziával”. Mindeközben az ország első független szakszervezete az egyes köztársaságok határait figyelmen kívül hagyó konföderációkat igyekezett szervezni. Aleatorikus, az erők ütközésétől függő helyzet volt ez. Az imf ’80-as évek során kifejtett nyomásgyakorlását sem a puszta gazdasági-technikai sors részeként, hanem politikai gesztusként kell értelmezni. Mindent egybevetve a radikális baloldal elsősorban azt rója föl a jugoszláv szocializmusnak, hogy nem számolta fel a kapitalizmus két alapvető feszültségét: a tőke versus munka és a tőke versus tőke jelenségét. Az „önigazgatás” legjobb pillanatában sem beszélhetünk a termelés és az elosztás horizontális, alulról történő szerveződéséről, a konkrét munka továbbra is ki volt szolgáltatva az absztrakt érték termelésének (és itt végső soron nem számít, hogy állami vagy privát tőkéről volt-e szó), nem csupán a vállalatok, hanem a tagköztársaságok között is kíméletlen piaci verseny zajlott, a munkás akaratának reprezentációja a kisebb szinteken is csak felemásan valósult meg, a magasabb szinteken pedig már mindössze szimulálták; a kizsákmányolás és a még perverzebb önkizsákmányolás a rendszer természetéből fakadtak. Jugoszlávia mindig is megannyi vágyprojekció terepét jelentette (az autentikus, megvalósult szocializmus hazáját, Kuba, vagy, mondjuk, Kína mellett), óvakodnunk kell hát a délibábok kergetésétől. Másrészt azonban nem lehet eléggé hangsúlyozni mindazt, amiben az akkori rezsim fölülmúlja a mai rendszert. Illúziók nélkül, kritikai szemmel visszatekinteni, ám egyúttal igent mondani az akkori emancipatorikus tendenciákra – így lehet talán a legrövidebben összefoglalni a rendszerellenes baloldal viszonyulását Jugoszláviához. Ennek a fényében kell látnunk azt, amikor egy itteni fiatal előveszi Branko Horvat[1] műveit, vagy nekifog az antifasiszta örökség tanulmányozásához. Egy könyv se lenne persze elég, hogy kimerítő választ lehessen adni a kérdésedre.




Pragmatikus nacionalizmus és européer hazafiság



A rendszerellenes baloldal élesen bírálja a neoliberális politikai eszmét, illetve kikezdte a 2003-ban meggyilkolt Zoran Đinđić miniszterelnök politikáját. Mi a baj a neoliberális, ezen belül is a szerbiai neoliberális diskurzussal?


Nos, Zoran Đinđić kiemelt helyet foglal el a „polgári”, „demokrata”/„liberális” ideologémák között, ezért érdemes kitérni rá. Egy sajátos pályafutásról van szó. Đinđić ultrabaloldaliként indul, a gyakorlat dolgában anarchistaként, az elméletben radikális kommunistaként határozza meg magát – diplomamunkájának témája pedig Karl Korsch forradalomelmélete –, és azért került börtönbe 1974-ben Ljubljanában, mert az egyre szervezettebb diákmozgalom keretén belül Jugoszláviát radikális baloldali pozícióból bírálta. Benne ismerhetjük Kropotkin egyik szerb fordítóját, és közismert, hogy egykoron a német baloldali terroristacsoport, a raf módszereivel szimpatizált (frankfurti tanulmányai során számos hívükkel megismerkedett, és később négy Belgrádban elfogott német terroristának segített ügyvédet találni). Ehhez képest Đinđić a ’90-es évek elején, mint a szerb napilapokban megjelent írásaiból kiderül, Nagy-Szerbia létrehozása mellett kardoskodik (mellesleg Radovan Karadžić barátjaként), és körülbelül 1994 közepéig Milošević politikájának támogatója. A „fordulat” csupán azért következik be, mert nyilvánvalóvá válik, hogy Milošević kudarcot vallott, nem bizonyult elég jó hazafinak. Đinđić nacionalizmusa azután kifejezésre juthatott miniszterelnöksége alatt, amit megannyi törvénytelen eljárás övezett (lásd ehhez Aleksandar Molnar izgalmas tanulmányát arról, hogy a rendkívüli állapot Carl Schmitt-i elmélete miként befolyásolta Đinđić tevékenységét). A Đinđić-kormány idején vezették be a hittant az állami iskolákban, sor került az állam deszekularizációjára, a Szerb Pravoszláv Egyház befolyása pedig még inkább megnövekedett, s ekkor kezdődött meg a csetnikmozgalom rehabilitációja. Đinđićet a halála után sikerült a „polgári Szerbia” (aminek más kicsengése van, mint a „polgári Magyarország” kifejezésnek – de persze közös bennük az antikommunizmus) jelképének megtenni, jóllehet pályafutásának ugyancsak torzító kisminkelése árán. Nehéz egyetérteni azzal a tipikusan „másodikszerbiás”[2] lamentációval, hogy „a Đinđić-éra véget ért”. Hát nem. Az européer mázzal bekent pragmatikus nacionalizmus él és virul, sőt mára egyeduralkodó lett. Đinđić az ideológiában a master signifier[3] szerepét tölti be, amelynek működési feltétele, hogy minél üresebb legyen – senki sem tudná megmondani, pontosan milyen érdemei voltak, mégis állandó hivatkozási alap.

Đinđić személyének kultuszánál persze sokkal fontosabb mindaz, ami a 2000-es évek elején elkezdődött. Bármit gondoljunk is a Milošević-korszakról, a társadalom szerkezetét tekintve mégis a „tranzíció” részleges késleltetését jelentette, a deregulált piaci kapitalizmusnak csak a felemás bevezetését (ez a folyamat persze már jóval korábban megindult). A katasztrófa igazán csak a Đinđić-kormánnyal kezdődött el. Az elmúlt évtizedben az elképesztő méreteket öltő privatizáció során mintegy háromezer vállalat került a helyi lumpenburzsoázia és a transznacionális tőke kezébe, a politikai elit és az állami bürokrácia hathatós támogatásával. Már szinte nincs mit eladni. A pénzügyi piac háromnegyede a külföldi bankok irányítása alatt áll. A régióban itt a legkisebbek a gazdagokra kirótt adók, már ha egyáltalán itt adóznak… Másfelől a munkanélküliség 20–25 százalék körül mozog, az amúgy is rendkívül fragmentált szakszervezeti mozgalom elnyomása pedig erőteljesebb, mint valaha (most éppen a sztrájkjog megnyirbálása van terítéken). A dezindusztrializáció többé-kevésbé lezárult folyamata pedig Szerbiát végképp jelentéktelen perifériává tette. Az állam egészen elképesztő mértékben a piaci dereguláció mintadiákja: például „időnap előtt” csökkentette radikálisan a vámtarifákat, és egyedülálló módon már az Európai Unióba való belépést megelőzően teljesen szabaddá tette a külföldiek számára a földvásárlást. Az össztársadalmi katasztrófa utolsó fejezete föltehetően most kezdődik majd a még megmaradt közjavak áruvá válásával, hogy beteljesedjen az elsődleges tőkefelhalmozás folyamata, ennek előszele már érezhető. Mindeközben a szerbiai liberálisok továbbra is az „elmaradott”, „balkáni”, „kollektivista” népet ostorozzák, és legfeljebb a korrupció ellen kelnek ki.

De a neoliberális diskurzusról kérdeztél… Jobban szeretek ideológiáról beszélni, azonban talán a „diskurzus” kifejezéssel is érdemes eljátszani. Émile Benveniste úgy fogalmazott, hogy a diskurzus az, amit csak a beszéd alanyának és ezen alany térbeli-időbeli helyzetének ismeretében lehet értelmezni, hiszen ilyeneket mond: „itt”, „jövőre”, „ti”… A neoliberalizmus ugyan egyfelől a tőke bizonyos strukturális, elvont, személytelen dinamikáját jelenti, másfelől azonban diskurzusként is működik, és mindenekelőtt a politikai elit, illetve a mainstream közgazdászok szájából hallhatjuk. S noha bizonyos változásokra sor került a válság óta a beszédmód tekintetében, sajátos módon számos neoliberális politikát folytató kormány hevesen bírálja a neoliberális politikát, azaz önmagát. Lényeges azonban különbséget tenni a neoliberalizmus mint gazdasági eszme és a tényleges megvalósulása között. Egy dolog, mondjuk, a Hayek körül összegyűlt Mont Pelerin Társaság szabadpiaci utópiája (visszatekintve már jól látjuk, mi volt a neoliberális agytrösztök állami támogatásának, illetve a neoliberális gazdaságtan uralkodóvá tételének a szerepe az amerikai egyetemeken) – és más dolog a neoliberális gyakorlat. A szabadpiac utópiája, mint minden rossz értelemben vett utópia, csak torz változatában valósulhat meg, hiszen a kapitalizmus hiperpiaci változata természetesen csak erőteljes állami, illetve szupranacionális beavatkozással tartható fenn. A neoliberális állam például kerül-fordul a pénzügyi szektor megmentésére vállalkozik, a közjavakat közönséges árukká változtatja, kegyetlen megszorításokat vezet be… Mindeközben a jog és az erőszakmonopólium eszközeivel elfojtja az ellenállást, a szakszervezetek jogainak eltüntetése és a rendőrségi beavatkozások kéz a kézben járnak. Az állam újraelosztó, egyenlősítő „bal kezének” növekvő jelentéktelenedése – azaz a jóléti állam, illetve kelet-európai változatának eltűnése – egyúttal az állam fegyelmező és büntető infrastruktúrájának, „jobb kezének” kiterjesztését jelenti. Ide is érvényes az a meglátás, miszerint a magántulajdon abszolutizálása éppen a maximális államot feltételezi. Ami a tőkeáramlás számára kedvező dereguláció, az a nép számára túlfeszített szabályozás és elnyomás. Teszem azt, a Trojka[4] és a görög kormány násza igen távol áll a koercív társadalmi viszonyok eltűnésének víziójától. Azért nem árt megjegyezni, hogy nem vagyok a jóléti állam visszaállításának a híve sem.




Diáklázadás Buenos Airestől Belgrádon át Budapestig



Milyen okból vált a szerbiai diákmozgalom egyre radikálisabbá?


A szerbiai diákmozgalom, amióta csak létezik, radikális. Az elmúlt évek eseményei kísértetiesen emlékeztetnek a harmincas évekre: hasonlóak a követelések (egyetemi autonómia, „progresszív tandíj”), az ellenfelek (a kormány, az egyetem vezetősége, az egyetem által felbérelt rendőrség/testőrség, a fasiszták), a módszerek (sztrájk, egyetemfoglalás barikádokkal)… És a ma is mindenekelőtt radikális baloldaliakból álló diákmozgalom éppen olyan láncreakcióként vonul végig a délszláv térségben, mint akkoriban. Például 1936-ban a belgrádiakat követően a ljubljanai és a zágrábi diákok is sztrájkba fogtak. Ezeknek a diákoknak egy része a térség első koncentrációs táborába került. Aztán ott van a valójában évekig elhúzódó belgrádi – pontosabban összjugoszláv – ’68, mely során megalakult a Crveni univerzitet „Karl Marks” („Karl Marx” Vörös Egyetem), a diákok a vörös burzsoázia eltávolítását és a valódi szocializmust követelték… Kevéssé ismert, de a ’96/97-es diáktüntetések – amelyek mellett zajlott egy valamivel szerényebb „polgári demonstrációsorozat” is – jelentették a legfontosabb Milošević-ellenes lázadást, ez átfogóbb és katartikusabb volt a 2000-es eseményeknél… De térjünk vissza a mába. Amióta 2005/06-ban Szerbiában – is – bevezették az ún. bolognai rendszert, az ellenállás különböző formákban nyilvánult meg: egyetemfoglalások, tüntetések, plénumok… A horvátországi diákmozgalmat világszerte az újszerű ellenállási formák kiötlőjeként ismerik, holott – amellett, hogy ezek az alakzatok korántsem új keletűek, pláne nem az Occupy mozgalom vagy az Indignados[5] invenciói – az ottaniak számára a legnagyobb ösztönzés a belgrádi mozgalom volt. A belgrádiak kezdeti mérsékelt követelései mellé – amelyek eleinte a tandíjra, majd a pontrendszerre vonatkoztak – mára odakerült a mindenki számára ingyenes oktatásért való küzdelem is. Ez a radikalizálódás, azt hiszem, több okból ered: nyilvánvalóvá vált, hogy a diákparlament mit sem ér (az egyes pártok ifjúsági tagozataiból kikerült képviselőit az egyetemi vezetőség, illetve a kormány emberei úgyis leszavazzák), immár minden generáció a nyilvánvalóan rémes bolognai rendszerben tanul, a gazdasági válság pedig tovább mélyítette a társadalmi feszültségeket… Nem utolsósorban megerősödött a fiatal rendszerellenes baloldal, amely levonta a végső következtetéseket.


A magyarországi diáktüntetések alkalmával két beszélgetést is vezettél (egyet Pécsett, egyet pedig Pesten), amelyeken a horvátországi és a szerbiai egyetemfoglalókkal a hazájukat érintő oktatási problémákról szóltatok. Milyennek tűnt a számodra a magyarországi diákmozgalom, a Hallgatói Hálózat munkája?


Soha nem volt még ilyen jó érzés Magyarországon lenni, azt hiszem, ez az egyik legfontosabb társadalmi esemény a rendszerváltás óta. Annak pedig külön örülök, hogy éppen a pécsi diákfórum keretein belül beszélhettem először a magyarországi nyilvánosságban, fiumei, zágrábi és belgrádi barátaim oldalán. A Hallgatói Hálózat szervezőképessége és ereje bámulatos. Úgy vélem, hogy a fórum – mint a közvetlen demokrácia, a radikális egalitarizmus alakzata – a diákmozgalom legfontosabb eleme, akárcsak a közjavakat valóban autonóm módon kezelő egyetemfoglalás, még ha ez utóbbi felemás módon került is alkalmazásra. A követelések közül pedig a szociálisan hátrányos helyzetűekre vonatkozó volt a legjelentősebb. Ugyanakkor az volt a benyomásom, hogy a társadalom jelenlegi állása miatt – ha szabad így fogalmaznom – a mozgalom „transzcendentális illúziókat” táplált a kormány abszolút felelősségét illetően. Amióta a kapitalizmus neoliberális szakasza a kezdetét vette, a közoktatás leépítése is ütemesen zajlik. A New York-i fiskális válságra adott reakció (ami a teoretikusok szerint később a neoliberális gyakorlat általános mintájaként szolgált) egyik eleme a tandíj bevezetése volt a CUNY[6] szakjain, Margaret Thatcher pedig Nagy-Britanniában (miután nem sikerült elfogadtatnia a nyilvánossággal a tandíjat, ezt csak a labouristák vezették be 2003-ban) bizonytalanná tette az egyetemi oktatásban dolgozók helyzetét, létrehozta a rövid időre szóló szerződések rendszerét, s ezzel megteremtette a kiszolgáltatott prekariátust. Ez csupán két példa, mindenesetre látható, hogy a közoktatás megszorításának strukturális, rendszerszintű okai vannak. Nem véletlen hát, hogy az elmúlt évtizedben a harc a földkerekség minden pontján zajlott, Buenos Airestől Moszkváig, Kanadától Malajziáig. „De te fabula narratur”, azaz „rólad szól a történet” – ezt mondtuk a magyarországi diákoknak, sugallván, hogy egy globális folyamat, és nem egy pusztán lokális érdekeltségű vállalkozás részei. Sokak szerint a diákok túl radikálisak, én viszont ezzel szemben egyedül azt rónám fel nekik, hogy nem eléggé azok. Remélem, hogy a diákmozgalom követelései az évek során még átfogóbbakká válnak, elvégre Szerbiában sem a mindenki számára ingyenes felsőoktatás követelésével kezdtük 2006-ban.




Lóvá tett Stendhal



Az elmúlt évben, a kishegyesi Dombos Fest táborában Tamás Gáspár Miklóssal beszélgettél, az utolsó neki szegezett kérdésed pedig úgy hangzott, hogy milyen olvasnivalót ajánlana egy olyan fiatalnak, aki most ismerkedik a rendszerkritikai baloldallal? TGM humoros választ adott: Stendhal három nagyregényéhez utasítaná az olvasót… Kíváncsi volnék, te melyik olvasmányokban látod a radikális baloldalhoz vezető utat?


Én viszont rajtad bosszulom meg, hogy lóvá tettek Stendhallal, először a kérdésed mellé válaszolok majd. Mint ismeretes, az olvasás története (no meg az írásé, ebben Leo Strauss mindörökre a mesterünk marad) összefonódik a társadalmi emancipációk történetével, olyan alakok tartoznak ide, mint az Isten igéjével végre bensőséges kapcsolatba kerülő paraszt, az olvasó nő vagy a feketék analfabetizmusa ellen küzdő abolicionista. A klasszikus munkásmozgalom története is tele van olyan jelenségekkel, mint a tiltott olvasmányok terjesztése, a cenzorokkal való küzdelem, a felvilágosító szövegek közösségi olvasása vagy az elszánt önképzés… A bibliothèque populaire, a bibliothèque démocratique pedig alkalmat szolgáltathatott a felforgató eszmék megismerésére. Az olvasás a privilegizált rétegek kiváltsága maradt volna, ha a kellő szabadidővel, lámpafénnyel, magánélettel, könyvre elegendő pénzzel és erővel nem rendelkezők annyiban hagyják a dolgot. Kubában (azután pedig az Egyesült Államokban) a tizenkilencedik században közösségi felolvasókat, hivatalos lektorokat alkalmaztak a gyári munkások mellett, a kormány azonban hamar megneszelte e tevékenység felforgató potenciáljait és betiltotta, erre a munkások titkos felolvasásokat kezdtek el szervezni. Eric Hobsbawm egy helyütt azt sugallja, hogy a radikális mozgalmak terjedése Európában leginkább a Kommunista kiáltvány vagy A tőke terjesztésének a számadataival mérhető fel a legkönnyebben. Frans Masereel Olvasó munkását, amelyen egy izomkolosszus olvasmányába mered, ezen háttér ismeretében kell látni. Erről eszembe jut egy fénykép is, amin munkások láthatók, amint az 1948. június elsején megrendezett Könyvnapon olvasnak (egyikük Kossa István A Dunától a Donig című könyvét bújja), munkaruhában, sapkában, a szájuk sarkában cigarettával. Amikor ma közlik le, mindig kihangsúlyozzák – mintha nem lenne eléggé világos –: „beállított fénykép”. A puszta leleplezésnél sokkal izgalmasabb Žižek hegeliánus értelmezését kihasználni, amely szerint a sztálinizmusban rendkívül fontos, hogy „a látszat maga a lényeg”. Értsd: ez a rendszer tényleg demonstrálni akarta, hogy a munkások olvashatnak és olvasnak, legalább a szimuláció szintjén ragaszkodott a felvilágosodás, az össztársadalmi emancipáció örökségéhez. Tagadhatatlanul többértelmű folyamatokról van szó. A xix. században az olvasás alanyává vált munkás nem feltétlenül fölforgató és lázadó. A közkönyvtárak, ahogyan a gyári iskolák is, a ravasz kontroll eszközei voltak, hiszen gondosan megválogatott, a figyelmet a politikai kérdésekről elterelő olvasmányokat adtak a feltörekvő olvasók kezébe. De az egykori szakszervezeti könyvtárak adataiból is kiderül, hogy a német szociáldemokrácia pedagógiai optimizmusa eltúlzott volt, mivel a tagok leginkább a szórakoztató irodalom remekeit kölcsönözték ki… Rancière, aki az archívumokban elmélyülten vizsgálta a munkásmozgalmakkal kapcsolatos dokumentumokat, úgy találta, hogy a dolgozók jelentős része nem önálló munkáskultúra kialakításán törte a fejét, hanem inkább a középosztály szokásait, ízlését, érzésvilágát igyekezett mímelni, s, teszem azt, a költeményeit is ennek majmolásával alkotta meg; igaz, így leépítette a kulturális egyenlőtlenségeket. Egyszer majd át kéne gondolni, hogy a virtuális tér, ez a sok tekintetben ultrademokratikus intézmény, mindenki számára nyitva álló megoszthatóságával, az ingyenes könyvrengeteggel, a társadalomkritikai blogokkal, a kommentháborúkkal és a mémgyárakkal, miként hat ki az olvasás szerepére a radikális ellenkultúrában.

És most térnék a kérdésedre, azaz a saját egykori kérdésemre. Ez azt feltételezi, hogy a radikális baloldalhoz az olvasmányokon keresztül juthatunk el. Van egy kép, Kaján Tiboré, az Utam Marxhoz, amelyen Lukács menetel egy hatalmas könyvhalmazon keresztül, afféle történelemmetafizikai szükségszerűséggel, a csúcson lévő Marx irányában. Ez az ábrázolás tán a Bildungsbürger[7] fejlődését sem írja le egészen megfelelő módon, hát még másokét. Noha a fordulatok, a damaszkuszi utak, az interpellációk történeteiben az olvasmányélmények kétségtelenül fontos szerepet játszhatnak (gimnazistaként én a Gazdasági-filozófiai kéziratokat olvastam állandóan, meg éppen Lukácsot, meg Antonio Gramscit, előtte pedig a történelmet felszabadító, egyenlőségre törekvő harcok soraként bemutató könyveket), de végső soron mégsem ez a leginkább meghatározó. Hanem a közösségi kohézió, bizonyos konkrét küzdelmek, a szolidaritás élményei – a „van, tehát lehetséges” tapasztalata, korábban képtelennek tűnő, elképzelhetetlen formák megvalósulása. A kételyekre pedig igazi választ csak a valóság adhat – ez egy kifejezetten kellemes arculcsapás. A valóban a „közös” gyakorlatán nyugvó közösségekben, amelyekről a folyóiratunk harmadik számának előszava részletesen szól, az egyenlőség nem egy majdan elérendő állapot, hanem kiindulópont, axióma – itt és most. Egy ilyen közösség vonzereje a benne rejlő utópikus többletből fakad, hiszen megelőlegezi a jövő tényeit. És nem is kell annyira keresni, voltaképpen mindig itt van karnyújtásnyira, lehetőségként, „mint a mag a hó alatt”, mondja Colin Ward. Az olvasmányok csak ennek keretén belül nyerhetik el értelmüket.

 






[1] Horvát közgazdász és politikus (1928–2003), a marxista humanista Praxis folyóirat (1964–74) külső munkatársa.

[2] Drugosrbijanski – a „második/másik Szerbia” kifejezés 1992-ben vált általánosan elfogadottá, amikor az ellenzéki liberális értelmiségiekből álló Belgrádi Kör kiadta a Druga Srbija című kötetet. Elsősorban a szerb nacionalizmussal szembenálló polgárokra utal.

[3] Franciául le signifiant maître, stb.

[4] Az Európai Bizottság, a Nemzetközi Valutaalap és az Európai Központi Bank hármasa.

[5] Jelentése: „felindultak”. A spanyol diáktiltakozók elnevezése, akik 2011-ben hetekre lebénították a madridi Puerta del Solt. Az előtte említett Occupy („foglald el”) mozgalom közel fél évvel később, New Yorkból indult útjára.

[6] The City University of New York.

[7] Művelt polgár, nagypolgár (német).


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.