EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2018. július 22. | Magdolna, Mária, Magda napjaAKTUÁLIS SZÁM:701640. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Árny-ék

című

számunk!

Baláca

Garaczi Zoltán

Kis novellák

2017. július 20.

 

A sakálkölyök

 

Ma azt fogom álmodni, hogy a dzsungelbe kitett kisfiú vagyok. Egy nem kívánt gyerek. Sokadik éhes száj. Apám rak ki a dzsungel szélére, hogy ott a természet tegye a dolgát. A sírásomra éhes farkasok és hiénák gyülekeznek. Az egyik horpadt bordájú sakál talál rám, szoptat és felnevel. Ravasz és rühes állat. Mikor megerősödöm és tudok járni, szaladni, beavat a dögevés tudományába.
A holttest addig jó, amíg a húsa friss és meleg, a vére langyos. Tigrisek és farkasok után hátramaradt tetemekből falatozunk. A lelkemre köti, hogy emberhúst ne egyek, mert attól kihullanak a fogaim és rühes leszek. Nem értem, ezt honnan tudja.

Az esőerdő végtelen. Különféle emberevő virágok és veszélyes fenevadak bújnak meg a nehéz párában. A dögök mellett a fő táplálékforrásom az a kék gyümölcs lesz, ami fürtökben nő az egyik pálmaszerű fán. Olyan édes, hogy görcsöl tőle a gyomrom, és bizsereg az ínyem. Ennek a levét szürcsölgetem minden nap, végül a vizeletem, az ürülékem, a nyálam és a taknyom is kék lesz. Ez a kékség idővel teljesen bekebelez, nem is eszem más egyebet. A tó tükrében látom, ahogyan az ínhártyám és a szivárványhártyám egyetlenegy kék folttá olvad össze, végezetül kék kis erek törnek be a pupillám sötétjébe. A sakál könyörög, hogy ne egyem ezt a növényt.
A tartalmas döghúst ne cseréljem le holmi köny-nyed élvezetre.

 

Elérni Szegedig

 

Tegnap a kecskeméti vasútállomáson beleejtettem a Maxwell márkájú, lila pendrive-omat a szemetesbe. Véletlenül összefogtam a használt zsebkendővel. A mozdulat gyors volt. Ép-pen a pendrive-on található, be nem fejezett tanulmányon töprengtem. Kizárólag a lezárás hiányzott, ami összerántja a néhol széttartó gondolatmenetet. Pont a szerencsétlen mozdulat pillanatában döbbentem rá a jelentős összefüggésre, amely valahogy elkerülte addig a figyelmemet.

Tanácstalanul meredtem a szürke szemetesre. Oldalára fekete betűkkel festették fel: Ez itt már Európa! Ügyeljen a rendre és a tisztaságra! Alatta piros síkidomokból megrajzolt emberke, aki egy téglalapot pottyant a felfordított trapézba. Az ejtést persze csak én képzeltem oda, valójában a téglalap a trapéz és az emberke karjául szolgáló egyenlő szárú háromszög között nem mozgott sehova. A szemetest reggelente üríthették, mert jó háromnegyed részéig volt tele. A félbehagyott szendvics és egy üres kólásflakon között megláttam a használt zsebkendőmet, vagyis úgy gondoltam, annak kell lennie, mert másik nem volt a szemétkupac felszínén. Két ujjammal megemeltem, de alatta nem a pendrive-omat, hanem egy labirintust találtam. Falait további flakonok, ételmaradékok, zsebkendők és használt vonatjegyek alkották. Köztük vékony rések és lyukak vezettek, egészen az aljáig. Biztos lehettem benne, hogy a pendrive a fenekéig zuhant, alaposabban végiggondolva hallottam is valami koppanásszerűt.

Undorodva meredtem a szeméttartályra, de némi hezitálás után feltűrtem a kabátom ujját és beletúrtam, át a réseken, keresztül a mocskon, egészen az aljáig. Az ujjaim ragacsos, nyirkos tapintású fémbe ütköztek. Azon-nal kikaptam a kezem. A mutató- és középső ujjamon barnás nedv tapadt meg. A nyálkás anyag édeskés, rothadó szagot árasztott, azon-nal öklendezni kezdtem. Egy kalácsképű vas-úti ellenőr résnyire húzott szemmel figyelt, majd megcsóválta a fejét. Az ujjaimat megtöröltem egy zsebkendőben, majd azt is bedobtam a kukába.

Váratlanul megérintették a hátam. Egy öregasszony volt. Szürke vászonkabátot viselt, kezében üres garabó. Ahogy a tenyerembe nyomott száz forintot, megcsillant az ujján a fényes karikagyűrű. Aztán elsietett a peron irányába, ki a váróból. Döbbenten néztem utána, majd a kezemben levő kopott százasra. Magyar Köztársaság 1996. Nem mertem elrakni a pénzt, de mozdulni se. A kalácsképű ellenőr továbbra is bámult. Végül elkezdtem kipakolni a kukából. Lassan, módszeresen dolgoztam, a flakonokat letámasztottam a földre, a zsebkendőket, ételmaradékokat pedig próbáltam feltornyozni a szemetes kör alakú talpára. A félig megrágott szendviccsel összevajaztam az egyik ujjam. Szitkozódva töröltem a kabátomba.

A kalácsképű egy ideig tűrt, aztán döngő léptekkel megindult felém. „Jóember, nem tud olvasni?” – mutatott a szemetesre. „Csak a pendrive-om keresem, beleejtettem ebbe a kibaszott kukába.” A mondat után tudtam, hogy túlzásba estem. „Azt leszarom, de ha maga itt szétganéz, mégis ki takarít föl?” „Majd visszapakolok”, rendezgettem tovább a nejlonzacskókat, zsebkendőket, almacsutkákat. „Persze a vajat, meg az egyéb szart, gondolom, majd felnyalod”, mutatott a halmozódó ételmaradékokra. Közben egyre mélyebb rétegekig értem le. Az egyik oldalfalon látni lehetett a megtapadt, barna anyagot. Megint rám jött az öklendezés. A vasúti ellenőr is megérezhette a szagot, mert artikulálatlanul rám üvöltött, „azonnal kezdjél neki visszapakolni”. Kapkodva hánytam ki a szemetet, miközben a gyomorsavam felszökött a torkomig, ettől röhöghetnékem támadt, mi lesz, ha belehányok a kukába. A kalácsképűnek elfogyott a türelme, a vállamnál fogva meglökött. Kétlépésnyit hátratántorodtam, majdnem fellökve a Resti Presszó hirdetőtábláját. A kezem ökölbe szorult. „Kodály InterCity érkezik Budapest–Nyugati pályaudvarról a második vágányra. A szerelvény tovább közlekedik Kiskunfélegyháza, Kistelek, Szatymaz útirányon át Szegedre.”

 

Ithaka


A szülővárosom annyira létezik, akár a levetett köntös melege. Ettől persze vannak látható terei. Fel lehet menni a Google Mapsre, és onnan nézegetni a szürke és vöröses háztetőket. A főterén megtekinthető a Kossuth-szobor, ahogy magasztosan emeli jobb karját az égnek. A boldogtalan békeidőkben a frissen érettségizett, részeg gimnazisták zsíros kenyeret adtak a kezébe. A mai boldog időkben térfigyelő kamerák őrzik a nyugalmát. A városnak egyetlen ellensége maradt, a hideg. Ettől a kajszi- és őszibarackosai elfagynak, szilvái nem érnek be, szőlője savanyú marad. A térfigyelő kamerák mellé hőkamerákat nem szereltek fel, így hasztalan nézegetik Kossuth Lajos köldökét.

A cépadon vakargatom a térdem a Nagytemplom előtt. Azért cépad, mert c alakú. Eddig még nem ültem itt. Ma már nem számít, tíz évvel ezelőtt kellett volna. Régen a menők gyülekezőhelye volt suli után. Nem ülhetett le akárki. Nem mondták, hogy húzz innen, vagy mit akarsz. Egyszerűen kinéztek. Pontosabban nem ki, hanem el, el, melletted vagy rajtad keresztül, mintha nem is léteznél. Nem vagy cépados. Akkor és ott te nem is léteztél. Ezt nem hívnám kegyetlenségnek, én is megtettem bármit, hogy kivételesnek számítsak, ahogy ők is. Hozták a hordozható mini-hifijeiket, a dgk gördeszkáikat, szívták a sötétkék Pall Mallt, közben bent a templomban a plébános majd’ megpukkadt. Az akkori cépadosok többsége azóta megfordult a templomban, térdet hajtottak az Úristennek, ha csak annyi időre is, hogy elvegyenek egy nőt.

Vakargatom a térdem, közben nézem a szökő-kutat. Igazából csak szökő, semmi kút. Földbe mélyesztett, teknőszerű horpadás. A mélyedésben apró lyukak, onnan spriccel fel pár keskeny vízsugár. A nyári forróságban félmeztelen gyerekek rohangálnak keresztül a sugarakon, hangosan visítanak, ha a hideg víz a bőrükhöz ér. A bátrabbak beállnak terpeszállásba az egyik sugár fölé, és röhögve kiabálják: „alvázmosás!”. Az unokaöcsémet tavaly azzal hülyítettem, hogy valójában hátukon fekvő trollokat földeltek el, csak a fütykösüket hagyva szabadon. Ők pisálnak ilyen ritmikusan az ég felé. „Na persze”, nyekeregte.

A Nagytemplom középharangja elkezdi verni a tizenkettőt. Fisz-hang. Minden kondulás olyan, mintha rám számolnának. Hirtelen döntésre jutok. Ha ez a város nem tud a kamaszkori anekdotáimon túl semmit mondani, akkor ideje lépni. Erre már a Városháza harangjai is kétségbeesetten játszani kezdik a Háry-toborzót. „Ugyan, kérlek”, legyintek, „Kodály-marketing”. A kisharangok verik tovább szakadatlanul. Azt hiszem, besértődtek.

A null-kilométerkő felé indulnék, de szokás szerint leragadok a Nagytemplom falának külső plasztikája előtt, a bejárattól pár méterre. „a cs· és kir· vilmos huszárezred… emeltették az élő bajtársak és kecskemét thj város”. Az alkotó neve elkopott, épp csak ki tudom betűzni. A domborművön két huszár. Az egyikük kürtöl, a másik a lábánál haldoklik. Mindig ’48-asoknak hiszem őket, pedig a felirat is mutatja, hogy lovasai az első világháborúnak. A kürtöt fújó huszár kétségbeesetten néz. Visszavonulás vagy utolsó roham, kérdezhetné.

A null-kilométerkő simára csiszolt oldalán gyerekek csúszkálnak. Ez ilyen lokálpatrióta dolog, összeköt minket. Több ezer nadrágot koptattunk el közösen az ülepénél. Ezt az iránydombot egy márványlapokból kirakott (vagy mészkő)gyűrű öleli körbe, rajtuk számtalan város neve és a távolság, hogy innen oda hány kilométer. Rálépek a szívemnek kedves városokra. Jól megtaposom Szegedet meg Debrecent. Ez olyan, mintha taposnám Szilasit és Tart. Valójában a talpammal dörgölőzöm.

A Városháza felé sétálok. Eszembe jut, hogy itt forgatták Móricz Rokonok-adaptációját. Van benne egy jelenet, mely a bűntény éjszakáját zárja le, amikor kirabolják az ügyészi hivatalt. Kopjáss István vagy Csányi Sándor, feleségével vagy Tóth Ildikóval hazafelé tartanak a hajnali, enyhén madárfüttyös totál plán kíséretében. A főtér közepén a nyújtózkodó Kossuth-szobor, a háttérben a Városháza. Az épületnek egyetlen ablaka világít. Ott történik a bűncselekmény. Keresem, melyik ablak lehetett az a filmben, de nem találom. Mindegyik sötét, pusztán a napfényt verik vissza.

A Városháza sarkától látom a színházat. Egy másik jelenet villan be. Ezt, úgy hiszem, valami könyvben olvastam, vagy talán ezt is filmben láttam? Annyi bizonyos, hogy a színház előtt, pont Conti Lipót Antal Szentháromság-szobra mellett játszódik. Az ukrán harckocsizó egy finn vadásztőrt igyekszik rátukmálni a magyar bakára. Nem áll össze a fejemben a jelenet. Innen nézve túlzásnak érzem a színház monumentális jellegét. Nekem háttér kellene most, nem díszlet. Talán ha a színházat felrobbantanánk, hogy leszakadjon a mennyezet, betörjenek az ablakok, és a fehér törmelék mindent eltakarjon. Az ötleteim nem passzolnak a hagyományba. Katonás itt a rend.

Lesétálok a macskaköves utcán, egészen a református templom oldalába, a gimnáziumig, majd a Rákóczi utca sarkán megállok a Cifrapalota előtt. Tizenévesként rendszeresen beordibáltunk, „halló, itt Viola, van bent valaki?” Ilyenkor kirohant egy kopasz, tagbaszakadt biztonsági őr, hogy kihívja a rendőröket, ha nem fejezzük be azonnal. „Tubarózsa”, üvöltöttük a bamba pofájába, és futottunk egész az állomásparkig.

A Rákóczi út közepén nyílt egy új étterem. Ithaka Restaurant.A járdán kör alakú asztalok, kék-fehér kockás terítővel letakarva. Egy kopaszodó, tokás fickó rendezgeti a székeket, hangosan zörögnek, ahogy rángatja őket a betonon. Leülök a legszélső asztalhoz. A tokás észrevesz, azonnal odasiet. „Parancsol étlapot?” Nagyon erős az akcentusa. „Maga görög?” – lelkesedem. „Igen”, vigyorog a tokás, és átnyújtja az étlapot. Benne az Égei-tenger tobzódása. Ávgolemóno, szuvlaki, sztifádo, kotópulo lemóno, szkífiasz. Háromezer alatt, úgy tűnik, semmi. „Hogy került ide?” – kérdezem, pusztán időhúzás céljából, hátha addig találok valami kifizethetőt. „Nőügy”, vonja meg a vállát, „kalandor természet volnék”.

 

 

 


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.