EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2017. október 21. | Orsolya, Zsolt napjaAKTUÁLIS SZÁM:605822. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

idei első,

ZSIBVÁSÁR

című

számunk!

MINOR IRODALOM - DEMO

Pályi Sándor Márk

Keserű ház

2003. december 5.


Puszta elemzés

 

Várok. Kétségtelen, hogy egyelőre egyedül vagyok, és várok. Nem tudok mást tenni, és ezt sem tudom tenni – de kénytelen vagyok. Ez az egyetlen dolog, ami a bennem kialakult és általánossá váló hiányérzetnek legalább kis részét kitölti. Ha nem várnék, nem lenne bennem semmi.

Marcitól jóformán zsigerileg taszulok, ugyanattól a testtől, ugyanattól a test-eszménytől, amiért rajongtam alig fél éve. Taszulok attól a testfelfogástól, amit Sári és Marci jelent, és lassan már mindenki beletartozik, akinek vonzó teste van. Taszulok a testek érintkezésétől – és nem úgy, mint ősszel, amikor a „hideg” és a „meleg” állapotokat különböztettem meg egymástól; annak idején, a romantikus test-fellángolásom után, kerültem minden testi érintkezés gondolatát, eközben azonban tovább rajongtam ugyanezért – az egymást követő két élményem, bár ellentétei voltak egymásnak, szorosan egybetartoztak, egymás elemeiként és következményeiként. Zsigerileg taszulok a saját test-eszményemtől, de aligha romantikusan: inkább nyomasztóan és hányingerkeltően. Öklendezek – vagy inkább öklendésre vágyom –, mint a késő őszi depresszióm alatt, de most nincs oka. S miközben minden ingeremmel taszulok Marcitól, épp azért vonz néha mégis, mert nincs bennem egy meghatározó test-élmény rá vonatkozólag, a vonzódásom felszínessé és alaptalanná válik, és ez erősíti tovább az undoromat. Zsófi is ebbe a felfogásba kerül. A világ összes teste egy test. Nincs testi individuum, csak massza. A várakozás fönntartja a létemet, azonban jóformán valódi alapok nélküli ez a várakozás, magamra erőltetem, mert nem felel meg nekem, hogy a tavalyi progresszióm után most elmozdulás nélkül stagnálok. Savak ömlengenek a számban, és megakadályozzák a lélegzésemet.

A tavalyi progresszióm antitézise valósul meg most. Tavaly egy ütemben haladtam a világgal, majd túlhaladtam rajta, most pedig lemaradásban vagyok a saját befogadóképességemmel szemben, s bár ez a jelenség tavaly is jó időt átfogott, most olyan mértékben alakul ki bennem, hogy egy újabb – a tavaly márciusi progressziómat is átszárnyaló – katarzis nélkül nem tud megváltozni. Antitézis, Marci és Sári járnak. A két rám pozitív hatást gyakorló test egybeolvad, s ugyan mindketten pozitív vonzásúak, nem taszítják egymást, és épp ezáltal negatív kihatással vannak a világgal való kapcsolatomra.

Konkrétan pedig ugyan van társaságom, de nincsenek szerelmeim és eszményeim, ráadásul aki nem hat rám alapvető testi vonzással, azt unom. Ádám az egyetlen, akivel szárazon és mégis minden űrt kitöltően képes vagyok beszélgetni – vele sem találkoztam már lassan két hete.

Definiálnom kell, hogy kire várok; most nem Godot-ra várok, mint amikor annak idején ültem Sári buszmegállójában, vártam, és tudtam, hogy nem jön, mert kiléptem minden térből és időből. És közben biztos voltam benne, hogy eljön, előbb-utóbb. Az eljövetel biztos tudata az alapfeltétele az eljövetel nélküli várakozásnak. Definiálom hát, hogy Eszterre várok, egészen konkrétan arra, hogy fölhívjon. Viszont egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy fölhív, ezáltal a várakozás nem lesz végtelen, ezáltal nem időtlenedik, és görcsös egysíkúsággá válik. Nem én kezdtem el Eszterre várni, ő kezdett el várakoztatni engem – amióta újra megerősítette, hogy felhív, már azt sem tehetem, hogy fölhívom én –, nem tudok egyszer csak fölállni a buszmegállóból, miután az utolsó busz is elment, és hazamenni, a kezdet és befejezés nélküli várakozás teljessé tévő hatását magamba foglalva. Sári akkor nem jött el, akárhányszor vártam rá, épp azért, mert ha eljött volna, azzal megváltoztatott volna mindent – vagyis megváltoztattam volna én magam. Ha Eszter fölhív, nem változik meg semmi, csak elveszítem a várakozásom felszínesebb tudattal idillinek is felfogható célját. Mert ha felhív, az nem hat a világra módosítóilag. Beszélgetni fogunk ugyan, érzelmi hatással lesz rám, mert kedveseket mond, írt a Naplómról és érdeklem és elmélyül bennem és szeret, de nem lépünk előre, mert a kiüresedésem nem teszi lehetővé, hogy bármiben is előrehaladjak – és rendszeressé sem fognak válni a beszélgetéseink, a kapcsolatunk nem jut el a folyamatosságig, ezáltal csak nyomasztó hatást kelt majd a világban, és a kapcsolatunk önmagát fogja megakadályozni.

Számomra nincs most valóság, mert nincsen eszmény se; és nem tudom a valósággal táplálni az eszményt. Néha föl-fölcsillan ugyan egy ismert, halvány elvarázsolt állapot, mintha a vonatról nézné egy áhított ellentest a nem létező város fényeit, és onnan gördülhetne tovább egybefonódva minden, és mégsem fog, mert ez már csak hangulat és nosztalgia; az egész létem ugyanazokra az eszményképekre épül, megvalósulatlan és soha meg nem valósuló gyerekkori élmények alapján, önmagába fordul és kimerül.

 

(2002. április)



Egyszer az apám elütött egy nyulat a Mátrában


Egyszer az apám elütött egy nyulat a Mátrában, ködös éjszakában, vagy lehet, hogy csak majdnem ütötte el, már nem emlékszem, drapp emeletes ágyban aludtam ezalatt, reflektorfénnyel világított rá, amitől a nyúl mozdulatlanná vált, ekkor már (még) Wartburgunk volt, ugyanezzel a Wartburggal robbantunk le egyszer óránként, Varsóból hazafelé, végül egy motelban aludtuk a cseh–szlovák határon, gyűrött paplannal meg óriás üvegablakokkal. Gyerek voltam még, és most is oda vágyom vissza, balatonszemesi veteményeskertbe, szőlők, almák, egresek közé, konyhában kakaóért, paradicsomhoz, paprikához, meg amikor az unokatestvéremtől loptam száz forintot, nyolcvankilencben, elvidámparkoztam, aztán máris bevallottam, amikor hazaértem, loptam többezer forintokat is, télen, apámtól, Legót akartam venni, a Márvány utcában láttam egy kirakatban, de már a spájzban elkaptak, túl feltűnő lehettem, szerettem azt a negyvenezer forintot is, amikor a Trabantot adtuk el Wartburggá, a konyhában, hajnalonként cumisüveg-kupakokkal játszottam, a lényegére már nem emlékszem, de akkor meséltem apám, hogy egyszer Brazíliában lezuhant egy gép a dzsungelben, mindenki meghalt a félelemtől, egy kislány maradt csak életben, nem tudta, mi az a halál, egy fán fönnakadt a repülő, lemászott, kérgekkel, gyökerekkel táplálkozott, utána megtalálták; azután Varsóba kerültem, minden ősszel lambériás házakra vágytam, meg mindentcsináló-gépre a Nyuszitól, kilencéves koromban kiraktam az ablakba a kívánságomat, ahhoz voltam szokva, hogy karácsonykor feladtuk az anyámmal a kívánságaimat, borítékba, postán, a Jézuskához címezve, Mennyország, bélyeggel, egyik nap aztán eltűnt az ablakomból a papír, jövő karácsonykor tudtam meg, hogy nincs is Jézuska, amikor bolti árazógépet kértem, reménykedtem utána, hogy talán csak a szél fújta le az ablakomból a levelemet, az idő tájt a legintimebb gondolataim közé tartozott a mindentcsináló-gép, azzal akartam irányítani a világot, akkoriban gyakran előfordult, hogy a párkányon felejtett papírlapjaimat éjszaka lefújta a szél, hajnalonta pizsamában futkároztam a házunk előtt, úgy szedtem össze, most már milliomos akarok lenni szeptemberenként, egy nap építőkockákat rajzoltam, minden kocka egy ember volt, gyönyörűséges ez az öniróniám, hogy a csillagok mind kövek, minden ősszel lambériaszín arcú lányokat keresek, emlékszem, az apám épp egy színházi előadásról tartott hazafele, amikor elütött egy nyulat a Mátrában.

(2002. május)



Umag


Hogyha nem dohányoznék / még érezném Umag szagát / perzsaszőnyegek, doh- és macskaillat / heringek főnek házak oldalában / a sikátorból kicsalt a tenger / halászó gyerekek, táncra perd / macskaverseny, képzelt padlásszobák / midőn megemésztem minden utazásom / csak kis időt nyerhetek / kár, hogy étlen / magamban iszom / miért ne higgyük, hogy Budapest világváros / készenléti fények / röpke pillanat / hátsó ülésen haza / de Umag míg véget ér, még / ritka Sári / én találtam ki, hogy ritka legyen / via della Madonna / alibiből emberekkel állunk kapcsolatba / nem tudok magamról írni / másról pedig fölösleges / ritka Sári (visszatérő jelzős szerkezet) / (formaújító) / mondják, hogy a sós a tenger / az édes meg a titokbigyó / soha nem leszek sikátorok lakója / de végtelenít a tévé fénye / pók a kövezeten / székrekedésben tenger mellett ülni / mint a mellettem élő helyi kisgyerek / pizza marinara (samo pizza) / és Ribarska ulica (via dei Pescatori) / kijövetkor, mire ugyanoda érek / ahol beléptem a labirintusba / már nincsenek perzsaszőnyegek / hogy kire vagyok hatással, nem tudom / a temetőig el már nem jutok

(2002. június)



Alvás


Késő ősz, csipkebogyó-lekvár a szán. Időnként elfog a kiábrándulás, mélyen kék pólón hullámos hajak, szabályos arcvonáson mellénéz tekintet, neonkék lámpák, visszafordulás. Talán lesz húgom, s zöldvilágú tévé a miénk. Elsüllyedek az elmúlt hónapokban, éled Kangiszer, a lány, drappfa milliomos-bútorokban. Alig tizennégy éves, nem kéne számomra semmit jelentenie. De rám kacsint, mosollyal, vágyik rám vagy mégsem, vágyom-e magamra, másra nem, tegnap kiraktuk a nevét, milyen régen volt, lécekre szelt műanyagpohár-darabkákból, Kangi, szívet vontunk köré walkmanzsinórból, eltéptem és szaladni kezdtem, a neve még most is látható. Lábgörcseim este, állandóan magamat hajszolom ebbe, hogy aztán késő ősz lesz, meg csipkebogyó-lekvár a szán. Kockás dunyha marad, takaró. Másnap mégis reggel, ma mintha nem jönne el.

(2002. június)



Keserű ház


Pont arról írok, hogy legyünk már konkrétak, és folyton csak absztrahálom magam.

Minden reggel arra ébredek, hogy most majd megoldást találok a napjaimra, meg hogy Jucikáról írok, ahogy bőrfotelban fészkel eksztázisában, és semelyik nap nem történik semmi. Oh Jucus, szőke lettél, fogaid fénylenek, de nem hiszek neked. Pedig társasjátékozhatnánk, amíg Sári főz, üvegablakokból nézhetnénk az esőt, lecsorgó nejlonokba burkolva. A lányunk lehetnél, dobozba rakhatnánk, mint az öcsémet, hatéves koromban, ő volt a kutya; de Ritával sem csókolóztam, pedig az volt, hogy házaspár vagyunk, minden szombaton csókolóznunk kell, halogattam a szombatot, kicsit falusias volt, mintha kendőben járt volna kislányként, nem véletlenül, tanyán lakott. Berendezünk valami vibráló nagyszobát, föltúrod, föltúrhatod, majd újraépítem. Gondolkodni fogunk és állapotokat serkenteni, menekülünk a mosatlan edények mindent átható vicsora elől, az esti megnyugvás biztos tudatával; úgyse lesz. A hold minden éjjel a háztetőnkön fészkel, tücskök ciripelnek meg néha gitár hangja szól, a nap csak gombnyomásra fog fölkelni. Roskas teherautók messziről elkerülik a házat, egyre kevesebb dolog lesz körülöttünk, pedig városból indultunk, ereszcsatornák és utcai villanyvezetékek közül, és puszta közepére jutunk. Gazok nőnek meg bkrok, visszahozzák a kerítéseket körénk, újraterem a beton és lesznek szomszédok is, stabil falvédők árnyékában nézzük végig az eseményeket. „Délnyugati vrt”, olvasok majd rosszabb műveimből, te meg a dugásról mesélhetsz, és majd áhítozom, föltalálunk valami kék villanófényt, hívófolyadékban úszunk, mikor elaluszunk, telefon kicsöng, kagyló fülhöz emelt, istenárusok padlásszobáiban. Lám, elárultam magam, egyre följebb jutunk, a terasz még a földszinten volt, egy dolgot nem találtam ki, kell-e szőnyeg a szobába, meg hogy kimozduljunk-e otthonról, vagy hogy bemenjünk-e egyáltalán a házba, meg hogy ház-e ez, hogy most huszonnyolc éves akarok lenni (Sári, azt hiszem, huszonkilenc évesen akar szülni, nem biztos) vagy gyerek, a szelektív hulladékgyűjtés lesz a mániánk, és nem tanulunk kémiát málló munkafüzetekből, pedig jó lehet, mindent egyedül éltem meg, mindent magam mellé rendelek, vaskos könyvbe fűzök embereket, többjük észre sem veszi, nézelődöm és mondom, én, igen, én ismertem Ivanyos Sárit, néha láttam is, egyszer odajött, „valamikor beszélgetünk?” (ez most volt a napokban, augusztus negyedikén), mikor?, kérdeztem, elment, nem válaszolt, de válaszolt, „nem tudom”.

(2002. augusztus)



Álmomban megmagyarázásra szoruló fogalmak sorát vezettem be


Van egy Kangiszer-képem. Kangiszer Dórival lenézünk a Határőr útról a résen beszűrődő városra. Talán amikor a Határőr út és a Ráth György utca találkozásához értem, fedeztem föl, hogy álmomban Kangiszer Dórival játszottam. Vagy a Brassó úton sétálhatunk tavaszi hétfő esténként. (Este már tavasz van, nem olyan szembetűnőek a kopasz fák, a hamis nap.) Ma kávét ittunk az Igyálbazmegben. Utána beültünk egy salátabárba. Beültünk / Ü Ü Ü. Erről szól ez a jegyzet: valami frusztrált, gyűrődésem van, mondottam ilyenkor korábban, a pulóverem furcsán nem illeszkedik a testemhez, ebben a zavarosságban éltem végig Kangiszer Dórival a salátabárt, a fahéjas-meggyes turmixot. Írhatnék étteremkritikát is, salátabár-kritikát. Jobban esett, amikor Kangiszer Dórival Danilo Kišről, Ginsbergről, Tolnai Ottóról beszélgettünk, mint amikor a „többiekről” – ma délután. Formaújításaim során megmagyarázásra szoruló fogalmakat vezetek be. A többiek: rejtélyes kifejezés. Számos örökké homályba merülő kérdést magukba foglaló regények kulcsfogalma.

Soha nem fogom megbocsátani magamnak, hogy megkönnyebbülök attól, ha írok valamit – remélem, most nem jutok közelebb e magam elől eldugott célomhoz.

Szombat este limuzinok sora hajt be. Kik érkeznek a Beregszász úti kastélyba? Vannak-e titkos ajtók és mi a vacsora? Jó-e, hogy annyi mindent szeretnék csinálni Kangiszer Dórival? Megnézni a Kés a vízbent, az Undergroundot, fogat mosni a Brassó úton, tejszínnel. Magammal vonszolni Helsinkibe hosszútávú szinkronúszó-világbajnokságra.

Szombat este limuzinok sora hajt be. Közöttük érkezem. Előzőleg megszámláltam az Eper utca fáit, megállapítottam, hogy nincs közöttük egy eperfa sem; irtózom a Beregszász tértől. A Beregszász út enyves csatorna-lefolyóitól. Magamhoz vonom Beregovót, a Bosnyák téri piacot. Trágyafölddel teletömött zsákokkal árkálok a Rákos-patak mentén, a tízemeletes fényáradattól kísérve; a Rákos-patak fekete. A Törcsvár utca szűkül; zár az égbolt a Budaörsi úton. Ezt a sok területet mind bebarangolom. Visszakerülök minduntalan ugyanoda.

Visszatérek a Kangiszer Dóri-képemhez. A múltkor-szilárd arca helyett most gömbölyű szemeit hangsúlyozta. Káromkodni volna kedvem, belezabálni a vakító szélbe. Talán a marosvásárhelyi pogrom parfümszagú súlyát hordom a hátamon, a tizenharmadik évfordulón. Nem tudok szabadulni a frusztráltságomtól. Nincs már menekvési utam kidolgzott; vakarom magam ebben a Halak–Kos buszfordulóban, fölszállok a negyvenegyesre: ki a Vincellér útra! Még soha nem voltam a Vincellér úton. Csak a Kővirág soron átvillamosoztam, a Kamaraerdő felé. Ugrom kővirág-rozsdákba!

Utamban bekapcsolják a tévét, engem meg beraknak egy udvarra néző belső kis szobába, ahol én is bekapcsolhatom. A konyhában Kangiszer Dóri iszogatja a meleg vizet hosszú üvegpohárból. Reggel elrakom a varródobozt az ajtó elől. A Đinđić-gyilkosság apropóján a jereváni parlamenti mészárlásról adnak emlékképeket. Álmomban Milošević perét nézem videón.

(2003. március)



A legvége


Őrült ásítások. Az üres vonatsín mellett, az utolsó vonat elmente után, egy diófa alatt. Gondolatodban eső, és nyirkos a talaj. Valami élénk reflektorfény már nincs. Méla arcodon még az ó barack. Az én hajam transzcendenciájában túrsz. Túrtam, mondod. Libeg a magyar nyelvünk át. Cél.

(2003. április)


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.