EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2017. november 18. | Jenő napjaAKTUÁLIS SZÁM:616382. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

idei első,

ZSIBVÁSÁR

című

számunk!

SZIVERI

Ladányi István

HOVÁ LETT A HALSZÁLKÁS KABÁT?

1999. november 1.

LAKODALOM HARMINCHÁROM KÉPBEN

SZEREPLŐK:

• JÁNOS

• ERZSI

• ATTILA

• ZITA

• VIKTÓRIA

• BÉLA

• ESTRAGON

• ÖRÖMAPA

• ÖRÖMANYA

• VŐFÉLY

• IGAZGATÓ

• MAGYARTANÁRNŐ

• RENDŐR

• VŐLEGÉNY, MENYASSZONY, NÁSZNÉP

• EGY FIATALEMBER A VONATBAN

• FALUSI ASSZONY

A helyszín egy művelődési ház színpada. Lakodalom. János a násznagy, Erzsi a násznagyné. Az ünnepi asztalt a színpadon terítik meg. Középen a vőlegény és bal oldalán a menyasszony, mindkettő fehérben, a menyasszonyon hosszú fehér ruha, fehér fátyol. Mindkettőjük arca merev, vastag, fehér púderréteg borítja, fehér, kifejezéstelen maszk. A játékban minimálisan vesznek részt, jelzésszerűen, szinte bábokként szerepelnek a lakodalmi koreográfia megkövetelte helyeken. A vőlegény mellett ül Erzsi, mellette János, a menyasszony mellett Attila, mellette Zita. A vőlegény felőli asztalvégen ül Béla és Viktória, a menyasszony felőlin Estragon. Mellette üres a hely. Oda ülnek le a hozzájuk csatlakozó beszélgetőtársak. Ha nem ennél az asztalnál folyik a játék, akkor a színpad előtere, illetve a színpad előtti tér a helyszín. A díszlet állandó, a fények hangsúlyozzák ki egyes elemeit.

ELSŐ KÉP

Egy vonatfülke stilizált képe a színpad előterében. Rezgő, sárgás fény. Két ülés egymásnak fordítva. Kerekek kattogása. Rázkódnak az ülések vagy a színészek az ülésen. Kabaréjelenet-szerű.

IFJÚ: Maga tényleg költő? Most is verset ír? Biztosan a vonat ritmusára. Én is ismerek egy költőt. Sokat ittunk együtt. Nagyon fasza gyerek. Mennyit meg bír az inni! Sziverinek hívják. Sziveri János. Ismeri? Maga biztosan ismeri.

JÁNOS: Nem tudom. Nemigen ismerem. Én vagyok Sziveri János.

Vonatkattogás. Kialszik a fény.

MASODIK KÉP

Üres a színpad, porhanyós sárga fényben látjuk a teret. Szól a muzsikaszó, a Sárgul már a kukoricaszár... kezdetű nótát húzzák. A háttér nagy fehér vászon, rajta őszi virágokból (a halottak napi temető virágai) nagyméretű keret, szalagok, lakodalmi díszek. Fölötte virágokból felirat: Sokáig éljen az ifjú pár! A keretben diakép kivetítve: sárguló, letöretlen kukoricatábla, hóval borítva. Alatta a terített asztal. Az asztal végén Estragon ül mozdulatlanul. Hoszszú, néhány perces kép, közben lassan bevonulnak a muzsikusok, elfoglalják a helyüket a színpad előterének bal szélén. A zene szól, de mindig ugyanaz a néhány sor, bárhol meg-megszakítva, folytatva, újra kezdve, variálva. A muzsikusok hajlonganak, mint a kukoricaszárak a szélben. Egyikük énekel, valószerűtlen, artisztikus torokhangon. Öltözékük: fekete-piros. Arcukon vastag, fehér, maszkszerű smink. Cimbalom, bőgő, trombita, kontra, hegedű.

HARMADIK KÉP

Szaggatottan szól a zene. Lakodalom van a mi utcánkban... Groteszk, némafilmszerű mozgású szereplők. Az asztalnál a vőlegény, menyasszony, János, Erzsi, Estragon.

VŐFÉLY hangja: Tarts kormányt, muzsikus! Tisztelt násznagy uram, új vendéget hoztam, és a hosszú úton velük elfáradtam, kínálja itallal a kedves vendéget, a vendégek pedig foglaljanak helyet. Húzd rá! (Folytatódik a zene.) Erre parancsoljanak. (Föllép a színpadra hátulról, mintha a teremből jönne föl lépcsőn. Sántít, egyik lábát nem tudja behajlítani, húzza maga után. Utána jön Attila, Zita, Béla, Viktória.) Itt foglaljanak helyet. Az író uraknak ide terítettünk. Innen jobban láthatjuk a menyasszonyt, nehogy valaki el találja lopni. Maguk is jobban láthatják a mi kis ünnepünket, hogy élünk mi, amikor ünnepelünk. Érezzék jól magukat. (Lemegy a lépcsőn. A vendégek elhelyezkednek.)

JÁNOS: Üdvözlöm a kedves vendégeket. Körben a székeken foglaljanak helyet. Vagyis üljetek le. És viselkedjetek, mert rajtunk a világ szeme.

ZITA: Elég, ha magunkat adjuk, vagy meg kell felelnünk valamilyen szerepkörnek?

BÉLA: Azt hiszem, könnyebb lenne megfelelni valamilyen szerepkörnek, mint magunkat adni. Egy szerep azért úgy-ahogy megismerhető.

ATTILA: Hát most ki vannak szerkesztve a szerkesztő urak. Itt látható, hogyan mulatnak az új vidéki írók! Bélám, tulajdonképpen jól mutatsz a színpadon. Mintha épp most készülnél a nagyjelenetre, Kepler, vagy inkább maga Madách, mikor rájön, hogy csalja a felesége. Összetörik, aztán hajába túrva elkezdi a nagymonológot. Vagy ez nincs is a drámában? Zita, te meg az őrjöngési jelenetre készülsz, amelynek végén ledöföd a férjed, a gyűlölt zsarnokot?

VIKTÓRIA: Látom, megihletett a helyszín. Talán műfajváltás lesz belőle? Aztán benépesíted párzó nyulakkal a színpadot. Öcsi, a nyúltenyésztő lehetne a főhős, aki a nyulak meleg bundájába fúrva az arcát a tanárnő forró muffjára gondolva onanizál.

ATTILA: Hja, a népszerűség! Ki hitte volna, hogy magára, kedves kolléganő, ilyen mély hatással vannak a műveim. Ha ezt én tudom...

JÁNOS: Látjátok, Estragon itt érzi igazán otthon magát. Egy színésznek a színpad olyan, mintha a saját otthonában lenne. Úgyis többet vagy színpadon, mint otthon.

ESTRAGON: Az könnyen lehet, mert nincs is otthonom újabban. És ha jobban meggondolom, régebben sem volt. De önmagában a színpad sem jelent semmit. Kell hozzá a szerep. Sőt az egész előadás. Mert a szerepnek is csak az előadásban van értelme. Hiába kezdek én itt, a csantavéri művelődési ház lakodalmi színpadán Godot-ra várni. Igaz, az előadásban is hiába várunk rá.

VIKTÓRIA: Teljesen mégsem hiába, abból van egy előadás, ami sokaknak nagy élménye.

ESTRAGON: Sokaknak ez is nagy élménye. Van, akinek életre szóló. De egy-egy jobban sikerült lakodalmat az egész falu évekig emleget. Most már videóra is veszik, újra és újra megnézhető. És a fél falu erre várt, ráadásul nem is hiába. Itt van, amire vártak, kihasználhatják az alkalmat. Mi a Godot-ban akkor lennénk bajban, ha egyszer mégsem hiába várunk, ha egyszer tényleg megérkezik. Nem tudnánk mit kezdeni az alkalommal. Érdekes lenne, ha egyszer olyan fordulatot venne az előadás, egy vasárnap este bevonulna Godot. Biztosan nem hinnénk el, hogy ő az. Ha eljön valaki, és azt állítja, hogy ő Godot, megvernénk, megrugdosnánk, leköpnénk, ki-ki a maga szerepe szerint.

JÁNOS: Hát igen, ezt a forgatókönyvet ismerjük. Godot-ból, Godot-várásból már kigyógyulóban vagyunk.

NEGYEDIK KÉP

A színpad előterében Erzsi és János. Oldalt látszik a bejárat, fölötte a felirat, Isten hozott, kedves vendég!

JÁNOS: Most jön a hegyi beszéd? Ezért húztál félre?

ERZSI: Amíg nem kapott el a gépszíj, most kérlek, hogy ne igyál, János, csak azt idd meg, ami a protokollhoz tartozik. Koccintasz a vőféllyel, az örömapával, iszol egy pálinkát vacsora előtt, egy pohár bort a vacsorához, ki lehet ezt bírni. Majd én sem fogok inni. Veled nem fogok inni. Együtt nem iszunk majd, jó? Míg ki nem derül, hogy valóban mi van veled, mindenképp vigyáznunk kell. Aztán majd meglátjuk, mit mondanak az orvosok. Vigyáznod kell most egy kicsit magadra. Kérlek!

ÖTÖDIK KÉP

Konyhaablak egy népszínműből, muskátlik, előtte zöld-fehér léckerítés, a lécekre borítva agyagkorsók, köcsögök. A porban három gyerek játszik. Az ablakba kitéve rádiós magnó, recseg belőle a muskátlizene.

HATODIK KÉP

A színpad előterében táncra összekapaszkodva Béla, Viktória, Attila, Zita. Csárdást táncolnak. Zene nincs, csak a lépéseik hallatszanak, kettőt jobbra, kettőt balra.

BÉLA: Milyen jól nézel ki így, rendesen felöltözve, Attila. Még nyakkendőt is kötöttél.

ATTILA: Pardon, a nyakkendőt Zita kötötte. Igaz, hogy az én nyakamra.

ZITA: Így legalább megadtuk a tiszteletet az alkalomnak. Végtére is ilyenkor a vendéglátót tiszteli meg az öltözékével a vendég.

VIKTÓRIA: Ez már Platónnál is ott van, az alapművünkben, a Lakomában. Szókratész is megfürdött, kicsinosította magát, amikor egy szép ifjúhoz ment vacsorára. Bár nála sosem lehet tudni, hogy mikor ironizál, és mikor beszél komolyan.

BÉLA: Látjátok, ez a Platón mindent tudott az emberről. Nála többet ma sem tudunk. Még ilyen hétköznapi dologban is, mint az öltözködés vagy az evés-ivás, lehet hozzá fordulni. És az a fantasztikus, hogy az emberi dolgokat milyen természetesen kezeli. Semmi sem idegen tőle, ami emberi. Olyan bölcs, mintha nem is egy ember lenne, hanem több ember tudása összegződött volna benne, és szabadult volna meg az egyéni esetlegességektől. Talán így is van.

VIKTÓRIA: Azt hiszem, nem véletlen nála a párbeszédes forma. A beszélgetések során tisztulnak le a vélemények, és alakul ki az egyéni vélekedésekből valami közös bölcsesség. Persze ezek a dialógusok is szerkesztettek, de jelzik, hogyan alakult ki a bölcsesség, hogy nagyon sok beszélgetés során párolódott le mindaz, ami megörökítésre érdemes.

BÉLA: Nagyon jól tudják ezt mifelénk is. Nem is támogatják a beszélgetési alkalmak ilyen formáját. És a nagy erkölcsösség is csak ezt a célt szolgálja. Nyilvánosság alig létezik. Találkozási alkalmak a kocsmákban vannak, meg a házibulikban.

VIKTÓRIA: És ezeket is nagyszerűen semlegesítik a házasságok, amivel röghöz lehet kötni az emberfiát.

ATTILA: Aztán itt vannak nektek a lakodalmak is. Ez is alkalom a társasági életre.

( Kiáltás a háttérből, a lakodalmas tömegből.): Ijjujuju, lakodalom, kácsapicsa az asztalon. Lakodalom! Milyen lakodalom? Csantavéri lakodalom!

HETEDIK KÉP

A színpad előtti tér. Muzsikusok, mulató vendégek. Két asszony egymás kezét fogva táncol és énekel. Mindkettőnek a karján egy-egy nagyméretű retikül lóg. Másik karjukat időnként a magasba emelik. Öregember csendesen mulat a háttérben. Mellette magas, középkorú férfi, sárga, nyeles fésűvel hátrafelé fésüli a haját.

NYOLCADIK KÉP

Az asztalnál, János maga elé beszél, Béla és Attila maga elé nézve hallgatja. Béla és Attila előtt egy-egy üveg sör. Ritmikusan egyszerre töltenek és isznak. János előtt bor, középen pálinkásüveg, kis pálinkáspoharak.

JÁNOS: Egy lakodalomban rúgtam be először. Nem is a lakodalomban, még előző nap, az előkészületek során. Tudjátok, disznót vágnak, csirkét kopasztanak, sátrat díszítenek, közben ott a kaja, pia, úgyanúgy, mint a lakodalomban is, nem szabad spórolni. Még gyerekkoromban volt, ha nem mondtam volna. Tízéves sem voltam, porba fingó gyerek. A szó szoros értelmében. Mindig a porban játszottunk, a kocsiút porában, finom, sűrű por volt, finomabb, mint a homok, a szekerek vasalt kereke finomra őrölte, ha beleléptünk, mélyen belesüppedt a lábunk, és a száraz, teljesen száraz, finom, forró por feljött a lábujjaink közt. Most is érzem, milyen volt az a forró por a bőrömön. Szinte erotikus gyönyörűség. Mindig mezítláb jártunk, mint az antik filozófusok. Azok is voltunk. Végtelenül bölcsek. Mindent tudtunk a porról, legalább egyvalamiről ezen a világon mindent tudtunk. És hát minden a porból és a vízből lesz. Porból lettél és porrá leszel. A lányok főztek a porból, mi, amikor eső volt, és végtelen sárrá dagadt körülöttünk a világ, akkor sárpuskát csináltunk. Étel és fegyver. Úgy gyúrtuk össze a sarat, hogy üres legyen a közepe, levegő volt benne, és amikor földhöz csaptuk, hatalmasat pukkant. Minél ügyesebb voltál, annál nagyobbat. És micsoda élvezet volt mezítláb dagasztani a langyos sarat! Mozdulni is alig tudtunk benne, lehúzott, megfogott. Amikor pedig a porban futottunk, fölkavarodott, és majd megfulladtunk tőle. Béla, lehet a te tanszékeden a porból doktorálni?

BÉLA: A porral való foglalatosság ott a doktorálás után kezdődik.

ATTILA: Neked inkább a borból kellene doktorálnod, Jancsi. Bár ezt annyira érzékletesen mesélted el, hogy nekem is teljesen belepte a torkomat a por. Muszáj leöblítenem egy pofa sörrel.

JÁNOS: Mi borral öblítettük le akkor, a lakodalom előtti napon az utca porát. Ott volt a bor az asztalon, mindenki végezte a dolgát, a gyerekekre senki sem ügyelt. Loptunk két üveg bort, jó bánáti rizling volt, meg egy doboz cigarettát, és eltűntünk vele. Úgy berúgtam, hogy még másnap este sem tudtam enni a lakodalomban, a tortát is csak harmadnap kóstoltam meg.

KILENCEDIK KÉP

Egy asszony áll biciklivel a lába közt a színpad előterében. A kerékpár csomagtartójára erősítve kétoldalt tejeskannák. Fejkendő, dzseki, alóla otthonka lóg ki, alul melegítőnadrág, a lábán gumicsizma. Fények: estefelé, késő ősz.

ASSZONY (Mintha valakinek pletykálna.): Én nem voltam ott, csak az Ilkától hallottam, hogy mi volt. Az írók berúgtak, oszt összehánytak mindent. Az egyik még vért is hányt, úgy vitték el a mentők. Szép kis lakodalom! Nem tudnak ezek mulatni! Nem tudják, mi az elég. Fölállt az asztalra, oszt onnan szavalta verseit, mindenféle zagyvaságot. Mikó nem tudják, mi az elég.

TIZEDIK KÉP

Az asztalnál. János, Béla, Attila, Viktória, Erzsi.

JÁNOS: Az volt a baj, hogy üvegből ittunk. Bármikor, amikor üvegből ittunk, annak sose lett jó vége. Mindig van, aki sumákol, és van, aki túl sokat iszik, és hihetetlen gyorsan jár körbe az üveg. Amikor már berúgtunk, szinte pörgött körbe-körbe, csak úgy csapódott hozzánk, a lendülettől odakoccant a fogunkhoz, jó, hogy ki nem törte. Mint a videón, amikor felgyorsítják a filmet. A hangok is olyanok voltak. És vörös volt minden, olyan erősek voltak a színek, hogy minden vörösnek látszott.

BÉLA: Hát, ami azt illeti, elég vörös volt a te gyerekkorod. Már akkor is párttag voltál? Ifjúkomonista?

JÁNOS: Hogyne, így tudtam elérni, hogy már életemben utcát nevezzenek el rólam. Egyik nagybátyám volt partizán, Sziveri Jánosnak hívták őt is, elesett a háborúban.

ATTILA: Az én nagybátyám is elesett, mégse neveztek róla el utcát. Az mentette meg az életét, így elröpült a feje fölött a golyó. Aztán föltápászkodott, és futott tovább.

JÁNOS: Róla nevezték el az utcát. Ha majd én is meghalok, rólam is elneveznek egy utcát a falumban, és akkor két Sziveri János utca lesz Muzslán. Meg fog őrülni a postás.

BÉLA: Vagy egyszerűen átnevezik. Megbukik a kommunizmus, kiderül, hogy nem is volt hős a nagybátyád, hogy menekülés közben a saját tisztje lőtte le, akit aztán a katonák szintén lelőttek, hogy senki sem volt hős, és jobb híján rólad nevezik el az utcát. Összeül a községi utcanévbizottság, és úgy döntenek, hogy a Sziveri János utcát Sziveri János utcára nevezik át. Új táblát csináltatnak, a régi alá teszik, és a régit meg áthúzzák. Pirossal.

ERZSI: Hát most ugyan nem üvegből isztok, de elég sok badarságot összehordtok így is.

JÁNOS: Csak pohárból szabad inni. A pohár hatalmas találmány. Mint a kerék. Látjátok, mennyi jót kaptunk a szlávoktól. Pehar. A pohár szavunk is tőlük származik. A pohár a mérték. Minden italnak megvan a maga pohara. Minden italt a maga mértéke szerint kell inni. A sört lehet vedelni a korsóból. Vedelni, mint a vizet. A vedelés az viszont ősmagyar szó. Már akkor sokat ittak. És mivel nem volt mérték, mértéktelenül. A bornak már kisebb pohár kell, nem véletlen a két deci. A fröccsnek jó a három deci. A kisfröccs az viszont egy furcsa találmány, tisztviselőnek, prolinak való. A bérből, fizetésből élő polgároké. Sok kicsit isznak, mert a kicsi az olcsó. De kisfröccsöt igazából csak párosával szabad kihozni. Ezek a kocsmai borok. Nemes bort csak nemes pohárból szabad fogyasztani. Lassan, méltósággal, megadva a módját. Ha fehéret, akkor csak fehéret, fehérnek való pohárból. Ha vöröset, akkor csak vöröset, vörösborosból. Minden poharat külön megemelve, megnézve, megköszöntve rajta keresztül a napot, megnézni, hogyan szűri meg a fényt. És azt a nemes fényt iszod meg kortyonként. (Feláll, megemeli a poharát.) Egészségetekre. (Kiissza, a többiek is isznak.) És a töményeknek is megvan a maga pohara. Az öblös konyakospohárban vesz lendületet ivás előtt a konyak, és már hozzágömbölyödik a száj formájához, csak át kell önteni. A whisky pedig, lakodalomban nincs whisky, a whiskyt lazán öntjük a pohár aljába, egy-két jégkockát kocogtatunk bele, körbelötyköljük, aztán bátran legördítjük, füstös íze marja a torkodat. De ezek, a konyak, a whisky civilizált italok, a mértéktartó népek italai, akik meg tudják állni, hogy csak a pohár aljába töltsenek, és csak annyit igyanak, amennyit abból az italból szabad. Nem töltenek másfél decit a másfél decisbe. A barbár népek itala a pálinka. És nekik találták ki nagyon bölcsen a pálinkáspoharat, amelyik olyan kicsi, hogy csak annyi férjen bele, amennyit pálinkából egyszerre inni szabad. Hogy legyen valami mérték. (Felemeli a pálinkásüveget, tölt.) Mert újra és újra tölteni kell, egyre lassabban, egyre nagyobb figyelemmel, fölvenni az asztalról, megemelni, megköszönteni a többieket, koccintani mindenkivel, és aztán bevágni, becsukni a szájat, lenyelni, megrázkódni. (Közben koccintanak, isznak, megrázkódnak. Csend. Rekedtes hangon folytatja.) Aztán néhány pillanat szünet következik. Olyan ez, mint a zene. És amikor megjön a hangod, akkor megdicséred a pálinkát, meg ezt-azt még illik mondani, valami természetközeli dolgot, az esőről, a fák leveleiről, a földről, a nyers, hűvös anyagról. A halottakról. Lehet-e temetőben mást inni, mint pálinkát? Nem lehet. A párás, nedves őszt csak pálinkával lehet átvészelni. A parasztoknak az őszi munkáknál megváltás a pálinka. Igaz, akkor üvegből isznak. De egyszerre, körbeállva, szigorúan ellenőrizve egymást. És ott a munka a mérték. Mindezt meg lehet beszélni egy-egy pohár után. Ez idő. Aztán jöhet a következő kör. Fontos a pohár anyaga is, az üveg színe, vastagsága. Én például a vastag falú pálinkáspoharakat szeretem, amelyiknek nagyobb a súlya, mint a benne lévő italnak, amelyik jelzi a tartalom erejét. Hogy nehéz ital van benne, hogy olyan vastag pohár kell hozzá, hogy szét ne vesse a benne lévő erő. A vékony falú pálinkáspohár emberi hiúság, olyan, mint a bábeli torony. És ezeket gyorsan utol is éri a sorsuk, ha nem csak díszek, hanem valóban gúnyolni akarják vele az italt. Az ital a tartalom, a pohár a forma. És világosan látszik, hogy csak együtt érvényesül a kettő. Olyan ez, mint a költészet. Hiszen párlat mindkettő. Szellem. Spiritus.

ATTILA (Tapsol.): Bravó! Bravó! Ha jól sejtem, erre ihatunk is. Hiszen most egy igazi, a szó legszorosabb értelmében vett pohárköszöntőt hallhattunk.

BÉLA: Őrült beszéd, de van benne ráció.

ERZSI:Szép lenne ez, ha megmaradnánk a misztikánál.

ATTILA: Már a makedónok is tudták, hogy nincs jobb a masztikánál.

ERZSI: Te mindenből tréfát csinálsz, Attila. De a mítosz olyan tömény, hogy abban nem lehet élni. Az nem egy embernek való, hanem egy egész népnek, hosszú időkre, az idők végezetéig. Ha egy ember akarja élni a mítoszt, az olyan, mintha vékony falú pohárból innánk a pálinkát.

BÉLA: Látom, téged is megihletett azért a mítosz.

ERZSI: Hogyne, hiszen tudod, hogy nem idegen ez tőlem. Nem vagyok én egy bácskai hárpia. De úgy látszik, mindenkit utolér a maga szerepe, a maga mítosza, ahol jól vagy rosszul eljátszhatja, amit számtalan változatban látott már maga körül. És ez a rettenetes, hogy ismerjük előre a végkifejletet. Tudjuk, hogy mi a szerepünk, és halálpontosan végrehajtjuk valami őrült rendező utasításait. Az ösztöneinkét, a génjeinkét, a végzetünkét, a fene tudja.

( A színre belibben Estragon és Zita, egymás kezét fogják, mindkettejük jobb karján egy-egy utazóbőrönd lóg, és táncolnak, mint a gyermekek, forognak körbe-körbe.)

VIKTÓRIA: Ha férfi lennék, akkor most szépen felkérnélek táncolni, Erzsi. Nincs itt egyetlen férfi sem, aki táncolna Erzsivel. Attila, tessék Erzsit táncba vinni, ha már a férje nem táncoltatja meg!

( Attila és Erzsi táncolni kezdenek, ellejtenek Estragon és Zita után. Betáncolnak a következő képbe.)

TIZENEGYEDIK KÉP

A színpad előtti tér. Mulató vendégek. Muzsikusok. Szól a zene. Az előtérben két asszony egymás kezét fogva táncol és énekel, mulatnak. Mindkettőnek a karján egy-egy nagyméretű fekete retikül lóg. Másik kezüket időnként a levegőbe emelik. Öregember csöndesen mulat a háttérben. Mellette a magas középkorú sárga, nyeles fésűvel hátrafésüli a haját. Estragon kiviszi a két bőröndöt, Attila, Zita, János és Erzsi összekapaszkodik, csárdást táncolnak. Kettőt jobbra, kettőt balra. Násznép.

JÁNOS: Kettőt jobbra, kettőt balra, kettőt jobbra, kettőt balra, kettőt jobbra, kettőt balra...

VŐFÉLY: Tarts kormányt, muzsikus! Vajda, hegedűdnek álljon meg zengése, a sarkantyúknak is a csendülő pengése, miért? Mert a búcsúzásomnak most lészen kezdése. Legyünk csendességbe, míg lészen végzése. Zeng búcsúzó szavam, hullanak könnyeim, mert tőletek válok, kedves jó szüleim. Ó, felséges Úristen, a világ teremtője, tekints le ezekre a drága jó szülőkre, és harmatként áldásod szállítsd le fejükre. Miként általuk a világra helyeztettél, most pedig számomra más utat jelöltél, a házaséletre engemet segítél. Buzgó szívvel ezért most hálát adok neked, és áldom örökké a te szent gondviselésedet. Hálás szívvel köszönöm az isteni felségnek, hogy a lelkem üdvére adta a páros életet. Most hozzád fordulok, drága édesapám, könnyeimtől, nézd meg, hogy borul el orcám, de mielőtt a szülői házból kilépek, először térdre hullva tőled bocsánatot kérek. Bocsánatot kérek, mert megbántottalak, a jóságodért sokszor megszomorítottalak. Hát hozzád mit szóljak, drága édesanyám, ki egykoron voltál gondoskodó dajkám. Tudom, hogy nagyon fáj az anyai szívednek, kit az édes tejével tápláltál emlődnek, és most át kell adni titkos jövendőnek. Kedves édesanyám, tudom, hogy szerettél, gyenge virágot, ápoltál, neveltél, a jóra tanítottál, a rossztól meg féltettél. Most pedig szárnyamra engemet eresztél, azért, jó édesanyám, mielőtt elindulok, először könnyező szemekkel a kebledre borulok, oszt bocsánatért esdek, kedves édesanyám, ha megbántottalak az életnek folytán. Fizesse meg az isten a te sok gondoskodásodat, énmellettem tett sok dajkálásodat, vegyen föl ezekért tégedet az égbe, oszt vigadjál örök dicsőségbe. Mert majd? kiesik nyelvem is a megbágyadt helyéről, mint a patak, úgy folynak könnyeim szememből, mikor hozzád nyújtám ezen búcsúzásom, édes-kedves anyám, tőled elválásom. ... Drága jó testvérem, most tőled is búcsúzok, mert most már tőled is elválok, az istentől neked is minden jót kívánok... Kedves jó pajtásim, most hozzátok fordulok, mert ha rátok nézek, szinte megvidulok, de seregetekből most már más útra indulok, íme azért én most egy kissé búsulok. Adjon az Isten majd nektek is oly hű párt, hitből szeretett hites társt, életetek során soha el ne hagyjon, végre az egekben magához fogadjon. (Arrul van szó, majd hogyha meghalnak, akkó.) Tisztelt násznép, az Isten nevében, induljunk el most már csendes békességben, a vőlegény urunknak megkeressük párját, az ő drága kincsét, kedves menyasszonyát, hozzunk is most neki örömet, boldogságot, teszünk a keblére egy szép rózsafaágot.

TIZENKETTEDIK KÉP

Szól az esküvői bevonuló. A színpad előterében, fokuszált fényben a vőlegény és a menyasszony, fehérben. Szemben íróasztal. A vőlegény és a menyasszony leteszik az asztalra a személyi igazolványokat és a gyűrűket. Mögöttük áll János és Erzsi, feketében.

FÉRFIHANG (Rendkívül rossz, tört magyarsággal.): Önök megjelentek előttem, mint Szubotica község képviselő-testületének küldötte előtte, azzal a szándékkal, hogy házasságot kössenek. Kérem, diktálják be személyi adatokat. ... Köszönöm. ... Most ismertetem önökkel a házasságról szóló törvény kivonatát. A házasság a férfi és nő törvénnyel szabályozott életközössége. A házasságban a férfi és nő... közösen nevelik... szerzett vagyon... akarja-e az itt jelen lévő... Gratulálok. Mint Szubotica község képviselő-testületének küldötte, önöket házastársaknak nyilvánítom. A képviselő-testület és a magam nevében sok boldogságot kívánok... (Megcsókolják egymást. Groteszk, szaggatott a mozgás.)

TIZENHARMADIK KÉP

A háttérben lakodalmi virágokkal, szalagokkal díszített fehér vászon, középen egy diakép nagyméretű kivetítésére alkalmas üres téglalap. Rajta egy hóval borított, letöretlen kukoricatábla kivetített képe. Alatta vonul el a násznép, mulatva, hadonászva, kurjongató szájmozdulatokkal, de néma csendben. Mögöttük mennek a muzsikusok, mozdulataikkal játszanak, de hang nem hallatszik, csak a lépések zaja.

TIZENNEGYEDIK KÉP

Mindannyian egymás kezét fogva, körben állva táncolnak, csárdást. Mindenki jobb karján nagyméretű utazóbőrönd.

ZITA: Igaz, Estragon, hogy elmész? Valaki azt is mondta, tulajdonképpen mozgásszínésznek készülsz. Akkor most már állandóan mozgásban leszel? Azt megnézném, ahogy te szavak nélkül táncolsz a színpadon.

ESTRAGON: Hát ha szavak nélkül csinálom, akkor nem is érdemes meghallgatni, csak megnézni. Amúgy meg nem én lennék az első, aki elmegy innen. Úgy hallottam valakitől, hogy ti is készülődtök.

ZITA: Mi? Kitől hallottad? Attila nem akar jönni.

JÁNOS:Neked már van ebben gyakorlatod, Estragon. Az elmenésben. Meg a visszajövésben. Más, mint lakhelyet változtatni?

ESTRAGON: Az itteni költözés nem olyan drasztikus. Jössz-mész, többnyire nem is egyből történik minden. Elmész tanulni, dolgozni kezdesz, megnősülsz, elválsz, újra nősülsz, megint elválsz, kórház, idősek otthona, meghalsz. Van valami folyamata. Ha az országot hagyod el, annak nincs folyamata. Minden újra kezdődik. Tulajdonképpen legjobb, ha egyedül mész, ha a családod sem viszed magaddal, csak a ruháid meg a pénzed. Aztán dobd el a ruháid rögtön, amint megérkezel, és vegyél másikat. Ha viszel valamit, és őrizgeted, sose tudsz elszakadni. A hangokat se vidd magaddal, az emlékeidet sem. Amerikába, Ausztráliába kell elmenni, minél messzebbre innen, csak pénzt kell magaddal vinni, senkit és semmit, és aztán pénzt küldeni haza a családnak. Csak a pénz legyen a nyelv, amin társalogsz, az egyszerű, sima, annak nincsen szaga. Sem levél, sem telefon. Ban-ki át-u-ta-lás. Tá-ti tá-ti-ti-tá.

JÁNOS: Én arra gondoltam, hogy jó hatása is lehet az emberre egy környezetváltásnak. Másutt nem tekintesz feltétlenül fontosnak olyasmit, ami itt annak tűnik. Ami itt evidens, az másutt nem az, és fordítva. Jobban meg tudod ítélni a dolgok valódi jelentőségét. Vagy jelentéktelenségét. Mindenesetre nem ragaszkodsz annyira, nem ragaszkodsz kicsinyesen semmiségekhez.

ESTRAGON: Vagy még jobban ragaszkodsz a semmiségekhez. Azokba kapaszkodsz.

JÁNOS: Talán meghalni is könnyebb, ha az ember elmegy innen. Nem ez a nehéz, zsíros föld telepszik rád. Nem ettől a lehúzó földtől kell a lelkednek elrugaszkodni. Másutt nem alakulnak ki olyan erős kötődések, mint ott, ahová elsődlegesen, még gyerekkorodból és arra épülően kötődsz. Tudod, a kiskacsa is azt tekinti az anyjának, akit először meglátott. Mennyivel egyszerűbb mindez egy növénynek. Élni is, meghalni is.

ESTRAGON: Én úgyis széllelbélelt vándorszínész vagyok. Hol itt vagyok, hol ott vagyok. Ha elmegyek, akkor is itt maradok. Ha itt maradok, akkor sem vagyok itt. Most úgy tudok itt maradni, ha elmegyek. Megyek, megpróbálom megkeresni Godot-t.

BÉLA: Ez mindenkinek a saját döntése, a saját sorsa felett csak maga rendelkezhet. Csak így is csonka, hiányos a kultúránk. Színház még van, de milyen lesz, ha ilyen meghatározó emberek tűnnek el? Vagy milyen Jancsi nélkül most is a költészetünk? Így, hogy csak magának ír, meg három barátjának, a megjelenés reménye nélkül. Ha ő elmegy, néhányan nagyon megkönnyebbülnek. (A násznépre mutat.) Látjátok, mulatnak. Ők maradnak. Kérdezd meg a vőlegény urunkat. Ő is marad. Itt van itthon. Itt vannak a barátai. Ők maradnak. És ha elmennek, akkor is maradnak. Jancsi, ha elmennél, másutt mit keresnél?

JÁNOS: Semmit. Csak sétálnék le-föl, sétálgatnék, nézelődnék. Hátha valaki megtalál. Hátha valahol valaki éppen engem keres, de ide eszébe sem jut eljönni. Itt senki sem talál rám. Én sem találom itt magamat.

BÉLA: Magadat másutt sem fogod találni.

TIZENÖTÖDIK KÉP

Muzsikusjelenet az előtérben. Díszlet nélkül, fekete térben. Egyetlen hegedűs. Sziveri nótát húzat vele. Állnak előtte Erzsivel. Népdalt énekelnek. (Pl. Száraz kútgém, üres válú, nem vagyok én útonálló...) A vőfély oldalt áll, vállán fekete kendő, nézi őket.

TIZENHATODIK KÉP

A vőfély szakácsokkal, pincérekkel, kezükben a gőzölgő levesestálakkal a násznagy asztala elé vonul.

VŐFÉLY: Tarts kormányt, muzsikus!

Uram, násznagy uram, kendhez egy szóm volna,

Elmondanám kendnek, hogyha meghallgatna.

JÁNOS: Mondja kend! Hallgatom.

VŐFÉLY:?Van-e eme háznak násznagya, gazdája,

e bégyűlt seregnek igazgatására,

benyújtandó szómnak meghallgatására,

jókívánságomnak elfogadására?

JÁNOS: Bizony, van, itt állok kend előtt.

VŐFÉLY: Láttam én iszonyú éhségét e népnek,

min adám magamat nagy keserűségnek,

bújdosám, megjártam kerekségét földnek,

gyülekezetével kicsiny seregemnek.

Végre megszánt Isten, vive boldog helyre,

tejjel-mézzel folyó Kánaán földjére,

hol találék kegyes férfi- s asszonynépre,

rajtunk könyörülő nemes nemzetségre.

Akik minket látva ekképpen szólának,

hát az éhes népek kiéi volnának?

JÁNOS: Na és? Kié ez a nép?

VŐFÉLY: Én felelék: ezeknek hátukon lakásuk,

és az éhség miatt van nagy búsulásuk.

Ezt hallván, minekünk eledelt adának,

füge-, mazsolával meggazdagítának,

kenyeret, húst bőven zsákunkba adának,

ily nagy emberséggel visszabocsátának.

Miből kendteknek is egy jó nagy részt hoztunk,

azért ha jó szívvel mi bébocsáttatunk,

az éhező népnek vigasztalást nyújtunk,

ha nem, ezennel másfelé utazunk.

De a vacsoráló ház, látom, elkészült,

a háznak szélein sok asztal felépült,

tiszta abroszokkal teteje ékesült,

csak a kendtek arca az éhségtől rémült.

JÁNOS: Bizony, elég kutyául érezzük magunkat.

VŐFÉLY: Az elkészült asztalra tányérokat adtam,

kaláccsal, cipóval bőven megrakattam,

kést, kanált melléje helyesen hordattam,

azért, ha engedné, tisztelt násznagy uram,

a hozott eledelt szívesen beadom,

ami az én tisztem, azt el nem mulasztom,

szorgalmatossággal a népet biztatom,

örömre szívüket ekképen indítom:

az első tál étel a bagolynyerítés,

ezt követi aztán a kemencenyögés,

majd csirkeordítás, borjúköhögés,

végre megérkezik egy üres kocsizörgés.

Kint a sátor előtt egy vadliba láncolva,

két beteges bolha lesz majd nyársra húzva,

sült pecsenye helyett nagy fejszének foka,

hetvenhét esztendős keréknek az agya.

Itt a forró leves, az ételek alapja,

vigyázzon szájára, aki ezt bekapja,

ez a kis csirkeláb tegnap kaparhatott,

máma a levesbe hogy megkopaszodott!

Nosza, muzsikusok, most ne lazsáljatok,

mert a hátatokon egy vesszőt szétvágok!

Húzd rá!

(Leteszi a levest, a muzsikusok elkezdik húzni a Lakodalom van a mi utcánkban kezdetű nótát. János szed a vőlegény és a menyasszony előtti egyetlen tányérba, aztán a többieknek is, végül magának. Ki-ki, ahogy megkapja levesét, kanalazni kezdi. Közben jön a vőfély a pecsenyével.)

VŐFÉLY: Tarts kormányt, muzsikus!

Hozom a sülteket, számtalan sok félét,

Ezért köszörülje meg mindenki a kését,

Hogy el ne csorbítsa a tányérja szélét.

Étkek közt nincs párja a jó pecsenyének,

Erőt ád a testnek, kedvet az elmének,

Hát az ősapáink mért voltak oly vének?

Mert jó borral meg pecsenyével éltek.Húzd rá!

( Leteszi, fordul egyet maga körül, a mögötte álló a kezébe ad egy másik tálat. Közben a muzsikusok húzni kezdik a Lakodalom van a mi utcánkban kezdetű nótát.)

Tarts kormányt, muzsikus!

Itt van násznagy uram, a harmadik étel,

míg más következik, éljék egészséggel,

szívesen adja ezt a háznak gazdája,

ételét-italát tőlünk nem sajnálja.

Húzd rá!

( Lakodalom van a mi utcánkban...)

VŐFÉLY: Vajda, hegedűdnek álljon meg pengése,

Legény, sarkantyúdnak némuljon pengése,

Tányérnak, kanálnak álljon meg csergése,

Szómra mindenkinek legyen figyelése.

Igyunk a sok jókért, a jót kimondó szókért,

a vőlegényért, a násznagy urunkért,

az asztalnál ülő sok vidám vendégért,

a távollévőkért, a közel ülőkért,

szép virágszál lányokért, rozmaringszál

legényekért,

rózsaszínű menyecskékért, bársonyszínű

öregekért!

JÁNOS: Én nem tudom olyan szépen fűzni a szókat, mint kend, vőfély uram, de Isten éltesse a menyasszonyt, a vőlegényt és minden vendéget! Egészségükre! Muzsikusok, azt húzzátok, hogy Kicsiny a hordócska, jó bor terem benne...

( A muzsikusok húzzák, énekelnek, János állva hallgatja. Iszik. Leül. Lassan elhallgat a zene.)

TIZENHETEDIK KÉP

A vacsora maradványai. Mindenki egy kényelmes, de merev helyzetben ül, mozdulatlanul. Csak aki megszólal, az billen ki helyzetéből, majd ő is visszamerevedik.

BÉLA (Előre-hátra dőlve a székén.): Gyerekek, azt azért sajnálom, hogy a Lakoma-számot nem tudtuk összehozni a Sympóban. Azt legalább megvárhatták volna az elvtársak, mielőtt pálcát törnek fölöttünk. Ha nem rúgnak seggbe bennünket, abból kihozhattunk volna valamit. Mert így olyan, mintha nagy levegőt vettünk volna, aztán nem mondtunk semmit. Vagy egy hatalmas lendületet véve beleugrottunk a semmibe. A légüres térbe. És egy külső szemlélő csak a lendületet látja, meg aztán a légüres teret, és nem érti, hogy mi a fenéért volt az a nagy lendület.

JÁNOS (Felugrik, patetikusan.): Éppen azért, hogy lendületből átsuhanj a légüres téren is. Néha elfogy a levegő a repülő alól is. Ha szerencséd van, túlélheted.

VIKTÓRIA: Talán adott volna valamire esélyt egy Lakoma. Fordulópont lehetett volna. Párbeszédet indukálhatott volna.

ZITA (Idegesen.): Nem lett volna semmire esély. Így se volt, úgy se lett volna. Kész röhej bármit is képzelni ide. És röhejes ez az idealista duma is az asztal fölött. Lakoma? Talán disznótor.

ATTILA: Látjátok, ezért nincsenek nők a Lakomában. Még a fuvoláslányt is kiküldték.

VIKTÓRIA: Akkor nyilván nekem sem szabad hozzászólnom. Tényleg csak férfiak beszélgetnek ott, és lényegében a férfiak egymás iránti szerelméről. De Szókratészt mégiscsak egy bölcs nő oktatja ki a szerelemről.

JÁNOS:Platónnak fingja nem volt a barbárokról. Hogy majd egyszer a bánáti sziken próbálja valaki megérteni. Nem tudott volna elképzelni ennél a helynél rosszabb száműzetést. Ha idetéved, valami nagy, nem is emberi, hanem isteni bűnök elkövetőinek hisz bennünket, hogy ilyen sors jutott nekünk osztályrészül.

ESTRAGON: Ő sem járna valami jól, ha betoppanna ide mezítlábasan. Kivágnák innen, mint macskát szarni. Rohadt koldus, munkakerülő hajléktalan.

VIKTÓRIA: Ő meg elmondaná ennek a dolgos népnek, hogy azt hiszitek, csináltok valamit, pedig nem csináltok semmit.

BÉLA: Azt nekünk mondaná. És nyilván igaza lenne. És a népnek is, ha elzavarná innen. És abban is, ha minket elzavar.

JÁNOS: Nem kell ehhez Platón, mások is mondták már, hogy nem csinálunk semmit. Pedig ők sem csináltak semmit.

BÉLA: Semmi sem önmagában szép vagy rút, hanem attól, ahogyan csinálják. Nézd, milyen szépen mulatnak. Úgy, ahogy kell. Mi mulatni sem tudunk, meg beszélgetni sem.

ATTILA: Sőt a férfiszerelemmel is hadilábon állunk.

ZITA: Még jó, hogy a női szerelemmel nem álltok hadilábon.

JÁNOS: Én csak azt nem értem, miért küldték el a fuvoláslányt. Pedig olyan szépen fuvolázhatott volna. És a sóról sem mondtak dicséretet.

ATTILA: Az a finom, sós íz a nyelvem hegyén.

BÉLA: Az a finom, sós íz a nyelved helyén.

TIZENNYOLCADIK KÉP

Vonatfülke stilizált képe a színpad előterében. Fiatalember az ülésen. Szemben senki. Neki mondja.

FIATALEMBER:Ismerte? Maga ismerte? Ismerte őket? Én nem voltam ott, nekem csak mesélték. Azt mondják, mikor elmentek, mindent magukkal vittek, a síneket, a talpfákat szépen összerakták a nyitott kocsikban, vonatra tették az állomást is, a marhavagonokba pedig bezsúfolták az összes... (Széttárja a kezét.) Én nem voltam ott, én nem láttam. Azt mondják, lengő lófejek...

TIZENKILENCEDIK KÉP

Béla és Viktória táncol. Kettőt jobbra, kettőt balra.

VIKTÓRIA: Sokkal értelmesebb magyarázat a vágyra azóta sem született.

BÉLA: És mindenféle vágyra, mert nem csak a kettéhasított emberekről van ott szó, hanem a szép és jó iránti vágyról, egyáltalán a vágyról, hogy tenni kéne valamit, a vágyról valami más iránt.

VIKTÓRIA: Erósz a teljesség vágya és keresése. És ez a fiatalokra jellemző. Vagy akinek a lelkébe költözik, azt fiatallá teszi. És az is hozzánk kötődik, hogy Erósz örökké szegény, durva és elvadult, mezítlábas és hajléktalan, földön alvó és takaratlan.

BÉLA: Hát igen, kicsit zavaros ez az egész, tényleg kár, hogy nem csinálhattuk meg azt a Lakoma-számot. Mert ott beszélgetnek, és nem mindenki ugyanazt mondja. Mi meg itt összemosunk belőle mindent. És éppen Szókratész jár a legrosszabbul, mert ő a legbonyolultabb, és ráadásul párbeszédet szimulálva fejti ki mondanivalóját.

VIKTÓRIA: Erósz nem pusztán a szépség szerelme, hanem a nemzés és a szülés vágya. Ami lehet test szerinti és lélek szerinti. És mindkettő a halhatatlanságra irányul. Vagy így, vagy úgy. Attól függ, hogy a testében vagy a lelkében hordozza valaki a termékenységét. És az nem lehetséges, hogy valaki testében és lelkében is hordozza?

BÉLA: Azt hiszem, ennél a szándéknál kezdjük elszúrni a dolgokat. Itt lesz primitív minden, amit csinálunk, Platónhoz képest. Olyan, mintha egy falusi lakodalomban próbálnál meg filozófiáról elmélkedni.

HUSZNADIK KÉP

A vőfély jön fiatalemberekkel a násznagy asztala elé. Sorra mindegyikre elmond egy-egy verset.

VŐFÉLY: Tisztelt násznagy uram, megint megérkeztem, van már hadseregem, ezennel jelentem. Most már kiállhatok a csatamezőre, törökkel, tatárral véres menyegzőre. De mielőtt ezt a tábort összeverbuváltam, a mi hazánkat teljesen bejártam. Vótam én Dunán túl, a görcsös erdőbe, szerte szép hazánkba? a Kárpátok tövébe. Zászlóm alatt van összes magyar népem, mert a magyar ifjúság a nemzetünknek éke. A harcban a magyarnak nem volt sose párja, törököt vagy tatárt ágyúval, puskával, lever már a magyar egy szál pipaszárral. Itt van hát seregem, melyet összeszedtem, tessék, násznagy uram, vizsgálja meg őket. Ez a két dalia, ez Attilának vére, csak egy kicsit sántít a tyúkszemére. De ez a másik már talpig derék legény, kedves eledele a jó túrós lepény. Ez a harmadik, ez meg Árpád unokája, ha szól a muzsika, reszket a bokája. Ez meg már nem is t'om, kinek maradványa, bajos megösmerni, holló-e vagy kánya. Csak azt látom, hogy kétöles a szája, bánom, hogy kétszer húszat nem húzattam rája. Ennek meg az őse Kinizsi lehetett, mer' mióta él, ez sose nem nevetett. Olyan savanyúan áll mindég a pofája, mintha a muszka cár vóna a gazdája. Ez meg Rákóczi-fajta, Ez ám kutya gyerek. Sokszó úgy elalszik, hogy beköpik a legyek. Él-hal a lányoké?, de csak úgy titokba, oszt kitűnően táncol lopva a sarokba. Ez meg nem is tudom, hogy milyen egy fajta, akkora a feje, mint egy üres pajta. Bajusza még nincs, de az is lesz, mondhatom, ha a portáját lekvárral bekeni vastagon. Hát te, részeg disznó, így rukkósz ki nekem, pedig tebenned vót minden reménységem. Mikor mosdottál, tán még a múlt nyáron, eredj innen, öcsém, hogy senki se lásson. Ezt tessék megnézni, hogy milyen pofát vágott, pedig ez lopta el a konyháról a mákot. Szépen vagyunk, öcsém, oda a becsület, nézd, ez a szép kislány a szemedbe kinevet. Tisztelt násznagy uram, már ismeri seregem, mivel a törököt, tatárt azonnal leverem. Mert e sereg, ha fölkel, megvan régen írva, hogy nem mulat a magyar soha többé sírva.

(A vőfély beszéde közben sorra elvonulnak a legények, mindegyik a szövegnek megfelelően játszik, erősen eltúlzott gesztusokkal, közbeszólásokkal. - "Színészi helyzetgyakorlat.")

HUSZONEGYEDIK KÉP

Íróasztal, mögötte a vőfély a lakodalmi öltözékben, de a vállán fehér zsebkendő, kezében fekete kesztyű. Oldalt egy muzsikus áll, talpig fehérben. Állán hegedű, a Sárgul már a kukoricaszár... néhány ütemét ismételgeti szaggatottan, rendszertelenül. Variál. Az asztal előtt János, feketében.

VŐFÉLY (Csípőre tett kézzel illeg-billeg, emelt fővel, emelt hangon.): Neve?

JÁNOS (Tánclépésekkel megfordul maga körül, a csizmáját csapkodva.): Sziveri János vagyok.

VŐFÉLY (Az előbbi mozdulatokkal.): Születési hely?

JÁNOS (Ugyanazok a mozdulatok.): Muzsla, Bánát, Vajdaság, Jugoszlávia.

VŐFÉLY (A korábbi mozdulatokkal.): Születési idő?

JÁNOS (A korábbi táncmozdulatok.): 1954. március 25.

VŐFÉLY (A korábbi mozdulatok.): Családi állapota?

JÁNOS (A korábbi mozdulatok.): Nős. Kétszer nősültem.

VŐFÉLY (A korábbi mozdulatok.): Gyermekek száma, neme?

JÁNOS (A korábbi mozdulatok.): Kettő. Fiú.

VŐFÉLY (A korábbi mozdulatok.): Foglalkozása?

JÁNOS (A korábbi mozdulatok.): Költő vagyok.

VŐFÉLY (A korábbi mozdulatok.): Elhalálozási helye?

JÁNOS (Mulató kézmozdulatok.): Budapest, Magyarország.

VŐFÉLY (A korábbi mozdulatok.): Ideje?

JÁNOS (A korábbi táncmozdulatok, csizmacsapkodás.): Ideje? 1990. február 1.

VŐFÉLY (A korábbi mozdulatok.): Hol nyugszik?

JÁNOS (Táncolni próbál, belezavarodik.): Nyugszik? Nyugszom? Nem nyugszom.

VŐFÉLY (A korábbi mozdulatok.): Hol van eltemetve?

JÁNOS (Tánc.): Buda. Farkasréti temető. Az ötvenkilences villamossal a Moszkva térről.

VŐFÉLY (A korábbi mozdulatok.): Figyelmeztetem, hogy minden, amit mond, felhasználható ön mellett vagy ön ellen.

JÁNOS (Tánc.): Felhasználható mellettem... Felhasználható ellenem.

HUSZONKETTEDIK KÉP

János és Attila állnak vizelőállásban. Éjszaka. Zakó a vállukra terítve.

JÁNOS: Az udvaron papok kartontraktorokat tologatnak a kútba, félkörben lángoló óraroncsok.

ATTILA: És a csillagok... Micsoda vad vágtában távolodik az égbolt. Elmegy innen a hold, elmennek a csillagok.

HUSZONHARMADIK KÉP

Villogó kék diszkófények. "Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára..." Egy középkorú pár késsel-villával hadonászva mulat. Magas férfi sárga, nyeles fésűvel hátrafésüli a haját. A két asszony egy-egy retiküllel a karján, egymás kezét fogva táncol. Öregúr a háttérben csendesen lépeget, időnként a kezét a feje fölé emeli. Megérkezik az egymásba kapaszkodó táncolókból álló szerelvény, a mulatók is csatlakoznak hozzájuk, körbecsoszogják a színpadot, nyomukban a muzsikusok. Estragon, Zita, Attila, Viktória, Erzsi hatalmas bőröndökkel csatlakoznak. János a szerelvény elejére áll, fehér kendőt lengetve. A vőfély és Béla oldalról nézi a jelenetet.

HUSZONNEGYEDIK KÉP

Az egész jelenet víziószerű. Néha egy-egy pillanatra elhallgatnak, csak a szájuk mozog, kimarad egy-egy szótag, aztán folytatják. Mintha csak az hallatszana, amire egy személy figyel, és az kimarad, amikor kihagy a figyelme. Szó szerint egy-egy szempillantásra elsötétül a színpad, mint amikor valaki behunyja a szemét. János csak ül, és figyeli a többiek beszélgetését.

TANÁRNŐ (Mintha olvasná.): Engedjék meg, h... ...tatkozzam. ...vagyok a magyartanárnő. Sokat hallottam-olvastam önökről. Az utóbbi időben kevesebb időm jut a fiatal irodalom..., ...mikor az egyetemen... sokat jártunk... De a munka, a család, a gyerekek... Tud... ...van ez... ...on örülök, ...vannak, ...találkozhattunk. ...mit is mondhatnék, inkább hallgatni szeretném... Mi ... új ... irodalomban? ...tankönyv... ...milyen verseket írnak?

ATTILA: Mi jó verseket írunk.

BÉLA: Ne hülyülj, ...tilla. Tudja, hogy van ez, ilyet is, olyat... komolyabbat, viccesebbet. ...gyermekverseket is írok. ...csak Jancsi a nagy költő... ...zülünk. (Rámutat Jánosra.) Sziveri János. Igaz, mostanában alig lehet tőle valamit olvasni, ...tilos megjelentetni.... ...Symposion-botrány... elképzelhetővel megrágalmaztak, ...kigúnyolni... helytartókat... ...Nándor... ...talpnyaló... ...mindegy...

TANÁRNŐ: ...vigyázni kell, mit ... az ember. ...bokájukat. (Meglátja a közeledő igazgatót.) ...nem is zavarnék tovább.

IGAZGATÓ: Marad... ...Irénke, ...nyugodtan ... művész urak... Én is ... ide akartam.. Megengedik, ugye? Hallottam, hogy ... jeles vendégeink... Gondoltam, idejövök egy kicsit... ...magukat. ...Jánosról hallottam, hogy keményfejű, bátor gyerek. Igazi magyar, nemde? És hogy maguk aztán mindenkinek meg merik... Tényleg így van? ...elszoktunk a bátor beszédtől. ...kivel beszél az ember. A falnak is füle van, ugye? ... ...fél az ember, ugye. Maguk hogy vannak ezzel? Mit szólnak... ...igazi magyar lakodalom... ... ... ...Kalász, kalász... ...is... ...tos ismerik... Kalász, kalász, árva magyar kalász, mért hull könny a búzaszemekből? Szeged felől süvít a szél... (Zita kezdené énekelni, Attila durván oldalba böki.)

ATTILA: Ez valami újabb nóta lehet. Az én nagyapám cigányzenész volt, ...soha nem húzta. Tudja... ...régi muzsikusdinasztia, a dédapám... ...Ferenc Jóskának ... a fülébe, ...Titónak a fülébe húzta, az apám meg az én fülemet húzta, azért lett ilyen nagy...

IGAZGATÓ (Felugrik.): Vicces ember... A legszentebb... ...viccet csinál. Magának a haza... ...nem jelent?

ATTILA (Egyre gyorsuló gesztikulációval, testmozgással.): Haza, dehogynem. Home, sweet home. Az a hazám... ...az az otthon... ...otthonom a hazám... ...házam az otthonom... (Feláll, rakosgatja a széket, gyors mozgással, mint a némafilmekben.) ...hátamon a házam... ...kenyerem... ...Zita, jössz táncolni?

(Zita föláll, indulnak, groteszk lépésekkel. Szembe jön egy rendőr.)

RENDŐR: Jó estét kívánok. ...még egy pillanatig. ...a faluban egy kis ribillió... ...mindenkit igazoltatni... ...idegen... ...nem ismerem... ...rem a személyi igazolványokat!

(Attila, Béla előkeresi a magáét, nyújtják, a többiek is készítik, János néz, tapogatja az ingét, a zsebét, láthatólag kívül van a jeleneten, körbe-körbe tekintget. Erzsi mozdulatlanul néz maga elé. Zita tétovázik.)

ZITA: Nálam biztosan nincs. Lakodalomba soha nem viszem magammal... ...szükség.

IGAZGATÓ (Előveszi a tárcáját, szétnyitja, a rendőr felé mutatja.): Hagyja csak... ...egész éjszaka... ...parancsnokságon... ...elmehet...

RENDŐR (Tiszteleg.): Köszönöm. ...lnézést... Nem kell beszélni... ... a kötelesség az kötelesség...

JÁNOS (Maga elé.): Nem kell beszélni. Nem kell beszarni.

ATTILA: Nofene. Menjünk táncolni. Gyertek ti is, Jancsi. Mozogjunk, amíg lehet.

IGAZGATÓ: Jöjjön, kolléganő, táncoljunk mi is.

HUSZONÖTÖDIK KÉP

János, Erzsi, Attila, Zita négyesben táncol lassú csárdást. Zene nincs, csak a léptek zaja. János bizonytalanul lépeget, lassan, szaggatottan beszél.

JÁNOS: Nagy elődöm, János, a Pannóniai... Janus Pannonius verse... Nem válogatják be a válogatott versekbe, nem is tudom, miért. Olvastam az összes verseit, a kiadást, a Pannonius, a Janus-összest, onnan ismerem. Pedig aktuális és jó kis epigramma, epegramma, a fene tudja, miért szokták kihagyni. Kettőt jobbra, kettőt balra. Biztos a terjedelme miatt. Két sor. Kettőt jobbra, kettőt balra... Az a címe, hogy a besúgókra. Még jó, hogy jó a memóriám. In memoriám. ...ban van. Kívülről tudom. Betéve. Feltéve, ha nincs kitéve. Aszondja: Sok gazságtok után egy jót is tesztek, Aljas, rút besugók: most mélyebb csend van. Ennyi. Janus Pannonius. Jöhet a taps.

HUSZONHATODIK KÉP

A színpad előterében. Szaggatott kékes diszkófény. Muzsikusok. Szól a lakodalmi zene. A rendőr áll a muzsikusok előtt, és feszes tartásban mulat. Az igazgató és a tanárnő táncolnak. A vőfély Erzsivel forog. Estragon és Zita egy-egy utazóbőrönddel a karjukon táncolnak. Két asszony a retiküllel. Öreg bácsi a háttérben csendesen. Középkorú magas férfi hátrafelé fésüli a haját. A rendőr pénzt dob a zenészek közé. Béla, János, Attila egymásba kapaszkodva állnak a színpad szélén. Viktória az asztalnál ül.

HUSZONHETEDIK KÉP

Ugyanaz a kép, mint az előző, ugyanaz a mozgás, csak zene nélkül. Csak a mozgás zaja hallatszik.

JÁNOS: Indulnunk kéne.

BÉLA: Hová mennél, János? Nagyon korán van még. Legalább a menyecsketáncot meg illik várni.

JÁNOS: Indulni kéne. Mért táncolnak most? Valahová el kellene menni, ahol nem táncolnak. Csak forognak körbe-körbe. Ennek semmi értelme.

ATTILA: Nem is azért csinálják, mert van értelme. Amit mi csinálunk, annak sincs értelme. Csinálnak valamit, slussz. Te is csinálsz valamit, slussz. Ők is elpatkolnak, mi is elpatkolunk. Ez a hagyomány. Ősi népi hagyomány, hogy mindenki meghal. De most még mulat. Hagyományosan. Romlott, szimpla, összetákolt ez az egész, de itt ez az ünnep.

JÁNOS: Te, Estragon! Nem hallja. Beckett is járt lakodalomba? Nincs itt semmi, csak mocsár. Hiába töltötték fel, mozog a lábunk alatt. A föld alatt ott az ingovány. Mozog a lábunk, és mozog a föld a talpunk alatt. Vagy az egyik folyó önt ki, vagy a másik. És elmos mindent, letarol. Kitalálod a legbonyolultabb metaforát, ha itt kimondod, az is egysíkú lesz. Itt még Drakula sincs, mint Erdélyben.

BÉLA: Nono, vérszopók itt is vannak. Lehet, hogy nincs is már vérünk. Üresben ver a szívünk, de mi nem törődünk vele. Már ez is valami.

JÁNOS: Mint egy ugyanolyan terjedelmű más alakzat.

HUSZONNYOLCADIK KÉP

Asszony, biciklivel a lába közt a színpad előterében. A csomagtartóra erősítve tejeskannák. Fejkendő, dzseki, alatta otthonka, melegítőnadrág, gumicsizma. Hajnal.

ASSZONY (Mintha valakinek mondaná.): Én nem voltam ott, csak az Ilkától hallottam, ő ott volt, látta az egészet, hiába próbálták takargatni. Nem volt azoknak egy rendes szavuk, csak beszéltek össze-vissza. Csak maguk voltak, magukkal beszéltek. Ittak meg filozofáltak, valami kettőhasított emberről, aki mezítláb rohangált. Nem figyeltek azok senkire. Aztán mikor elvitték, a többiek lefeküdtek, mindnyájan egy szobába, az asszonyok is meg az emberek is. Képzelheti. Láttam, amikor másnap elmentek a deles busszal.

HUSZONKILENCEDIK KÉP

Az asztalnál. János maga elé. A többiek mozdulatlanok.

JÁNOS: Van egy ismétlődő álmom mostanában. Teljesen élénk, nem olyan elmosódott, mint amilyenek szoktak lenni az álmaim. És újra meg újra jelentkezik, már szinte félek tőle. Először teljesen hihetetlen volt, mint egy mese, egy rajzfilm. Mint egy gyenge esti mese a tévén. Egy hatalmas király udvarába tévedek, nem tudom, hogyan, egyszer csak ott vagyok, jönnek utánam, el kell tűnnöm. Egy óriási terembe jutok, nem emberi méretű, hosszú terem, és hosszában, a teljes falat betöltve, végtelenül hosszú és végtelenül magas szekrény, tele fiókkal. Régi levéltárakban látni ilyet, persze sokkal kisebbet, iratokra méretezve. Ezt nem tudom, mire méretezték, embertelenül nagy, hatalmas fiókokkal. Egy fiókba két ember is beférne. Ide menekülök fel az üldözők elől, a fiókok fogantyúin kapaszkodom felfele, ide nem jön senki utánam. Eszembe villan, hogy be kéne bújni valamelyik fiókba, elrejtőzni, némelyiket ki is húzom, ahogy kapaszkodom, üres, eddig üres volt valamennyi, de mivel nem jönnek utánam, talán azért nem bújok be a fiókba, nézek le a magasból, nézem, hogy bámulnak fölfelé fordított fejjel, de arctalan arccal az üldözők. Félek. Ugyanakkor nincs az egészben semmi kellemetlen. A királlyal még nem volt szerencsém találkozni. Csak eddig a szekrényig jutottam.

HARMINCADIK KÉP

Hangosan szól a zene, a muzsikusok a színpad előtti tér szélén. Az írók a színpadon vannak. A vőfély bevezeti a menyecskét a színpad előtti térre, a násznagy és a vendégek is ide jönnek, folyik a menyecsketánc a vőfély vezényletével. Hangos zene, a vőfély ordít.

<>VŐFÉLY: ...a vőlegénynek is már

régen nyoma veszett.

A nagy keresésbe már belefáradtam,

de bizony a nyomára sehol sem akadtam,

pedig vőlegény és menyasszony nélkül

nincsen a világon sehol sem lakodalom,

az én eszemmel ezt én így gondolom,

no de most a mi házigazdánk

adott egy jó tanácsot,

hogy el ne rontsuk ezt a vidám mulatságot,

míg menyasszonyunkat visszahozná lába,

addig ez a kis menyecske venne részt a táncba.

Nosza, muzsikusok, ne szunnyadozzatok,

mert most gyütt meg a kedvem,

szép csárdást húzzatok,

mert különben szétvágok rajtatok egy pálcát,

most járjuk el mindjárt az újasszony táncát.

Húzd rá!

(Táncol a menyecskével.)

Tarts kormányt, muzsikus!

A násznagy urunknak

olyan savanyúan áll a szája,

talán nem tetszik a csizmám csikorgása,

vagy az arcom mosolygása,

a tánc hatvanhárom, bírja még a lábom,

a táncba továbbra is csak magamat ajánlom.

Húzd rá!

(Tesz néhány kört a menyecskével.)

Tarts kormányt, muzsikus!

Kedves násznagy uram,

a tánc most már huszonhárom,

de bírja még a lábom, igaz, egy kicsit izzadok,

de azért táncot senki fiának nem adok.

Húzd rá!

(Tesz néhány kört a menyecskével.)

Tarts kormányt, muzsikus!

Kedves násznagy uram, a tánc tizenhárom,

elfáradt a lábom, a táncba most már

a násznagynét ajánlom.

Húzd rá! Eladó az újasszony! Az örömapáé az újasszony! Eladó az újasszony! Az örömanyáé az újasszony! Eladó az újasszony! Az édesapjáé az újasszony! Eladó az újasszony! Az édesanyjáé az újasszony! Eladó az újasszony!

(János násznagyként oldalt áll, egy szakajtót tart a kezében, abban kevergeti a pénzt, amit a táncolók beledobnak.)

ÖRÖMANYA: Söpröget az újasszony!

(Az újasszony kezébe seprűt adnak, sepregetni kezd.)

ÖRÖMAPA: Pihen az újasszony!

( Elveszi tőle a seprűt.)

VŐFÉLY: A násznagynéjé az újasszony! <>

( Folyik tovább a forgatás, cserélődnek az újasszony párjai, egyre gyorsabban váltják egymást a táncban, végül már egyedül forog az újasszony, dobálják a pénzt a szakajtóba, és kört alkotva az újasszony körül, hajtják, forgatják a kezükkel. Megjelenik az újember, fekete nadrágban, piros ingben, fekete mellényben. Egy kendővel letakarja a szakajtót, fordul kettőt-hármat az újasszonnyal, amíg meg tudja állítani, a kezébe nyomja a szakajtót, felkapja, és kifut vele a karjaiban. Taps, éljenzés, elvonul a tömeg, tárgyalva az eseményeket. Szól a zene tovább, végül János marad egyedül. Érte jön a vőfély, és elvezeti.)

HARMINCEGYEDIK KÉP

Estragon, Zita, Attila görnyednek egy-egy utazótáskával a kézben, a táskák a földön. A vőfély és János keringőznek. A vőfély vezet. Vállán vörös kendő.

VŐFÉLY: Mi szavak nélkül is megértjük egymást... ...maga okos ember. Figyeljen rám. Nézzen a szemembe. Jobb nem beszélni. Ha beszélni kell, akkor sokat kell fecsegni, megállás nélkül fecsegni. A legjobb mindig ugyanazt mondani. Mindig ugyanazokat a nótákat dalolni. Nem kell újat kitalálni. Higgye el, már teljesen felesleges. Nekünk elég lesz ez, ami van, a magukét meg majd elhúzzák szép csendesen... Nem kell fejjel a falnak menni. Jöjjön, a helyére vezetem. (Kézen fogva kivezeti.)

HARMINCKETTEDIK KÉP

Mindannyian az asztalnál, jön a vőfély.

<>VŐFÉLY: Kedves művész urak, elvitték az újaszszonyt, egyedül maradtunk. Mulattatni kéne a vendégeket. Elszunnyad a lakodalom. Ilyenkor szoktuk beöltöztetni a bolond újasszonyt, tudják, amikor valamelyik férfiasabb legény fölveszi az újasszonyruhát, oszt abban idétlenkedik. De ha már itt vannak, gondoltuk, hogy vannak maguk között költők, ehelyett szavalhatnának egy-két verset. Valami ide illőt, szépet, lássa a nép, hogy ez nem akármilyen lakodalom. A regényírókat nem kérem, hogy olvassanak föl, mert az egy kicsit hosszú lenne, de egy-két vers nagyon szép lenne.

ATTILA: Na, Jancsi, itt az alkalom. Ennyi olvasód összesen nincs, ahányan itt most meghallgatnak.

BÉLA: Annál is inkább, hogy költő őseid, Tinódi és a többiek is lakodalmakban alapozták meg a hírnevüket. Bornemisza Péter is írja, hogy bizony, szép dolog a lakodalomban emelkedett énekeket énekelni, és nem pajzán dalokat. Én is elmondanék egyet-kettőt, de sajnos én nem tudom fejből a verseimet. Csak az az egy jut az eszembe így kapásból, hogy Mint majom faszán a stanicli, így forog a világ le-föl, le föl, alamuszin, mint a spicli...

VŐFÉLY: Ezt inkább nem kéne elmondani.

BÉLA: Én sem komolyan gondoltam, ne ijedjen meg. Még a fasz az csak-csak elmegy egy lakodalomban, de a spicli valahogy nem illik ide.

JÁNOS: Sőt, fasz nélkül nem is lehet lakodalomba menni. Pláne a vőlegénynek. (A vőfélyhez.) Nézze, nem bánom, ha maguk komolyan gondolják ezt a dolgot, én nem vagyok a jónak elrontója. Próbáljuk meg. Maga megfelelően fölvezeti, bemondja, hogy most mi fog következni, meg miért, nehogy azt higgyék, hogy részeg vagyok, és azért szavalok.

ERZSI: Pedig tényleg részeg vagy. Jobb lenne, ha most inkább nem szavalnál. És nem innál többet.

JÁNOS: De hát, kedves feleségem, ne aggódj már annyit az egészségemért. Hiszen a fele úgyis a tiéd. Fele meg az ördögé. Na nézzük azt az újembertáncot.

VŐFÉLY (Tapsol a kezével.): Tarts kormányt, muzsikus! (Földhöz vág egy poharat. Csend

lesz.)

Tisztelt násznagy uram, eleget papoltam,

a sok sürgés-forgással, lám, mire jutottam.

Elvitték tőlünk a menyasszonyunkat,

a nyoszolyóágyba az újasszonyunkat.

Tisztelt násznagy uram, már ketten maradtunk,

kettőnké a tánc, hogy együtt vigadjunk.

Mi ketten köszöntsük a hajnalt, ha ránkvirrad,

együtt ébresszük fel vőlegény urunkat.

De nem húzom tovább csűrés-csavarásom,

magamat násznagy uramnak ajánlom.

Átadom a helyem, átadom a szókat,

mondjon a násznépnek okosakat, jókat.

JÁNOS (Míg a vőfély beszélt, előkereste táskájából egy kötetét, kéziratpapírokat, szemüvegét. Kissé bizonytalanul áll a lábán.): Sziveri János vagyok, az Új Symposion folyóirat nyugtalanságba küldött főszerkesztője. De ne én beszéljek magamról, inkább a versek. Először A Kos jegyében című. (Fejből mondja, ahogy szavalni kezd, egyre biztosabban áll a lábán.)

Tiberis, Pó helyett higgadtan lúgozza Muzslát a Bega. Én születtem ott - nem Dante, Poe, Lope de Vega.

Gyermekből a felnőtt kifőtt, akár faggyúból a szappan. Lékelt ladikként haladok, s hulla evez a habban.

Kínálom magam, érdes szenet: csiszolatlanul is ragyog! Eleget rongált féltve a testem - kellett, ha nem, cserben hagyott.

Csontig nyilall a fegyelem, kordában tart, mint folyót a part. Egyengeti a lényegem, amit más varként elkapart.

Levedli majd, alighogy élvezi - akár kedves a selyemruhát -, feltárva tényeit vetkőzi le versem a meddő ornamentikát.

Díszlik a kései cikornya, mint sarkamon a törés. A gyűlölettel leszámoltam, szemléletnek az kevés.

Tékozlom magamat élveteg, de senki lábához nem rogyok. Születtem a Kos jegyében, s gyarapodom - bár elfogyok.

<>VŐFÉLY: Köszönjük. Ha lenne esetleg valami egyszerűbb vers is.

JÁNOS: Igen, igen. Persze, persze.

Az ember néha elfelejti kinek kell itt megfelelni vagy egyáltalán kell-e szöget üt ez is a fejbe.

Nem sejtheti teli gyomor róla miként vall a nyomor ha van mit aprítani a tejbe dicsőség száll a fejbe

Az ember már azt sem tudja kicsoda kinek elődje-utódja de a behódolást amint felejti rögtön akad ki elveszejti

Ez már elég egyszerű volt. De van ennél egyszerűbb is, egy sláger, egy dal. Az a címe is, hogy Dia-dal. (Szintén fejből mondja.)

szárad az eresz alatt a paprikafüzér s kókad a bukszus a napon ez aztán a luxus tornával formálom deli alakom

itt lakom ebben a házban a 48-as szám alatt nőm ebédre süti a halat leég a hal ihaj csuhaj

ablakom alatt kert és ketrec az alkalom most nekem kedvez: jogosan élhetek alhatok (Megfordul maga körül, a cipőjére csap.) ha hallgatok (Kivár. Nevetés.)

mint aktatáskában lapuló beszámoló-anyag mozdulatom oly hanyag és zsírban sistereg a dal megmaradni! - ez már föltétlen diadal

<>IGAZGATÓ: Megmaradni. Ezt megpróbáljuk nem elfelejteni.

JÁNOS: Az elfeledésről és az emlékezésről is van egy egyszerű versem. Igaz, egy icipici angoltudás kell hozzá. De ennyit a slágerekből is tudhatunk. Remember - emlékezz. Memóriajáték József Attilával. (Papírlapot vesz elő, de föltesz egy sötét napszemüveget, amitől nyilvánvalóan nem lát semmit. Így mondja, a papírlapot maga előtt tartva a verset, akár egy kiáltványt.)

remember Attila remember aki nem ismer nem ember szakálla kender remember Attila remember

a reproletár nem meditál újra eloszt magára lel ha magára talál prae vagy post

miként a tarack terjed a munkás a paraszt vágya ugyanúgy gerjed

csukló ujjaik alatt az edzett csikló helyrebillenti a kisikló szerelmet

s fesztelen óhajok úsznak nesztelen mint a sóhajók

mennyi választékos kacat rajtam bennem ecet és acat meg kell-e minden eszmeit ennem

vagy vegyem biztató szónak ha szólnak: a lefolyók önnek is visszaköszönnek(!)

foszlik a glória-köd intsél a van mégiscsak több a nincsnél

gyengéden fülel ennyihány tájhű entellektüell ideológia-koszton nevelkednek a kitapintott poszton

számukra az érvek táguló sérvek s nem is sejted lázadoznak a sejtek

testemben mindhiába: szállni a nem-léttel vitába minek hogy hasztalan perelj rajtad a sor Attila - emelj

<>ATTILA, ESTRAGON, VIKTÓRIA: Bravó, Jancsi, bravó.

VIKTÓRIA: Nagyszerű volt. Most pedig egy szerelmes verset kérünk Erzsinek. Hiszen lakodalomban vagyunk. Szerelmes vers illik a lakodalomba.

JÁNOS: Kisasszony, nem tud zavarba hozni. Igaz, ez már szinte botanika és zoológia. A növények meg a bogarak testnedveiről szól - hogy humoromnál maradjak. Most egy kis lassú zenét kérnék valamelyik muzsikustól. Jó lesz a villanyorgonán is. És lehet közben iszogatni is fél kézzel. Én is azt csinálom. (Iszik.) Szerelmes dalt fél kézzel is lehet játszani. (Megszólal a zene, halkan.) Gyanta és méz. (Estragon és Viktória tapsol.)

ATTILA (Csápol.): Jan-csi, Jan-csi!

JÁNOS (Eltúlzott gesztikulációval, túlhangsúlyozva, majd egyre komolyabban.):

Magamban viszlek - Föld a fákat Mint a fák lecsüngő lomha ágaik Lenyellek amint talállak Csak úgy egy az egyben Kivájlak mindenestől a reggel dermedt ködéből A mélyből A sekélyből Éjszakán át téged vadászlak Ruhátlan bokrot Meg sérteni akarlak mostan Majd le hántani rólad a bántódásokat Fedezve ringatózó testecskéd Már vártad ezt Hogy lested ezt Szeretnélek most - nem szeretni szeretnélek Táplálékomul szeretnélek - - - Csorog a méz a gyanta Fondorlatosan illatozgat Ahogy a fák nemtudni tanulnak Feledve gönceik Tévelygéseik Feledve hogy feltalállak Hogy az nem te vagy Hát ez vagy te - gyanta és méz Elkobozlak és bezúzlak egyetlen egységes egészben - hogy engemet a véredve egyél Tartalak magamban Tartalak másban A szétszabdalt megmaradásban - - Alámerültél e társas árvaságba A jégbe A fagyos parázsba A résbe A nyíladozásba És tűrlek mint fák a fákat Gyanta a mézet Enyvet a kéz. Váglak és rejtelek Benn a mélyben - a sérthetetlenség legalsó rétegében

<>ERZSI: Köszönöm, Jancsi. Gyere most már ide, ülj le. Pihentek már eleget a muzsikusok.

ÖRÖMAPA: Drága János, nagyon szépen köszönjük. Igyon meg egy pohár bort, nehogy kiszáradjon a torka. Nagyon örülünk, hogy így megtisztel bennünket. Isten áldja meg érte. De kicsit csavarja vissza a lángot. Elégeti magát. Egészségére!

JÁNOS: Köszönöm, Pista bátyám, Isten éltesse.

ERZSI: Istenem, ez egyre reménytelenebb.

JÁNOS (Kicsit megemeli a hangját.): Eredetileg nem gondoltam, hogy ezt a verset elmondom. Igaz, eredetileg versmondásra sem gondoltam egyáltalán. De ha már szót kaptam, és a barátom lakodalmán, talán az utolsón az életemben, befejezésül a Bábel című versemmel köszönteném barátomat, aki ezt a verset nagyon szereti, és a násznépet, aki viszont a barátomat szereti. Aki pedig hosszúnak találja a verset, az rövidítse meg egy röviditallal. Nagyon halk angol keringőt kérek.

( Nevetés, taps. János fölemeli a kezét, csöndet kérve, fölemelt kézzel föllép egy székre, aztán ugyanazzal a kézmozdulattal az égre mutat. Emelt hangon kezdi.)

lengő lófejek a csillagok (Teljes csönd lesz.) csörögnek de én csak hallgatok mint az üvegcse melyhez kavics ha koccan széttörik bár meg se moccan

édeskés illatok enyvesednek könnye hullik téli fenyveseknek piheg a szelíd karácsony nőm haja akár a bársony

az éjben eső felesel rólam locsog járdára zuhog csattog a mocsok ravasz hó helyett a tűk a vatták életem az ördögöknek adták

erőlködöm emelkedném - nem lehet rákgyanús maroknyi fekély a lelet gatya nélkül fetrengek az ágyon nem is eszem s párnám lehányom

VŐFÉLY: Köszönjük, művész úr, ennyi már elég lesz. (A vőfély egy mozdulattal leemeli Jánost a székről.) JÁNOS: bőröm alá kesztyűs kézzel nyúlnak elképzelnek ürgének nyúlnak 33 éves lézengő árva apostol keserű dolgokba megint belekósto <>VŐFÉLY: Köszönjük szépen. Muzsikusok, húzzátok rá, mulatós nótát húzzatok!

<>JÁNOS: talán ez már a végső kálvária

a pohárban tiszta víz várja

hogy e megnyomorító tudást

fölismerjem mint Krisztus Júdást

langyos dallamra ráng a szív bármit ha szólt most visszaszív andalítóan lágy húgy csörgedez töri vállamat a fakereszt... (Elhallgat. Erzsi odamegy hozzá. Az asztalhoz segíti.)

JÁNOS: hőse lettem újra édes Erzsébet szemérmetlenül költőd versének hamuszürke gyáva hajnalokon elszökni tőled bár semmi okom...

(Szól a cigányzene. János ül, fejét a kezébe temetve. Motyogva beszél maga elé, mondja tovább a verset. Attilához fordul, emelt hangon, ironikusan, ugyanakkor keserűséggel.)

JÁNOS: ó istenem csak ennyit érek kezeim immár hullafehérek ablakra tapad a hajnali pára eleget féltem eltűnök nemsokára

a levegőt köztetek nem sokáig rontom bőrömön átvilágít a csontom habzó fellegek leve csorog kétharmad gyomrom nélkülem korog

ATTILA: Hagyd most ezt, Jancsi. Ez nem a mi lakodalmunk, hagyjuk ezt most. JÁNOS (Erzsihez.):

<> félbehagyott mondat annyit sem érek

lángol a bendőm mintha méreg

égne húsom alatt valahol legbelül

hol étkek helyett alvadt vér feszül

most hirtelen természetellenes kegyelet vagy üdvözülés kellemes áramlata jár át és lelkemben cirkál illik-e költőnek hogy ilyesmit firkál

ERZSI: Illik, János, illik, de nem itt kell elmondani, ahol senkit sem érdekel. Gyere, kimegyünk a levegőre. (Megpróbálja kivezetni.)

JÁNOS: semmi nem igazolja vereségünket nyakamon az ér már alig lüktet isten természet történelem kibabráltatok jócskán velem

a pokolba új lakó költözik selyembe brokátba gézbe öltözik nincs szükség metafizikus személyzetre hogyha halálra vagyunk kiképezve

ATTILA, JÁNOS (Attila megpróbál segíteni Erzsinek, közben ő is mondani kezdi a verset.): üregek végén üregek vannak ATTILA: üregek végén üregi nyulak... egyremegy neveznek nősténynek kannak ...nevezzük... a pokol csak óriási szálloda<> száll ide lelkünk száll oda (Mondják a verset, Erzsi is bekapcsolódik, közben Attila és Erzsi Jánosba kapaszkodva megpróbálja őt kivezetni. János ellenáll. Kettőt jobbra, kettőt balra... )

új lakó költözik az üres lakásba felkészítenek az összevarrásra s miközben testem még földi börtöné szembogarak gyűlnek a fény köré

ESTRAGON: Mi az, táncoltok? (Belekarol Erzsibe. Mintegy szavalókórussá alakulnak.)

JÁNOS, ERZSI, ATTILA, ESTRAGON: huzatban aszalódik az arcom kire hárítsam saját kudarcom nincs erő mi bukásom felülmúlja vereségemnek vagyok féktelen tanúja megmászom ismét a három emeletet kihagyva néhány elcsépelt jelenetet épülök de szellemem tovább rombolom halálomat türelmesen begombolom Az éjben eső felesel, rólam locsog - járdára zuhog, csattog a mocsok. Lóg az orromból műanyag kábel; dühöng a szívem, dühöng e Bábel.

(Csönd lesz, elhallgat a zene. Lassan, először csak innen-onnan, majd egyre több helyről hallatszik a taps, fütty, röhögés. Ezt szakítja félbe a színpadra újra felcsörtető igazgató. Mintha elvágták volna, mindenki elhallgat.)

<>IGAZGATÓ: Bravó, művész úr! Mulassanak csak nyugodtan. Lehet tapsolni. (Elővesz egy bankjegyet, János nadrágzsebébe próbálja dugni.) Most azt legyen szíves elmondani, hogy "Nem elég..." Tudja, azt a verset, amelyikben az van, hogy "több kell". Nem tudom, ki írta, de tanultuk annak idején az iskolában. Ugye, tanárnő van ilyen?

TANÁRNŐ (Ijedten.): Igen, van. Vagy talán Branko Ćopićtól A halott proletárok dalát ha elmondaná, kedves János. Biztosan emlékszik még rá az iskolából. Úgy kezdődik, hogy Otthon kalászát hányja már a búza, Kezünk vetése most terem... Tudja, ha a komitétban megkérdeznék, hogy milyen verseket szavalt itt, akkor el tudjam mondani...

( Lassan mindenki visszasomfordál a helyére, Erzsi ijedten nézi Jánost, aki döbbenten áll, egészen egyedül, értetlenül néz hol a igazgatóra, kezében a pénzzel, hol a többiekre, a gyomrára teszi a kezét, lassan összegörnyed. Attila és Béla leültetik.) <>

JÁNOS: Ülök. (Hosszas csend.) Ingyencirkusz. Én vagyok a bohóc. Ülök. Ingyencirkusz. (Lassan kiegyenesedik a széken, erősödik a hangja, újra szaval.) Ingyencirkusz Mák Ferinek. Ülök... (Elröhögi magát.) <>

BÉLA: Hagyd, János. Hagyd ezt... Hagyd a fenébe...

JÁNOS: Ülök. Ülhetsz még te is Feri kalapodról a port az eső leveri (Attila közben szelíden hátrahúzza Bélát.)

Szabadszombatokon és vasárnap darazsak méla ügyfelek kóvályognak agylágyan eszméléseink felett

NŐI HANG (Hisztérikusan.): Hagyja abba! Hagyja már abba! Vigye már el onnan valaki!

JÁNOS: Jótállásunkért ezt kapjuk cserébe göcsörtök karók kerülnek virágcserépbe

(A násznép fenyegetően közeledik. Két férfi kiválik, megindul János felé. Az örömapa meg a vőfély visszafogják.)

Körülöttünk tátott szájjal darvadoznak a szóbálványok legjobb lesz ha idejében meghátrálok

Számomra ebből ennyi is elég terpentinnel mossa frissen feslett világunkat az ég (Újra kezd összegörnyedni, egyre jobban előredől.)

A fejlődő szerveket egy-mással s ne velem etessék csontomból a velőt kiütni ne tessék (Erzsi odamegy hozzá, tartja a fejét.)

Tudat alatt bár elég sekélyen latolgatom maradt-e még valami esélyem

Arcomat kezemet habfehér hamu fedi elpatkolhatunk a jólétben egyszer még mi is Feri

De mielőtt kinyiffanok sír kövembe kevélyen belevésem SZIVERI JÁNOS VOLTAM EZ VOLT BÜNTETÉSEM

(Lebukna a székről, Erzsi próbálja tartani, Attila ugrik oda, segít fölemelni. A vőfély tér először észhez a lakodalmasok közül, odafut egy szódásüveggel, válláról leveszi a kendőt, ráfröcsköli a szódát, és borogatja János fejét. Lassan mindannyian összegyűlnek János körül. Estragon marad a helyén az asztalnál.) VŐFÉLY: Rosszul van. Nem is ivott sokat. Istenem, tudtam, hogy nem lesz jó vége ennek az előadásnak. Pedig nagyon szépen szavalta a verseket. Pedig milyen szépen szavalt. Milyen jó lakodalom lett volna. De hát nem ide való ez. Szólok a zenészeknek, hogy muzsikáljanak. (Lebiceg a színpadról, távolodva mondja.) Ne lazsáljatok, muzsikusok, mulatni akar a nép, húzd rá!

(Halkan megszólal a zene. Mintha távolról hallatszana. Lassan elsötétül a háttér, csak az előtérben álló Jánoson és a körülötte lévőkön marad fény.)

<>JÁNOS (Kinyitja a szemét.): Nagyon fázom. Terítsetek rám egy kabátot.

ERZSI: Keressetek már valami meleg holmit! János, mindjárt betakarunk. Nyár van, nem hoztunk kabátot. Rögtön hozunk valamit.

JÁNOS: Nagyon fázom. Ott lógott a fogason egy kabát. Egy halszálkás kabát. Attila, emlékszel? Remember, Attila, remember... Voltunk itt egy irodalmi esten.

ATTILA: Mikor voltunk, János? Nagyon sok esten voltunk együtt. Nem emlékszem, hogy itt lettünk volna.

JÁNOS: Voltunk itt egy esten. Veled meg Ottóval voltunk itt.

ATTILA: Igen, voltunk itt egy irodalmi esten. Jó csajok ültek az első sorban, szorosan összezárt lábakkal.

JÁNOS: Nem voltak jó csajok. Itt volt az est. Itt ültünk a színpadon. Lent meg az iskolások meg a tanáraik. Ősz volt, késő ősz, kint már hűvösödött, de bent égett a tűz az olajkályhában. Büdös olajszag volt, és zsibongtak a gyerekek. Nagyon sok gyerek volt, és néhány felnőtt, biztosan tanárok. Nem volt még tél, de a fogason lógott egy télikabát. Egy vastag, drappos színű, halszálkás mintájú kabát. Attila, nézd meg, nincs ott a fogason?

ATTILA: Nem látom, Jancsi. Pedig idehoznám, odamennék a csajhoz, szépen köszönnék neki, rá se kacsintanék, csak udvariasan elkérném a kabátot, és már hoznám is. (Béla hoz egy takarót.) Nézd, ez nem halszálkás, inkább valami lópokróc. Nagy lókötő vagy te, Jancsi.

JÁNOS: Nem volt még nagyon hideg, de télikabátban jött.

ERZSI: Ki jött télikabátban?

JÁNOS: Éppen ez az. Nem tudom, ki jött abban a télikabátban. Egyetlen kabát lógott ott. Biztosan valamelyik tanárnő. De egyik sem volt olyan szép, mint az a kabát. Mintha nem is ott lett volna. Csak annak a kabátnak mondtam a verset. Nem lenne szabad ilyen szép kabátokat idehozni. Attila, jó lenne megtudni, kié volt. Keresd meg azt a halszálkás kabátot, Attila. Add rá Erzsire, és vidd el innen. Vidd el messzire. Nem való ebbe a sáros őszbe az a kabát.

HARMINCHARMADIK KÉP

Csönd. Bágyadt kékes fények. Erzsi és János talpig feketében. Arcukon vastag, fehér púderréteg. János csizmában, kalappal a fején. Erzsi hosszú fekete ruhában, fején hosszú, fekete fátyol. Forgó csárdáslépésekben körbelejtenek a színpadon. Az első bezárult kör után csatlakoznak hozzájuk a többiek, végül az egész násznép. Arcukon fehér maszk. Csak a lépések zaja és a lélegzetvételük hallatszik. Gyorsul a tánc ritmusa, egyre gyorsabban forognak, mindenki egyszerre lép, a tánclépések zaja katonai díszlépés zaját idézi. Ha szükséges, ráerősíteni a hangszórókból. A harmadik bezáruló kör után, amikor János és Erzsi az előtér közepére érnek, egyszerre kimerevedik a mozgás. Állnak mozdulatlanul, amíg lassan elfogy róluk a fény.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.