EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2017. december 13. | Luca, Otília, Lúcia, É napjaAKTUÁLIS SZÁM:625362. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

idei első,

ZSIBVÁSÁR

című

számunk!

Kézirat

Hannah Arendt

A világ állandósága és a műalkotás

Részlet Az emberi állapotból

2014. december 15.

 

A világnak az emberi műviség kölcsönöz olyan stabilitást, amely nélkül az emberek nem tehetnének szert megbízható otthonra a földön. Ezek között számos olyan tárgy található, amely mindennemű hasznosságot nélkülöz, mi több, egyediségüknél fogva fölcserélhetetlenek, és így ellenállnak a pénz közös nevezőjének is; ha belépnek a cserepiacra, csakis önkényesen lehet beárazni őket. Ezen felül a műalkotáshoz a legkevésbé sem a használat útján lehet a legalkalmasabban hozzáférni – ellenkezőleg, ahhoz, hogy elnyerhesse megfelelő helyét a világban, gondosan ki kell vonni még a közönséges használati tárgyak környezetéből is, és a mindennapi élet szükségleteitől és igényeitől is el kell vonatkoztatnunk, amelyekhez minden másnál kevésbé kapcsolódik. Az, hogy a műtárgyakat mindig ez a hasznavehetetlenség jellemezte-e, vagy korábban az emberek úgynevezett vallási szükségleteit elégítették ki – ahogy a közönséges használati tárgyak a közönségesebb igényeket –, nem érinti az érvelést. Lehet, hogy a művészet történelmi gyökere valóban kizárólag vallási vagy mitológiai jellegű, mégis ragyogóan túlélte a vallástól, a varázslattól és a mítosztól való különválását.

A műalkotás, kimagasló állandóságánál fogva, minden kézzelfogható dolog közül a legkirívóbban világi; tartósságát jóformán a természetes folyamatok fölemésztő hatása sem kezdi ki, mivel nincs kitéve annak, hogy az élő teremtmények elhasználják. Csakugyan az elhasználás az egyetlen, amely ezeket a dolgokat, eredendő céljuk szerinti életbe léptetésüket követően – a széknél ez például az első alkalmat jelenti, amikor beleülnek – lassacskán, hosszú idő elteltével elpusztíthatja. Itt tehát a közönséges tárgyak létéhez elengedhetetlen alapvető tartósságnál magasabb rendű tartósságról beszélünk; a műalkotás az idők során állandóságra tehet szert. Ez az állandóság önértéket kölcsönöz az emberi műviség alapvető stabilitásának, amely különben soha nem lehet abszolút, hiszen a halandók belakják és elhasználják. A dolgok világának hamisítatlan tartóssága sehol másutt nem jelenik meg ilyen tisztán és világosan, így ez a dolog-világ sehol másutt nem mutatkozik meg ilyen látványosan a halandók halhatatlan otthonaként. A világi stabilitást mintha a művészet állandósága tenné igazán láthatóvá, vagyis amikor a halhatatlanság ismertetőjele – nem a lélek vagy az élet halhatatlansága, hanem a halandó kéz halhatatlan teljesítménye – lesz kézzelfoghatóan jelen, hogy ragyogjon és lássák, szóljon és hallják, beszéljen és olvassák.

A műalkotás közvetlen forrása a gondolkodás emberi képessége, ahogy a cseretárgyak gyökere az ember „cserére való hajlama”, a használati tárgyaké pedig az, hogy az ember képes használni őket. Ezek emberi képességek, nem pusztán az emberi állat tulajdonságai, mint az érzések, az igények és a szükségletek, amelyek magukhoz láncolják őt és gyakran a mibenlétét is megszabják. Az ember ilyen vonásai ugyanúgy nem állnak összefüggésben a világgal, amit otthonaként teremt magának a földön, mint az egyéb állatfajok vonatkozó tulajdonságai, és ha ezek képeznék az emberi állat ember alkotta környezetét, az antivilág volna, nem a teremtés eredménye, inkább valamiféle kibomlás terméke. Az érzés reménytelen némaságát és kifejezhetetlenségét a hozzá illeszkedő gondolat alakítja át, ahogy a csere is átformálja a vágy pőre mohóságát és a használat is alakot ad a szükség szülte kétségbeesett sóvárgásnak – amíg ezek alkalmasak rá, hogy belépjenek a világba, és tárgyiasítsák, dolgokká alakítsák át őket. A szenvedélyes hevületet, amely odáig az énbe zárkózva lakozott, az összes fölsorolt esetben meghaladja és a világba bocsátja egy természeténél fogva a világra nyitott és kommunikatív emberi képesség.

A műalkotás esetében a tárgyiasítás több puszta átalakításnál; átváltozásról van szó, valóságos alakváltozásról, mintha ennek során a természet menete, amely minden tüzet hamuvá perzsel, visszafordulna, és még a por is lánglobogássá válhatna.[1] A műalkotás gondolati dolog, ez azonban nem gátolja meg abban, hogy dolog legyen. A gondolkodás folyamata önmagában ugyanannyira nem hoz létre kézzelfogható dolgokat, könyveket, festményeket, szobrokat vagy zeneműveket, amennyire a használat sem hoz létre házakat vagy bútorokat. A tárgyiasítás – valaminek a leírása, a kép megfestése, egy alak kifaragása vagy a dallamszerzés – magától értetődően nem választható el az azt megelőző gondolattól, ám a gondolatból ugyanazzal a mesterségbeli tudással lehet ténylegesen is dolgot alkotni, ugyanannak köszönhetően válik valósággá, mint ami, az emberi kéz elemi eszközével, az emberi műviség többi tartós dolgát is előállítja.

Már volt róla szó, hogy ennek a tárgyiasításnak, amely nélkül egyetlen gondolat sem ölthetne testet és nem válhatna kézzelfogható dologgá, minden esetben ára van, ez az ár pedig maga az élet: az „élő szellemet” csak a „halott betű” élheti túl, s halottaiból csak akkor éledhet újra, ha kapcsolatba lép az élettel, amely föl akarja támasztani – jóllehet ez a föltámadás is osztozik a többi élő dologgal abban, hogy ismételt halálnak van kitéve. Mindazonáltal ez a halottság, noha valamilyen módon minden művészetben jelen van, s ekként mintegy arra mutat rá, milyen távol esik a gondolat világbeli rendeltetése az emberi szívben vagy fejben lakozó eredeti otthonától, művészetenként változó. A zene és a költészet – a két legkevésbé „materiális” művészet, hisz „anyagukat” a hangok és a szavak alkotják – alig tárgyiasít, és csak a legkisebb mértékben igényli a hagyományos mesterségekre jellemző szaktudást. A fiatal költő és a zenei csodagyerek sok gyakorlat vagy tapasztalat nélkül is tökéletességre tehet szert – ez a jelenség aligha fordulhat elő a festészet, a szobrászat vagy az építészet terén.

A költészet, amelynek anyaga a nyelv, talán a legemberibb és legkevésbé világi művészet, ahol a végtermék a lehető legközelebb áll az azt ösztönző gondolathoz. A vers tartósságát a sűrítés adja meg: mintha a beszélt nyelv lehető legsűrűbb és legtöményebb formája már önmagában vers volna. Az emlékezés, a Mnēmosynē, a múzsák anyja itt egy az egyben emlékké alakul át, a költő a ritmus eszközét alkalmazza ehhez, amitől a vers szinte magától rögzül az emlékezetben. Azt, hogy a vers akkor is tartósan fönnmaradjon, ha elhagyja a nyomtatott vagy írott lap kereteit, az élő emlékezethez való közelsége teszi lehetővé, s amíg a vers „minőségének” megítéléséhez a legváltozatosabb mércéket vehetjük igénybe, vitathatatlanul az „emlékezetessége” az, amely meghatározza tartósságát, vagyis azt, hogy milyen eséllyel állandósul és rögződik az emberiség emlékezetében. Az összes gondolati dolog közül a költészet áll legközelebb magához a gondolathoz, s az összes műalkotás közül a vers a legkevésbé dologi; azonban még a verset is – függetlenül attól, milyen hosszan marad meg élőszóban a bárd vagy az őt hallgatók emlékezetében – „kifaragják”: leírják, megfogható dologgá alakítják át és bekerül a többi dolog közé, hiszen az emlékezetnek, az emlékezés képességének, minden maradandóság utáni vágy forrásának kézzelfogható dolgokra van szüksége, hogy azok táplálják, és maga is el ne enyésszen.[2]

A gondolkodás és a megismerés nem azonos egymással. A műalkotás forrása, a gondolat átalakulás és átváltozás nélkül ott van minden nagy filozófiában, míg a tudás fölhalmozásának és eltárolásának folyamata, vagyis a megismerés elsődleges terepe a tudomány. A megismerés mindig egy meghatározott, gyakorlati megfontolásból vagy „meddő kíváncsiságból” fakadó célt kíván elérni; a megismerés folyamata a cél elérésével ugyanakkor véget is ér. A gondolkodásnak ezzel szemben nincs saját magán kívül álló célja vagy végpontja, és még eredménnyel sem jár; nem csupán a homo faber haszonelvű filozófiája, de a cselekvés embere és a tudományos eredmények kedvelői sem győztek elégszer rámutatni a gondolkodás merő „haszontalanságára” – s csakugyan, éppen annyira haszontalan, mint a belőle keletkező műalkotás. A gondolkodás azonban még e hasznavehetetlen termékeket sem tulajdoníthatja a magáénak, hisz a nagy filozófiai rendszereket sem nevezhetjük pusztán a gondolkodás eredményének, a művésznek vagy a gondolatait lejegyző filozófusnak ugyanis tulajdonképpen pont a gondolkodás folyamatát kell megszakítania ahhoz, hogy művét tárgyiasíthassa és így az testet ölthessen. A gondolkodás tevékenysége éppolyan szüntelenül ismétlődik, mint maga az élet, az a kérdés pedig, hogy a gondolkodásnak van-e bármi értelme, ugyanolyan megválaszolhatatlan talány, mint az élet értelmére vonatkozó fölvetés; folyamata olyan szorosan hatja át az egész emberi létezést, hogy a kezdete és a vége egybeesik az ember életének kezdetével és végével. A gondolkodás tehát, habár az ösztönzi a homo faber legmagasabb világi termékenységét, semmi esetre sem az ő előjoga; csupán akkortól tekinthető ösztönző forrásának, amikor mintegy túllép önmagán és haszontalan tárgyak készítésébe kezd, amelyek nem kötődnek sem az ember anyagi, sem a szellemi igényeihez, nem szolgálják sem a fizikai szükségleteit, sem a tudásszomját. A megismerés viszont része nem csupán a szellemi vagy művészi, hanem valamennyi dolgozással kapcsolatos eljárásnak; az alkotáshoz hasonlóan kezdete és vége van, hasznossága ellenőrizhető, eredménytelensége esetén pedig kudarcosnak tekinthető, ahogy az asztalos is kudarcot vall, ha féllábú asztalt készít. A tudományos megismerés folyamata alapvetően nem különbözik attól a szereptől, amit a megismerés az alkotás folyamatában betölt; a megismerés során előálló tudományos eredmények, bármelyik másik dologhoz hasonlóan, az emberi műviséget gyarapítják.

Ezen kívül mind a gondolkodást, mind a megismerést el kell választanunk a logikai érveléstől, amely többek közt az axiomatikus vagy magától értetődő állításokból kiinduló dedukciókban, az egyedi jelenségek általános szabályrendszerbe foglalásának műveletében, vagy az egymást követő következtetések láncolatának módszeres levezetésében nyilvánul meg. Ezen emberi képességek esetében egyfajta agyi teljesítménnyel állunk szemben, amely több tekintetben is az emberi állat természettel folytatott anyagcseréjében kifejtett munkaerejére emlékeztet. A mentális folyamatot, amely ezt az agyi teljesítményt táplálja, általában intelligenciának nevezzük. Az intelligenciát valóban lemérhetjük intelligencia-tesztekkel, ahogy a testi erőnek is megvannak a maga mérőeszközei. A logika törvényeit is éppúgy föl lehet fedezni, mint a természeti törvényeket, hiszen alapvetően az emberi agy szerkezetében gyökereznek, és az átlagos egészséges egyén esetében ugyanolyan hajtóerőt jelentenek, mint a szükségletek sürgetése, ami a többi testi funkciót vezérli. Az emberi agy szerkezete teszi velünk, hogy elismerjük, kettő meg kettő az négy. Ha igaz volna, hogy az ember, a szó újkori értelmében, animal rationale, nevezetesen abban különbözik a többi állatfajtól, hogy magasabb rendű agyi teljesítményre képes, akkor a napjainkban föltalált elektronikai szerkezetek, amelyek időnként magukat a feltalálóikat is megdöbbentik és zavarba ejtik, annyira látványosan „intelligensebbek” az emberi lényeknél, hogy valóban rászolgálnak a homunculus elnevezésre. Ami azt illeti, ezek, a többi géphez hasonlóan, pusztán behelyettesítik és mesterségesen tökéletesítik az emberi munkaerőt, a munkamegosztás hagyományos módszerének megfelelően minden műveletet a legapróbb alkotórészeire bontanak le, a szorzást például az ismételt összeadás váltja föl. A gép túlerejét mutatja a sebessége is, ez ugyanis messze túlszárnyalja az emberi agy teljesítményének sebességét; magasabb sebessége segítségével még a szorzástól, az összeadás fölgyorsításának elektronika előtti eszközétől is eltekinthet. A hatalmas számítógépek mindössze azt bizonyítják, hogy az újkor tévedett, amikor Hobbesszal együtt azt vallotta, hogy az ember legmagasabb rendű és legemberibb képessége a „következményekkel való számvetés” értelmében vett ésszerűség, valamint azt, hogy az élet- és munkafilozófusok, Marx, Bergson vagy Nietzsche helyesen mutattak rá, hogy az effajta agykapacitás, amit ők összekevertek az ésszel, csupán az életfolyamat egyik funkciója, vagy, Hume-mal szólva, egyszerűen „a szenvedélyek rabja”. Ez az agyi teljesítőképesség és az általa serkentett, kényszerítő érvényű logikai folyamatok nyilvánvalóan képtelenek rá, hogy világot emeljenek, éppen annyira idegenek a világtól, mint az élet, a munka és a fogyasztás kötelező erejű folyamatai.

A klasszikus közgazdaságtan egyik legszembeszökőbb ellentmondása, hogy pont azok az elméletalkotók, akik haszonelvű szemléletük következetességére hivatkoztak, nem ritkán igen halvány fogalmakkal rendelkeztek a valódi haszonról. Általában kellően tisztában voltak azzal, hogy a dolgozás jellegzetes termékenységének hátterében nem annyira a hasznossága áll, mint inkább az, hogy tartósságot képes előállítani. Ezzel az ellentmondással hallgatólagosan elismerik saját haszonelvű filozófiájuk valószerűtlenségét. Mert ha a közönséges hétköznapi dolgok tartósságában halványan tükröződik is csupán az az állandóság, amelyet a legvilágibb dolgok, a műalkotások a magukénak mondhatnak, valami ebből a minőségből – amely Platón szerint isteni, hisz a halhatatlanságot ostromolja – minden egyes dologban mint dologban benne van, és pontosan ennek a minőségnek a megléte vagy hiánya ragyogja be az alakját és teszi széppé vagy csúnyává. A közönséges használati tárgy persze nem abból a célból készült, hogy szép legyen, és nem is kell abból a célból készülnie; azonban minden, aminek látható alakja van, menthetetlenül vagy szép, vagy csúnya, vagy a kettő között helyezkedik el valahol. Minden, ami van, óhatatlanul megjelenik, és semmi sem képes megjelenni anélkül, hogy saját alakja lenne; ebből következően valójában egyetlen dolog sincs, amely egyik vagy másik módon ne mutatna túl rendeltetésszerű használatán, és ez a többlet, a szépsége vagy csúnyasága egyet jelent a nyilvános megjelenésével és a láthatóságával. Sőt minden dolog, ha egyszer elkészült, hamisítatlan világiságánál fogva a tiszta eszközszerűség körén is túlmutat. Egy dolog kiválóságát sosem pusztán a hasznosság mércéje alapján ítélik meg, a csúnya asztal éppúgy betölti rendeltetését, mint a szép, mégis, a létrejöttét megelőzi és a majdani tönkremenetelét is túléli az a kérdés, hogy megfelel-e annak, ahogyan ki kell néznie vagy sem – ami Platón nyelvén annyit tesz, megfelel-e az eidosnak vagy az ideának, a mentális, pontosabban a lelki szem előtt lebegő képnek. Más szóval, még a használati tárgyakat sem csupán az emberek szubjektív szükségleteihez mérten ítéljük meg, hanem annak a világnak az objektív szabványai szerint is, ahol majd elnyerik helyüket, hogy fönnmaradjanak, hogy lássák és használják őket.

Az ember alkotta dolgok világa, az emberi műviség, amelyet a homo faber fölépített, a halandó emberek otthonává válik, a stabilitása kiállja és túléli életük és cselekvésük örökösen váltakozó mozgásait, csakúgy, ahogy túlnő a fogyasztási cikkek merő funkcionalitásán és a használati tárgyak puszta hasznosságán is. A nem biológiai értelemben vett élet, a minden egyes ember születésétől haláláig tartó életidő a cselekvésben és a beszédben fejeződik ki, amelyek az élethez hasonlóan lényegüket tekintve mulandóak. A „nagy tettek végbevitele és nagy szavak szónoklása” nem hagy maga után nyomot, terméket, amely tovább tarthatna a cselekvés és a kimondott szó pillanatánál. Ugyanúgy, ahogy az animal laborans a homo fabert hívja segítségül munkája megkönnyítése és gyötrelme enyhítése érdekében, s a halandók is neki köszönhetően lelnek épített otthonra a földön, a cselekvő és beszélő ember is az ő legmagasabb rendű képességét, vagyis a művész, a költők és a történetírók, az emlékműállítók vagy az írók segítségét igényli, nélkülük ugyanis a lejátszott és elbeszélt történet, tevékenysége egyedüli terméke, egyáltalán nem maradna fönn. Ahhoz, hogy a világ azzá váljon, amit mindig is jelentett, az emberek otthonává földi életük során, az emberi műviségnek olyan helyet kell képeznie, amely alkalmas a cselekvésre és a beszédre, azokra a tevékenységekre, amelyek nem csupán az életszükségletek szempontjából teljességgel haszontalanok, de természetük tökéletesen eltér attól a sokrétű alkotótevékenységtől is, amelynek révén a világot és a világ összes dolgát előállítják. Nem kell itt választanunk Platón és Prótagorasz között, nem kell eldöntenünk, hogy az isten vagy az ember legyen-e minden dolgok mértéke; egy biztos, sem a biológiai élet és a munka sürgető szükségletei, sem az alkotás és a használat haszonelvű instrumentalizmusa nem lehet a mércéje.[3]



PÁLYI Márk fordítása



 

[1] A szöveg Rilke művészetről szóló, Mágia című versére utal, amely ezt az átváltozást írja le. Így szól: „Az átváltozás leírhatatlan, / egy másik forma –: Érezd át és hidd! / Látjuk: a láng hamuvá lesz lassan, / de művészetben lánggá változik. // Mágia. S a varázsló leírja / a szót és az új értelmet kap itt, / mint galambász, mikor hazahívja / láthatatlan, fehér galambjait.” (Rainer Maria Rilke: Őszi nap. Magyar Napló, 2006. 44. o. Réfi János ford.)

[2] A „verset faragni” szófordulat (make a poem vagy faire des vers) is a költő tárgyiasító tevékenységére utal. Ugyanez vonatkozik a német dichten szóra is, amely föltehetően a latin dictaréból ered: „a kigondolt szellemi alkotás leírása vagy tollbamondása” (Grimm-szótár); ezt mondhatnánk el akkor is, ha a szó tövét, ahogy a Kluge/Götze-féle etimológiai szótár (Etymologisches Wörterbuch, 1951) manapság sugalmazza, a tichen szóból eredeztetnénk, amely a schaffen régies megfelelője és valószínűleg a latin fingerével áll kapcsolatban. A költő tevékenységét, aki a verset azelőtt alkotja meg, hogy leírná, ebben az esetben is „faragásként” értelmezik. Démokritosz Homérosz isteni tehetségét ajnározta, aki szerinte „világot faragott a mindenféle és fajta szavakból” – epeōn kosmon etektēnato pantoiōn (Diels, i. m. B21). A költészet művészetére alkalmazott görög kifejezés, a tektōnes hymnōn ugyancsak a költő kézművességét emeli ki.

[3] Arendt politikai filozófiai főműve a Kalligram Kiadónál jelenik meg. A nyomtatott lapszámban az itt olvasható szöveg korábbi változata szerepel.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.