EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2017. szeptember 23. | Tekla, Líviusz, Ila napjaAKTUÁLIS SZÁM:593979. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

idei első,

ZSIBVÁSÁR

című

számunk!

SZIVERI

Jász Attila

HALÁLRITMUSOK

És íme a hang. / Vattával bélelt szemüreg. Vajon / ki verte be ablakod, nyitott üvegfejed, / ki csapta össze ily konokul anatómiádat? / — Én már más világból való vagyok. / Már más világba való vagyok.
(Sziveri János)

1999. november 1.

AHOGY A SZÍV VERI... ÉS AMIKOR MÁR NEM

Persze. Nem lehet revelatív megállapításokat tenni, az evidenciákat ki-, majd tetszetősen visszacsomagolni, szépeket-okosakat mondani. "/M/inden nevetséges, ha a halálra gondolunk" - mondta Thomas Bernhard az Osztrák Állami Díj átvételekor, sértőnek tartott beszédében. A halál ténye azonban minden esetben botrányosnak mondható az élők szemében, s nemcsak bernhardi mértékkel. Pedig. Tényleg nem tudjuk máshoz viszonyítani az életünket, mint a halálhoz, próbáljuk elképzelni, milyen lesz, amikor már nem leszünk. Milyen volt, amikor még nem voltunk? Hát valami olyasmi, mint a halálunk után lesz. Folyton ilyen hülyeségeket beszélünk, de a mi kultúrköreinkben már ez a divat évezredek óta. És mi sem tudunk/tudtunk túllépni ezen. Vannak tehát állandó értékeink! Tulajdonképpen a művészet ilyesfajta felismerések feltérképezéséből él, ez a feladata, persze nem az arisztotelészi elváráshorizont alapján. Pusztán azért, mert a művész a naplopásnak azzal az ágával foglalkozik - eleinte persze, amíg nem híres művész, mert akkor ő is árutermelővé válik -, aki sehogy sem akar részt venni a társadalom által megszabott életfolyamatban, annál többre és kevesebbre is vágyik. Többre, hiszen érdemei maximális elismerését várja minden létező hivatalos szervtől, kevesebbre, mivel rájött, hogy az alkotás öröméért-szenvedélyéért le kell mondania a köztisztviselői fizetésről és a tizenharmadik havi bérről. Például. De cserébe ott van a szabadság, amivel nem mindig könnyű kezdeni valamit. Mármint az idővel, hiszen az ember - itt már művész, alkotó - maga gazdálkodja ki, mire mennyit fordít. És abban hatalmas szerepe van az önfegyelemnek és az önismeretnek. Mert az alkotó, ha elég időt hagy saját magának/ra, akkor - előbb-utóbb - felbukkannak a kényszerképzetek, erotikusak és halállal telítettek. Vágyak és félelmek. Amire egyfajta válasz lehet az írás, mint nemi aktus, az írás, mint a haláltól való menekülés, félelem, hogy nem lesz idő az elvégzendő feladatra. De ki szabja meg, hogy mi az? Hát ő, vagyis, a művész, aki mindig túlértékeli önmagát. Fontos akar lenni, s egy idő után - ha sokat gyakorolja a fontoskodást - el is hiszi... Próbáltam összeírni Sziveri fekete könyve (...minden verse) kapcsán felmerülő gondolattöredékeimet, abban a reményben, hogy mások számára is fontosak lehetnek. Egyre nagyobb ugrásokkal haladok az előttem heverő összefirkált jegyzetlapokon, s egyre nő a kétségbeesés, a szorongás bennem, mi marad a végén mindebből. Minek a végén, kérdezem magamtól, s beleborzongok. (Szóval a fontoskodást még gyakorolnom kell.)

Arra gondoltam a Sziverit elemző pozitív kritikák olvasásakor, valamit feltétlenül el kell még mondanom írásom legelején. Nem találkoztam soha személyesen Sz. J.-vel, nem hallottam szuggesztív előadásában a verseit, az a komplett versvilág, amit maga köré teremtett, nem az én világom, verseszménye nem az én ideám. Viszont. Verseit mégis megkedveltem, jó sorai pedig sokáig fogva tartottak, s ezt leginkább csak nagy költők esetében tapasztaltam... Sziverit azok a versei teszik leginkább nagy költővé, ahol redukált, didaktikusan ismételt poétikai eljárásai és testi-lelki szenvedései valóban egymásnak feszülnek, termékeny szembenállást, majd egyensúlyt teremtve ezáltal a versekben. (Általános evidenciaként: Lógunk feszes zsinegen, Bábel.)

Vannak művészek, pontosabban vannak emberek, akik művészként egész életükben a halálra készülnek, vagy éppen az elől menekülnek az írásba, terapikusan kiír(t)ják magukból a félelmet. Vannak szerzők, akiknek az egész életművét kiteszi ez a hatalmas téma, szinte kár lenne nevekkel dobálózni. Sziverivel kapcsolatban is rengeteg név felmerült már analógiaként, bár nem feltétlenül a haláltematika apropójaként. Mai francia gondolkodók több ízben is deklarálták a halál és az erotika gyakori együtt járását a művészetekben. Hogy miért éppen a franciákra hivatkozom, arra egyszerű választ is lehetne adni, magyarul tőlük olvashatóak ilyen tematikájú esszék. (Leszámítva mondjuk az egyik legzseniálisabbat, Octavio Paz Erotikus túlvilág című írását.) Kicsit bonyolultabban azonban már bele lehetne veszni például a la mort és a l'amour, halál és szerelem szavak hangzásbeli rokonságának filozófiájába (Szigeti Csaba nyomán). Tudomásul véve tehát e paradox kettősséget, amelyet olvasói gyakorlatunkból nagyon is jól ismerünk, s ha már a franciáknál kezdtem, legyen a példa Ronsard híres verse, hogy minden kétely eloszoljon, a "Ha majd öreg leszel..." kezdetű szonett. A mai magyar költészetből nekem Somlyó és Lator öregkori erotikus versei ugranak be. Sziveri erotikus verseiről Zalán Tibor beszél hosszabban a költő halála után megjelentetett elemző-méltató tanulmányában. Szerinte Sziveri "szerelmes" versei valamiféle szembenállást, harcot fejtenek ki a hatalommal (az őt el nem, be nem fogadó közösségekkel) szemben - mindezt példákon keresztül, motivikusan igazolja. Érdekes felismerés, mondanám, de ezt már Freud elírta Zalán Tibor elől. Én inkább a betegséget állítanám párhuzamba az öregséggel - ami Sziveri esetében csupán a verseiből kiindulva is jogos lehet, önmagát harmincegynéhány évesen több ízben öregnek titulálja -, s máris a feldobott kettősség témánál vagyunk. Nem hiszem, hogy elhallgatható, milyen szánalmas - és milyen mérhetetlenül emberi -, ahogy a nagybeteg (halálos) férfiember a nemi szervét szegezi szembe az őt női ölként elnyelni akaró/elnyeléssel fenyegető világgal. Pedig tudja, hogy hosszabb távon nem tehet ellene semmit. "Befogad s kitaszít a világ..." - hogy mégis ide idézzem az egyik legtöbbet emlegetett nevet, Francois Villont. Vagy akár József Attilát, akit inkább már csak kitaszít a világ, amikor a Nagyon fáj sorait rója ugyanerről, miszerint nemcsak a vágy, de a muszáj is odataszítja a lágy, meleg ölhöz. Amiért e két - Sziveri kapcsán - agyonidézett nevet mégis érdemes leírni, az az a felismerés, hogy Sziveri sikere is hasonló alapokon nyugszik, itt főként a populáris témákra és a közérthetőségre gondolok, a könnyű befogadást segítő, megfelelő versforma kiválasztása, ösztönös megtalálása-alkalmazása. Amely érv - természetesen ellentétes kicsengéssel - ott sorakozik - időlegesen legalábbis - az ellentábor listáin, unalmasságra, egyhangúságra, monotonitásra stb. hivatkozva.

Távolabbról szemlélve az egész Sziveri-költészet olyan, mintha folyton a halált hívná ki maga ellen - a verssorok végével kopogtatva az "ismeretlen perspektíva" feliratú ajtón -, hol dühösen-indulatosan, hol pedig incselkedve-játékosan... Visszafelé nézve tehát könnyű ilyen megállapításokat tenni, mintha verseivel hívta volna ki maga ellen a sorsot, hogy mindaz, amit valaha írt, olyan valóságalappal rendelkezzen, hogy abból a végén csak tiszta költészet csapódhasson le. Az utólagos spekuláción túl érdemes empirikus alapon is megvizsgálni, végigpörgetni a "fekete könyvet", hogy abszolút meggyőző legyen a haláltematika erőltetettsége. Könnyű azonban elakadni már a legelső versnél, amelyből a fenti mottó kiemelődött... Tovább olvasva mégis, a lélek és a test szenvedésein keresztül nemcsak az ars poetica, hanem egy emberi magatartás is pontosan kirajzolódik a versekből, egyre inkább átélhetővé téve, felidézve az emberi kiszolgáltatottság alaphelyzeteit. Annak ellenére tehát, hogy olvasás közben az ember egyre rosszabbul érzi magát, mégis folyton vissza-visszalapoz, s elkántál magában egy-egy opust, néha kínosan vigyorogva magában/magán. Kellemetlenül pedig azért érezzük magunkat, mert nem (nagyon) szeretjük, ha folyton figyelmeztetnek bennünket létünk vég/esség/ére. (Sziveri saját halálának állandó felidézése óhatatlanul erre figyelmeztet minket.) És amikor újra átlapozom Keresztury Tibor félterpeszben készített interjúkötetében Sziveri monológjait, egy megkeseredett ember hangját hallom. Az utolsó kérdésre azonban - terveit illetően - katartikus választ ad: "Szeretnék még néhány évet élni..." Ez a kijelentése számomra egyenértékű a verseiével, ugyanazt az emberi magatartást sugallja, a remélt éveket nem látja el semmilyen jelzővel - boldog, termékeny, nyugodt, békés stb. -, egyszerűen csak néhány (akármilyen?) évet kér még... (Ezt is meg kell még tanulnunk...) Katartikus pedig azért, mert már tudjuk, ez nem adatott meg neki.

Egyetlen dolog maradt csupán, amit képtelen vagyok jegyzeteimben átugrani, az utolsó vers, a Zavar című, amely számomra az egész Magánterületből - amivel kötetegészként nem tudok mit kezdeni - és talán az egész "fekete könyvből" a legfontosabb?, legmegrázóbb?, nem tudom, mi a helyes jelző arra a versre, amely mintha a megtérés pillanatát térképezné föl. A már és még nem állapotát, az istenkeresést, modorosság nélkül, ahogy szerintem ez a huszadik század végén egyáltalán megszólalhat. Nem tudok még egy ilyen döbbenetes erejű gondolatjelről a magyar költészetben. Négy sorból az utolsó végén: "Valakit elszólítottak belőlem -"


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.