Félpercesek

2013. június 5.

Mladics

Vadmalacot a padkán ülve éri a hír: elfogva Mladics.

Tizenöt éve várja. Tizenöt év nagy idő.

Embereket élve felgyújtottak. Vadmalac eltakarja a szemét.

Szemeket trófeának kivágtak. Megetették vele, kimondani is szörnyű, megetették vele az unokája máját.

Emelkedik a gyomra.

Parancsra ugyan, de megette.

Hányik.

Tizenöt éve hányik.

Homsz

Éles hangot hallott. Tisztán kivehető jajkiáltást.

Nézett széjjel, senki a közelben. Vagy akik mégis, csendben maradtak. Mondjuk úgy: körbe volt véve hasonszőrűekkel, de azok közül senki nem észlelt lelket dermesztő ordítást. Vadmalacnak viszont mint egy kés vágta a dobhártyáját. A lelkét.

Arra gondolt, lehet, hogy nem is a légben terjed. Talán földalatti járatokon…

Patájával kotorászott, fedezné fel a lyukat, mármint ahol a hang kijön, de nem találta.

„Homsz”, mondta, különös volt a hangalakja a szónak, idegen. Megismételte, jegyezné meg. „Halabzsa. Srebrenica. Homsz.” Így tanul meg idegen neveket.

Piac

Vadmalac mesél: „A traktorra ráakasztottam a vasketrecet. Abban vittem a feleségem meg anyám. A két fiú az utánfutóban.”

„Hol? – kérdi az újságíró. – Melyik városban?”

„A város piacán egy tíz év körüli leányka elterülve . A fehér ingére emlékszem. Mintha magához ölelte volna a földet.

„Vukovár?”

Homloka gyöngyözik. „Ki kellett kerüljem a traktorral.”