EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2017. október 21. | Orsolya, Zsolt napjaAKTUÁLIS SZÁM:605826. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

idei első,

ZSIBVÁSÁR

című

számunk!

Hunok a trópusokon

Etgar Keret

Párperces novellák

2012. november 30.



Mint a denevérek


Néha gondolok rá, és olyankor borzalmasan sóvárgok utána. Főleg éjszaka. Nem alszom el túl jól. Nyáron irtó melegem van, télen fázom. Sosincs ez igazán rendben. Vannak állatok, akik nem alszanak. Éjszaka vadászni mennek, de én éjjel egyáltalán nem megyek le pisilni. Éjszaka egyáltalán nem kelek föl a frigóhoz. Egyszer azt mondtam neki, félek a csótányoktól. Ezután egész nyáron, minden alkalommal, miután lefeküdtünk, a hátára vett, és letett a zuhanynál vagy a mosdóban, akár egy taxi, elég volt erősen átölelnem a hátát, és oda juthattam el, ahová csak akartam. Anya azt mondja, emiatt hagyott el. Mert én olyan apatikus vagyok, úgy élem az életem, mintha semmi se számítana nekem, az összes mosoly, amit felém dobott, az összes dolog, amit csinált, egyszer sem mondtam neki, hogy szeretem, ez a büntetésem azért, mert képtelen vagyok ember módjára viselkedni. Anya azt mondja, még kislánykoromban egyszer se mondtam, hogy „köszönöm”. Csak megkaparintottam az ajándékot, amit kaptam, és már húztam is a csíkot. Egyszer ráadásul még a drága szomszéd nénit is megharaptam, mert nem volt hajlandó odaadni a szatyrot a szoknyával, amit megvarrt nekem, amíg meg nem köszönöm neki. Zehava azt mondja, ez az egész egy hülyeség, anya találja ki az egészet, merő unalomból összezavarja a fejünket most, hogy már nem dolgozik a városházán és egész nap otthon lófrál. De anyának igaza van. Tényleg nem mondtam neki egyszer sem, hogy szeretem, még akkor sem, amikor olyan jó volt együtt, és csak most, hogy már nincs itt, mondanám talán, de ez igazából már mindegy, mert nincs kinek. Úgy látszik, nem lehet mindent egyszerre. Valahogy így áll ez. Mint a denevérek. Ha tudsz repülni, vaknak születtél, ha viszont látsz, csak egy egér vagy a dzsuvás pincében. Emiatt ragaszkodtam a magas emeleti lakáshoz is. Tőlük tényleg félek, százszor jobban, mint a csótányoktól. A harapásuktól is, de főleg a vinnyogó hangjuktól a sötétben. A seregben, ahol megismertem őt, néha mi, lányok, éjszakai váltásban voltunk. A lenyitható tábori ágyon feküdtem és hallgattam az egerek cincogását. Az árnyak mozgását stíröltem a plafonon és a falon. Egész végig olyan érzésem volt, hogy az egerek igazából a plafonon futkosnak és ijedtségükben cincognak úgy, és ha most valaki mindjárt rájön, hogy ez így nem logikus és nem stimmel, és visszafordítja a világot olyanná, amilyennek lennie kell, az egerek onnan föntről egyenesen az ágyra pottyannak. És örültem, amikor jön, és odalép az ágyamhoz. Tényleg boldog voltam. Amikor megölelt, kellemes volt érezni a szája meleg leheletét a vállamon, a cincogás abbamaradt, és én se szóltam egy szót se. Most biztos arra kellene gondolnom, mit álmodom éjszaka, csakhogy én, mint mondtam, egyáltalán nem szoktam álmodni, egyszerűen miután nem annyira alszom. És Zehava még azt mondta, hogy kezdenem kell magammal valamit, s ha nem megyek el a megemlékezésre, a szülei nagyon megsértődnek, de én ügyet se vetek a szüleire, egy teljes éve már, amit még csak észre se vettem, anya azt mondja, hogy ez az égi büntetés, amiért nem tisztelek semmit, Zehava meg rákiabál, hogy kussoljon. Nagyon kicsik itt a sírok, mintha macskákat vagy törpéket takarnának, és az összes virág körös-körül, meg a homok meg a márvány, az ember azt gondolná, ezek nem is sírok, hanem virágágyások. Az ő sírja a legkisebb az egész temetőben, de talán az egész világon. És ő a legszebb az összes látogató közül, ez a barátja, valami százados, soha nem találkoztam vele, a légierő egyenruhájában jön, bár Jotam kábé két évvel a leszerelése után halt meg, a megemlékezés után hazavisz kocsival és fölugrik egy kávéra is. Már majdnem sötét, egyedül játszom a vállán a jelvénnyel. Denevér kék háttér előtt. Kedveskedve a nyakamhoz ér, és azt mondja, „végig rád gondolok”. Én meg végig arra gondolok, jó lesz hozzám és majd hallgatok, vagy nem érzek semmit, és azt mondom, szeretlek… és csak a denevérek járnak a fejemben végig.




Gulliver izlandiul


Az ide érkezésem első napján dermedeztem a rémülettől. Az óra még délután négyet sem mutatott, de a nap már réges-rég lement. Az utcai lámpákat már kettő-félháromkor meggyújtják itt, és abban a rövid időben is, amíg a nap süt, olyan tompák a színek, akár egy régi képen.

Már öt hónapja utazgatok itt egyedül a hátizsákommal, a havat, a fjordokat és a jeget bámulom. Itt az egész világot fehérre, éjszakára pedig feketére festették. Időnként emlékeztetnem kell magam, hogy ez csak egy kiruccanás. „Nicsak”, mondom, „né’ már, egy lemming!”, és jobb híján előkapom a fényképezőgépet. De meddig lehet elfotózgatni? A szívem mélyén menekültnek érzem magam.

A szájam szegletéből meleg levegőt fújok a vastag kesztyűmre, a pára bizonyára elűzi a hideget. De a hideg, hiába szökik arrébb, ott rejtőzik a levegőben, és amint a pára elillan, már vissza is tért. Itt nem ugyanaz a hideg, mint otthon. Ez a hideg minden hőmérsékleten túltesz. A spéci hideg minden rétegen áthatol és lefagyasztja a beledet.

Tovább sétálok az utcán. Bal felől kis kivilágított könyvesbolt. Már fél éve nem olvastam könyvet. Benyitok az üzletbe, bent meleg és kellemes. „Bocsi”, kérdezem, „angol könyvetek van?” Az eladó rázza a fejét és visszatér a csúnya betűkkel teleirkált újságjához. Nem sietek a távozással. A könyvespolcok között kószálok. A könyvek borítóit vizslatom. Beszívom a papír friss illatát. A boltban az egyik polc mellett apáca álldogál. Hátulról egy pillanatra olyan, mint a halál a Bergman-filmekben. De veszem a bátorságot, odalépek a polchoz és lopott pillantást vetek rá. Az arca vékony és szép. Nagyon szép. Ismerem a könyvet a kezében. Megismerem a képet a borítón. Visszateszi a könyvet a helyére, és egy másik polchoz lép. Nyomban leemelem a könyvet. Még meleg a kezemben. Ez a Gulliver – a Gulliver izlandiul, de akkor is a Gulliver. A borítója ugyanaz, mint a héber kiadásé. Megvolt nekünk otthon. Az öcsém kapta valakitől ajándékba, asszem. Fizetek a kasszánál, az eladó ragaszkodik hozzá, hogy ajándékpapírba burkolja. A díszes csomagolásra rózsaszín szalagot ragaszt, s az egyik olló szélével bebodorítja. Apropó, miért is ne? Ajándék önmagamnak.

A boltból kilépve egyből letépem a csomagolópapírt, leveszem a hátizsákot, nekitámasztom az utcai lámpának, leülök a hóval borított járdára, és olvasni kezdek. A könyvet jól ismerem, és még ha elfelejtettem is valamit, a képek eszembe juttatják. Ez ugyanaz a könyv, ugyanazok a szavak. Még ha nekem kell is kitalálnom. A Gulliver izlandiul is a Gulliver, az a könyv, amit annyira imádok. A sok izgalomtól verejtékezni kezdek, a megérkezésem óta ez az első alkalom, hogy izzadok. Kioldom a batár kabátom, és leveszem az átnedvesedett kesztyűt, ami akadályozza a lapozást. Az első két könyvért odavagyok, és a harmadikat is imádom. De nincs mese, az összes közül az utolsó utazása üt a legjobban. Mindig is olyan akartam lenni, mint azok a nemes nyihahák. Amikor Gullivernek el kell indulnia, hogy visszatérjen az emberek közé, sose bírtam abbahagyni a sírást. Mikor kész vagyok a könyvvel, látom, hogy a lámpa már nem ég. Az elhaladó autók fényében egy fekete alakot pillantok meg magam mellett. Dermesztőek a fények, de a hideg már rég nem zavar. Az alak felém fordul. Ez ő, semmi kétség, kasza és csontváz-arc. Hátulról egy pillanatra tök olyan, mint egy apáca.

 

 

 

A hetvenhatos nyár


1976 nyarán felújították a lakásunkat, a mosdót is beleértve. Ez a mosdó anya külön mosdója volt, zöld porcelánból, fehér kárpittal s egy olyan kicsi deszkával, amit a térdedre tehetsz, hogy keresztrejtvényt fejts. Az új toalett ajtaján nem volt zár, mert az csak anyáé volt, és másnak a világért sem volt szabad oda benyitnia. Ezen a nyáron nagyon boldogok voltunk. A nővérem, aki a Miss Universe, Rina Mor legjobb barátnője volt, férjhez ment egy jóképű, dél-afrikai származású fogorvoshoz, aki korábban Raananában lakott. A bátyám leszerelt a hadseregtől és biztonságisként kapott állást az El-al-nál. Az apám egy valag pénzt keresett az olajkutatási részvényein, és betársult egy gáztározó-parkba. Én pedig egész idő alatt azon fáradoztam, hogy mindenkitől ajándékokat kapjak.

„Ahány ember – annyi álom”, ez állt a tengerentúli termékek prospektusán, amelyekből kiválogattam magamnak az ajándékokat. Minden volt ott, a vadászfegyvertől kezdve a krumplin át a pókember alakú babáig. S minden alkalommal, amikor a bátyám Amerikába repült, választhattam valamit a prospektusból. A szomszéd gyerekeket lenyűgöztem az új játékaimmal, mindenben hallgattak rám. Péntek délután az egész osztállyal kimentünk a nemzeti parkba és azokkal az ütőkkel, azokban a kesztyűkben baseballoztunk, amiket a bátyám hozott nekem. Én voltam a legnagyobb király, mert Jeremy, a nővérem vőlegénye megtanított csavartat dobni, amit senki nem volt képes visszaütni.

Akármilyen rettenetes dolog történhetett körülöttem, egyáltalán nem zavart. A Balti-tengeren három tengerész felfalta a saját matrózait, az iskolában az egyik gyerek anyjának levágták a cicijét, Dalit tesója meghalt vonatbalesetben. Einat Mozer, aki a legszebb lány volt az osztályban, a többi lány megkérdezése nélkül elfogadta a barátságomat. A bátyám azt mondta, csak a szülinapomat várja, hogy egy ajándék tengerentúli utazásra vihessen. Közben szombatonként elvitt minket Einattal a Luna Parkba a kék Prinz kocsijával, én meg mindig azt mondtam a kezelőknek, hogy Svarc fia vagyok, és megengedték, hogy az összes berendezést ingyen használhassuk.

Az ünnepeken Reuben nagypapához utaztunk Zikhronba, aki annyira erősen szorította meg a kezem, hogy sírva fakadtam, aztán rám kiabált, hogy elkényeztetett vagyok és meg kell tanulnom férfi módjára kezet fogni. Az anyámnak egyfolytában azt magyarázta, rosszul nevel, és nem az életre nevel engem. Anya folyton mentegetőzött, és azt felelte, pontosan arra nevel, csak épp a mai élet egyáltalán nem hasonlít a régire. Ma már nem kell tudni alkoholból meg szegecsekből Molotov-koktélt készíteni vagy elfutni előlük, elég megtanulni örülni. Nagypapa viszont makacsul folytatta. Meghúzta a fülemet és azt mormogta, ahhoz, hogy örülni tudjak, a bánatot is ismernem kell. Különben semmi értelme. És én igyekeztem, de az élet annyira iszonyú szép volt akkor hetvenhat nyarán, hogy hiába próbáltam, nem tudtam elszomorodni semmitől.

 

PÁLYI Márk fordításai


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.