EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2017. november 18. | Jenő napjaAKTUÁLIS SZÁM:616383. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

idei első,

ZSIBVÁSÁR

című

számunk!

SZIVERI

Zalán Tibor

ELTÉVEDVE

1999. november 1.

RÉSZLET A PAPÍRVÁROS CÍMŰ LASSÚDAD REGÉNYBŐL

a fénynek van roncsolása

motyogja részegen, az ablakhoz tántorog, talán, hogy széttárja a fehér spalettákat végre, de nem, nem tárja szét őket, marad minden úgy, mint azelőtt, mint órák óta, mint lassan már egy napja, egy napja mindig, körben hevertek a vastag szálú szőnyegen, még reggel a szemedbe ötlött ez a fehér és vastag szálú, durva szövésű szőnyeg, ott ragadt, azóta hevertek itt, reggel óta, itt ragadva, szétszórva és elhagyatottan, ki melyik sarokban találta meg a vackát és átmeneti békességét, beásta magát ott valahol, a közeledben és a semmit sem jelentő közelségetekben, és azóta bor mellett darvadozik, a nagy műanyag vörösboros-kanna az egyetlen megfogható objektum az együttlétetekben, a szoba közepére rakták, és időről időre odajárul valaki hozzá a sötétben, botorkál és tapogatózik, érinti, belenyúl a másik arcába, letapogatja a vonásait, állandó a sötét, a spalettákat senki sem tárta szét az előző éjszaka óta, valahogyan mégis, vagy éppen ezért, természetes a sötétség, nincs látható mozgás, nincs bekeríthető arca a másiknak, annak se, aki megszólal, ha történetesen megszólal, nem sorolhatóak ide természetesen a káromkodások, melyek a pohár mellé loccsanó bor miatt hagyják el a tölteni szándékozók száját időről időre, eszedbe villan, elképzelésed sincs, milyen lehet a szoba, ez, ahol már egy napja éltek, de túlzás az élés, mert nem életről van szó, hanem vegetálásról, ami viszont nagyon pontatlan, mert egyfolytában isztok, ez pedig semmiképpen sem a vegetálás velejárója, ráadásul akcióformán isztok, amolyan kibaszott komolyan és férfiasan, ezen el kell mosolyodnod, bámulatra méltóan nagy akció a vörösboros bögrét a szádig fölemelni, neked történetesen már csak bögre jutott a konyhában, ahol belépéskor mindenki magához ragadott egy ivásra alkalmas edényt, s te még nem is panaszkodhatsz, mert jól jártál a bögréddel, melynek oldalára ákombákom betűkkel azt írta valaki, Franz Kafka, egy kalapos, sétapálcás pacák is oda van körvonalazva a felirat két tagja közé, nyilván ő lenne Kafka maga, ahogy egy prágai Móricka elképzeli, meg aztán apróbb betűkkel magyarázatként még annyi, FUN EXPLOSIVE praha, ha a lakást nem is, a bögrét alaposan megnézted, nyilván számoltál azzal, hogy belőle kell majd innod a nap további részében, mert eléggé egyértelműnek tűnt fel már akkor is számodra, itt egész napos ivás készülődik, amit részben előjelzett a tegnap esti rettenetes berúgás a szélherceggel - őt persze csak halála után nevezted el így, a nemléte megengedővé tette, és számodra is nyilvánvaló volt, hogy másik dimenzióba kell helyezned őt a világodban betöltött addigi helyéről -, na meg, persze, a reggeli ki nem józanodás is a rettenetes ivászat felé intencionált, illetve várhatóvá tette azt a szomorú tény, hogy alig bírtok járni, ülni, létezni, élni, tehát sehová nem akartok elmozdulni féllebegő állapototokból, ha akarnátok, sem tudnátok, sehová, ahol fény van, majd a fényből érkeznek hozzátok az emberek, barátok és idegenek, majdnem hogy mindegy is, vannak olyanok, akik mélytányérból szürcsölik a piát, ez az egyetemi éveidre emlékeztet, Mátéval vizsgaidőszakban reggeltől estig kávén éltetek, kávé volt a levesetek, az volt a pörkölt, a desszert is kávéból állt, kávét mélytányérból, na jó, de mégse

bort kér valaki, szolgáld ki magad, vetette oda neki valaki, más a szerb akadémiáról beszél, a filozófusokról, akik sokkal felszabadultabbak, mint a magyarországiak, a szerb filozófusokról, akik az értelmiséggel szövetségre léptek, nem úgy, mint a magyarországiak, akik egymással sem kötötték meg a szövetséget, bólogatsz, bár senki sem látja, később az ő idealizmusába is belebólogat majd az idő, és egy kukoricásban lövik le a magyar határ felé menekültében, bár ezt sem látja majd senki, és nem csak a szobában honos sötétség miatt nem láthatjátok, az időt, ahogy köpköd, bele a levesekbe, a tányérból szürcsölt vörösborokba, a kafkás bögrékbe, az idő és legkedvesebb gyermeke, a háború, aki aknákkal és felderítő rakétákkal köpköd, a spaletták résein át mégis csak behatolhat valamennyi derengés, mert kivehető vézna alakja, ahogy csípőre tett kézzel ácsorog az ablaknál, befelé fordulva néz, el valahová a sötétbe, ahol végképp semmit sem lehet látni, ezt a sötétséget nem kitalálta valaki, nem döntött senki előre megfontoltan arról, hogy legyen így, vagy hogy így legyen, s lőn sötétség, mert eleve adva volt, nem lehetett másként, mintha a teremtés kezdetétől fogva sötétség lenne itt, csakis az, és nem más, az első nap kimaradt valahogy a teremtésből, és senki sem választotta ketté a sötétséget a világosságtól, a sarok felől nő hangja hallatszik, az egyetlen nőé, aki a mozgó testek nyelvéről beszél valakinek, érzed, ahogy mozgó nyelvén mozognak a karcsú, meztelen testek, a nő, igen, akiről szinte elfeledkeztél eddig, de most foglalkoztatni kezd az ittléte, közelebb kéne húzódni hozzá, tűnődsz, egy ilyen sötétben minden megtörténhet, egy ilyen sötétben egy ilyen minden is, és nagyokat kortyolsz a borodból, hogy mihamarabb kiszürcsöld Kafkából az utolsó cseppeket is, és elindulhass, eltapogatózhass a borostartályig, hogy utána, mintegy véletlenül, keresve és kutakodva, megtalálja kezed a nő meleg hátát, de hogy miért éppen a hátát, azt nem tudod persze, még mindig az ablaknál áll, még mindig csípőre tett kézzel, így állhatott akkor is

a kapuban ott

akkor

is

így valahogy

csípőre tett kézzel

valahogy így

a hátán cipelte, át az éjszakán, előbb még nem volt igazán nehéz, csak égette, kezdettől fogva égette, sőt, átégett az ingén, végigégetett az egész hátán, égetett keresztben a lapockákig, és égetett le a forgócsontig, akárha lassan, sisteregve bele is merült volna a húsába, forrón és elviselhetetlenül súlyosan, lehetne akár a keresztem is, vihogott, hát éppenséggel lehetne a keresztem, és megint nevetett, ettől felböfögött a gyomrában csapkolódó borból valamennyit, erőlködve köhögött, elundorodott a megecetesedett rossz íztől, azonnal kiköpte a szájában összegyűlt maró nedveket, ne a lábamra, picsku mater, vakkantotta bosszankodva a másik, és félreugrott, kezében üveg csillant a hold fényénél, ne a lábamra, te fasz, kezdett el óbégatni magas fejhangon, ettől megint röhögnie kellett, hogy félti a lábát, hogy félti a marhája, oldalazva közelített hozzá ismét, vigyed már te is, na, csak egy kicsit vidd, kérlelte, de ő babonás rémülettel tolta el magától a feléje nyújtott kezet, én meg nem fogom, baszd meg, annyi pénz nincs a világon, amiért megfognám, nem én, keresztet vetett, és felgyorsította a lépteit, jelezvén, nem kívánja megosztani a teher viselését a barátjával, cipelhette tovább egyedül, az égés és a forróság egyre erősödött a hátában, legalább innom adj, nyöszörögte, erre a másik kelletlenül megállt, adott neki egy keveset a borából, intett, és ismét szótlanul ballagtak a Telep irányába, a háztetők tompán és fenyegetően csillogtak a távolban, hát nem olyan vagyok, mint Jézus Krisztus, kérdezte hirtelen, hát nem olyan, a hátamon ezzel az izével, hát nem teljesen olyan, mint aki a Koponyák Hegyére baktat éppen, felfelé oda, és érezte, hogy ez már egy kicsit sok volt, túlmagyarázása valaminek, ami lehetett akár a félelem is, a másik erre sem felelt, csak megállt, közelről jól látszott, arca verejtékben ázik, érjünk már oda, csak odaérjünk, morogta, neked teljesen elment a maradék eszed, ivott és messzire dobta magától az üres üveget, dobd el te is, nézett a csörömpölés után, mit cipeled, de ő csak a fejét rázta, nem, már nagyon ragaszkodik hozzá, ahhoz, hogy vigye, cipelje, égettesse és fájdalommal szántassa szét vele a hátát, már hogyan dobnám el, méltatlankodott, nem azért hoztam magammal, hogy most eldobjam, és ballagtak tovább, egy romos ház kivilágított ablakánál megálltak, meredt szemmel bámultak befelé, az ablak mögött szomorú arcú, idősebb asszony vasalt, sokáig nézték, fehér inget vasalt egykedvű türelemmel, nézték, délelőtt mise lesz, súgta oda a barátjának, azért kelt fel ilyen korán az asszony, de amaz rá sem hederített, láthatóan még mindig neheztelt rá a dolog miatt, bátortalanul elindultak, mentek egy keveset megint, a ködből egy hirtelen előkerült, hajnali, esőkabátos biciklis köszönt rájuk, de nem ismerték meg a szürkeségben, csak visszamorogtak kedvetlenül, neked is, ember, neked is, és vánszorogtak tovább, a művelődési ház előtt kicsit megpihentek, na, mi műsor lesz itt ma este, kérdezte nevetve, na műsor mi, de egy pillanatra sem vette le hátáról a terhét ekkor sem, fájjon, égessen, rohadjon meg, most már elviszi a kapuig, ettől hangosan elnevette magát, legalább megnézted, hogy kié, vakkantotta a másik, s fejével komoran a válla felé bökött, igaz is, meg lehetett volna nézni, de akkor, ott, ez nem jutott az eszébe, megnézni, most meg már minek, megnézni, ha megnézi, lehet, el sem hozza, így viszont elhozta, itt van, itt van és kész, most már az övé, nem érdekes, kinek a neve van rajta, persze mindeközben, ahogy így győzködte saját magát, érezte, a kezdeti jókedv elpárolgott belőle, a hecc kimúlt, kiszakadt és elszivárgott valahová, szorongás ömlött be a helyére, rossz és baljós előérzet, olyasmi, hogy majd ővele is, majd akkor, valamikor, egyszer, megtörténik, vagy megtörténhet, igyekezett a kézzel pingált ronda plakátokra írt feliratokra figyelni inkább, de nem hatolt el a tudatáig belőlük semmi, a betűk nem rendelkeztek jelentéssel a számára, mintha soha nem is tanult volna meg olvasni, szótagolni próbálta, amit látott, de a hangok elhagyták a száját, üresség lakott benne és süket tátogás, így csak a fejével intett, menjenek már tovább végre, társa szótlanul bólintott, s elindult előtte, elöl, mint eddig, és csak mentek, érezte, teste már meggörnyed a súly alatt, az égető fájdalom szinte az elviselhetetlenségig fokozódott, beszarok ez alatt a vacak alatt, nyögte, de a barát nem mutatott együttérzést szenvedésében, dögölj meg alatta, mondta indulatosan, vagy dobd el végre, és ment előtte, csak akkor fordult meg, mikor hallotta, hogy a háta mögött megbotlott, a fél térdére esett, nem vennéd át egy kicsit, könyörgött, hangjában félelem remegett, nem veszem át, hárította el a kérést, immár ki tudja, hányadszor, de azért odalépett hozzá, segített neki felállni, nem lehet ennyire nehéz, bámulta kutakodón a szenvedő arcát, és ment előtte tovább, és nem nézett többé vissza, végre elértek a kapuig, ahol a barát lakott, nem törődtek azzal, hogy hajnal van, lehet, el sem hatolt a tudatukig, rádőltek a kapucsengőre, nyomták, mint akiknek elment az eszük, előbb egy tizenhat éves forma nagylány dugta ki a fejét az ablakon, apa, kiabálta, és szégyenlősen húzta össze mellén a hálóingét, itt vannak a barátaid, de nagyon részegek, beengedjem őket, és félálommal rájuk mosolyodott, és becsukta az ablakot, mielőtt azonban az ablak rácsukódott volna a könnyű lányalakra, bentről rekedtes női hang csattant fel, küldd már őket a picsába, ideállítanak részegen hajnalban, mondd meg nekik, hogy családod van, neked van családod, és jött is mindjárt kifelé a barát, egy szál gatyában, úgy, ahogy aludt, zavarodott és gyűrött arccal, szenvedő tekintettel, kinyitotta a kaput, megállt velük szemben, nézte őket, s mert azok nem szóltak semmit, ő kérdezett, mi a jóistent akartok itt hajnalok hajnalán, majd bátortalan, nem teljesen egyértelmű mozdulatot tett, hogy betessékelje őket, várj, neked hoztam, komám, rikkantotta el magát, megszabadulva terhétől, és az elképedt, álmos ember lábához vetette a tőből kicsavart sírkeresztet, neked hoztam a temetőből, tette hozzá, s mert a férfi meglepetésében és iszonyatában nem tudott megszólalni, bátortalanul megkérdezte:

hát nem is örülsz?

így valahogy

csípőre tett kézzel

valahogy így

állt, ahogy most ott áll a spaletták előtt, nézi a sötétet, néz a sötétben benneteket, bár nem láthat senkit, eléred a műanyag kannát, ez nem volt túl egyszerű művelet, földön heverő testekbe akadtál bele, arcokba nyúlt a kezed, könyvek gerincén siklott végig, valami állólámpaszerűséget feldöntöttél közben, minden utadba kerülő személytelen, meleg testbe belelöktél, és az is lökött rajtad egyet, taszított tovább a boroskanna felé, végül csak elérted, egyik kezedben a kiüresedett Kafkát tartod, másikkal megdöntöd fölötte a kannát, találomra töltesz, csak akkor hagyod abba, amikor a bor végigcsorog a kezeden, így biztosan teli van a bögre, a nő a szoba túlsó felén még mindig a mozgó testek költészetéről beszél, magas és csengő hangon beszél, bizonyára táncosnő, ha ennyire szereti a test beszédeit, a testbeszéd ősibb megnyilatkozási forma, mint a beszéd, hallod a foszlányokat, rituális szempontból fontosabb is annál, ráadásul mindenki számára dekódolható elbeszélő mozzanat, tartalmazza önnön erotikáján túl

persze, hát persze, eléred a nőt, és a hátát érinted először, ahogy eltervezted, meleg és feszes hátát, nem játszod el a tiszteletköröket, amik pedig ilyenkor kötelezőek, nincs hozzá kedved, talán erőd se lenne, egyből átfogod a vállát, nem zavartatja magát, és folytatja előadását a mozgó testek költészetéről, próbálod magadhoz húzni, finoman, majd kicsit erőszakosabban is, nem ellenkezik, de nem is segít ebben, vigyél el innen, súgod a fülébe, amikor szünetet tart a szóárban, orrodban összegyűlnek az illatai, a parfüm és a bor és a napi verejték különös, csöppet sem kellemetlen keveréke, szökj el velem, kérlek, szöktess meg magadhoz, és ekkor még csak nem is érzed, mennyire közhelyes, amit mondasz, akkor jössz rá, milyen olcsó vagy, amikor ő mondja ki azt félhangosan, kibaszott sápadt szöveged van, öregem, és ha kérhetlek, vedd le a kezedet a vállamról, azt sem tudom, ki vagy, nincs rossz szagod, de jó sem, egyszóval hagyj már, ez nem kellemes így nekem, de nem mozdul, nem húzódik el, és nem rázza le a kezedet magáról, szavakkal elutasít, de a teste más mond, az már mosolyog, te is elmosolyodsz, innen egyenes út vezet, el az ágyához, egészen biztosan érzed ezt, bele az ágyába, pontosabban hozzá, az öléhez, az öleléséhez, és igazad lesz, mindehhez annyi kell már csak, hogy hazaérkezzen a ház asszonya

aprócska szoba aprócska dohányzóasztala mellé ültet, vinjakkal itat, és óriási konyakos pohárban sört ad hozzá, még mindig a mozgó testek költészetéről beszél, megállás nélkül, szőke haja göndör csigákban omlik alá a vállára, barna szeme fürgén siklik föl-alá a testeden, visszakutakodsz, de megsaccolni sem tudod, hány éves lehet, talán harminc, talán több is annál, mindenesetre ragyogóan szép és izgató emberpéldány, vékony derekához képest nagy, kerek melle sokat sejtetőn meg-megrezzen a vékony, kék blúz alatt, miközben gesztikulál, bámulod, és már üvegből iszod hozzá a vinjakot, ezt a gyalázatosan alattomos párlatot, nem vagy hozzászokva, ezért hamarosan totálkárossá is tesz, a vinjak az üvegből, forogni kezd veled a szoba, de lehet, hogy csak a gyomrod forog ilyen eszeveszettül, nem érzed pontosan a helyedet ebben a körforgásban, ki kell mennem, nyögöd végre feléje, és nehézkesen megpróbálsz felállni, ferde a szoba, egyik vége egészen lelóg, le a semmibe, ahol feketeség és arany kavarog, aránytalanul nagy a lábad a rendelkezésére álló helyhez képest, kapaszkodsz, nem akarsz lecsúszni oda, a fekete aranyba, de minden mozog, csúszik és elindul veled, végre eléred az ajtót, és megkönnyebbülten kizuhansz rajta, szerencséd van, a kapuig is elérsz még, így az utcán görnyedsz csak össze, és hányod szét, ki a beledet, hát persze, már időszerű volt, hogy a napok óta tartó infernális ivászat ellen a szervezeted fellázadjon, eltömődik az orrod és a szád, minden réseden törekszik, ömlik kifelé az anyag, szemedben szinte szétrobbannak az erek az erőlködéstől, fulladozol és rángat a kín, hogy egyszerre akaródzik és kénytelen kifelé és befelé, gyomortartalom és levegő kimerítő csatája verdes a kerítéshez, és már hihetetlenül messzinek tűnik, egy órája ezen az utcán andalogtatok, együtt hazafelé, hozzá, hozzáfelé, egyszerre csak megfogtad a kezét, és hagyta ezt, könnyű volt keze, illatos, és izgató a fogása, teli titokzatos kiáramlásokkal, étsugárzással, kívánásfélét érzel az altested táján, ettől aztán egy pillanat alatt kijózanodsz, és megpróbálod megemberelni magadat, de ez sokkal nagyobb erőfeszítésedbe kerül, mint gondoltad volna, a megemberelés procedúra, egyszerre nagyon érzed a saját bűzödet, ettől persze szörnyen szerencsétlennek érzed magad, talán vissza sem kellene menni, gondolod, az ő finom illatai és párás hajlatai közé, semmiképpen az ígéretéhez, és mégis visszabotladoznak hozzá a lépteid, kíváncsi, fürkésző tekintettel fogad, ám te nem fogadod el a feléd kínált félkarú ölelést, lekuporodsz a tőle legtávolabbi fotelba, összegömbölyödsz, erre elneveti magát, kétségkívül rajtad nevet, mit néz, mit nézhet, önt el a méreg, követed a nézése irányát, és majdnem elájulsz, mert észreveszed, az előbb kint lehánytad az ingedet, hatalmas vörös folt éktelenkedik a melleden, aztán teljesen megzavarodsz, vesd le, mondja egyszerűen, és abbahagyja a nevetést, és már ott verdes finom madárteste fölötted, vesd csak le, s mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy vetkőzni kezdesz nála, ő maga segít kihámozni magadat az ingből, és azt is hagyja, hogy sorra te is lehántsd róla a ruhadarabjait, akár egy szobor, kiáltanál fel, ha mernél, amikor végre teljes meztelenségében ott áll előtted, a nő, a szobor, a testremekmű, csak később fogja elmondani, modellkedik is, amikor nincs fellépése a balettkarral, fotózzák, ruhában és meztelenül fotózzák, ebből nem szégyen élni, és én szeretek élni, látod, ma is minden második férfi rám veri ki a faszát ebben az országban, veti majd eléd holnap reggel az erotikus képes magazin friss számát, te nem is tudod, hogy neked milyen szerencséd van, csókol a nyakadba, mindenki téged irigyelne, ha megtudnák, mi történt itt tegnap, az újság címlapján is ő látható, meztelenül egy hajó fedélzetén, abban a meztelenségben, amely most tárulkozik eléd, ezért nem mentem soha férjhez, dorombol, összebújva lapozgatjátok a szexújságot, nincs férfi, aki ezt elviselné, ezt a mit, kérdezed fölöslegesen, ezt az én testemet, és hogy mindenki meg akar baszni, azt sem, nevet és nevet, és széttárja bohóckodva elöl fehér fürdőköpenyét, bámulod a bámulatos, lélegző és lüktető szobrot, szobortestet, sötét szőrzetét és fölötte az érett hasát, a nőt, aki most hagyni fogja, hogy karold és betörd a derekát, az ágyra terítsd le, és türelmetlenül, azonnal beléhatolj, amint szétcsúsznak a combjai, szuszogva, nyögdécselve, kiabálva döfködd, közben a mellét és a fenekét markolászd, hagyja és hagy mindent, amit csinálsz vele, amit neki csinálsz, és meglepődve veszed észre, azért van ilyen csöndben, mert figyel, szeretkezés közben téged figyel, fekszik alattad, és nem élvez, hanem néz, szinte tanulmányozza, hogyan mozogsz, trükközöl, váltasz tempót és tévesztesz ütemet, aztán egyszer csak, talán mert túlságosan unatkozik, leráz magáról, kényeskedve, lassított mozdulatokkal átfordul hátáról a hasára, lusta macskaként négykézlábra emelkedik, így, most így, fordítja hátra a fejét, elmosolyodik, amikor észreveszi, hogy bénultan meredsz vörös, ragadozó húsvirágként eléd nyíló szemérmére, szép, ugye, milyen szép, nevet, a tiéd, nevet, na, gyere már, gyere, te bolond gyerek, és mögéje térdelsz, hátulról kezded el keményen baszni, föléje magasodsz, egyik kezeddel átöleled a derekát, azon a részen, ahol a csellóforma legjobban elvékonyodik, a másik kezeddel bolond indulattal a mellét markolod, szinte nem is te vagy már a mozdulataid irányítója, hatalmasnak érzed magadat ebben a szédületben, szuperhímnek, aki talán élete legszebb asszonyát kapta meg egyetlen részeg éjszakára, és egyszerre valami furcsát érzel, kaparászást a herezacskód tájékán, igen, ott motoszkál a nő keze, de nem fogja marokra a golyóidat, csak meg-meglöki őket, úgy mellesleg, érezhetően valami mást csinál, amire nem jössz rá először, nem veled törődik ekkor, magának, magával csinálja azt a mást, odanyúlsz, és rémülten érzékeled, amíg te a hátára tapadva mozogsz benne, ő elölről besegít magának, a tulajdon csiklóját simogatja, ettől el is élvez hamarosan, és te már nem tudsz örülni a gyönyörének, mert nem tudod, a keze játékának vagy a farkadnak volt-e köszönhető az öröme, ami úgy elernyeszti a testét, rongyként hull vissza a lepedőre, lábai szétcsúsznak, erre te is gyorsan, megszégyenülten befejezed a magad dolgát, nagyokat horkantasz, és erős rángásokkal belélövelled minden várakozásod, szégyened és diadalmadat a testébe, fekszel kimerülten rajta, majd egy idő után leráz magáról, föléd hajol, gyöngéd kézzel fölemeli a fejedet, könnyű, sós ízű csókot lehel a szádra, a szemedet nézi, és csak annyit mond, tisztán és keményen beszél, mint aki filmen nézte végig az előbbi szeretkezést

gratulálok

jó voltál

egészen jókemény és határozott

és férfias, de gyöngéd

elégedett vagyok, elégedett

a teljesítményeddel

és végignyúlik a heverőn, és mintha ott sem lennél, azonnal elalszik

és te ott sem vagy már, ott sem voltál talán soha

és a ház asszonya nyilván hazaérkezik, mert egyszer, sokára, felkattan a villany, akkorra már a nő ölében nyugszik a fejed, igaz, még semmiféle történet nincs közöttetek azon kívül, hogy addig fészkelődtél, míg megunta a hárításokat, beleunt a hárításodba, és hagyja, hogy a pinájához nyomd az arcodat, nyirkos ringására tapadj, a hirtelen támadt csöndre te is felkapod a fejedet az elbódító női melegből, nézed a belépőt, sápadt és fáradt nő, harminc körüli, százévesen fáradt, csontos, túlhajszolt teremtés, hirtelenjében megszólalni sem tud, csak bámulja a szerteszét heverő félrészeg-részeg embereket a lakásában, a fehér szőnyegén szétlocsolt borok riasztó vérfoltjait mindenhol, a fehér szőnyeg vastag szövetében elnyomott barna csikkek barna égésfoltjait mindenfelé, sokáig nem mond semmit, már csak őt nézi, ő érdekli, nézi, ahogy csípőre tett kézzel áll az ablaknál, és nem reagál a megjelenésére, csak szeme sarkából pislant néha zavarodottan feléje, takarodjatok, mondja végül, tönkretettetek itt mindent, állatok vagytok, könnyes a szeme, de a hangja csendes és fájdalmas, vidd innen a rohadt barátaidat, és menj innen te is, csak erre fordul meg, és löki szét indulatosan a spalettákat, és mindenkit elkábít, arcul csap a szobában lévők közül

a kintről bezuhanó hatalmas fény

értelmetlenné foszt mindenfajta létezést, a ravatalozó fekete installációit is, nincs fekete, csak szürke van és fehér van, és mindkettő vakít, vakít a szürkén a fehér, a fénypászmák között lassú por száll, a ravatalozó pora, száll a por, halottak pora ez, felfelé száll, nyilván erre Newton sem gondolt, hogy a halottakat másféle gravitáció köti az éghez, mint benneteket, akik most itt álltok, az előbb még a szőnyegen heverők, mind itt álltok, nincs már a nő ölében fejed, és a nő öle sincs már jelen, pedig nemsokára elindulnod kellene vele, el a külvárosi aprócska lakás felé, de minden más most, és minden sokkal rosszabb és kellemetlenebb, a szagok is megnőttek, az árnyékok is az erős fény miatt, nyilvánvalóan csak álom, rosszféle álom az, hogy egyszerre ravatalozóvá változott a szoba, a sötét jótékony takarása helyén megjelent ez a rettenetes hely, valaki gonoszul idetolta, ráadásul a boroskanna is eltűnt, talán, ha lekapcsolná a villanyt a fáradt arcú, szomorú asszony, de nem, és nincs boroskanna, csak valami emelvény van a helyén, az emelvényen koporsószerű bútor, bútorzat, lehet, hogy valódi koporsó, de ha koporsó, akkor kié, s ha valakié, akkor megtörtént az a szenvedés is, amiről nem szívesen gondolnád, hogy megtörténhet emberrel, és akkor ez a ravatalozó tényleg ravatalozó, az ablak felé pillantasz, és nem látod a fehér spalettákat, mert az ablakok is mások, hatalmas, kirakatszerű üvegtáblákká oldódtak szét a könnyű kis mediterrán ablakok, átlátni rajtuk, kint sok ember ácsorog sok virág között, kandeláberekben lángok vergődnek, tényleg, teljesen olyan minden, mint az igazi temetéseken szokott, emelnéd a fejedet, nem bírod, képek szállják meg a fejedet, ráverődnek koponyád falára ezek a képek, és eltorzulnak az arányok ezeken a képeken, a legrosszabb és legtöbbet felbukkanó látomás éppen az övé, aki az előbb még az ablaknál állt, és a spaletták beszivárgó fényénél csípőre tette a kezét, a legrosszabb képen egy fal mellé tolt ágyon fekszik, az ágy keskeny és fehér, és az arca is keskeny és fehér, annyira keskeny, akár a csontvázaké, és annyira fehér, mint a halottak fehér arca szokott fehér lenni, valaki meglök, könnyes női kéz, az lök meg, érzed, fehér a keze, és a lökése is fehér, menj be hozzá, mondja, menj, nem válaszolsz, mit mondhatnál, már régen bent vagy, kezdettől fogva az ágy mellett térdelsz, milyen nagy a csönd, hallod, milyen nagy és zavaró ez a csönd, hallgatod, nézed, valaki gyertyát állított a kezébe, kezei összekulcsolva a mellén, öltönyben nyúlik végig az ágyon, nem pizsamában van, ez is olyan furcsa, az is, hogy viasszal vonták be a kezét, a körmei is egészen fehérek ettől a viasztól, a gyertyán szentet ábrázoló kép, talán Krisztus képe, szégyellnél közelebb hajolni, hogy jobban szemügyre vedd, szemedbe ötlenek az ormótlan fekete cipők a lepedőn, minden lepedőn ormótlanok a fekete cipők, mondani kéne valamit, talán éppen ezt, vagy gondolni kéne valamire, talán éppen erre, vagy, vagy nem, nincsenek megoldások, és ezek a felvetések is mesterkéltek, egyáltalán, a valami és a valami akarása erőltetett és idétlen, itt, ahogy térdelsz az ágy előtt, kényelmetlen a térdelés, hamar megfájdul tőle a térded, igyekszel nem törődni vele, arcbőre rászáradt a koponyájára, haja csomókban előre bukik a homlokára, mintha vicsorogna, vagy mosolyogna is, vagy a kettő együtt, kicsúsznak a fogai száraz ajkai alól, lehunyt szemei mögött mi lakik, ki lakik a lehunyt szemei mögött, el kéne vonszolódnod innen, kilépni a szobából, a látványból, a látomásból, visszatalálni oda, ahol megtörténnek a dolgok, ez nyilvánvalóan nem történik meg, ez a lehetetlen kettős a lehetetlen délelőttben, felugrasz és kirohansz, hangtalanul úszol a megritkult levegőben, nincs súlya a testednek, hangja a rohanásodnak, rohantodban emberekbe ütközöl, drabális nagy állatok, lepedőben valamit cipelnek, valakit visznek ebben a lepedőben, kifelé visznek és kifelé viszik, és te menekülsz, de ahelyett, hogy kifelé jutnál, befelé rohansz, megint a szobába, már tudod, a lepedőben valaki van, a teste alatt meggörnyed az anyag, mint a félig becsukott bicska, úgy hajlik a tehetetlen test a lepedőben, hajcsomó kilóg, és a lepedő másik végén kilógnak a fekete, ormótlan nagy cipők is, nem akarod tovább ezt a látványt, megfordulsz, hogy arra menekülj, de megint a szoba felé rohansz, ahol már üres ágy, üres lepedő őrzi még a teste nyomát, gyertya az éjjeliszekrényre állítva, ég, a lángok elérik Krisztus haját, serceg, valakit elszólítottak belőlem, ki mondja, ha nincs már a szobában senki, valaki mondja pedig, oldalt egy nyíló ajtót pillantasz meg, oda csúszol be a hatalmas emberek elől, a nyílásba, akik a lepedőben valamit visznek, hajcsomó és fekete cipők kandikálnak ki gunyorosan a lepedő két végén, viszik kifelé, mennek vele, és nem haladnak, nem emlékszel már, mióta mennek, és még mindig itt vannak az ajtó előtt, halkan káromkodnak, és mennek, egy konyhában kuporogsz, az asztal körül emberek, mindet ismered, és nem szól senki hozzád, te sem mondasz nekik semmit, az asztalon borosüveg, fölkapod és belehúzol, ecet, fölkapod és belehúzol, ecet, nincs itt tovább maradásod, ki a levegőre, a két böhöm ember elállja az utat a bejárati ajtóban is, keresztben próbálják kivinni a lepedőt, a lepedőben a hajcsomót és a fekete cipőket, beakadnak az ajtóba, káromkodnak, erőltetik, de ami a hajcsomó és a fekete cipők között van, nem engedelmeskedik nekik, a bicska alakban megtört, egyre mélyebbre merülő test fellázad, nem akar kimenni, ebbe ők nem törődnek bele, végül csak kigyötrik a nagy állatok a folyosóra a lepedőjüket, átcsúszol a mellettük keletkező résen, megkönnyebbülten rohansz lefelé a lépcsőn, lefelé az utcán, lefelé a városon, ám ekkor eltévedsz, a pályaudvar felé indultál volna, de a temetőbe érkezel, egy ravatalozó előtt emberek állnak körül koporsót, kandeláberekben lángok vergődnek, ötéves forma kisfiú rögöket dobál a koporsó falához, nagyokat döndül a fekete alkotmány minden sikeres dobás után, és a körben álló emberek valamennyi döndülésre hátrahőkölnek, ebből semmi sem lehet igaz, jár lázasan körbe az agyad, ha a temetőn keresztülvergődsz, nyilván túlkerülsz az álmodon is, és visszajutsz a városba, ahol fehér spalettás házak vannak, az egyik mögött majd várnak a tiéid, a sötétben fekszenek és könyökölnek, és kannából isszák a vörösborokat, majd közöttük lesz a nő is, akinek az ölébe fúrhatod megint az arcodat, nem törődsz többé a ravatalozó előtt ácsorgókkal, rohansz tovább, kérdő és vádló tekintetük elől be a sírok közé a lejtős úton, frissen kiásott sír előtt megállít egy férfi, fiatal ember, kemények és keserűek a vonásai, ismered őt is, döbbensz rá, de nem tudod mégse most a nevét, nem tudod tehát megszólítani se, az arca vastag verejtékben ázik, a pihenőpadhoz támasztott, frissen ácsolt sárga sírkeresztre mutat, melynek le van törve a vízszintes szára, megmondtam neki, mondja, és szomorúan rázza a fejét, megmondtam neki, hogy ne hozza el, hogy dobja el, de nem, csak vitte, csak vitte, és rázza tovább a fejét, lám, most eljöttek az ő keresztjéért is, és most elvitték az ő keresztjének is az egyik szárát, mit fogunk a fejéhez leszúrni, és mindkét tenyerével eltakarja az arcát, elindulnál, a kisfiú közben utolér és eléd vág, áll előtted, néz rád gunyoros, nagy szemekkel, elvigyorodik, és az arcodba vágja a kezében lévő nagy, zsíros, néma fekete rögöt


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.