EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2017. szeptember 23. | Tekla, Líviusz, Ila napjaAKTUÁLIS SZÁM:593972. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

idei első,

ZSIBVÁSÁR

című

számunk!

SZIVERI

Kőrösi Zoltán

CSONTMEDENCE

1999. november 1.

Jaj, ember, jaj, egy újabb éjszaka, miközben nincsen nappal, nincsen alkonyat, nincsen este, és persze, persze végtelen a tudás, nincsen tehát kérdés se, szállok a város fölött, és nézem, hogy lengő lófejek a csillagok, csörögnek, de én csak hallgatok, mint az üvegcse, melyhez kavics ha koccan, széttörik, bár meg se moccan, tudjuk, nem az időben, hanem az idővel teremtette a földet, de miért olyan nagyon egyforma innen minden, melyik város, melyik ház, melyik ablak, vonalak az utcák, az én tenyerem viszont sima, kislánytenyér, kisfiútenyér, milyen legyen annak a bőre, akinek nem kell életvonal.

Repülök a város fölött, tollsuhogás a szél, édeskés illatok enyvesednek, hidegen világító bogarak a fények, neoncsíkok az ablakok, dübörögnek a szavak, Jancsika, Jancsika, ébresztő és indulás, idehallatszik a pályaudvarról a vonatok füttye, alszik a város, de nyitott szemmel, csorog rajta a holdfény, mint a buborékos nyál, koppan a bádog ablakpárkány, olyan a függönytelen ablak, mint valami száraz szem, néz, de nem lát, nyitva áll, és nem pislog, könnytelen, Jancsika, ne mutasd, hogy alszol, nyitva a szemed.

Látod, a cipőmre ablakpárkánypor tapad, a felhőkön tükröződik a város, a Duna és medence és zajok, Jancsi, suttogom, nem mozdul a szám, csak a tollvégek zizzennek, Jancsi, indulni kell, nem vagyunk mi már jók, csak túsznak, vízszinten fekáliák úsznak, s mint fűre az est ránktelepszik, tűrjük, bár aligha tetszik, a part a habokkal traccsol, szagot szaggal összekapcsol, indulnunk kell, íme itt a válasz, meddig leszel még bőrödnek bérlője, a józanság olykor ráront az élőre, hallgasd, ahogy a tollsuhogás felemel, hallgasd, ahogy nejlonpapucsban hasadon a halál táncol, várd, hogy pántolt kobakodból, kifelé tolat a hirtelen fölnyergelt gondolat, ember, jaj, ember, idelent a csend, kétharmad gyomrod nélküled korog, hallod, mi ez az énekszó, visszahajolva kinézek az ablakon, aprócska árny dülöngél a falak tövében, neki-nekilódul a villanyoszlopoknak, mint valami földhöz ragasztott bogár, Hazám, hazám, te mindenem, énekli teli torokból, és a hangja elcsuklik a meghatottságtól, tudom hogy éhééérted meghalnom s élnem kell, remegteti az utolsó hangokat, ahogy az operaénekesek szokták, elvész becsűűűletem, és éppen megáll a soron következő villanyoszlopnál, hogy erőt gyűjtsön a folytatásra, amikor kivágódik velünk szemközt egy ablak, egy nő hajol ki rajta, lámpát nem gyújtott, hát csak homályosan látom, angyalhaj, amit nem lát az angyalszem, mit ordít itt az éjszaka közepén, kiáltja mérgesed, és földhöz ragasztott bogár egy újabb sorral válaszol, araaany mezőőők, ezüst folyóók, hagyja abba, mert leöntöm vízzel, minek ébreszti fel az embert, kiabálja a nő, virágot dobjon le, aranyom, virágot, válaszol elcsukló hangon a bogár, azt, majd mindjárt keresek egy cserepeset, aztán akkor elhallgat, drágaság, hogy mondhat ilyet, hiszen én maguknak énekelek, tudja hol tanultam én az éneklést, Láng Kórus, mond ez aranyom magának valamit, az énekem szolgálat, jutalmat kellene adni, rózsákat és szegfűket, amiért itt állok az ablaka alatt, na, csak álljon ott még egy percig, és mindjárt jön a jutalom, csapja be az ablakot a nő.

Jancsi, ne tégy úgy, mint aki alszik, te csak emberfüleket csaphatsz be, a tested nem szuszog, de te igen, képzeld, ma a metróban is jártam, utaztam a föld alatt, hintáztam a fogantyúkon kormosfehér tollal, szőke nő ült velem szemben, kövér arcában az orra tövénél apró fekete kráterek, fekete a hajtöve is, ahonnan már lenőtt a festék, húsos lábai közt színes csíkos nejlonszatyor, mert az a nő, ott a metrón borsót fejtett, a vibráló neonfényben pattogtak elő a hüvelyekből a borsószemek, tudod mi jutott erről az eszembe, hogyne tudnád, és nem a borsószemek egyformasága miatt, hanem mert láttam, hogy annak a szőke nőnek lilára festettek a körmei, de lepattogzott és töredezett már a lakk, jól mondod, nincsen semmi, aminek ne lenne odafent a mása, és minden megfordítva is, a másik ülésen pedig egy öreg férfi ült, pontosabban szinte előredőlve feküdt, úgy ölelgette a kutyáját, dandártábornokom, dandártábornokom, kiabálta, és az öregség taknyától nedves orrát a kutya szőrébe fúrta, ő szeret engem egyedül, és ő megért engem, nézett körül a metrókocsiban, de senki nem nézett vissza rá, csak egy vadászkalapos férfi, aki az ajtónál állt, olyan kalapban, amin zöldre festett alumíniumból tölgylevélkék formáztak kis koszorút, és a koszorúcska közepéből apró láncocskán két ezüstszínnel csillogó makkocska fityegett, ugyan már, legyintett ez a vadászkalapos a kutyás öreg felé, ugyan már, és kilépett a peronra, és a makkocskák megcsillantak a zöld kalap mellett úszva, és ezt látva a szőke nő mellett ülő öltönyös férfi a térdére emelte a diplomatatáskáját, akkurátusan beállította a számzárkombinációkát, felpattintotta mindkét aranyszín csatot, és felcsapta a táska fedelét, és láttuk, hogy abban a táskában nem iratok és tollak vannak, hanem az egész dobozt valami habszivacs tölti ki, habszivacs, amibe ügyesen lukakat fúrtak és lékeket vágtak, hogy pontosan illeszkedhessen bele egy pálinkásüveg és a hozzáillő kicsi kupicák sorozata, egy üveg az átlátszó itallal és hat egyforma kis kupica, gyöngyöcskék a neonfényben, látod, Jancsika, ez volna a mi napunk, azaz a tiéd és az enyém, ó, Jancsika, mondom erre, Delphoi felé az Egressy úton álmatagon köhögött a troli, benne három vigasztalan proli, én, a másom, és egy daganat, s szívtuk, szívtam a fogamat, a járványon esetlen eső ropogott, könyvei haszontalan peregtek, akár a könynyei felnőtt gyereknek, szelíden, ahogy lüktet és hasogat, én s mi hárman fogtuk a hasamat.

A lyukfúrásról jut eszembe, tudod-e, kik azok a szurma benszülöttek, Afrikában élnek, ahol vörös színű, agyagos a föld, a szurma bennszülöttek, ha meghal egy szerettük, lyukat ásnak a falu közepén, mintha kút lenne, mintha vizet keresnének, úgy ásnak lefelé, a mélybe, oda eresztik le a testet, és amikor visszaszórják a földet, akkor eltüntetnek minden nyomot, keresztülhajtják a hajdani lyuk felett a teheneket, egy csorda után nem maradnak áruló jelek, így semmisítik meg mindazt, ami a testhez tartozott, hogy az ember ott maradhasson velük a falu közepén, nap mint nap járkálnak a sok-sok halott fölött, és tudják, hogy nem kell tudniuk, melyik vajon kié, Jancsika, békák, gyalogos orgonalevelek, fulladoztunk bársony ózonízben, a lézengő nappali özönvízben, hol testünk az utolsó sziget, mikor a lét már magából kivet, és fejünkre dől a katedrális, ne aludj, Jancsi, csukd be a szemed, úgyis elárul, olyan könnyű a tested.

Volt egyszer egy ember, odaült a vasárnapi ebédhez, hmm, rántott máj, ezt aztán szeretem, hanem a mohóság, micsoda bűn, én ne tudnám, naponta hallom a parancsokat, tudod, Jancsi, ez az ember például olyan mohó volt, hogy még levegőt is alig vett evés közben, ezért aztán fuldokolni kezdett, még szerencséje volt, hogy éppen arra jártam, és egy evezőtollammal hátba ütöttem, hanem egy májdarabka így meg az orrába szaladt, egészen kicsi hús, nem is vette észre, megrekedt az orr valami titkos csigavonalában, és idővel ott rohadni kezdett, s a mohó ember a bársony ózonízzel együtt beszívta a rothadást is, mígnem a tüdeje lett a hús, egy lucskos, rágatlan darab rántott máj, cseppek csöpögnek egyenest a vérbe, tápvizet kapok vérért cserébe, nem, nem, Jancsi, ne mosolyogj, mert akkor elárulod magad, bezárkózol, de elárul a tested, mint azt a részeg férfit, aki csak nagy nehezen, kétszer is visszahuppanva tudott felkapaszkodni a hetes buszra, akkor viszont a nagy lendülettől rögtön a csuklósbusz közepéig, a bőrharmonikáig szaladt, és a korlátnak dőlve a poros bőrredőkre meredt, majd kigombolta a sliccét, és nagyot sóhajtva hugyozni kezdett, éppen akkor, amikor megállt mögötte egy sötétkék kosztümös jegyellenőr, egy ellenőr, aki a csuklós buszon a munkáját végezte, s nem tűrhette, hogy egy utas hátat fordítson neki, úgy tegyen, mintha nem is hallaná a felszólítást, kérem ellenőrzésre a jegyeket, ezért aztán feldühödve sarkon penderítette a tehetetlen részeget, aki persze védtelenségében képtelen volt abbahagyni a hugyozást, és egyre növekvő sötét tócsát festett a sötétkék kosztümre, meg a hozzá illő fekete harisnyás lábra, a fekete cipőkre, Jancsi, nézd, az ablakra tapad a hajnali pára, eleget féltünk, eltűnünk nemsokára, mondjuk a szavakat együtt, a te ajkaid között csúszszon át az én leheletem, tanuld meg az üdvözletet, elődbe járulnék akár, de nem tudlak még egészen megnevezni, hangos, mintha hersegne..., vagy csak a gyertya krémje?, angyali lehelet, túl a kialvatlan égen nem hat a narkózis.

Nem, nem, ne csukd be a szemed, ha becsukod, fáj, ha nyitva marad, fáj, dunamedencecsont, velünk sajog, óvatlanul valami felragyog, csettinteni kell, és máris egymás torkának ugrunk, egy más világra éhesen csörtetünk, kofák és kufárok, a fák alatt nekünk esik a bágyadt éjszaka, pilleként reszket a bőr szaga, Jancsi, nem élünk úgy, ahogy megérdemelnénk, nem úgy élünk, ahogy megérdemelnénk, tudtad, hogy a harangokat éppen úgy kell megölni, mint az embereket, egyetlenegy kalapácsütéssel, jól eltalálva a helyet, ami kiröpíti a testből a lelket, ismertem egy férfit, aki erre kapott megbízatást a háború után, járja végig szép rendben, és ölje meg a harangokat, nem kell hozzá, csak egy kézre álló kalapács, kong az utolsó ütés, és nincsen vége, az üregek végén üregek vannak.

Kapcsold le a lámpát. Nem kell a fény. Nem kell az se már.

Hallgasd, János, hallgasd, az éjben eső felesel, rólam locsog, járdára zuhan, csattog a mocsok, keserű víz, olyan keserű, mint a csigajáratokba bújt máj lehellete, olyan, mint az a víz, amit egy el-elfáradó búvárszivattyú pumpál, emlékszel arra a házra, ahol sokáig álldogált a kapu előtt a családi autó, kakaóbarna Wartburg de Lux, míg végül elcserélték egy szovjet gyártmányú búvárszivattyúra, hogy azt építsék be a kiapadó kútba, igaz ehhez meg kellett bontani a téglafalat, mi több, hiába készült el a mű, alig két hét, és máris javítani kellett, levenni a fedelet, megszerelni, s visszatenni a betonsapkát újra, csakhogy a nagy munka után nem került elő a János macska, az ám, hol a cicus, fekete, fényes-göndörkés szőr, fekete szem, kicsi bajusz, hol a János macska, nyoma veszett, édesanyám, miért kesernyés ez a víz, nem kesernyés az, csak igyad, édesanyám, miért keserű ez a leves, nem keserű az, csak egyed, míg végül kibontották újra a betontetőt, s ott volt a János macska a búvárszivattyú mellett, nem segített rajta egy zsáknyi perlit se, kiöklendem a bennragadt Duna-képet, nekem is jobb, ha földre lépek.

János, nem kevés az idő, hanem nincsen, nincsen volt, nincsen lesz, csak a van van, nyálcsepp a szürke márványon, havas cement ragyog a párkányon, János, tegnap egy Földi nevű ember arról beszélt nekem, hogy amikor majd háború lesz a szétrobbanó Jugoszláviában, embereket fognak ledarálni tápnak, hogy a malacok elé szórják őket, arról beszélt, hogy mikor tudta meg, hogy van szíve, és azt, hogy hol van, János, add ide a tested, látom, ez az át- meg átjavított térkép, tévedtek, kik szabták, hibáztak, kik mérték, nem, nem is látom a bajt, csak érzem, érzem és hallom, mint az az ügyeletes orvos, aki ma hajnalban teljesített szolgálatot, és a Fecske utcából behoztak egy lányt, mi a baj, kérdezte az orvos, és a lány elgyötört, barna arcába nézett, választ azonban hiába várt, mert a lány elájult, pontosabban helyette a zümmögés válaszolt, ugyanis a pénzért megengedte, hogy a soros ügyfél vibrátort dugjon fel a végbelébe, csakhogy az az elektromos szerkezet bedugult, s most fájdalmat szórva ott zümögött, nem látom a sérülést, de a hangját tisztán hallom, írta a kórlapra az ügyeletes orvos, János, nem látom a tested, de látom a gyomrod helyét, látom, ahogy az ég mártásából kibukik a nappal, felhőszirteket merít tele kalappal, az ablak sarkában varjak heverésznek, fekete tolluk a légből legelészget, a szürkület lebegő szennye hajtja a levegőt, nem élünk úgy, ahogy megérdemelnénk, nem úgy élünk, ahogy megérdemelnénk, langyos dallamra ráng a szív, bármit ha szólt, most visszaszív, hazám, hazám, te mindenem, hol vannak az arany mezők és az ezüst folyók, hol a hős vér, hol a könny, ne mondd, hogy itt van a becsület, legalább ezt ne mondd, dunamedence, csontmedence, indulunk, János, indulunk Jancsika, két talpnyom a betonon, két talpnyom a párkányon, egy test, két lélek.

Jaj, ember, jaj, akkor tudtam meg, hogy van szívem, és azt is, hogy hol van, mert eddig úgy éltünk, mintha csak álmodtuk volna az életünket, felettünk jár el nap mint nap a falu, eltaposta földhányásunkat a csorda, itt fekszünk lent a víztelen kútban, fekete szőrű János macska, angyaltollal betakarva, föld a szemén, föld a gyomra helyén, fekszünk, és mormolunk, másmilyen minden hely, minden helyzet másmilyen, innen is mindenki elsiet, sietne mindenki innen el, a tenyér bezár egy világot, vajon ha elmégy, ki jár itt, s vajon ha nem mégy: ki jár ott.

Alszik a város nyitott szemmel, csorog rajta a hold fénye.

Föl, föl repüljünk hát, egyre feljebb, János, te már készen vagy az útra, indulunk.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.