EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2019. december 9. | Natália, Valéria, Filó napjaAKTUÁLIS SZÁM:826081. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

15. évfolyam 169–170. szám

Surányi Zoltán

Bergman a fasizmusról

1979. május 1.

A kígyótojás Ingmar Bergman 37. filmje, és az első, amelyet nem Svédországban, nem svéd produkcióban forgatott. Valószínűleg a legdrágább is. A forgatás 15 hétig tartott, ami a szokásos 8 hetes svédországi forgatási időnek majdnem kézszerese, ezenkívül Dino de Laurentiis 9 hónapos vágási és szinkronizációs időt adott Bergmannak (ami szintén szokatlanul hosszú időszak), nagy létszámú forgatócsoportot, és közel 3000 statisztát bocsátott a rendelkezésé­re. Úgy látszik, mindez mégsem hozta meg a várt eredményt, A kí­gyótojás kommercionális sikerével nincs megelégedve a producer, ezért mesterséges úton próbálkozott meg azzal, hogy minél na­gyobb port kavarjon fel a film körül, és így csalja a közönséget a mozikba. Olaszországban egy időben beszüntette a film forgatá­sát, azzal az indoklással, hogy az olasz lapok kedvezőtlen kritikái a producer ellen irányuló személyes sértések. Természetesen az egész „sértődési jelenet” csak reklámcélokat szolgált.

Említettük, hogy az olasz sajtó kedvezőtlenül fogadta a filmet, de nemcsak ők. Még a legodaadóbb Bergman-hívek közül is sokan lemondóan távoztak a vetítőtermekből. „Ez mar nem az igazi Bergman. Ez már nem a régi Bergman” – hajtogatták sokan, és ezzel körülbelül azt akarták mondani, hogy nem tetszik nekik a film. A kígyótojás valóban lemarad a hatvanas évek második és a hetvenes évek első felének remekművei mögött, de nem előzmé­nyek nélküli, hogy egy teljesen új Bergman lenne, és függetlenül a „régi-új” vitától jó film, ezt bizonyítja az is, hogy megkapta az Aranypecsétet a FEST 78-on.

A kígyótojás mind tematikájában, mind gondolkodásmódjában leginkább a Szégyenhez hasonlítható. Ugyanúgy, ahogy a Szé­gyen egy olyan háborúról szól, amely bárhol lejátszódhat, és a szereplője is bárki lehet közülünk, A kígyótojás is egy – Romm szóhasználatával élve – mindennapi fasizmusról szól. A film cse­lekménye ugyan pontosan meghatározott időpontban, a münche­ni sörpuccs idején játszódik le, meghatározott helyen, Berlinben, de Bergman szándékosan olyan sok általánosításra ad alkalmat, hogy szinte teljesen megfeledkezünk arról, hogy a német náciz­mus születésének vagyunk tanúi. Bergman tulajdonképpen lega­lább annyit beszél a tudomány dehumanizációjáról, az orvostudomány és pszichológia erkölcsi felelősségéről, mint a fasizmus bármely más megnyilatkozási formájáról. (Természetesen itt a fasizmus fogalmát nagyon szélesen értelmezzük.) „A fasizmus aktuális volt akkor, és aktuális maradt mindmáig” – olvashatjuk a Varietyben, amely talán a legobjektívebb kritikát jelentette meg A kígyótojásxó\. (Bajorországban egy kisvárosban bíróság elé idéz­ték a helybeli mozi tulajdonosát, amiért bemutatta A kígyótojást. Amíg ezt a filmet támadni fogják azok, akik a fasizmust igazolni, vagy védeni szeretnék, továbbra is aktuális lesz.) Az írás szerző­je nagyon pontosan rátapintott a mű legnagyobb gyöngéjére. Bergman „azzal a törekvésével, hogy nemzetközi filmet hozzon létre, veszélyesen megközelítette a felszínesség határát”. Most, hogy Bergman nemzetközi filmet alkotott, most látjuk csak iga­zán, hogy mennyire sajátosan svéd filmek voltak az előző művei, a Nyári játékok, az Egy nyár Monicával, Egy nyáréjszaka moso­lya, Erdei szamóca, Csend, Persona, Szégyen, Rítus, Szenve­dély, A farkasok órája, Suttogások, sikolyok, Jelenetek egy há­zaséletből. Azzal hogy Bergman elszakadt a sajátosan svéd mentalitású világtól, amelyet eddig ábrázolt filmjeiben, elszakadt attól a kivételes belső erőtől is, amely eddig minden filmjét átha­totta. 1971-ben forgatta az első koprodukciós filmjét, az Érintést, amelyben a férfi főszerepet Eliot Gould játszotta. A mélypszicho­lógiai realizmus, amely eddig minden filmjét áthatotta, itt a fel­színhez közeledett, és egy dokumentarisztikus realizmus lépett a helyébe. Eliot Gould a film férfi főszereplője is az amerikai de­monstratív játékstílushoz áll közelebb, inkább külsőleg alkalmaz­kodott a szerepéhez, mintsem hogy érzelmileg próbálta volna megközelíteni az általa alakított figurát, ahogy azt Bergman szí­nészei teszik. Ugyanez történt A kígyótojásban is: Liv Ullman hangulatilag azonosul a szerepével, megpróbálja az életérzést reprodukálni, míg David Carradine a szituációval azonosul, és életérzés helyett egy élethelyzetet reprodukál. Bergman pedig épp az előzőt kéri tőle, néha ugyan sikerül is megkapnia, de a nézőben az egész inkább a kiegyensúlyozatlanság érzését kelti, és csak kevesenérzik, vagy értik meg azt, hogy tulajdonképpen a a gazdasági válság okozta bizonytalanságérzésről van szó. a Bergman-filmekben szokatlanul nagy szereplőgárdából legin­kább Liv Ullman és Gert Fröbe játéka emelhető ki, habár Liv

Ullman sem tudta megismételni a Personában, vagy a Szemtől szemben-ben nyújtott alakítását. Úgy látszik, sokkal közelebb állnak hozzáaz intellektuális hősök, mint egy kabaréénekesnő. A kígyótojás dramaturgiailag leginkább a trillerhez hasonlítható, pontosabban a krimi szabályai szerint épült, ez azt is jelenti, hogy Bergmanvégül is forgatott egy „filmszerű” filmet, most először nem süthetik rá a kritikusok a színháziasság bélyegét. Eddig Bergmanfilmjeinek valóban a regény, novella, dráma, opera, tv volt a tartalma. Most először igazán filmszerű kerete van a filmjé­nek: egy bűnügyi történet. Természetesen A kígyótojás egyálta­lán nem egy szokásos bűnügyi történet. A Max öngyilkossága által felszínre került bonyodalmak csak arra szolgálnak, hogy megindítsák a tulajdonképpeni tartalom felszínre hozását. Ugyan­úgy, ahogy a müncheni sörpuccs is csak ürügy arra, hogy a fasizmus születésének gyökereit kutassa Bergman, a Hans Vergorus emberkísérletei által előidézett öngyilkosságok és gyilkos­ságok is csak ürügyül szolgálnak arra, hogy a tudomány felelős­ségéről szóljon. A kígyótojás radikálisan nyúl a tudomány etiká­jának és morális felelősségének kérdéséhez. Az antipszichiátriával rokon tudományszemlélet jelen volt már a Szemtől szemben-ben is, de amíg ott kizárólag csak a pszichológiával szembeni szkepszisen volt a hangsúly, itt ez kiterjed az orvostudományon keresztül az összes tudományokra. Hans Vergerus öngyilkossá­ga előtt azt mondja: „Az igazságszolgáltatás majd lefoglalja a dokumentációt, gondosan áttanulmányozza tudományos ered­ményeinket és végül pedig szépen irattárba helyezi az anyagot. De legfeljebb egy-két év ha beletelik, és a tudomány újra elő fogja venni a dokumentációnkat, és gigantikus mértékben fogják továbbépíteni azt, amit mi elkezdtünk.”(Bari István fordítása.) Ezek a kísérletek valóban folytatódtak a fasizmus hatalomra jutá­sával, a koncentrációs táborokban és szinte minden fasiszta re­zsim börtöneiben. Ha egy kicsit szélesebb értelemben tárgyal­juk a problémát és a tudomány felelősségéről beszélünk, nem csak az orvostudomány felelősségéről, akkor nemcsak az emberkisérletek elleni tiltakozásnak tekinthetjük ezt az eppizódot, hanem a tudománnyal való visszaélés elleni tiltakozásnak is álta­lában.

Ahogy megbukott a sörpuccs, a fasizmus elveszítette a második világháborút, legyőztük, de soha sem tudhatjuk, mikor milyen for­mában tér vissza – figyelmeztet bennünket Bergman. De A kígyótojás nem egy egyszerű humanista röpirat, hanem technikai­lag sokrétű, gazdag, kiváltó film. Rolf Zehetbauer, a díszletterve­ző kitünően visszatudta adni a húszas évek Berlinjének hangula­tát. a régi „szegény”, „olcsó” Bergman-filmek, mint pl. a Csend, Rítus Jelenetek egy házaséletből szcenográfiáját gazdagságá­val. naturalizmusával, hitelességével mindenképpen felülmúlta.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.