EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. december 4. | Borbála, Barbara, János napjaAKTUÁLIS SZÁM:1015319. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

NIETZSCHE

Friedrich Nietzsche

BÁLVÁNYOK ALKONYA

avagy milyen is a kalapácsos filozófia

1994. december 1.

előszó

Derűnket megőrizni valami komor s mérhetetlenül felelősségteljes dologban-nem csekély bűvészet; hanem hát mi lehetne fontosabb épp a derűnél? Semmi sem sikerülhet, ha nem áldja valamelyest a jó szertelenség. Az erő bősége az erő igaz bizonysága. Minden érték átértékelése, íme, ez oly fekete, oly rettentő kérdőjel, hogy árnyat vet odatévőjére-efféle föladatsors aztán pillanatonként kényszerít, szaladnánk ki a napra, hogy fényében lerázzuk magunkról a súlyos, túlságosan is megsúlyosuló komolyságot. Ehhez minden eszköz szentesílhetődik, bármiféle "eset" szerencsés. Elsősorban a háború. A háború mindig is túl bensőségessé, túl méllyé vált szellemek nagy bölcsessége volt, még a sebesülésben is rejlik öngyógyító üdv. Régóta jeligém ez a mondás -nem árulom el a tudósi buzgó kíváncsiságnak, eredete mi lenne! -, íme:

increscunt animi virescilt vclnere virtus.

Van még egy gyógyulás-mód, adott körülmények között számomra még kívánatosabb, s ez: kihallgatni a bálványokat... Több bálványa, mint realitása van e világnak: ilyen, ahogy "gonosz pillantással" méregetem ezt a világot, az is, ha "gonosz a fülem" rá... Tessék, ez egyszer tegyük fel kérdéseinket a kalapáccsal, és talán azt a híres-hírhedett üreghangot halljuk válaszul, mely a felfúvódott belekből szól - micsoda gyönyörűség annak, aki mint-egy kettőzött füllel fülel, igen, hadd szóljon ez nekem, vén pszichológusnak s patkányfogó-nak, kinek számára épp az kénytelen fennhangon nyilvánulni ami különben nyilván szép csöndben meglapulna másképp...

Ez az írás - elárulja címe - szintén elsősorban üdülés üdve, nap fényfoltja, félrelépés a pszichológus henyészetébe. Talán új háború is? És új bálványok kifülelése következik...? Ez a kis írás nagy hadüzenet; és ami a bálványok kifülelését illeti, ezúttal nem mulandó, kordivatbálványok ezek, hanem örök bálványok, igen, őket érinti a kalapács hangvillaként -, egyáltalán, ezeknél nincs régebbi, nincs meggyőződésesebb, felfuvalkodottabb bálványtársaság... És nincs üresebb-üregesebb se, kongóbb... Nem változtat ez azon a tényen, hogy bennük hiszek leginkább mégis; s nem is nevezik őket, már úgy kiváltságosabb-előkelő esetekben, bálványoknak...

Torino, 1888. szeptember 30-án,

vagyis:

azon a napon, amelyen minden érték

átértékelésnek

első könyve bevégződött, elkészült.

Mondások, nyilak

1. A ráérés minden pszichológia kezdete. Tessék? - a pszichológia bűn volna?

2. Legbátrabbunknak is csak ritkán adódik bátorsága ahhoz, amit igazából tud...

3. Hogy egyedül élj, élni bírj, állatnak vagy istennek kell lenned ahhoz - mondja Arisztotelész. Hol marad a harmadik eset?A kettőnek együtt kell lenned filozófusnak...

4. "Minden igazság egyszerű." - Nem kétszeresen is hazug ez az állítás?

5. Egyszer s mindenkorra: sok mindent nem akarok tudni. - A bölcsesség a megismerésnek is határokat szab.

6. Saját maga vad természetében gyógyul ki az ember természetellenes állapotából, szellemiségéből...

7. Hogyan? Istennek holmi melléfogása lenne csak az ember? Vagy Isten csupán az ember melléfogása? -

8. Az élet harci iskolájából. - Ami nem pusztít el, erősebbé tesz.

9. Segíts magadon: s akkor bárki megsegít. A felebaráti szeretet elve.

10. Hogy saját cselekedeteinek az ember gyávasággal ne ártson! hogy utána cserben ne hagyja őket! - A lelkifurdalás tisztességtelen.

11. Lehet tragikus egy szamár? - Hogy valaki tönkremegy egy olyan teher alatt, melyet sem hordani, sem levetni nem bír...? A filozófus esete.

12. Van miértünk? Életünk miértje, hogy akkor szinte minden "miként"-tel összejövünk? - Az ember nem törekszik boldogságra, csak az angol ember tesz így.

13. A férfi teremtette a nőt - miből is? Egy bordájából istenének - "eszményképének"...

14. Micsoda? kutatsz-keresel? szeretnéd megtízszerezni, megszázszorozni magad? követőket keresel? Nullákat keress!

15. Posztumusz embereket - nézzünk például engem - rosszabbul értenek, mint korszerűeket, de jobban hallanak. Szigorúbban véve: minket sosem értenek- innen, ezért a tekintélyünk.

16. Nők között. - "Az igazság? Ó, nem ismeri maga az igazságot! Nem merénylet-e az épp a mi összes pudeurünk ellen?"

17. Tessék, egy művész, amilyennek én a művészt szeretem - szerény minden igényében, szükséglete tulajdonképpen ennyi csak: kenyere s művészete - panem et Circék...

18. Aki akaratával nem képes áthatni a dolgokat, áthatja őket értelmével legalább; vagyis azt hiszi, már ott egy bizonyos akarat bennük (a "hit" elve).

19. De hogy? az erkölcsöt és az emelt főt választottátok, ugyanakkor előnyökre és az előre-nem-látottakra lestek? - De az erkölccsel lemondotok az "előnyökről"... (egy antiszemitáról a ház ajtajánál).

20. A tökéletes nő úgy követ el irodalmat, ahogy kisebb bűnöket szokás: próbálkozván, körbesandítgatva, nem látja-e valaki, és hát tényleg, látja-e valaki azért...

21. Csupa olyan helyzetbe keveredni, ahol nem használnak látszaterények, ahol, mi több, kötéltáncosként állunk vagy bukunk, életre-halálra - vagy távozni a színről...

22. "Rossz embernek nincs dala." - Hogy vannak az oroszoknak dalai? 23. "Német szellem": tizennyolc éve contradictio in adjecto.

24. Azzal, hogy a kezdeteket kutatjuk, rákokká válunk. Hátratekint a történész, így néz - míg végül hátrafelé gondolkodik is.

25. Az elégedettség még a meghűléstől is véd. Meghűlt-e valaha is olyan nő, aki úgy vélhette magáról, jól öltözött?- Teszem föl, persze, hogy alig volt rajta ruha.

26. Nem bízom semmiféle rendszerezőben - ilyenek útjából ki is térek. A rendszer akarása a jóravalóság hiányát jelenti.

27. Mélynek tartják a nőt - miért? mert sosem érhető el nála a dolgok alapja. A nőmég csak laposnak se igen mondható.

28. Ha a nőnek férfierényei vannak, menekülhetnékünk támad; és ha nincsenek, hát akkor neki.

29. "Sokat rágja magát - mert furdalja a lélek. Jó fogai lehetnek - de hát ez tiszta kép-zavar. Fúrni én a rossz fogat szoktam... " És a többi. Egy fogorvos megjegyzése.

30. Ritkán teszünk elsietve egyetlen dolgot csupán. Hiszen ily elsietősen többnyire túl sokat is teszünk. Mármost akkor ez egy dologhoz sok, kettőhöz igazából kevés.

31. Tekereg a féreg, ha ráléptek. S okosan teszi. Csökkenti a valószínűségét, hogy újra rá-lépjenek. Alább adja -íme, ez is alázat.

32. A hazugságot és a képmutatást lehet sértődős becsületfogalom jegyében gyűlölni; létezik ugyanilyen gyűlölet gyávaság folytán is, amennyiben a hazugságot isteni parancs tiltja. Hazudni is gyáva...

33. Milyen kevés kell a boldogsághoz. Egy zsákos duda hangja, mondjuk. - Zene nélkül tévedés lenne az élet. A német még istenét is így képzeli el: dalokat dudorászva.

34. On ne peut penser et écrire qu'assis (G. Flaubert).

35. Vannak esetek, mikor mi, pszichológusok olyanok leszünk, mint a lovak: nyugtalanok - csak mert látjuk magunk előtt imbolyogni, bukdosni föl-le saját árnyékunkat. A pszichológusnak el kell tekintenie önmagától, hogy egyáltalán lásson.

36. Vajon mi, immoralisták - kárt teszünk-e az erényben? Ugyanúgy nem árthatunk annak, ahogy az anarchisták a fejedelmeknek. Csak mióta lőnek rájuk, ülnek ezek újra szilárdan trónjukon. Morál: lőj a morálra.

37. Előreszaladsz? - Mint pásztor teszed ezt? mintkivételes eset? Harmadik lehetőség: a szökevényé... Az első lelkiismereti kérdés.

38. Valódi vagy? Avagy színész csak? Képviselsz valamit? Vagy te magad vagy, amit képviselni kell? - A végén kiderül, afféle színész-utánzat vagy csak... A második lelkiismereti kérdés.

39. A csalódott mondja. - Nagy embereket kerestem volna mindig, csak eszményeik majmait leltem.

40. Ki vagy - aki csak néz? Akinek keze is mozdul, megragadólag? Vagy aki félrenéz, elhúzódik? - Harmadik számú lelkiismereti kérdés.

41. Együtt haladnál? Élen járnál? Magánzó maradnál? Tudni kell, mit akarunk, s egyáltalán akarunk-e. Negyedik lelkiismereti kérdés.

42. Fokok voltak ezek, megjártam utam e lépcsőjét - mögöttem megannyi fok. Ám e lépcsőfokok azt hitték, letelepszem majd rájuk, megpihenni...

43. Mit ér az, igazam van-e a végén! Túl sok is már az igazam. - És az nevet, aki a végén nevet.

44. Szerencseképletem, e boldogító: egy Igen, egy Nem, egy egyenes vonal, egy cél...

Szókratész problémája

1. Az életet a bölcsek bölcsei minden időkben egyképp ítélték meg: semmit se ér.. Mindig és mindenütt ugyanaz hangzott el ajkaikról - csupa kétség volt ez a hangzat, csupa nehéz bánat, csupa életuntság, belefáradás az életbe, ellenállás vele szemben. Maga Szókratész mondta, mikor meghalt: "élni - ez annyi, mint hosszan betegnek lenni: tartozom egy kakassal a gyógyító Aszklépiosznak". Még Szókratésznak is elege volt. - Mit bizonyít ez? Mire mutat? - Egykor azt mondták volna ( - ó, mondták, és elegendőképp hangosan, és pesszimistáink jártak az élen!): "Itt valaminek mindenképp igaznak kell lennie! A consensus sapientium az igazság bizonyítéka." - Beszélnénk ma így? tehetnénk? "Itt valaminek betegnek kell lennie" - ezt feleljük mi: minden idők legbölcsebbjei, ó, csak jobban s közelebbről meg kéne nézni őket! Talán nem álltak már rendesen a lábukon? megkéstek? rozzantak lettek, imbolygók? dekadensek? A bölcsesség e földön tán holló alakjában jár, s egy kis dögszag már lelkesíti...?

2. E tiszteletlenség mármost, hogy a nagy bölcsek hanyatlás-típusúak lennének, bennem akkor formálódott meg, mikor pedig oly erős lett volna tudósi-tudatlan ellenérve, elemien erős: rádöbbentem, hogy Szókratész és Platón bomlás-tünetek, a görög feloszlás eszközei, pszeudo-görögök csak, álgörögök, íme (A tragédia születése, 1872). Ama bizonyos consensus sapientium - ezt mind jobban értem! - a legkevésbé sem bizonyít olyasmit, hogy igazuk lett volna, amiben egyetértettek: ellenkezőleg, azt bizonyítja inkább, hogy ők maguk, a bölcsek bölcsei, valamiben fiziológiailag összehangolódtak, egyeztek, hogy aztán egyképp negatívan állhassanak "hozzá" az élethez - hogy eleve így kelljen már állniok. Az élettel kapcsolatos, pro vagy kontra,ítéletek s értékítéletek, végső soron sosem lehetnek igazak: értékük csak tünetként van, szimptómákként vehetők csak figyelembe - önmagukban véve az ilyen ítéletek ostobaságok. Elég az ujjunkat nyújtani csupán, kísérletképpen - hogy a próba eredménye ama finesse legyen: az élet értékét nem szabad "letenni". Eleven nem tehet ilyet, lévén ő ráadásul vitatott tárgy, eleve pártos fél, nem bíró; halott egészen más okból nem cselekedhet ilyképp. - Filozófus, ha problémának látja az élet értékét, önmaga ellen tesz e föltevéssel máris, kérdőjelet állít, s így saját bölcs mivoltát kezdi ki ő maga, már sem bölcs dolog. - Hogyan? és mind e nagy bölcsek akkor: nemcsak dekadensek voltak, de hogy bölcsek se, egyáltalán? - Ám hadd térek vissza Szókratész problémájára.

3. Származását tekintve Szókratész a legalacsonyabb néposztály fia volt: a csőcseléké. Ripők eredetét még csúnya külleme is példásan elénk tárja. De a rútság, már eleve érverejű kifogás, a görögöknél ráadásul cáfolat. Így: Szókratész görög volt egyáltalán? A rútság igen gyakran a keresztezett, valamiféle keresztbe-tevéssel gátolt fejlődés kifejezője. Más esetben lefelé mutató (vissza-) fejlődés tanújele. Az antropológus kriminalisták azt tanítják: a tipikus bűnöző csúnya. Monstrum in fronte, monstrum in animo. De a bűnöző dekadensjelenség. Szókratész tipikus bűnöző volt? - A legkevesebb, hogy ennek nem mondana ellent az a híres fiziognómikus ítélet, mely Szókratész barátait megütköztette. Egy külföldi, aki értett az arcokhoz, Athénbe érkezvén Szókratész szemébe mondta, hogy a filozófus igenis szörnyeteg - foglalata minden bűnnek és tévelygő vágynak. Mire Szókratész csak azt felelte: "Ismer engem, uram!" -

4. Dekadenciára Szókratésznál nemcsak az ösztönök bevallott züllöttsége és anarchiája utal: ugyanide mutat a logikai elem túltenyésztettsége, valamint az a rachitikus-gonoszkodás, mely nagyon is jellemzi ot. Ne feledjük azokat a (fül)hallucinációkat sem, melyek, mint "Szókratész démóniája", vallásos értelmezésre találtak. Mindeme túlzás, karikatúra, igen, Szókratész maga a buffo, és közben mindene rejtekező, csupa hátsó gondolat, földalattiság. - Próbálom megérteni, miféle idioszinkráziából ered a szókratészi egyenlőségtevés, hogy tudniillik ész = erény = boldogság; a legbizarrabb egyenlőségtevés, ami csak létezik, s amely ráadásul a régi hellének ösztöneit eleve kihívja maga ellen.

5. Szókratésszal a görög ízlés átcsap dialektikapártolásba: mi történik itt tulajdonképpen? Elsősorban győzelem születik az előkelőbb ízlés felett; a plebsz kerül felül a maga dialektikájával. Szókratész előtt jó társaságban semmi helye nem volt a dialektikus modornak: rossz modornak számított az ilyen, pőrére vetkőztetésnek. Óvták tőle az ifjúságot. Már az okok ily odatárásában sem bíztak. Ugyan! Tisztességgel lévő dolgok, akár a tisztességes emberek, nem mutogatják így az okaikat-indokaikat; ahogy öt ujjunkat mutogatni sem ildomos. Amit bizonyítani kell elébb, nem is sokat ér már az. Ahol még a tekintély hozzátartozik a jó erkölcsökhöz, nem "indokolnak", de parancsolnak, s ott a dialektikus afféle paprikajancsi: nevetnek rajta, komolyan nem veszik. - Szókratész volt az a paprikajancsi, aki komolyan vétette magát: mi történt ott tulajdonképpen? -

6. A dialektikához csak akkor nyúlnak, ha más eszköz nincs. Tudják, bizalmatlanságot szül, s hogy keveseket győz meg. Mit sem lehet könnyebben félresöpörni, mint egy dialektikusi effektust: minden oly gyülekezet, ahol beszédeket tartanak, bizonysága ennek. A dialektika csak az önvédelem kényszerű eszköze lehet azok kezében, akik másféle fegyvert nem ragadhatnak. Az ilyen akkor kénytelen kivívni igazát: máskülönben semmire sem kell ő. A zsidók ezért voltak dialektikusok; Ravaszdi Róka az volt: hogyan? és Szókratész is az volt? -

7. - Szókratész iróniája vajon a lázadás kifejezője? a plebejusi ellenérzéseké? ő maga, elnyomottként, saját veszettségét élvezi a szillogizmus késdöféseiben? bosszút áll az előkelőkön, mikor lenyűgözi őket? - Kíméletlen eszköz a dialektikusé; ezzel zsarnok faragható; ez lecsupaszftó, ahogy győz. A dialektikus az ellenfélre hagyja: bizonyítsa, nem idióta. Dühbe gurítja, tehetetlenné is teszi egyben. A dialektikus megfosztja az ellenfele intellektusát a potenciától. - Hogyan? Szókratésznál a dialektika csak a bosszú adott formája?

8. Megvilágítottam, mivel lehetett Szókratész taszító: kifejtésre vár annál is inkább, mivel volt lenyűgöző. Azzal, hogy új agont, az "ágálás" új módját fedezte fel; hogy ilyképp Athén előkelő köreinek első vívómestere lett, ez az egyik. Lenyűgözte a helléneket, mert ágáló ösztöneiket bizsergette, harcos szellemüket - fiatal férfiak s fiúk tusakodásaiba hozott új változatlehetőségeket. Szókratész nagy erotikus is volt.

9. Ám ennél többet is feltalált Szókratész. Az ő előkelő athénijei mögé látott; megértette, hogy esete, az ő eset-idioszinkráziája már nem kivételes eset. Csöndesen készülődött, érlelődött már ugyanez a degeneráció mindenütt: a régi Athén, íme, a végét járta. - És Szókratész megértette, hogy rá annak a világnak mindenestül szüksége van - az ő eszközeire, a gyógymódjára, az önfenntartásnak, önmaga megtartásának személyes mesterfogásaira... Az ösztönök anarchiája uralkodott mindenütt, háromlépésnyire volt mindenki az excessustól, a túl- és a kicsapongástól; a monstrum in animo volt a közveszély. "Az ösztönök tirannussá akarnak válni; ellenzsarnokot kell feltalálni, hadd lenne az az erősebb"... Amikor az az arc-értő odatárta Szókratésznak, mi is lenne, vagyis minden rosszra való vágy barlangürege, a nagy ironikus még mondott valamit, s ez adja lénye kulcsát. "Ez igaz, mondta, de úr lettem mindeneken." Hogyan lett úrrá Szókratész önmaga felett? - Esete alapjában csak az extrém eset volt, csak a legszembeszökőbb ama tömérdek közül, melyek összessége akkoriban a fő bajforrássá vált már: hogy senki se volt önmaga ura, s hogy az ösztönök egymás ellen fordultak. Lenyűgöző volt Szókratész, mint efféle szélsőeset - félelmet keltő rútsága eleve kifejezte őt, bárki ránézett csak: lenyűgöző volt, magától értetődik, még inkább, mint ennek az esetnek a válasz-megoldása, gyógymód-látszata.

10. Ha már az kell, hogy az észből faragjanak zsarnokot, ahogy Szókratész tette, nagy lehet a veszély: hogy valami más válhatna tirannussá. Az észelvűséget megmentőül találták fel, igen, mert sem Szókratész, sem "betegei" nem lehettek csak úgy könnyűszerrel észelvűek - de rigeur volt ez, végső eszközük. A fanatizmus, mellyel az egész görög gondolkodás az észelvűségre veti magát, kényszerhelyzetet tanúsít: veszélyben voltak, választás csak egy volt: vagy pusztulni, vagy - abszurditásig észelvűnek lenni... A görög filozófusok moralizmusa, Platóntól kezdve, patológiai alapozású; ugyanígy dialektika-értékelésük is. Ész = erény = boldogság, ez az üdvtan azt jelenti csak: kövessük "a" Szókratészt, és a sötét vágyakkal szegezzünk szembe permanens nappali-fény-forrást, az észét. Legyünk mindenáron okosak, tiszták, világosak: ha szemernyit is engedünk az ösztönöknek, a tudattalannak, lefelé vezet az az út...

11. Megvilágítottam, miért volt Szókratész lenyűgöző: mintha orvos lett volna, üdvhozó. Szükséges-e feltárnom még a tévedést is, mely ebben a "mindenáron való észelvűség"-hitében rejlett? - A filozófus és a moralista részéről öncsalás, hogy ő már azzal kilép a dekadencia bűvköréből, ha ellene háborút hirdet. A kilépés meghaladja már erejét: amit a filozófus és moralista bölcsek eszközül, menekvésül választanak, ismét csak a dekadencia kifejezése - megváltoztatják bár kifejeződését, azt magát nem számolhatják fel. Szókratész félreértés volt: az egész jobbítás-erkölcs, a keresztény morál is az volt: félreértés... A legvakítóbb nappali fény, a mindenáron való észelvűség, az élet ösztöntelenül tisztán, világosan, hidegen, óvatosan, tudatosan, az ösztönökkel ellenállón szembefordulva, mind csak betegség volt maga is, másik betegség - korántsem visszaút az "erényhez", az "egészséghez", a "boldogsághoz"... Az, hogy az ösztönök ellen küzdeni muszáj - ez eleve a dekadencia képlete már: amíg az élet feltör, a boldogság egyben - ösztön is.

12. - Megértette vajon ezt még ő maga, minden önkicselezők legokosabbika? Ezt mondta volna magának legvégül, halálra kész bátorságának bölcsességében...? Szókratész meg akart halni: - nem Athén adta, ő fogta a méregpoharat, ő kényszeíftette a méregpoharat Athénra... "Szókratész nem orvos, szólt magához halkan: a halál, itt csak a halál az orvos... Maga Szókratész csak hosszasan betegeskedett..."

Az "ész‟ a filozófiában

1. Kérdeznek, mi minden idioszinkrázia a filozófusoknál...? Például történeti érzékük hiánya, gyűlöletük a dolgok keletkezésének még a képzete ellen is, egyipticizmusuk. Azt hiszik, megtisztelnek valamit, ha történetietlenítik, sub specie aeterni - ha múmiát gyártanak belőle. Amivel csak foglalkoztak a filozófusok évezredek óta, az mind fogalmi múmiák sora volt; kezük közül semmi élő eleven való nem került ki. Ölnek, kitömnek, tessék, ezek a fogalom-bálványszolga urak, mikor imádnak - mindenre nézve életveszélyesek, ha imádnak. A halál, a változás, az öregedés, de a nemzés, a növekedés is mind csak kifogás nekik - cáfolat, mi több. Ami van, az nem "lesz" azzá; ami "úgy" - lesz, az nincs is igazán... Ők mind, méghozzá kétségbeesetten, csak a létezőben hisznek. Mivel azonban ehhez nem jutnak hozzá, okait keresik, miért is rekesztik el azt tőlük. "Valami szemfényvesztés, valami megtévesztés lesz ennek a mélyén: hogy nem észlelhetjük a létezőt - hol hát a csaló?" - "Megvan, elkaptuk, kiáltoznak boldogan, az érzékiség az! Ezek az érzékek, már ahogy amúgy is olyan erkölcstelenek, ezek csapnak be minket a való világot illetően. Morál: megszabadulni az érzékcsalódásoktól, a történetiségtől, az alakulás szervességétől, a hazugságtól - a "história" csupán érzékekbe vetett hit, a hazugságba vetett hit. Következésképp: nemet mondani mindenre, ami az érzékeknek hitelt adna, tehát az emberiség maradékára: az mind csak "népség". Filozófusnak lenni, fel! Múmiának lenni, a monotono-teizmust síri mimikával bemutatni! - És el mindentől, ami a test, az érzékeknek ez a siralmas, nyomorult rögeszméje! rég-eszme, a neve is jellemző így, rajta a logika minden hibája, cáfolható, sőt, maga a képtelenség, és még másként merészel viselkedni...!

2. Nagy tiszteletadással különítem el Hérakleitosz nevét. Míg a filozófus-nép máskülönben azért minősítette tönkre az érzékeket, mivel sokféleséget és változékonyságot mutattak, Hérakleitosz azt kifogásolta ekképp, hogy tanúsítványuk a dolgokat úgy mutatja, mintha tartamuk és egységük lenne. Hérakleitosz is igazságtalan volt az érzékekkel. Ezek sem úgy nem hazudnak, ahogy az eleaták gondolták, se úgy nem, ahogy ő hitte - mert egyáltalán nem hazudnak. Csak amit mi kezdünk tanúsítványaikkal, az hozza be a hazugság elemét, például az egység hazugságát, a dologiság, a szubsztancia, a tartósság hazugságát, és így tovább... Az "ész" az oka, hogy az érzékek tanúsítványa meghamisítódik általunk. Amennyiben az érzékek az alakulást, az elmúlást, a változást tanúsítják, nem hazudnak... Abban viszont örökre igaza lesz Hérakleitosznak, hogy a létezés üres fikció. A "látszat"-világ az egyetlen világ: a "való világot" csak úgy odahazudják...

3. - És a megfigyelésnek micsoda finom eszközei a miéink-érzékeink révén! Ott az orr, például, amelyről még egyetlen filozófus sem beszélt tisztelettel és hálával, az orr némelykor a legbecsesebben érzékeny szerszám, mely rendelkezésünkre áll: képes a mozgásnak olyan minimális differenciáit is észlelni, amilyeneket még a spektroszkóp sem. Ma pontosan annyi a tudományunk, mint akkor volt, amikor elhatároztuk, élünk az érzékek tanúságtételeivel - amikor még élesíteni akartuk őket, felszerelni, végiggondolni. A többi? Torzszülemény, még-nem-tudomány: vagyis metafizika, teológia, pszichológia, ismeretelmélet. Vagy formális-tudomány, jel-tan; ahogy a logika, meg amaz alkalmazott logika, a matematika. Bennük a valóság elő se jön, problémaként sem; csakígy az a kérdés sem, miféle értéke lehet egyáltalán egy ilyen jel-konvenciónak, amilyen a logika.

4. A filozófusok másik idioszinkráziája hasonképp veszedelmes: abban áll, hogy a végsőt és az elsőt összevétik. Azt, ami a végén következik el - sajnos! hogy elkövetkezik! mert elkövetkeznie sem kellene! -,teszik meg ők "legmagasabb rendű fogalomnak", ezeket a legáltalánosabb, legüresebb fogalmakat, az elpárolgó realitás végső gőzét, ezt tekintik ők "a" kezdet kezdetének. Megint arról van szó, hogy ők így vélnek megbecsülni valamit: a magasabb rendű nem sarjadhat az alacsonyabb rendűből, egyáltalán nem sarjadhat... Tanulság: minden, ami elsőrangú, legyen causa sui. Ha valami már valami másból eredeztethető, az kifogás, az érték-kétely azonnal. Minden "legfőbb" érték-elsőrangú, minden magasabb fogalom, a létező, a feltétlen, a jó, az igaz, a tökéletes - ezek egyike sem "alakulhatott", következésképp mind causa sui, önmaga oka. Ez mind azonban egyenlőtlen sem lehet saját körén, nem lehet önmagával belső ellentmondásban így... Ezzel már ott is vagyunk a hülyítő "isten"-fogalomnál... A végsőt, a legüresebbet, a legelvékonyítottabbat teszik meg elsőnek, önmagában való oknak, ez az ens realissimum... Hogy az emberiség kénytelen volt komolyan venni beteg mesterkedők agyszüleményeit, mit, agybaját! - És drágán fizetett érte...!

5. - Mutassuk meg, végezetül, mely más, nagyon más módon látjuk mi (- udvariasságból mondom: "mi") a tévedés és a látszatlényegiség problémáját. Egykoron a változást, a módosulást, egyáltalán, az alakulást a látszólagosság jelének tekintették, bizonyság lett volna ez, hogy van "valami", ami bennünket egyre félrevezet. Ma, épp ellenkezőleg, pontosan amennyire az ész-előítélet rákényszerít minket az egység, az identitás, a tartam, a szubsztancia, az ok, a dologiság, a létezés feltételezésére, bizonyos értelemben belebonyolódva látjuk magunkat a tévedésbe, tévelygésbe necessitirt; magunknál végzett szigorú számvetésünk eredményeképpen olyannyira meggyőződésünk, hogy igenis itt a tévedés. Nincs ezzel másképp, mint a nagy csillagok mozgásával: náluk a tévedés "ügyvédje" a szemünk, ezek a nyelvet bitorolják állandólagosan így. A nyelv, keletkezése szerint, a pszichológia legcsenevészebb formáinak korszakába tartozik: durva, elnagyolt fétis-lényegiség terepére tévedünk, ha a nyelv-metafizika, egyértelműbben, az ész alapfeltételezéseit tudatosítjuk. Ez mindenütt tettest és tettet látna: ez hisz az akaratban mint okban egyáltalán; ez hisz az "én"-ben, az énben, mint létben, az énben, mint szubsztanciában, és az én-szubsztancia hitét kivetíti mind a dolgokra - egyáltalán, csak ezzel teremti meg a "dolog" fogalmat is... A létezést belegondolják itt minden "dologba" - okként; az "én" koncepciójából, levezetve, következik csupán a "létezés" fogalma... Kezdetben vala ekképp ama nagy és végzetes tévedés, hogy az akarat valami lenne, ami hat - hogy az akarat képesség... Ma tudjuk, hogy csupán egy szó... Sokkal később, egy ezerszer megvilágosultabb világban jött e bizonyosság az ész-kategóriák kezelésében, azaz: jöttek ennek tudatára - e szubjektivitáséra! - a döbbent filozófusok: következtettek ebből, hogy ezek nem származhatnák az empíriából - hiszen az egész empíria ellentmondásban állna velük. Honnét származnak tehát? - És Indiában és Görögországban ugyanúgy fogtak félre: "valaha otthon lehettünk egy magasabb rend világában (- s nem valami alacsonyabb rendű világban, ahogy pedig az igazság ez lenne!), isteniek lehettünk, mert eszünk-értelmünk van!"... Tény, eddig soha semmi nem hatott ilyen naiv meggyőzőerővel, mint a léttel kapcsolatos tévedés, ahogyan például az eleaták megformálták: hiszen minden szó, minden mondat, amit csak mondhatunk, minden mellette szól! - Az eleaták ellenfeleire is ártékonyan hatott az ő lét-fogalmuk csábereje: Démokritosz, éspedig az atom feltalálásakor, jó példa erre, egy a sok közül... Az "ész" a beszédben: ó, micsoda vén nyelvelő satrafa, csalárd nőszemély! Attól félek, nem szabadulunk istentől, mert hiszünk még a nyelvtanban...

6. Hála fog megilletni, hogy ilyen lényegi, ilyen újdonat felismerést négy tézisben foglalok össze: megkönnyítem ezzel a megértést, kihívom az ellentmondást.

Első tétel. Azok az indokok, melyek alapján "ezt" a világot látszatvilágnak minősítenék, inkább e világ realitását indokolják - másféle valóság egyáltalán nem bizonyítható.

Második tétel. Azok a jellemzők, melyekkel a dolgok "valódi létét" felruházták, mind a nemlét, a Semmi jellemzői. Felépítették az "igazi világ" képzetrealitását a ténylegesen való világgal szemben: látszatvilágot hoztak létre, igen, mert ennek csak erkölcsi-optikai megtévesztés a lényege.

Harmadik tétel. "Másik" világról fabulázni, a való világgal szemben, értelmetlenség, már kivéve, ha nem az az ösztön hatalmasodott el rajtunk, mely tagadna, kicsinyítene, rágalmazna, gyanúsítgatna mindent, ami ez az egyetlen való élet: emez esetben bosszút állunk az életen egy "másik", egy "jobb" élet fantazmagóriájával.

Negyedik tétel. A világot "igazi" és "látszat" jellegű világgá hasítani, tegye azt akár a kereszténység módján valaki, akár Kantén (legvégső soron egy alattomos keresztény, ő, persze!), csakis a dekadencia sugalmazása és továbbsugalmazása... a hanyatló élet tünete. - Hogy a művész a látszatot többre becsüli, mint a realitást, nem cáfolata e tételnek. Mert a "Iátszat" itt a realitást jelenti még egyszer, duplázva, épp csak válogatva, erősítve, korrigálva... A tragikus művész nem pesszimista - ő igenis Igen!-t mond minden kérdésesre és rémségesre, dionüszoszi ő...

Hogyan lett végül az "igazi világ" - mese

Egy tévedés története

1. Az igazi világ elérhető a bölcsnek, a buzgó hívőnek, az erényesnek - benne él ő, az ő. (Az eszme legrégebbi formája, viszonylag okos, szimpla, meggyőző. Körülírja azt a tételt, hogy "én vagyok Platón, én vagyok az igazság".)

2. Az igazi világ, persze, most elérhetetlen, de mint ígéret létezik: a bölcsnek, a buzgó hívőnek, az erényesnek ("s a bűnbánatot tévő bűnösnek"). (Az eszme továbbfejlesztése: finomítódik, becsalibb lesz, átfogóbb - nővé lesz, keresztényivé válik...)

3. Az igazi világ, bár elérhetetlen, bizonyíthatatlan, megígérhetetlen, de már gondolata is vigasz, elköteleződés, imperatívusz.(Alapjában a régi égi Nap, de már a szkepszis ködén át; az eszme szublimálódott, sápadt lett, északias, königsbergi.)

4. Az igazi világ - elérhetetlen? Ugyan, csak még nem értük el. S mint ilyen, persze, ismeretlen is. Következésképp nem is vigaszos, nem megváltó, nem elkötelező: mire kötelezhetne el minket bármi ismeretlen...? (Rosszkedvű reggel. Az ész első ásítása. A pozitivizmus kakasszava.)

5. Az "igazi világ" - eszme, amely már semmire se jó, már nem is elkötelező -, haszontalan, feleslegessé vált eszme, következésképp megcáfolt eszme: hajítsuk el! (Napvilág; sugaras reggelizés; visszatér a bon sens és a derű; Platón belepirul szégyenébe; a szabad szellemek pokoli lármája.)

6. Az igazi világot lapátra tettük; miféle világ maradt meg? A látszatvilág netán...? De nem! az igazi világgal a látszatvilágot is felszámoltuk!

(Dél; ilyenkor a legrövidebbek az árnyak; vége a hosszú tévedésnek; az emberiség csúcspontja-delelője; INCIPIT ZARATHUSTRA.)

Morál mint természetellenesség

1.

A szenvedélyeknek mind van egy korszaka, mikor csupán végzetesek, csak az ostobaság súlyával húzzák le s le áldozatukat - és egy későbbi, sokkal későbbi, amikor a szellemmel összeházasodnak, "át-szellemülnek". Egykor, a szenvedélybeli ostobaság okán, magával a szenvedéllyel kezdtek háborúságot; meg akarták semmisíteni a szenvedélyt, szentül - minden hajdani morál-vadbarom egyetért ilyképp, hogy "il faut tuer les passions". A leghíresebb megfogalmazás, e tárgyban, az újszövetségbeli, az a hegyi beszéd ti., ahol mellesleg szólva, a dolgokat nem holmi "magasból" szemlélik. Példaképpen, épp a nemiség ügyében így említtetik: "ha szemed haragvásodra vagyon, nyomd ki haragodban", kb. - szerencsére egyetlen keresztény sem cselekszik ily szellemben azért. Az, hogy a szenvedélyeket s a vágyakat meg kell semmisíteni, csak mert ostobák, és hogy így ostobaságaik következményeit elkerülhessük - manapság az ostobaság heveny formájának tűnik fel már. Nem csodáljuk a fogorvosokat immár, ha a fogakat kihúzzák, hogy ne fájjanak tovább... Némi tetszéssel, másrészt megállapítható, hogy azon a talajon, melyből a kereszténység sarjadt, "a szenvedély át-szellemiesedése" fel sem fogható. Képtelenség volna! Az első egyház, mint tudjuk, az "intelligensek" ellen küzdött a "szellem szegényei" érdekében, úgymond: hát hogyan várhatnánk tőle intelligens háborút a szenvedélyek ellen? - Az egyház a szenvedélyt a szó minden értelmében kimetszőleg kezeli: praktikája, "kúrája" ilyképp acastratismus.Sosem kérdi: "hogyan tehetünk szellemibbé, szebbé, istenibbé valamely vágyat?" - a diszciplína nyomatékát mindenkoron a kiirtásra helyezte (vesszen az érzékiség, a büszkeség, az uralkodás vágya, a kapzsiság, a bosszú). - De aki a szenvedélyeket gyökerestül markolná meg, az élettel tesz így, magával az élettel: az egyház gyakorlata életellenes...

2.

Ugyanezeket az eszközöket - kimetélés, kiirtás - használják a vágyak elleni harcban ösztönösen is azok még, akik túlságosan akaratgyengék, túl degeneráltak, hogysem valamiféle mértéket szabhatnának magukban bárminek: azok az illetők, akik ily jellegüknél fogva la Trappraszorulnak, képletesen szólva (és nem képletesen is -), ha valamiféle végső ellenségességi nyilatkozatig akarnak jutni, szakadék-hasításig maguk s a vágy között. A radikális eszközök csak a degeneráltak számára nélkülözhetetlenek; az akarat gyengesége, közelebbről, a képtelenség, hogy valamely ingerre ne reagáljanak, szintén csak a degeneráltság alfaja. Az érzékiséggel szembeni radikális ellenségesség, a halálosan ellenséges érzület meggondolandó tünet marad: jogosan tűnhetik fel ennek alapján az a feltételezés is, hogy az ilyennyire excesszív illető össz-állagával baj van! - Egyébként ez az ellenségesség, e gyűlölet csak akkor hegyeződik ki végérvényesen, ha az ilyen illetők már nem éreznek elegendő erőt magukban a radikális gyógymódhoz, az "ördög" - az ő személyes ördögük - megtagadásához. Csak tekintsük át a papok és a filozófusok, de velük együtt a művészek történetét is: az érzékek ellen a legmérgezettebb szavakkal nem az impotensek kelnek ki, s az aszkéták sem, hanem azok, akik képtelenek az aszkézisre, azok, kiknek pedig nagyon is képesnek kellene lenniök rá...

3.

Az érzékiség szellemlesülése a szerelem: jókora győzelem a kereszténység felett. Másik ily diadal az elllenségesség szellemiesülése. Ez az átszellemülés abban áll, hogy mélyen megértjük, mily érték, ha ellenségeink vannak: röviden, hogy az ember fordítva tesz s következtet, mint annak előtte. Az egyház minden időkben megsemmisíteni akarta ellenségeit, mi immoralisták és antikrisztusok abban látjuk előnyünket, ha az egyház fennáll... A politikában is szellemibbé vált az ellenséges érzület - sokkal okosabbá, sokkal eltűnődőbbé, sokkal kímélőbbé. Csaknem minden párt érti, saját létérdeke, önfenntartási taktikájának része, hogy a másik el ne erőtlenedjék túlság; ugyanez áll a nagy politikára is. A külpolitikai porondon valamely új alakulás, például az új Birodalom sokkal jobban igényli ellenségeinek, mint barátainak létezését: ily ellentét-viszonyban érezheti szükségszerűnek magát, sőt, így lesz léte szükséges egyáltalán... Hasonlóképpen viseltetünk a "benső ellenség" iránt: itt is át-szellemiesítettük az ellenségeskedést, itt is felfogtuk értékét. Termékenyek csak akkor vagyunk, ha ellentétekben-ellentmondásokban is gazdagok; fiatalok akkor maradunk csak, ha a lélek nem nyújtózik restül, nem vágyik mindenáron békére... Semmi sem idegenebb tőlünk ma már, mint a hajdan oly kívánatos "lelki béke", a keresztény kívánalom; semmit nem irigylünk kevésbé, mint az erkölcsök fejőstehenét, a jó lelkiismeret zsíros tejét, teljét. A nagyéletről mondunk le, ha a háborúról lemondunk... Sok esetben, persze, "a lélek békéje" merő félreértés csak - valami egyéb, ami épp csak nem tud tisztességesebben megneveződni. Kertelés és előítélet nélkül - pár esetet gyorsan. "A lélek békéje" lehet például valami gazdag animalitás szelíd átsugárzása a morálisba (vagy a vallásos szférába). Vagy a fáradás első jele, az első árnyék, melyet az este, bármiféle este, vet. Avagy egy jele annak, hogy a levegő nedvesebb, hogy déli szél jönne. Netán a tudtunkon kívüli hála a jó emésztésért ("emberszeretet", címkézzük meg ugyanakkor). Vagy a gyógyuló ember csöndesülte, ahogy minden dolgot újra ízlel és vár... Vagy az az állapot, mely uralkodó szenvedélyünk erőteljes kielégülését követi, az efféle - ritka - jóllakottság jó érzésé. Vagy akaraterőnk öregkori gyengesége, áhítozásainké, bűneinké. Vagy az a hiúsággal összefüggő lustaság, hogy morálisan "feszítsünk-e"... Vagy ha bekövetkezik valami bizonyosság, legyen az bár rettenetes bizonyosság, mégis, a bizonytalanság hosszú feszültsége és gyötrelme után. Nemkülönben, ha kifejeződik a mester-tudás, az érettség a cselekvésben, alkotásban, bármi hatásban, akarásban, az a nyugodt lélegzet, mely "az akaratszabadság" elért foka... Bálványok-alkonya: ki tudja? Talán csak egyfajta "békéje a léleknek"...

4.

- Képletbe foglalok egy elvet. Az erkölcs minden naturalizmusa - vagyis minden egészséges erkölcs - felett valami életösztön az úr: az életnek ilyen-olyan kánonját tölti meg a "legyen" avagy a "ne legyen", ezzel félresöprődik az élet útjából emez-az a kirekesztőlegesség, gátlás vagy ellenséges érzület. A természetellenes morál, vagyis jószerén minden eddig tanított erkölcs, minden hirdetett és tisztelt erkölcs, épp ellenkezőleg, az életösztönök elllen fordul, ezeknek az ösztönöknek hol titkos, hol fennszavas, nyítan arcátlan elítélője. Amikor azt mondja, "isten a szívekbe Iát", nemet mond az élet legalsóbb-legfelsőbb áhításaira, és istent az élet ellenségeként hozza elő... A szent, aki istennek tetsző képződmény, no hát, ő épp az eszményi kasztrált... Az élet ott ér véget, ahol "istennek az ő országa" kezdődik...

5.

Feltéve, hogy valaki megértette, mily bűnös mód élet elleni lázadás az, amit a keresztény erkölcs jószerén mindenek fölött szentesített, nos, szerencsére akkor valami más is kiviláglott egyben: hogy ez a lázadás mennyire haszontalan, látszat-érvényű, abszurd, hazug. Ha élők elítélik az életet, az végső soron csak egy bizonyos élet-vitel, élet-mód tünete: az a kérdés, hogy joggal tesznek-e így, jogosulatlanul-e, föl se merülhet egyáltalán. Az életen kívül kell valamiféle álláspontot elfoglalni ahhoz, s ismerni egyszersmind az életet, mint kevesen, mint sokan, mint mindenki együttesen, hogy az élet értékének problémáját egyáltalán csak érinteni is merészeljük: elegendő ok s indoklás ez itt akkor, hogy belássuk, számunkra e probléma megközelíthetetlen dolog. Ha értékekről beszélünk, az élet inspirációjának, optikájának jegyében tesszük: maga az élet kényszerít minket, hogy értékeket tételezzünk fel, az élet maga értékel általunk, mikor értékeket tételezünk fel... Ebből következik, hogy az erkölcsnek az a természetellenessége, amely istent az élet ellentételezésének, elítélésének fogadja fel, csak az élet értékítélete - melyik életé? miféle életjellegé? - De már megadtam a választ: a hanyatló, az elgyengült, a fáradott, az elítéltetett életé. Az erkölcs, ahogy eddig értelmezték - ahogy végső soron még Schopenhauer is megfogalmazta, hogy az "életakarás tagadása" lenne -, az ilyen morál maga a dekadencia-ösztön, mely imperatívusszá teszi magát, mondván: "menj tönkre" -, az elélő elítéltetése...

6.

Mérjük fel végre, micsoda nyilvánvaló naivitás egyáltalán azt mondani: "legyen pedig az ember ilyen és ilyen!" A valóság a típusok elbüvölő gazdagságát mutatja, a pazarló formajátékok s változatok buja tenyészetét: és akkor jön valami ágrólszakadt erkölcs-őr, s azt mondaná rá: "nemi az ember legyen másmilyen..:'? S ez a szerencsétlen még azt is tudja állítólag, milyen legyen az ember, önmagát festi a falra, nyomorúságos madárijesztő-alak, s kiáltja fennen: "ecce homo!"... De ha a moralista csak egy-egy emberhez fordul, így mondja: "legyél te pedig ilyen és ilyen!", akkor is nevetséges. Az egy-ember, az egyén - egy darabka fátum, elölről-hátulról kereken az, egy törvénnyel több, egy szükségszerűséggel több minden és mindenek számára, kik-mik jönnek s eljövendenek. Neki ezt mondani: "változz meg", hát mintha azt kívánnánk ezzel, minden változzék így, de talán visszamenőleg is... És való igaz, voltak következetes moralisták, akik másnak akarták az embert, nevezetesen erényesnek, a maguk képére akarták formálni, jámbor birkának tehát: ezzel ők a világot tagadták! Csak semmi bolondság! Bolondozás se, hát nem, a szerénytelenségnek a legszerényebb változata sem tűrhető, így ok... Az erkölcs nem az élet szempontjait, vonatkozásait, szándékait veszi figyelembe, specifikus tévedés, mely iránt nem szabad részvétet éreznünk, oly degenerált-idioszinkrázia, amely már kimondhatatlanul sok kárt okozott...! Mint mások is már, mi immoralistáképp ellenkezőleg! - kitártuk a szívünket mindenfajta megértésnek, jóváhagyásnak, lényeglátásnak. Nem kenyerünk a könnyű-szeN tagadás, ellenkezőleg, ambíciónk az, hogy igenlők lehessünk. Egyre jobban látja szemünk azt az ökonómiát, amit mindaz még igényel -s hasznos is!-, mit a pap szent hibbantsága, a papban élő beteg ész elvet s megvet, látjuk igenis azt az ökonómiát, mely az élet törvényében foglaltatik, s amely még a birkalelkek, a csuhások, az erényes szenteskedők viszolyogtató fajtájából is hasznot húz - miféle hasznot? Ugyan, mi immoralisták vagyunk erre a kérdésre az ékesen szóló válasz...

A négy nagy tévedés

1.

Az ok és az okozat összevétésének tévedése. - Nincs veszélyesebb tévedés, mint ha az okozatot összetévesztjük az okkal: ezt nevezem én az ész tulajdonképpeni romlásának. Ez a tévedés mégis az emberiség legrégebbi és legfrissebb szokásvilágának is egy része: számunkra is szent, hordja ugyanis a "vallás", az "erkölcs" nevet. A religió és a morál megannyi megfogalmazott tétele tartalmazza; papok és erkölcsi-törvény-hozók egyképp szerzői ennek az észromlásnak. - Egy példát: ki ne ismerné a híres Cornaro könyvét, hol is koplalás-félét javasol a hosszú és boldog-egyben, persze, erényes-élet szavatolására. Kevés könyvet olvastak ennyien, Angliában még most is évente sok ezer példányban nyomtatják. Nem is vitás, úgy vélem, kevés könyv okozott (a Bibliát, üdvre szólván, kivéve) ennyi kárt, mint ez a "becses" kuriózum. Oka: épp az ok és az okozat összecserélése. A derék olasz a maga kispolgárian szükre szordott diétáját tekintette hosszú élete okának: holott épp hosszú életének valós alapfeltétele, nevezetesen az anyagcsere rendkívüli lassúsága, a csekély "fogyasztás" volt éhkopp-étrendjének okozója. Nem volt szabad választása, sokat egyen-é avagy keveset, önmegtartóztatása nem "szabad akarat" gyümölcse volt tehát: ha többet evett, bele is betegedett. Aki azonban nem ily potyka, nem egyszerűen okosan teszi, de szükségletből, ha rendesen táplálkozik. Napjaink tudósa, tekintve e kor heveny idegerőemésztését, bizony hamar tönkre is tenné magát Cornaro regulájával. Crede experto.

2.Minden vallás és minden erkölcs legáltalánosabb alapképlete így szól: "Tedd ezt, mellőzd amazt-és boldog leszel. Mert különben...!" Minden morál, minden religió-ez az imperatívusz; ezt nevezem az ész nagy eredendő bűnének, a halhatatlan ész-nélküliségnek. Számon átalakul ama képlet saját megfordítottjává-"minden értékek átértékelése", mondtam, első példája ennek: egy rátermett, "jóravaló" ember, tehetném idézőjelbe, egy boldog halandó, ugye, kénytelen bizonyos cselekvésekre, s ösztönszerűen viszolyog más cselekvésektől, a maga pszichológiailag képviselt rendjét beleviszi emberekkel, dolgokkal alakuló viszonyába. Képletbe fogva: erénye szerencséjének kövekezménye.. A hosszú élet, a gazdag örökség-utódlás-: nem az erény jutalma, ugyan, az erény sokkal inkább az anyagcsere ama lassulása, melynek, egyebek között, a hosszú élet, a gazdag örökség -utódlás-, röviden, a comanimus is az eredménye. Az egyház és az erkölcs azt tanítaná: "nemzetséget, népet csak tönkretehet a bűn s a luxus". Az én helyreállított észelvűségem viszont így szól: ha egy nép tönkremegy, fiziológiailag degenerálódik, abból következik bűn s luxus (vagyis élvhajhászat, a mindig erősebb ingerek keresése-követelése: minden elfáradt természet ismeri az ilyet!). Ez a fiatalember túl hamar sápad-sorvad. Barátai mondják: ez akkor ennek és ennek a betegségnek tulajdonítható. Én azt mondom: az hogy beteg lett, hogy a betegségnek nem állt ellen, az egy elszegényült élet, egy örökletes ernyedés következménye. Az újságolvasó azt mondja: ez a párt ilyen hibával teszi tönkre magát. Az én magasabb politikám imigyen szól: egy párt, amelyik ilyen hibát követ el, a végét járta már - nem él benne az ösztönös biztonságérzet. Minden hiba - minden értelemben - ösztön-elfajulás, akarat-diszgregáció: jószerén ezzel definiáljuk magát a rosszat! Minden jó - ösztön; következésképp: könnyű, szükségszerű, szabad. A fáradás kifogás, az isten jellegzetesen más, mint a hős (az én nyelvhasználatomban: a könnyű járás az isteniség legeslegelső attribútuma).

3. A tév--okság tévedése. - Minden időkben hitték: tudják, mi "egy ok". Hanem hát honnét vesszük tudásunkat, pontosabban, hitünket, hogy itt "tudunk"? A híres belső tények tartományából, ám e "tényekről" még semmi konkrétabbat nem bizonyítottak soha. Az akarás aktusában is okság által determináltnak hittük magunkat; már legalábbis amúgy tetten érni véltük ott az okságot. Ugyanakkor nem kételkedtek abban, hogy valamely cselekvés megannyi antecedentiája, minden oka a tudatban lelhető, s fel is található ott, jól kell keresnünk csupán - "motívumként" rálelünk máskülönben nem volnánk szabadjai, nem lehetnénk felelősek sem érte. Végül, ki vitatta volna, hogy a gondolat is okozódik? hogy az Én okozza a gondolatot...? E három "belső tény" közül - melyekkel az okság szavatolni vélte magát -, íme, az első és a leginkább meggyőző az akarat mint ok "ténye"; egy bizonyos tudat ("szellem") koncepciója, mint oké, és később még az Éné ("a szubjektumé"), mint oké, ezek csak utószülöttek, méghozzá már az okságnak az akarattal átalakított párosát empirikus, "szilárd" adottsággá avató idejéből... Közben jobb belátásra ébredtünk. Ma egy szót sem hiszünk mind emez egészből. A "belső világ" tele van csatképekkel és lidércfényekkel: egyikük épp az akarat. Az akarat mit sem mozgat már, következésül semminek nem is magyarázata - kísérője csak eseményeknek, el is maradhat. Az úgynevezett "motívum": másik tévedés. Merő felszíni tüneménye csak a tudatnak, a tett sallangja, sőt, leginkább a tett antecedentiáinak elkendőzője, egyáltalán nem felmutatója. Hát még az Én! Mesévé vált, fikcióvá, szó-játékká: teljességgel megszűnt gondolkodni, érezni és akarni...! Mi következik ebből? Semmiféle szellemi okok nem léteznek! Ennek egész empíriája az ördögé lett! Ez következik ebből! - És az "empíriával" - ezzel - szép kis visszaélést követtünk el, rá-teremtettük a világot, mint okság-világot, mint akarat-világot, mint szellemek világát. A legrégebbi, a leghosszabb életű pszichológia működött itt, nem is tett egyebet: minden történés tett volt neki, minden tett az akarás következménye, a világ tettesek sokaságává változott, egy bizonyos tettes (egy "szubjektum") lapult minden történés mögött. Az embernek ott az ő három "belső ténye", az, amiben akkor a legszilárdabban hitt, az akarat, a szellem, az énség, melyből projektálja magát-az Én fogalmából először is a lét fogalmát húzta elő, a "dolgokat" létezőknek tételezte fel, saját képes fele szerint, énjének fogalmát tette meg oknak. Csoda-e, ha aztán a dolgokban sose talált egyebet, csak amit oda betett? - A dolog maga, ismételjük, a dolog-fogalom: a hit reflexiója csupán az Énen, mint okon... És még ha a kigyelmetek atomját nézem is, mechanista és fizikus urak, mily tömérdek tévedés, útszéli járulék-pszichológia leledzik visszahúzó maradványként a kigyelmetek atomjában! - Ne is szóljunk a "magánvalóról", a metafizikusok horrendum pudendumáról! A szellem-mint-ok téveszme összevétve a realitással! A valóság mértékének megtéve! Elnevezve istennek!

4. Az imaginárius okok tévedése. - Induljunk ki az álomból: valami érzetnek, például egy távoli ágyúlövés következtében, utólagosan ok tulajdonul (gyakran egész kis regény kerekedik köré, melyben az álmodó a főszemély!). Az érzet közben tovább tart, rezonancia-féle: mintegy vár, hogy az okösztön megengedje neki, léphetne előtérbe végre - most már nem véletlenként, de mint "értelem". Az ágyúlövés kauzális szerepben tündököl máris, az idő látható megfordításában. A későbbi, a motiváció, élődik előbb, gyakran száz villámszerű részlettel, s akkor lőnek... Mi történt? A képzetek, melyeket egy bizonyos érzetállapot teremtett meg, félreértődtek: mint ez előbbinek okai. -Tény, hogy felébredve így teszünk - és legtöbb (mind közönséges) érzetünk, bármi gátlás, nyomás, feszültség, kitörés, a szervek játéka és ellenjátéka, mint különösleg a nervus sympathicus állapota, kiváltja okteremtő ösztönünket: kell valami alap, ne kerteljünk, ok, melyre így s amúgy-létünk visszavezethető: ha jól érezzük magunkat, ha rosszul. Sosem elegendő számunkra a puszta tény: hogy leszögezhetjük, hát akkor így és így érezzük magunkat, nem - a tényt csak akkor engedjük "élni", akkor engedjük tudatosulni magunkban, ha megtaláltuk valami motivációját. - Az emlékezés, mely ilyen esetekben, tudtunkon kívül, tevékenykedni kezd, korábbi hason-állapotokat idéz fel, valamint az ezekkel összefüggő kauzális interpretációkat - nem azok okszerű mivoltát, persze. Csakígy: a hit, hogy a képzetek, a kísérő tudat-folyamatok lennének az okok, szintén fölkeltődik az emlékezéssel. Így keletkezik megszokás: hozzászokás egy bizonyos ok-interpretációhoz, mely valójában az ok felderítését gátolja, sőt, lehetőségét jószerén eleve kizárja.

5. Ennek pszichológiai magyarázata. - Ha valami ismeretlent valami ismertre vezetünk vissza, megkönnyebblt, megnyugtat, kielégít, továbbá a hatalom érzését is adja. Az ismeretlennel a veszély, a nyugtalanság, a gond jár együtt - az első ösztön máris el akarja tüntetni a színről ezt a kínos állapotot. Első alapelv: bármi magyarázat jobb, mint ha nincs magyarázat. Mert alapjában csak arról van szó: megszabadulni nyomasztó képzetektől - nem nagyon ügyelnek a megszabadulás eszközeinek kényes tisztaságára. Az első képzet, mellyel az ismeretlen máris ismertnek minősíti magát, oly üdvösen jótévő, hogy "igaznak tartják". A gyönyör ("az erő") bizonyítéka - ezt tekintenék így igazságkritériumnak. - Az ok-ösztön hajtóerejét tehát a félelem érzése határozza meg s kelti-fokozza. A "Miért?" kérdésnek, ha lehetséges ez, nem is annyira az okot önmagáért kell megadnia, hanem inkább afféle ok-féleként: megnyugtató, szabadító, megkönnyebbítő ok legyen ez aztán! Hogy valami már ismertet, megéltet, az emlékezetbe beíródottat tételeznek föl így hát oknak, íme, ennek a szükségletnek az első következménye. Az újat, a meg nem éltet, az idegent kizárják az oklehetőségek köréből. - Tehát nemcsak magyarázat-félét keresnek oknak, hanem a magyarázatok válogatott, kivételezett fajtáit hajhásszák, nevezetesen azokat a magyarázatokat, melyeknél az idegenség, az újdonság, a még-meg-neméltség érzete a legkönnyebben lökhető félre: a legközönségesebbeket. - Következmény: bizonyos fajta ok-tételezés lassan túlnyomó lesz, rendszerré összpontosul, s végül domináns szerepben tündökölhet, mi több, a többi okot s magyarázatot egyszerűen kizárva. - A bankár nyomban az "üzletre", a keresztény "a bűnre", a lány a szerelmére-kedvesére gondol.

6. Az erkölcs és a vallás teljes tartománya a képzetes okok e fogalmába tartozik. - A kellemetlen köz-érzületek "magyarázata". Meghatározója ezeknek megannyi velünk ellenséges lény (rossz szellem: a legjelesebb eset - a hisztérikus félreértése, boszorkánnyá!). Meghatározói ezeknek oly cselekvések, melyek nem helyeselhetők (a "bűn", a "bűn-jegyűség" érzete kerül valami fiziológiai rossz-érzet alaprétegébe! - mindig akad ok, hogy az ember elégedetlen legyen önmagával). Meghatározódnak ezek mint büntetések, mint megfizetések valamiért, amit nem kellett volna tennünk, aminek nem kellett volna lennünk (Schopenhauer arcátlan-forma tétellé általánosítja ezt, melyben az erkölcs mint az jelenik meg, ami - tehát az élet tulajdonképpeni méregkeverője, megrágalmazója: "minden nagy fájdalom, ha testi, ha szellemi, azt közli, amit megérdemlünk; mert nem érhetne minket, ha nem érdemelnénk" - (A világ mint akarat és képzet). Meghatározódnak ezek mint megfontolatlan, rosszul végződő cselekvések következményei (- az érzületek, az érzékek jelölődnek okként, minősülnek "vétkesnek"; fiziológiai szükségállapotok s bajok más effélék segítségül hívásával "megérdemeltnek" minősítődnek). - "Magyarázata" kellemes köz-érzületeknek. Ezeket meghatározza az istenbe vetett hit, a bízás. Meg a jó cselekedetek tudata (az úgynevezett "jó lelkiismeret", oly fiziológiai állapot tehát, mely olykor, szegről-végről a jó emésztéssel véthető össze igen könnyen). Meghatározza ezeket vállalkozások szerencsés kimenetele (- naiv tévkövetkeztetés: valamely vállalkozás szerencsés kimenetele egy hipochondernek vagy egy Pascalnak korántsem teremt kellemes köz-érzületi állapotokat). Meghatározza ezeket a hit, remény, szeretet - megannyi keresztényi erény. - Valójában mind e vélt magyarázatok csak következmény-állapotok, mintegy kedvetlenség-kudarcérzetek átültetései hamis dialektusba: az ember remény-állapotban leledzik, mert a fiziológiai alapérzés ismét erős, dús; bízik az ember az istenében, mert a teljesség- és erőérzet nyugságot kölcsönöz. - Az erkölcs és a vallás mindenestül a tévedés pszichológiájának körébe tartozik: minden egyes esetben összevétődik az ok és az okozat; vagy az igazság a jónak gondolt vélelem hatásával; vagy a tudat bizonyos állapota ennek az állapotnak az oksági jellegével.

7. A szabad akarat tévedése. - Ma már nem tekintünk részvéttel a "szabad akarat' fogalmára: tudjuk, nagyon is átlátjuk, mi az - a leghírhedettebb teológus-trükk, ami csak létezik, célja az, hogy az emberiséget érzéki mivoltában marasztalja el, mint "felelőst", vagyis önmagától függővé tegye... Itt csak minden felelőssé-tevés pszichológiáját adom. - Mindenütt, ahol felelősségek kerestetnek, főként a büntetni- és ítélni-akarás ösztöne kutakodik. Lehántják az (élet)alakulás ártatlansága-leplét, ahol bármi így-s-így-létet az akaratra, a szándékokra, a felelősség aktusára vezetnek vissza: az akarat tanát lényegében a büntetés céljára találták ki, nevezetesen a bűnösnek-találás akarata munkált itt. A régi pszichológia egésze, az akarás-pszichológia alapfeltétele: létrehozói, a papok - a régi kőz élén - jogot akartak formálni maguknak a büntetések kiszabására - vagy istent akarták ily joggal felruházni... Az embereket "szabadnak" gondolták, hogy ítélhetőek, büntethetőek legyenek- hogy bűnösnek minősíthessék őket: következésképp minden cselekvést akaratlagosnak, minden tett okát tudatgyökerűnek kellett feltételezniök. (Ami által is a legalapvetőbb pénzhamisítás alapjai teremtődtek meg a pszichológiában, váltak alapelvvé, nyilvánvaló...) Ma, amikor ellenkező irányba indulunk, nevezetesen, hogy mi, immoralisták először is minden erőnkkel ki akarjuk iktatni megint a bűnösségfogalmat és a büntetésfogalmat a világból, s ezektől megtisztítani kívánjuk a pszichológiát, a történelmet, a természetet, a társadalmi intézményeket és szankciókat, ma a mi szemünkben nincs radikálisabb ellenség, mint a teológusnép, mely is folytatná egyre az "erkölcsi világrend" elvének alkalmazását, fertőzné tovább az (élet)alakulást "büntetéssel", "bűnösséggel". A kereszténység a hóhér metafizikája...

8. Mi lehet, kizárólagossággal, a mi tanításunk? - Hogy senki nem adja az embernek tulajdonságait, sem isten, sem a társadalom, sem a szülők s az ősök, sem ő maga (- az itt elutasított képzet értelmetlenségét - az "intelligibilis szabadságét" - Kant, de talán már Platón tanította). Senki sem felelős azért, hogy egyáltalán itt van, létezik, hogy ilyen vagy olyan jellegű-állagú, hogy ilyen körülmények közt kell lennie, ilyen környezetben. Lényének, meglétének fatalitását nem lehet kioldani fatalitásából mindannak, ami volt már s ami lesz még. Az ember nem következménye saját szándékának, akaratának, valamiféle célnak, vele nem kísérleteznek, hogy "az ember eszménye", netán "a boldogság eszménye", vagy épp "az erkölcs eszménye" legyen - képtelenség, abszurdum, ha lényét valamiféle cél felé kívánnák zúdítani. Mi találtuk ki a "cél" fogalmát: a valóság nem ismer célt... Az ember szükségszerű, egy darab végzet, az egészhez tartozik, abban leledzik - semmi meg nem ítélheti, nem méricskélheti, hasonlítgathatja, senki el nem marasztalhatja létezésünket, hiszen ezzel az egész - mondjuk így: az Egész - felett ítélkezne etc. - De ezen az Egészen kívül semmi egyéb nincs!- Hogy senki nem tehető felelőssé, hogy a létezés mikéntje nem vezethető vissza semmiféle causa prímára, hogy a világ nem szenzóriumként s nem külön "szellemkény" egység: ez a nagy felszabadulás, ezzel állítottuk helyre az (élet)alakulás ártatlanságát... Az "isten"-fogalom volt eddig a létezés elleni legsúlyosabb kifogás... Tagadjuk istent, tagadjuk az istenben élő felelősséget: végre ezze/ megváltjuk a világot.

Az emberiség "jobbítói"

1. Ismeretes, mit követelek a filozófustól: álljon jó s rossz túlján álljon felette az erkölcsi ítélet illúziójának. Ez a követelés abból a felismerésemből fakad, melyet most fogalmazok meg először: hogy semmiféle erkölcsi tények nem léteznek. Az erkölcsi ítélet annyiban hasonlít a vallásihoz, hogy nem létező realitásokban hisz. Az erkölcs csak bizonyos jelenségek értelmezése, pontosabban félreértelmezése. Az erkölcsi ítélet, akár a vallási, a tudatlanságnak azt a fokát jellemzi, ahol még nincs jelen a reális fogalma, a különbségtevés reális és képzetes közt: így e fokon az "igazság" csupa olyan dolgot jelöl, melyeket mi manapság "képzelődéseknek" nevezünk. Az erkölcsi ítéletet ezért nem szabad soha szó szerint venni: mint olyan, mindig csak értelmetlenséget tartalmaz. De szemiotikaként felbecsülhetetlen marad: megmutatja, már legalább az értve tudó számára, milyenek is voltak ama kultúrák és bensőségek legértékesebb realitásai, mely elébbiek nem tudtak eleget ahhoz, hogy magukat "értsék". A morál nem több a jelbeszédnél, a tünettannál: tudni kell eleve, miről van szó, hogy hasznunkra lehessen.

2. Első példám, épp csak előrebocsátva. Minden időkben "jobbítani" akarták az embereket: elsősorban ezt nevezték erkölcsnek. De ugyanaz a szó a legkülönfélébb tendenciákat fedte. "Jobbításnak" nevezték, ha az emberi fenevad megszelídítéséről llett volna szó, csakígy, ha ki akartak tenyészteni egy bizonyos emberi fajtát: ezek a zoológiai meghatározók végre valóságokat fejeznek ki, olyanokat, persze, amelyekről a jellegzetes "jobbító" - a pap - mit sem tud, nem is akar tudni... Egy állat megszelídítését "jobbításnak" nevezni - fülünknek szinte nevetségesen cseng. Ki tudja, mi zajlik a menazsériákban, kétséges, hogy az állat, a vad "jobb" lesz-e így a végén. Elgyengül, kevésbé lesz veszélyes, a félelem depresszív hatása révén, fájdalmak, sebesülések következményeképpen, eléhezve - beteg fenevaddá válik. - Ám ugyanez a helyzet a pap által "megjobbított" emberekkel is. A korai középkorban, amikor az egyház valóban elsődleg menazséria volt, elsősorban "a szőke bestia" legjelesebb példányaira vadásztak - "megjobbították" így például az előkelő germánokat. De hogyan festett aztán egy ilyen "megjobbított", kolostorba-rabolt germán? Az ember megcsúfolása, karikatúrája lehetett, akár ha torzszülemény lenne: "bűnössé" vált, ketrecbe zárták, csupa riasztóan rémes fogalom ketrecébe mindenképpen... Ott hevert hát - betegen, nyomorultul, maga iránt is rosszakarattal tele; gyűlölte az élet késztetéseit, gyanakvó volt mindennel szemben, ami még erős és boldog. Röviden, "keresztény" lett... Fiziológiailag kifejezve: a fenevaddal harcolva a betegrés lehet az egyetlen eszköz, hogy a "bestia" gyengévé váljon. Az egyház ehhez aztán értett: megrontotta az embert, elgyengítette őt - közben azt állította büszkén, hogy ez így "jobbító" cselekedet ...

3. Tekintsük most az úgynevezett erkölcs másik esetét, amikor egy bizonyos fajt, fajtát tenyésztenének ki. Erre nagyszerű szemléltető eszközünk lehet az indiai morál, mikor "Manu törvényeként" vallássá szankcionálódik. Itt az a feladat, hogy négy - igen, egyszerre négy! -fajtát kell kitenyészteni: egy papi, egy harcosi, egy kereskedő-földművelői, végül egy szolga-szerepű fajtát, a súdrákét. Beláthatóan nem az állatszelídítők világában vagyunk itt már: százszor szelídebb és észlényegűbb fajról van szó, az ember az alany, csak így lehet ilyen tervet egyáltalán kiötölni is csak. Fellélegzünk, ahogy a keresztényi pince- és börtönlevegőt elhagyva, végre egy egészségesebb, magasabb rendű, tágasabb világba lépünk itt. Milyen szegényes az "Újszövetség" a Manuhoz képest, milyen rossz szagú! - Ám ez a szervezet sem lehetett másmilyen, csakis félelmetes- ezúttal nem a bestiával vívott harcában, hanem ennek ellentétpárjával, a nem-tenyészeti emberrel, a zagyva-keverék-emberrel, a csandálával szemben. És itt sem volt más eszköze, csak az, hogy ezt veszélytelenné, gyengévé tegye, tehát elbetegítse - a "nagy számmal" vívott küzdelem volt ez. Talán semmi sincs, ami érzületünkkel olyannyira ellenkezne, mint az indiai morálnak ez a védőrendszabály-együttese. A harmadik ediktum például (Avadana-Szasztra I), a "tisztátalan zöldfélékről", elrendeli, hogy a csandála-ember egyetlen megengedett tápláléka kizárólag a hagyma lehet, vörös- és fokhagyma, tekintve, hogy a "szent írás" megtiltja, hogy bárminémű magfélét, maghozó gyümölcsöt kaphassanak, s csakígy nem kaphatnak vizet, tüzet. Ugyanez ediktum rögzíti, hogy a vizet, melyre szükségük van, nem meríthetik sem a folyókból, sem a forrásokból vagy a tavakból, hanem csak a mocsarakhoz vezető utakon az állatok Iába nyomából. Nem szabad ruhájukat mosni, se maguknak mosdani, lévén hogy a "rendelkezésükre bocsátott" vizet kizárólag szomjuk enyhítésére használhatják. Tilos, végül, hogy súdra nő csandála nőnek szülésnél segítsen, mi több, ez utóbbiak ilyenkor egymás segjtségére sem lehetnek... - Nem is maradt el ennek a "szanitárius"-rendőri intézkedésrendszernek a hatása: gyilkos járványok, förtelmes nemi betegségek, s ott volt még a "kés törvénye" is, ennek értelmében a fiúkat körül kellett metélni, a lánygyerekek kis szeméremajkát le kellett vágni. - Maga Manu mondja: "a csandálák a házasságtörés, az incesztus, a bűn gyümölcsei (- ez szükségszerű következménye a tenyésztésfogalomnak). Ruhájuk csak holtak rongyából lehet, edényül törött cserepeket használhatnak csupán, ékszerük rozsdás vasdarabnál jobb ne legyen, istentiszteletükhöz a gonosz szellemeket hívhassák csak; nyugalmat nem lelve vándoroljanak örökkön innen-oda. Tilos nekik balról jobb felé írniok, egyáltalán, íráshoz jobbjukat használni: "a jobb kéz s a balról jobb felé irány maradjon az erényesek kiváltsága, a faj embereié!''

4. Ezek a rendelkezések épp eleget mondanak: bennük ott az árja humanitás, merő tisztán, merő ős-eredetien - megtudjuk, hogy a "tiszta vér" fogalma egy ártatlan fogalom ellentétpárja. Másrészt kiviláglik, mely népben vált örökletessé a gyűlölet, a csandála-gyűlölete "humanitással" szemben, hol vált vallássá, hol vált zsenialitássá... Ily szempontból nézve az evangéliumok elsőrangú dokumentumok; még inkább az Hénock könyve. - A kereszténység, zsidó gyökerekből, s csak ily talajból sarjadva érthetően is, a kitenyésztés, a faj, a privilégium fentebb elemzett moráljával ellenmozgásként szegeződik szembe: - mint a par excellence antiárja vallás: a kereszténység minden árja érték átértékelése, a csandála-értékek győzelme, a szegények evangéliuma, melyet az alacsonyra rekesztetteknek hirdetnek, minden letiprottak össz-felkelése, minden nyomorultaké, torzoké, roszszul-jártaké - a "faj" ellen; a halhatatlan csandála-bosszú, mint a szeretet vallása...

5. A kitenyésztés morálja és a szelídítés morálja érvényesülésük eszközeit tekintve - egymáshoz illenek, nagyon is: összegző tételünk az lehet, hogy morálcsináláshoz feltétlenül a dolog szöges ellentétét célzó akarás szükségeltetik. Ez az a nagy, rettentő probléma, melynek megoldásán rég fáradozom: az emberiséget "jobbítók" pszichológiájának kérdése. Kicsiny, alapjában szerény tény, az úgynevezett pia fraus ténye jelentette a dolog közeljtésének első lehetőségét számomra: a pia fraus, íme, örökrésze minden filozófusnak s papnak, ki az emberiséget valaha is "jobbította". Sem Manu, sem Platón, sem Konfucius, de a zsidó és a keresztény tanmesterek sem kételkedtek pillanatig se soha ama jogukban, hogy ők pedig hazudhatnak. Egészen másféle jogokban sem kételkedtek... Képletesen fogalmazva, egyszer s mindenkorra: minden eszköz, mellyel az emberiséget eleddig erkölcsössé "óhajtották" tenni - erkölcstelen volt.

Ami a németekből hiányzik

1. A németeknél manapság nem elég, hogy szellem legyen - a háznál -, nekik ráadásuk az kell, hogy meg is engedhessék maguknak a szellemet...

Talán ismerem a németeket, talán magam is mondhatok nekik egy-két igazságot. Az új Németország bővében van az örökletes és iskolázódva szerzett derekasságnak, hát tékozlón szórhatja - "megengedheti magának" - egy darabig az erő felhalmozott gazdagságát. Nem magasrendű kultúra lett úrrá velük, s még ennyire se a kifinomult ízlés, az ösztönök előkelő "szépsége", hanem a férfias erények, amilyeneket Európa egyetlen országa sem tud különben felmutatni. Sok jó bátorság, önbecsülés, magabiztosság minden érintkezésben, a kötelességek kölcsönviszonyaiban, sok szorgalom és kitartás a munkában - és örökölt önmérséklet, melynek inkább ösztönzőre, nem fékre van szüksége. Hozzáteszem, hogy itt még engedelmesség honos, de úgy, hogy az nem megalázó... és senki sem veti meg az ellenfelet...

Látnivaló, törekszem rá, hogy a németekkel igazságos legyek: ebben nem akarok hűtlen lenni magamhoz - hadd tegyek kifogást is. Drága árat fizet, aki hatalomra jut: elbutító a hatalom... A németek - egykor a gondolkodók népének nevezték őket: gondolkodnak ma még egyáltalán? - A németeket untatja most a szellem, a németek nem bíznak most a szellemben, a politika nyeli el a valóban szellemi dolgok iránti összes komolyságot - "Deutschland, Deutschland über Alles", félek, ez volt ezennel a német filozófia vége... "Vannak német filozófusok? vannak német költők? vannak jó német könyvek?" kérdeznek külhonban. Elvörösödöm, de a rám kétségbeesett helyzetekben is jellemző bátorsággal azt felelem: "Igen, Bismarck!" - Hát bevallhatnám nekik, miféle könyveket olvasnak ma...? Ó, középszerűség korcs és beteg ösztöne!

2. - Mivé lehetne a német szellem, ugyan ki ne töprengett volna már ezen nehéz szívvel! De ez a nép önként elbutult, egy évezred alatt csinálta meg nagyjából: sehol bűnösebben vissza nem éltek a két nagy európai narkotikummal, az alkohollal és a kereszténységgel. Újabban még egy harmadik is járul ezekhez, mely aztán végképp beteszi az ajtót a szellem minden finom és merész mozgékonyságának, nevezetesen a zene az, a mi tompult, tompító német muzsikánk. - Mennyi kedvetlenítő nehézkesség, bénultság, nyirkosság, hálóköntös és -sipka, mennyi sör lelhető a német intelligenciában! Tulajdonképp hogyan lehetséges, hogy ifjú emberek, akik létezésüket szellemi céloknak szentelnék, nem érzik magukban a szellemiség első számú ösztönét, a szellem önfenntartás-ösztönét - és vedelik a sört...? A tanult ifjúság alkoholizmusa talán még nem kérdőjelezi meg tudósi ambíciók lehetőségét - még szellem nélkül is lehet valaki nagy tudós! -, ám minden egyéb szempontból nagy gond s baj ez. - Hol ne bukkannánk rá, a szelíd elfajzásra, melyet a sör a szellemben eredményez! Egy kevés híján nevezetessé vált esetben egyszer ujjal mutattam ily elfajzásra - első német szabadgondolkodónkról, az okos David Strauss elfajzásáról van szó, Kávéházi Konrádok evangéliumát írta ő, az "új hit" jegyében... Nem véletlenül hódolt versben az ő szeretett "becses-nemes barnájának" - híven mindhalálig...

3. - A német szellemről szóltam: hogy eldurvul, hogy elsekélyesül. Elég ez? - Alapjában valami egészen más rémit meg: az, ahogy szellemi dolgokban a német komolyság, a német mélység, a német szenvedélyesség oly rohamosan hanyatlik. Megváltozott a pátosz, nem csupán az intellektualitás. - Érintem emitt s ott a német egyetemeket: micsoda levegő ez ott a tudós fők körében, mely sivár, önelégült, langyossá pállott szellemiség! Mélységes félreértés volna, ha ellenérvül nekem itt a német tudományt hoznák fel - bizonyíték ez ráadásul, hogy egy szót sem olvastak tőlem. Tizenhét éve lankadatlanul próbálom megvilágítani - leleplezni! - mai tudomány-űzésünk szellemietlenftő hatását. Az a kemény helótaság, melyre manapság a tudományok irdatlan terjedelme minden egyes-egyént ítél, az a fő oka annak, hogy teljesebb, teltebb, gazdagabb, mélyebb illetők nem részesülhetnek hozzájuk illő képzésben, nem lelnek már ilyen neveket. Kultúránk a leginkább az önhitt sarkonállókat és a morzsalék-humanistákat sínyli meg a legjobban; egyetemeink, akaratuk ellenére, melegházai végső soron a szellem efféle ösztön-elnyomorítódásának. És egész Európa tudja már nagyjából ezt - a nagy politika senkit sem téveszthet meg... Németország egyre inkább Európa lapálya lesz. - Magam még keresek egy Németországot, melyet a magam módján komolyan vehetek - hát még mennyire kellene nekem egy olyan Némethon, ahol derűs is lehetnék! Bálványok alkonya: ó, ki értené már ma, miféle komolyságból tér magához itt egy remete! - A derű számunkra a legérthetetlenebb...

4. Összegezzük: nem körülbelülre mondható, de kézenfekvő, hogy a német kultúra aláhanyatlik, s ennek elegendő okai is adva vannak, tessék. Senki sem adhat ki többet, mint amije van - áll ez egyénekre csakúgy, mint népekre. Ráfordítások, ekképp: hatalomra, nagy politikára, gazdagságra, világkapcsolatokra, parlamentarizmusra, katonai érdekekre - kiadódik az értés, a komolyság, az akarat, az önlegyőzés ama kvantuma, ily irányban, mely mennyiség is mi "magunk" vagyunk, hát az mind hiányozni fog egyebütt. A kultúra és az állam - ne legyenek e téren illúzióink - ellentétes felek: merő modern képzelgés-képzet az antagonizmust oldó kultúr-állam. Az egyik a másikból él, egyik a másika rovására megy. A kultúra minden nagy korszaka politikai hanyatlás-korszak: ami a kultúra értelmében nagy volt, az mindig apolitikus - politikamentes -, antipolitikus - politikaellenes - volt. - Goethe szíve megdobbant Napóleonra - Goethe szíve visszaernyedett a "szabadság-háborúkra"... Abban a pillanatban, hogy Németország nagyhatalom lesz, Franciaország kultúra-hatalmi státusa máris változik, emelkedni kezd. Már ma sok komolyság, a szellem számos szenvedélye települ át Párizsba; a pesszimizmus kérdése például, például a Wagner-kérdés, csaknem minden pszichológiai és művészeti kérdés hasonlíthatatlanul finomabb mérlegelésre számíthat ott, mint Németországban - a németek eleve képtelenek ilyen jellegű komolyságra. - Az európai kultúra történetében a "birodalom" tündöklés kezdete egyet jelent: súlyponteltolódást. Ki ne tudná ma már: a lényeg kérdéseiben - kultúra! - a németek már számításba se jönnek. Kérdés hangozhat el: fel tudtok mutatni csak egyetlen olyan szellemet is, hogy Európa számára fontos lenne? Amilyen a ti Goethétek volt, a Hegeletek, a Heinrich Heinétek vagy a Schopenhaueretek? - Hogy egyetlen német filozófus sincsen ma, ezen az ember csak vég nélkül csodálkozhat.

5. Németországban az egész - magasabb - nevelésügynek épp a lényege veszett oda: a cél, csakígy a célhoz az eszköz Hogy a nevelés, a képzés maga cél - és nem "a birodalom" lenne az! - hogy e cél eléréséhez nevelőre volna szükség, nem pedig gimnáziumi tanárokra és egyetemi tudorokra, igen, ezt elfeledték... Hiányoznak a nevelők, akik maguk is ki- s felnevelődtek, valódi előkelő, magas, fentebb szellemek, kik minden pillanatban bizonyítanak s bizonyulnak, szóval és hallgatással egyképp, érett, édessé teljesült kultúrák - nem oly tudós ripőkök kellenének, mint említett gimnáziumiak s egyetemiek, kik az ifjúságot mostanság "fensőbb dajkákként" püfölik. A nevelők hiányoznak, igen, tisztelet a kivételnek, hiányzik a nevelés első alapfeltétele így: s innét a német kultúra hanyatlása nyomban. - A legeslegritkább kivételek egyike az én Jakob Burckhardt barátom Bázelben: neki köszönheti Bázel elsődleg mostani humán-rangját.-Amit Németország "magasabb iskolái" elérnek: minél kisebb időveszteséggel óhajtanak tömérdek fiatalembert állami szolgálatra használhatóvá, ilyképp kihasználhatóvá képezni. "Magasabb fokú képzés" és "tömérdek" - e kettő máris belső ellentmondás. Minden magasabb fokú képzés: eleve csak a keveseké lehetne: a kegyelt kiváltságosaké, akik ily privilégiumra jogot formálhatnak valamiképp. A nagy, a szép dolgok sosem tartozhatnak a közjavak körébe: pulchrum est paucorum hominum. - Mi determinálja a német kultúra eme hanyatlását? Hogy a "magasabb fokú képzés" nem előjog többé - az "általános", a közössé (közönségessé) vált "képzés", "műveltség" meghonosodása... Nem felejtendő, hogy a katonai privilégiumok a magasabb iskolák látogatottságának túl-bőségét jószerén kikényszerítik. - Ma Németországban senkinek sem joga ugyanakkor, hogy gyermekeit előkelő nevelésben részesíttesse: "magasabb" iskoláink kivétel nélkül a legkétértelműbb középszerűségre rendeződtek be, tanárokkal, tantervekkel, tancélokkal. És mindenütt valami illetlen sietség uralkodik, mintha mulasztás történne azzal, ha egy fiatalember 23 éves korára még nem "kész", igen, ha nem tud választ arra a "fő kérdésre": mely foglalkozási ág is legyen az! - A magasabb rendű ember, megengedtessék, nem szereti a "foglalkozásokat", mert eredendően akar foglalkozni valamivel... és nem állhatja a "hivatalt", mert netán már eleve elhivatott! - Ráér, nem siet, esze ágában sincs, hogy "kész" legyen: harmincéves korára az ember a magasabb rendű kultúra jegyében még csak kezdő lehet, gyerekember. - Túlzsúfolt gimnáziumaink, agyonterhelt, eltompított agyú gimnáziumi tanáraink: maga a közbotrány; hogy ezeket az állapotokat bárki is a védelmébe vegye, mint a minap Heidelberg professzorai tették, oka az ilyesminek, meglehet, lehet - alapja azonban semmiképp sincs.

6. - Hogy szerepem jegyéhez hű legyek, lévén hogy igenlő volnék, s ezzel csak kényszerűen, közvetetten, következményképp! - jár együtt az ellene-mondás és a bírálat, máris jelzek konstruktívan három feladatot, melyekért a nevelőnek léteznie kell; kellene. Meg kell tanulni látni gondolkodni, beszélni és ími. E háromság célja kivétel nélkül a magasabb rendű kultúra. - Látni tanulni: hozzászoktatni a szemet a nyugalomhoz, a türelemhez, ahhoz, hogy odajusson és magához-eresszen, az ítéletet halogatni kell tudni így, az egyedi esetet minden oldalról körüljárni és átfogni. Ez a szellemiség első iskolafoka: nem reagálni azonnal valamely ingerre, hanem a gátló, záró ösztönöket is működtetni. Látni tanulni, ahogy én értem a dolgot, csaknem az, amit a nem filozofikus kifejezésmód erős akaratnak nevez. A betegesség, hanyatlás, a kimerültség tünete: csaknem mindaz, amit a nem filozófiai nyerseség a "bűn" szóval jelölne, egyszerűen fiziológiai képtelensége a reagálni nemtudásnak. -Felhasználása a látás-tanultságnak: tanulóként eleve lassabb, bizalmatlanabb, ellenkezőbb lesz valaki. Azt, ami idegen, ami új; bármi jellegű is, eleinte ellenséges nyugalommal hagyja közelíteni - kezét vissza is húzza ösztönösen. Ha nyitva ajtó-ablak, ha valaki alattvalóian hasra esik minden kis tény előtt, ha örökké ugrásra kész, beleomlásra kész, rövidre fogva, az egész úgynevezett modern objektivitás, e "nevezetes" - merő rossz ízlés, és par excellence nem méltó tartás.

7. Gondolkodni tanulni: iskoláinkban erről már fogalom sincs. Még az egyetemeken is, sőt, a filozófia tulajdonképpeni tudósainak körében csakígy, kezd kihalni a logika mint elmélet, mint gyakorlat, mint kézművesség. Olvassunk német könyveket: nyoma se bennük, hogy a gondolkodáshoz bármi technika, tanterv, a mesterség akarása szükségeltetne. Hogy a gondolkodást tanulni kell, ahogy tanulni kellene táncolni is - igen, a gondolkodást, mint egyfajta táncot, tanulni... Ki ismeri mai németjeink közül még tapasztalásból, milyen minden-izmot-megborzongató érzés is az, ha a könnyű lábak szellemeinkben lejtenek. - A szellemi gesztus merevsége, otrombasága, az ügyetlenül "megragadó" kéz - oly fokig német ez, hogy külhonban eleve "a" németséggel azonosítják. A német ujjainak nincs érzéke az árnyalatokhoz - nuances-, ez az. - Hogy a németek filozófusaikat kibírták, elsődleg azt a minden-fogalmi-nyomorékok legtúlméretezettebbikét, a nagy Kantot, nem csekély fogalmat ad a német kecsességről. - A táncot tudniillik nem lehet semmi formájában leválasztani az előkelő neveltetés fogalmáról, táncolni tudni kell lábbal, fogalmakkal, szavakkal; mondjam-e külön, hogy a tollal is - tehát hogy írni is meg kell tanulni? - Ám idáig érkezve már merő talány lehetek a német olvasónak...

Egy korszerűtlen portyázásai

1. Képtelenjeim. - Seneca.: avagy az erény torreádora. - Rousseau: avagy visszatérés a természethez in impuris naturalibus. - Schiller. avagy a säckingeni erkölcs-trombitás. - Dante: avagy a sírokban kőltő hiéna. - Kant.: avagy cant mint intelligibilis karakter. - Victor Hugo: avagy Pharus az értelmetlenség tengerpartján. - Liszt: avagy a kézügyesség iskolája - hölgyek dolgában. - George Sand avagy lactea ubertas, honosabban: a "szép stíllű" fejőstehén. - Michelet: avagy a vetkező lelkesültség... Carlyle: avagy a pesszimizmus mint visszakozó ebéd. - John Stuart Mill: avagy a sértő tisztaság. - A Goncourt fivérek: avagy a két Ajax, Homérosszal csatázva, zene Offenbach. - Zola: avagy ``a bűzölgés öröme".

2.

Renan.-Teológia, avagy az ész romlása az "eredendő bűn" révén (a kereszténység). Renan, a tanútévő, aki - ha egyáltalán merészel általánosabb fajta Igent vagy Nemet mondani - megannyiszor kínos rendszerességgel melléfog. Szeretné például eggyé fűzni ezeket: la science és la noblesse; ám la science a demokráciáé, ez egészen kézzelfogható tény. Szeretné Renan (kicsi-kicsi becsvággyal) a szellem arisztokratizmusát megjeleníteni: ugyanakkor az ellentan, az évangile des humbles előtt térdre hull, sőt, egyébre is esik... Mit segít bármi szabadgondolkodóság, modernség, gunyoroskodás és nyaktekercs-hajlékonyság, ha valaki a zsigereiig keresztény, katolikus, sőt, pap maradt! Renan leleményes a csábvárban, akár egy jezsuita s egy gyóntatóatya; szellemiségéből nem hiányzik a széles csuhás-hunyor - mint minden pap, akkor veszélyes, ha szeret. Ebben senki meg nem közelíti: hogyan kell életveszélyes módon imádni... Renannak ez a szelleme, az életidegölő szellem, eggyel több végzet a szegény, beteg, akaratgyenge Franciaországnak.

3. Sainte-Beuve. - Semmi férfiasság; csupa kis durcáskodás minden férfiúi szellemmel szemben. Körülményeskedik, finomkodik, kíváncsi, unott, fülelő. Alapjában: női személy, női bosszúvággyal és érzékiséggel. Pszichológusként a médisance zsenije; ehhez kimeríthetetlen gazdag az eszköztárháza; senki nem ért ahhoz jobban, hogyan kell dicséretet méreggel keverni. Plebejusi a legalantasabb ösztöneiben, ressentiment-ja Rousseau-éval rokon: kővetkezésképp romantikus - mert minden romantisme alatt Rousseau bosszú-ösztöne böffen s erjed. Mohón. Forradalmár, de mint akit a félelem így még illő mód féken tart. Szabadsága nélkül mindennek, ami erős (közvélemény, akadémia, udvar, sőt, Port Royal). Elkeseredetten fordul minden emberi s dologi nagyság felé - tőlük el? -, ugyanígy van mindennel, aki-ami magában hisz. Költő és fél-nő eléggé, hogy a nagyságot még hatalomnak érezze; örökké görbed, tekereg, mint a féreg, ha érzi, tiporják. Kritikusként mértéktelen, sem tartása, sem egyéb gerince, nyelve a kozmopolita libertinusé, szanaszéjjeles; de itt sincs bátorsága, hogy e szertelenkedést bevallja. Történész - filozófiátlanul, a filozófiai pillantás hatalma híján: ezért el is utasítja az ítélés feladatát bármi fő dologban, ilyenkor tartja maga elé az "objektivitás" álarcát. Másképp viseltetik mindama dolgok iránt, ahol finomabb, nyűttebb ízlés a legfőbb instancia: ott aztán megjön magához a bátorsága, kéjes kedve - akkor mester - Némely oldaláról: Baudelaire előleg-formája.

4. Krisztus imitatioja oly könyvek egyike, melyeket nem minden fiziológiai ellenállás nélkül tartok csak kezemben: a míveskedés az örök-női parfőmjét szaglintatja, s ehhez azért már franciának kell lenni - vagy wagneriánusnak... Ez a szent tud egy bizonyos módon a szerelemről beszélni, hogy még a párizsi nők kíváncsiságát is felkelti. - Mondják nekem, hogy az a legokosabb jezsuita, A. Comte, aki a franciákat a tudomány kerülő útján akarta Rómába vezérelni, e könyvtől ihletődött. Elhiszem: "a szív religiója"...

5. G. Eliot. - Megszabadult ön a keresztény istentől - hát annál inkább szükségét érzi, hogy a keresztény erkölcs mellett kitartson: íme, az angol következetesség egyik példája, ne is vegyük rossz néven egy ilyen Eliot-szerű morál-hölgyikétől. Angliában a teológiától való minden kis emancipálódás okán riasztó módon kell magát kinek-kinek morál-fanatikusként ismét becsbe tornásznia. Ez ott a szükségszerű vezeklés. - Mi többiek másképp vagyunk ezzel. Ha feladjuk a keresztény hitet, úgy véljük, kihúztuk lábunk alól ezzel a keresztényi erkölcs jogszőnyegét is. Ez mindazonáltal nem magától értetődő: s e pontot, épp az angol laposelmékkel dacolandó, nagyon is erősen meg kell nyomni mindig, feketén-fehéren. A kereszténység rendszer, a dolgok összegondolt és teljes nézete. Ha kiszakadunk egyik fő fogalmából, ami is az istenbe vetett hit, szétszakad evvel az egész: kezűnkben semmi szükségszerű nem marad. A kereszténység eleve feltételezi, hogy az ember nem tudja, nemtudhatja,mi jó a számára, mi rossz neki: istenben hisz, aki tudja mindezt. S csak ő. A keresztény erkölcs parancs; eredete transzcendens; túl van bármi kritikán, minden kritika jogán; igazsága viszont csak akkor van, ha isten maga az igazság - az istenhittel áll vagy bukik. - Ha az angolok úgy hiszik, saját kútfejükből tudják, "intuitíven", mi a jó és mi a rossz, ez csupán a keresztény értékítélet uralmának következménye, ez uralom erejének és mélységének tanújele: vagyis az angol morál eredete elfelejtődött, létjogának igen-korlátozottja nem érződik már, mint determináció. Azért hát az angol számára az erkölcs még nem probléma...

6. George Sand.- Olvastam az elsőket, lettres d'un voyageur: mint minden, ami Rousseau-tól származik, hamis, csinálmány, felfújt buborék, eltúlzás. Ki nem állhatom a színestapéta-stílust; ugyanígy a csőcselék ambícióját, mellyel generózus érzelmekre törekszik. A legrosszabb, persze, a női kacérkodás marad a férfiasságokkal, neveletlen ifjoncok manírjaival. - Milyen hideg lehetett mindazonáltal e női személy, e kiállhatatlan művésznő! Felhúzta magát, óraműként... és írt. - Írt, hidegen, mint Hugo, mint Balzac, mint minden romantikus, mihelyt költői húrokba "csapott'! És milyen öntetszelgő lehetett közben, ez a termékeny írótehén, kiben is volt valami rossz értelemben vett németség, ahogy mesterében, Rousseau-ban is, s ami -egyáltalán! -csak a francia ízlés hanyatlása révén válhatott lehetővé! - De hát Renan a tisztelője volt...

7. Morál a pszichológusnak. - Semmi kolportázs-pszichológiát! Semmi megfigyelést a megfigyelés kedvéért! Hamis optika az eredmény, kancsítás, valami kikényszerítettség, eltúlzottság. Átélés: mint átélésakarás - ez nem megy. Nem szabad élmény közben magunkba pillantani, itt minden pillantás "szemmelverés" lehet. A született pszichológus ösztönösen is óvakodik tőle, hogy csak úgy a látás kedvéért lásson; ugyanez áll a született festőre is. Sosem dolgozik "természet után" - ösztöneire, camera obscurájára hagyja az "eset", a "természet", a "megéltek" rostálását és kifejezését... Az általános, az ötlik a tudatába elsőül, a befejezés, a végeredmény: nem ismeri az egyedi eset absztrahálásának önkényét. - Mi lesz abból, ha másképp csináljuk? Például, ha a párizsi regényírók módján kicsiben-nagyban kolportázs-pszichológiára vetemedünk? Ez lesve lesi a valóságot, kifürkészi, s estéről estére maroknyi kuriozitásra tér haza... De csak nézzük meg, mi lesz belőle a végén - egy halomnyi folt-ragacs, legjobb esetben mozaik, tény, hogy elegy, nyugtalanság, rikiki-színesség. A legrosszabbra így a Goncourt-ok jutottak: három mondatot nem tudnak egymáshoz tákolni, hogy az ne fájna, szó szerint, a szemnek, a pszichológusi szemnek. - A természet, művészi szempontból becsülve, nem modell. Túloz, torzít, hézagos. A természet a véletlen. A "természet utáni" tanulmány az én szememben rossz jelnek tűnik fel: alávetettségről árulkodik, gyengeségről, fatalizmusról - ez a porba hullás a petit faits előtt merőben méltatlan egy teljességes művészhez. Nézni, mi van - másféle szellemek sajátja az ilyesmi, az antiművészeké, a ténylegesekre értem. Tudni kell, kik vagyunk mi magunk...

8. A művész pszichológiájához - Hogy művészet legyen, hogy valamiféle esztétikai tevés, nézés: ehhez egy bizonyos fiziológiai alapfeltétel szükséges, mégpedig a bódulat. A bódulat először szűkségképpen a gépezet egészének ingerelhetőségét fokozza fel: addig nincs művészet. A bódulat minden fajtája képes erre, van ereje hozzá: de elsősorban a nemi izgalom bódulata, a bódulatnak ez a legrégibb, legeredendőbb formája. Hasonlóképp az a bódulat, mely minden nagy vágy, minden erős indulat kíséretében jár; az ünnep mámora, a küzdésé, a versenyé, a bravúré, a győzelemé, minden szélsőségesebb érzelmi mozgásé; a kegyetlenség mámora; a pusztítás mámora; bódulatok különféle meteorológiai befolyások hatására, például a tavasz mámora; vagy ha narkotikum hat, végül az akarat mámora, a túlhajszolt, önmagán is átkorbácsolt akarásé. - A bódulat lényege az erőfokozódás és a teltség érzete. Ebből az érzületből adjuk le magunkat a dolgokhoz, kényszerítjűk őket, vegyenek belőlünk, ekképp megerőszakoljuk őket - ezt a folyamatot nevezzük eszményrésnek. Szabaduljunk meg itt egy előítélettől: az eszményítés, általános hiedelmekkel ellentétben, nem a kicsiny, a mellékes leszámításából, levonásából áll. A fő vonások erőhatalmú kiemelése inkább a döntő, érvényesítésük, hogy minden más eltűnik mellettük.

9. Ebben az állapotban mindent a magunk bőségéből gazdagítunk: amit látunk, amit akarunk, felduzzadva látjuk, pattanásig tömörítve, erővel túltöltekezve. Ebben az állapotban az ember átalakítja a dolgokat, míg azok az ő hatalmát nem tükrözik - míg az ő tökéletességének reflexióivá nem lesznek. Ez a tökéletessé-alakítás, ennek kötelezősége: a művészet. Mindaz, ami nem az ember, az is élvezet lesz számára, önmagában; a művészetben az ember tökéletességként élvezi magát. - Megengedett volna, kigondolni magunknak egy ellentétes állapotot-az ösztön sajátlagos antiművészségét; olyan létezési mód lenne ez, mely minden dolgot elszegényítene, felhígítana, szédültté-sorvataggá tenne. És ténylegesen: a történelem tele van antiművészekkel, az élet ily kiéhezettjeivel; akik szükségszerűen magukhoz rántják még a dolgokat, hogy kizsigereljék, elemésszék megannyit, kényszerűen lesoványítsák. Itt van, példának, Pascal máris, az igazi keresztény: olyan keresztény, aki művész is volna egyszersmind, nem akad... Ne gyerekeskedjünk, és ne szegezzük szembe velem itt Raffaellót, vagy a tizenkilencedik század valamely homeopatikus keresztényét: Raffaello Igent mondott, Raffaello Igent tett, következésképp Raffaello nem volt keresztény...

10. Mit jelent az általam az esztétikába bevezetett ellentét-fogalompár, az apollói és a dionüszoszi mindkettő a bódulat mikéntjeire értve? - Az apollói mámor elsősorban a szemet tartja izgalomban, így a szem látomásos erőre kap. A festő, a szobrász, az epikus par excellence vizionárius. A dionüszoszi állapotban viszont az indulati rendszer egésze ingerlődik, fokozódik fel: valamennyi kifejezőeszköze egyszerre robban, és az ábrázolás, a leképezés, az átformálás, az alakítás ereje, csakígy minden mimikáé és színészi játéké egyszerre fölszínre tör. A lényeges a metamorfózis könnyedsége marad, a nem-reagálás képessége (hasonlóképp, mint némely hisztérikusnál, kik is bármely intésre, füttyentésre akármely szerepbe beugranak). A dionüszoszi ember számára képtelenség, hogy ő valamiféle sugalmazást ne értsen - meg s el -, az indulat semminémű jele nem kerüli el figyelmét, a megértő és kitaláló ösztön legmagasabb foka él benne, amiképpen övé a kifejezésművészet legmagasabb foka is. Bőrét váltogatja jószerén, indulatait mindenképp: próteuszian alakváltó, örökösen. - A zene, ahogy ma értjük, szintén az indulatok össz-izgalma és levezetődése, ennek ellenére csak maradványa már az ösztön sokkal teljesebb kifejezés-teljességének, már csak afféle rezidiuuma a dionüszoszi hisztrionizmusnak. Hogy a zenét külön művészetként lehetővé tegyék, egy sor érzéket, elsősorban az izomérzéket "leállították" (viszonylagosan legalább: mert bizonyos fokig még minden ritmus szól az izmainkhoz): így az ember már mégsem utánoz s jelenít meg mindent olyan élénken s azonnal, amit érez. Ennek ellenére, ez a tulajdonképpeni dionüszoszi normál-állapot, mindenképp az ősállapot; a zene ugyanennek lassan elért specifikációja, a legközelebb-rokon képesség rovására.

11. A színész, a mímus, a táncos, a zenész, a lírikus - ösztöneiket tekintve alapjában rokonai egymásnak, eleve egyek, de fokról fokra szakosodtak, egymástól távolodtak s elváltak - egészen az ellentmondásig. A lírikus maradt a leghosszabban a zenész társa; a színész ugyanígy kötődött a táncoshoz. - Az építész sem dionüszoszi, sem apollói állapotot nem mutat: itt a nagy akarati aktus, a hegyeket mozgató akarat, az akarat nagy bódulata az, amely a művészetért kiált. A leghatalmasabb emberek mindig az építészeket inspirálták; az építész mindig is a hatalom sugalmában állott. Az épületben a büszkeségnek, a nehézkedés feletti győzelemnek, a hatalom akarásának kell megnyilvánulnia; az építészet egyfajta hatalom-ékesszólás formákba öntve, hol meggyőző bőséggel, hol hízelgően, máskor épp csak parancsolólag. A hatalom és a biztonság legmagasabb rendű érzete abban jut kifejezésre, ami nagystílű.A hatalom, melynek nincs több szüksége bizonyítékra; amely megveti a tetszeni akarást; nehezen válaszol; nem érez tanúkat maga körül; tudattalanul is abból él, hogy ellene mondanak; amely magában nyugszik, fatalista mód, törvény a törvények között: ezszól magáról mint nagy stílus.

12. Olvastam Thomas Carlyle életét, íme, egy farce - tudta nélkül, akaratán kívül; íme, a diszpeptikus állapotok heroikus-moralista interpretációja. - Carlyle, az erős szavak és attitűdök embere, szükségből-szónok, aki örökké az erős hit utáni vágyat fejezi ki - hajhászón -, ugyanakkor az arra való képtelenség érzését is (- ebben jellegzetesen romantikus!). Az erős hit utáni vágyakozás nem bizonyítéka az erős hitnek, ellenkezőleg. Ha megvan az ilyen hit, megengedhető a szkepszis szép luxusa: épp elég biztos akkor az ember, elég szilárd, elegendőképp kötődik. Carlyle elkábít magában valamit azzal a fortissimóval, ahogy az erős hitű embereket dicséri: neki magának van szűksége a lármára. Állandó, szenvedélyes őszintétienség önmagával szemben - ez az ő propriuma, ezzel érdekes ő, így marad is az. - Persze, Angliában épp az őszintesége okán csodálják... Hát ez tipikusan angol; és - tekintve, hogy az angol a tökéletes cant népe - még kedves is, nem csupán érthető. Alapjában Carlyle egy angol ateista, aki abban keresné becsületét, hogy ő pedig nem az.

13. Emerson. - Sokkal megvilágosultabb, rugalmasabb, tágasabb, rafináltabb, mint Carlyle, elsősorban boldogabb... Aki ösztönösen is csak ambróziával táplálkozik, a megemészthetetlent otthagyja a dolgokban. Carlyle-fal szemben az ízlés embere. - Carlyle, aki nagyon szerette őt, ezt mondta mindazonáltal: "nem ad nekünk elég harapni-valót"; ami jogos mondás lehet, de nem sértő Emersonra nézve. - Emersonban ott az a jóságos és szellemes derű, amely minden komolyságot bátorít; egyszerűen fogalma sincs, milyen öreg már, és milyen fiatal lesz még - elmondhatná magáról Lope De Vegával: "yo me sucedo a mi mismo". Szelleme mindig talál okot, hogy elégedett, önmagának hálás legyen; és olykor annak a "jópolgárnak" a derűs transzcendenciáját is súrolja, aki egy szerelmes légyottról tamquam re bene gesta tért vissza. "Ut desint vires, mondotta hálásan, tamen est laudanda voluptas."

14. Anti-Darwin. - Ami a nevezetes tételt - "Harc a létért!" - illeti, hát olykor olybá tűnik föl nekem, hogy inkább állítják, mintsem hogy állna. Előadódik, de kivétel-esetként; az élet összesség-aspektusa nem a szükséghelyzet, a rendkívüli állapot - éhínség például -, sokkal inkább a gazdagság, a buja teltség, mi több, az abszurd pazarlás - ahol harcolnak, hát a hatalomért a küzdelem... Nem kell Malthust a temészettel összevéteni. - Tegyük fel mindazonáltal, létezik ez a harc - és tény, hogy előfordul - nos, akkor sajnos fordítva zajlik, mint ahogy Darwin iskolája óhajtaná, s mintha velük kívánnánk mi is, lenne így: igen, a harc az erős kárára válik, rosszul üt ki az előjogok birtokosának, sújtja a szerencsés kivételt. A fajok nem a tökéletesség felé fejlődnek tovább: a gyengék újra meg újra úrrá lesznek az erősek felett - ők vannak többségben, ők az okosabbak is... Darwin megfeledkezett a szellemről (- jellegzetesen angol ügy!), s a gyengék több szellemnek vannak birtokában... Igény kell a szellemre, akkor jön a szellem - elveszti, akinek már nincs rá igénye. Akinek ereje van, elhanyagolja a szellemet (- "ugyan, mi történhet, csak rajta! így gondolkodnak ma Németországban - miénk a birodalom, maradjon is, marad is"). Szellemen, mint látható, értem itt a vigyázatosságot, a türelmet, a cselességet, a színlelést, a nagyobb önuralmat, mindenfajta mimikrit (ez utóbbinak körébe tartozik az úgynevezett erény jó része is).

15. Pszichológus-kazuisztika. - Itt egy emberismerő: tulajdonképpen mi végre tanulmányozza az embereket? Így akar kis előnyökre szert tenni, a révükön - vagy épp nagy előnyökre; egy politikus ő...! Az ott, tessék, szintén egy emberismerő: és azt mondjátok, nem akar ezzel semmit se magának, hogy tehát ő egy nagy "személytelen". Ugyan, nézzétek meg alaposabban! Talán még ennél is rútabb előnyre sandít: fölényben akarja érezni magát az emberekkel szemben, hogy lenézhesse őket, magasában ne kelljen összevéthetőnek lennie velük. Ez a "személytelen" egy ember-megvető: és az a másik az emberibb fajzat még mindig, bármi legyen is a látszat. Ő legalább egyenlőként áll oda, beilleszkedőleg...

16. A németek pszichológiaí tapintatérzéke, úgy látom, esetek egész sora révén kérdőjeleződik meg - szerénységem tiltja, hogy ezeket rendre soroljam. Egy eset kapcsán azért alkalmam lesz tézisem igazolására: azt rovom fel a németeknek, hogy Kant s az ő "hátsóajtók filozófiájá"-nak dolgában túllőttek a célon - én nevezem ily "kiskapusnak" az ügyet! -, ez így korántsem az intellektuális jóravalóság példája volt. - A másik, amit nem akarnék hallani, egy hírhedett "és": a németek azt mondják: "Goethe és Schiller" - attól félek, inkább így: "Schiller és Goethe"... Még mindig nem ismerik ezt a Schillert? - Van még rosszabb "és"; a magam fülével hallottam, igaz, csak egyetemi professzorok között, hogy "Schopenhauer és Hartmann"...

17. A szellemi emberek, feltéve, hogy a legbátrabbak, messze a legfájdalmasabb tragédiákat élik meg: de épp ezért tisztelik az életet - mert a leghatalmasabb ellenséget vonultatja fel vetül szemközt.

18. Az "intellenktuális lelkiismeretről" - Semmi nem látszik ritkábbnak manapság, mint a hamisítatlan képmutatás. Nagy a gyanúm, hogy e sarjadék nehezen viselné kultúránk enyhületes levegőjét. A képmutatás a szilárd hit korszakába tartozik: ahol még ha kényszerítettek is valakit, hogy külszínre más hitet valljon, igen, még akkor sem tántorult el eredeti, igaz hitétől. Manapság eltántorulnak; vagy, ami még szokványabb eset, felvesznek egy második hitet. Tisztesség nem esik egyik esetben sem. Nem vitás, manapság a meggyőződések sokkal nagyobb száma lehetséges, mint volt hajdan: "lehetséges", azt jelenti ez, hogy megengedett, egyben ártalmatlan. Ebből fakad az önmagunk iránti tolerancia. - Az önmagunk iránti tolerancia több meggyőződést engedélyez: ezek egymással kiegyezésben élnek - óvakodnak tőle, akár az egész világ ma, hogy kompromittálják magukat. Mivel kompromittálja magát valaki manapság? Ha következetességen kapható. Ha egyenes vonalat követ. Ha dolgaiban nem ötértelmű, hanem annál mégis kevesebb. Ha nem hamis... Nagyon félek, hogy a modern ember némely bűnre ma egyszerűen lusta: ezek ily restség okán egész egyszerűen kihalnak hát. Minden gonoszság, amit az erős akarat determinálna - és akaraterő nélkül gonosz talán nem is létezhetik -, elfajzik a mi langyos éghajlatunk alatt, erénnyé... Az a pár képmutató, kit magam megismerhettem, színlelte csak a képmutatást: lévén, hogy színészek voltak... ahogy mostanság csaknem minden tizedik ember az.

19. Szép és rút. - Semmi nem meghatározottabb, mondjuk inkább, korlátozottabb, mint szépérzékünk. Aki ezt az érzéket embernek emberben lelt gyönyörétől elválasztaná, rögvest elveszti a talajt a Iába alól. Az "önmagában való szép" csak afféle kifejezés, még csak fogalom se. A szépben az ember a tökéletesség mértékének teszi meg magát; válogatott eseteiben imádja magát csakígy. Valamely faj s nem kizárólag így tudja igenelni kizárólag magát. Legalsóbb fokú ösztöne, az önfenntartásé és a terjeszkedésé, még ott sugárzik ily szublimitásokból. Az ember a világot is úgy gondolja, mint szépségek halom helyét - elfelejti hogy ő maga az oka ennek. Az, aki a világot szépséggel ajándékozta meg, ó! csakis valami emberi-túlságosan-is-emberi szépséggel... Alapjában az ember tükröződik a dolgokban, s mindent szépnek tart, ami képe mását adja vissza: az az ítélet, hogy "szép", az ember fajtabéli hiúsága... A szkeptikus ugyanis ott hallhatja a fülében a kis gyanú suttogását: valóban megszépül avval a világ, ha épp az ember találja szépnek? Emberiesítene a világot az ember: ez minden. De semmi, valóban semmi sem szavatolhatja nekünk, hogy épp az ember lenne a szépség mintaképe. Ki tudja, milyen is az ember netán egy magasabb ízlésbíró szemében? Talán túl merész? talán maga-mulattató? talán kicsit önkényes...? "Ó Dionüszosz, te isteni, miért húzod a fülem?" kérdezte Ariadné egy alkalommal, ama nevezetes naxoszi beszélgetések során, filozofikus kedvesét. "Humor rejlik számodra a te füleidben, Ariadné: hogy nem tudtak hosszabbra nőni?!"

20. Semmi sem szép, csak az ember szép: e naivitásra épül minden esztétika, ez legelső igazságuk. Tegyük hozzá nyomban a másodikat: semmi sem oly rút, mint az elfajzó ember - ezzel körül is határoltuk az esztétikai ítélet birodalmát. - Fiziológiailag mérlegelve, az embert minden rútság gyengíti és kedvetleníti. Hanyatlásra, veszélyre, tehetetlenségre emlékezteti; valóban erőveszteséget jelent. A rútság hatását dinamométerrel lehet mérni. Ahol az ember nyomott lesz, érzi "valami rútnak" közelét. Hatalomérzete, hatalomakarása, bátorsága, kedve, büszkesége- mind a rútsággal hanyatlik, a szépséggel épül... Egyik s másik esetben is következtetésre jutunk.' ehhez az ösztönökben irdatlan mennyiségben vannak odahalmozva a premisszák. A rútat úgy értelmezzük, mint a degenerálódás intését s tünetét: ami a legtávolabbról is a degeneráltságra emlékeztet, számunkra az már a "rút" címkéjű ítélet kiváltója. A kimerültség, az elnehezülés, az öregkor, a fáradás bármely jele, akármi szabadság-vesztés, görcs, bénulás, elsősorban a felbomlás szaga, színe, formája, a "rothadás", még ha végképp szublimált szimbólumként is csak - ez mind hasonló reakciót vált ki, jön az az értékítélet, hogy "rút". Gyűlölet lép a színre: kit gyűlöl itt az ember? Semmi kétség, ugyan: saját hanyatlásának típusát. Fajának legmélyebb ösztöneinél fogva gyűlöl: ebben a gyűlöletben ott a borzadály, az előrelátás, a mélység, az óvatos aggály... ennél mélyebb gyűlölet nem is létezik. S ettől mély a művészet...

21. Schopenhauer.- Schopenhauer, az utolsó számításba vehető német (- mert európai jelenség, akár Goethe, Hegel, Heinrich Heine, nem csupán lokálmatador, "nemzeti"), pszichológusnak elsőrangú: nevezetesen, mint rosszindulatúan zseniális kísérlet, hogy az élet nihilista össz-leértékelésének javára épp az ellen-instanciákat, az "életakarás" nagy önigenléseit, az élet exuberancia-formáit vonultassa fel, harcoltassa. Hogy sorrendben haladjunk, a művészetet, a heroizmust, a zsenialitást, a szépséget, a nagy együttérzést, a megismerést, az igazság akarását, a tragédiát interpretálta ő a "tagadás" következményjelenségeiként, avagy az "akarat" tagadás-igényeként: tessék, a legnagyobb pszichológiai hamispénzverés, mely csak létezik- a kereszténységet leszámítva- az emberi történelemben. Jobban megnézve, mindezzel Schopenhauer csak a keresztény interpretáció örököse: a különbség annyi, hogy ő a kereszténység által elutasítottakat, az emberiség nagy kulturális tényeit is keresztény, vagyis nihilista értelemben tudta helyeselni (- igazolni, mint a "megváltáshoz" vezető utakat, mint a "megváltás" előzetes formáit, mint a "megváltás" igényének stimulánsait...)

22. Veszek egyetlen esetet. Schopenhauer mélabús izzással szól a szépségről- végső soron miért is? Mert hídnak látja, melyen messzebbre juthatunk, vagy legalább feltámadhat bennünk ennek a szomja... A szépség az ő számára a megváltás a pillanatokat célzó "akarástól" - helyette az örök-megváltás ígérete villan itt... Főként "az akarat gyújtópontjaitól" való megváltást reméli tőle, magasztalja benne - a nemiség elhárítását, mert a szépség Schopenhauer szemében a nemzőösztön tagadása... Ámulatra méltó szent! Valaki ellenedre mond, félek, maga a természet. Mi végre létezik egyáltalán a szépség a színben, a hangban, az illatban, a természet ritmikus mozgásában? mi sarjasztja a szépséget? - Szerencsére ellene mond Schopenhauernek egy filozófus is. Nem kisebb tekintély, mint az isteni Platón (- isteninek maga Schopenhauer nevezi őt), tétele pedig: hogy minden szépség célja a nemzés - hogy épp ez a szépség hatásának propriuma, az érzékitől fel egészen a szellemiig...

23. Platón továbbmegy. Bizonyos ártatlansággal, amelyhez görögnek kell lenni, nem "kereszténynek", azt mondja: nincs is platóni filozófia, ha nincsenek Athénban olyan szép fiúk-az ő látványuk bolydította meg lelkét erotikusan, ez nem hagy nyugtot neki egyre, így kell neki végül minden magasabb rendű dolgok magvát a földi honba bocsátani. Szintén bámulatos egy szent! - az ember nem hisz a fülének, már amennyiben Platónnak hisz egyáltalán. Tény, hogy annyit feltétlenül pedzünk így azért: tessék, Athénban másképp filozofáltak, elsősorban a nyílt színen. Semmi nem állna távolabb egy görögtől, mint a remete-fogalom pókhálója, az amor intellectualis, amúgy Spinoza módjára. A Platón felfogása szerinti filozofálást a leginkább erotikus versengésnek nevezhetnénk, mint a régi agonális "gimnasztika" s előfeltételeínek továbbfejlesztését és bensőségessé tételét... Végül is mi sarjadt ki Platónnak ebből a filozófiai erotikájából? A görög agon új művészi formája, a dialektika. - Emlékszem még, Schopenhauer ellenében és Platón dicsőségére, hogy a klasszikus Franciaország magas kultúrájának és irodalmának egésze a nemi érdeklődés alapján nőtt naggyá. Mindenütt ez a jelszó ott: keresd a galantériát, az érzékeket, a nemi versengést, "a nőt" - nem fogsz soká hiába keresgélni...

24. L art pour lart. - A cél elleni harc a művészetben mindig a művészet moralizáló tendenciája elleni harc, az alárendelés és a morál elleni küzdelem. Mit is jelent a fart pour fart? "Az ördög vigye a morált!" - De még ez az ellenségesség is árulkodik az előítélet túlerejéről. Ha az erkölcsi prédikáció és az emberjobbítás céljait kizártuk a művészetből, még messze nem következik, hogy a művészet eredendően cél nélküli, céltalan, értelmetlen, kurtán szólva fart pour fart volna - önmaga farkába harapó féreg. "Inkább semmi célt, mint erkölcsi célt!" - így a puszta szenvedély. A pszichológus viszont azt kérdi: mit tesz mind a művészet? nem dicsér? nem magasztal? nem választ ki? nem kedvezményez? Mindezzel erősít vagy gyengít bizonyos értékbecsléseket... Ez csak úgy mellesleg vonása? véletlene? Olyasmi, aminek nem is részese a művész ösztöne? Vagy épp: nem ez az alapfeltétele a művész képességének, eleve...? A művész legalapvetőbb - "legalsóbb" = ösztöne a művészetre irányul-e, nem inkább a művészet értelmére, az életre az élet kívánatos mivoltára?- A művészet az élet nagy stimulánsa: hogyan is lehetne céltalannak, semmibe-mutatónak; l'art pour l'art-nak érteni? - Marad még egy kérdés: a művészet sok rútat, keményet, kérdéseset is hoz elénk az életből - nem veszi kedvünket az élettől így? - És való igaz, voltak filozófusok, akik ezt az értelmet adták a művészetnek: "szabadulás az akarattól", íme, így Schopenhauer, a művészet össz-szándékát ebben határozta meg, "lemondásra hangolni", így tisztelte a tragédiák roppant hasznát. - De ez, már kifejtettem, a pesszimista optikája, és "rontó pillantás": hivatkozzunk csak a művészre magára. Mit kőzöla tragikus művész magából? Nem épp azt az állapotát mutatja-e, amelyben nem és nem fél a riadalmastól, a kérdésestől? - Ez az állapot már önmagában is a lehető legkívánatosabbak egyike; aki ismeri, a legnagyobbra tartja. Közli, kénytelen is e közvetítésre, feltéve, hogy művész, a közlés géniusza. A hatalmas ellenséggel, a magasztos bizonyta-lannal, a riadalmat ébresztő problémával szemben érzett bátorság és szabadság - ez a győztes-állapot, melyet a tragikus művész választ, melyet dicsőít. A tragédia láttán lelkünk harcosi mivolta szaturnáliákat ül; aki hozzászokott a szenvedéshez, aki keresi is a szenvedést, a hősies ember a tragédiával dicsőíti saját létezését - neki tölt a tragikus szerző e legédesebb kegyetlenség italából, csupán neki.

25. Embereket elfogadni, szívünkkel nyitottan élni - ez liberális világi tartás, de csak liberális, semmi több. Az előkelő vendégbarátságra kész szíveket arról ismerjük meg, hogy sok rajtuk az elfüggönyözött, behúzott-zsalus ablak; legjava helyiségeik üresen állnak. Ugyan miért? - Mert vendégeket várnak, olyanokat, akiket nemcsak "elfogad az ember``...

26. Nem sokra tartjuk magunkat akkor már, amikor "magunkat közölni" akarjuk. Legsajátosabb élményeink egyáltalán nem fecsegő természetűek. Akkor sem tudnának közlődni, ha akarnák ezt. Vagyis, nem találnának arra szavakat ők. Amire vannak szavaink, azon már túl is vagyunk. Mindenfajta beszédben ott rejlik a megvetés valami parányi szemere. A nyelv, így fest, csak átlagos, közepes, közölhető dolgok számára találtatott fel. A beszéddel a beszélő máris vulgarizálódik. - Süketnémák és más filozófusok erkölcsi kátéjából.

27. "Elbűvölően szép ez a képmás!" - Az irodalmi hölgy, e kielégítetlen, izgatott, szívébenzsigereiben sivár, fájó kíváncsisággal örökkön imperatívuszokra felfülelve, melyek szervezetéből, "aut liberi aut libri", mélyről suttognak: emez irodalmi hölgy, épp eléggé művelt, íme, hogy a természet szavát értse, még ha latin is e szó, és - másfelől - elegendőképp hiú és liba, hogy titkon még franciául is társalogjon magával: "je me verrai, je me lírai, je m'extasierai et je dirai: Possible, que j'aie eu tant d'esprit?"...

28. A "személytelenek° szóhoz jutnak. - ``Mi sem könnyebb nekünk, mint hogy bölcsek, türelmesek, hogy főlényben legyünk. Csepegünk az elnézés és az együttérzés olajától, valami abszurd módon igazságosak vagyunk, mindent megbocsátunk. Épp ezért kellene kicsit szigorúbban tartani magunkat; épp ezért kellene, időről időre, egy kis indulatot, egy kis bűnét ennek az indulatnak tenyészteni magunkban. Lehet, sorsunk kicsit sanyarú; de magunk közt titkon nevetünk talán azon, hogyan is festünk így. De mit segít ez! Nincs másféle önlegyőző tartalékunk immár: ez a mi aszkétaságunk, a mivezeklő mivoltunk"... Személyessé válni- a "személytelen" erénye...

29. Egy doktori értekezésből. - "Mi is minden magasabb rendű iskolaügy feladata?" - Géppé tenni az embert. - "Mi ennek eszköze?" - Tanuljon, unatkozzék. - "Hogyan érhető el ez?" - A kötelességfogalom révén. - "Ki legyen ebben a tanuló mintaképe?" - A filológus: ő tanítja az ökörséget. - "Ki a tökéletes ember?" - Az államhivatalnok. - "Melyik filozófia adja meg az államhivatalnok legmagasabb beosztását? ."-A kanti, az államhivatalnok mint magánvaló bírája az államhivatalnoknak mint jelenségnek.

30. Jog a butaságra. - Az elfáradott és lassan lélegző munkás, aki jóakaratúlag pillantgat, aki a dolgokat hagyja, menjenek a maguk útján: ez a jellegzetes figura, melyet ma, a munka (és a "birodalom!") korszakában a társadalom minden osztályában ott lelünk, mostanság épp a művészetet sajátítja ki a maga módján, beleértve a könyvet, de mindenekelőtt az újságot - mennyivel inkább a szép természetet, Itáliát... Az esti ember, az "elaludott vad ösztönökkel", melyekről Faust beszél, nyári üdülésre szorul, tengeri fürdőre, gleccserekre, Bayreuthra... Ilyen korokban a művészetnek joga van a legtisztább dőreségremely mintegy szabadság-idő a szellemnek, az elmeélnek, a kedélynek. Ezt értette Wagner. A tisztadőreségek rendbe hoznak...

31. Még egy étrendi kérdés. - Julius Caesar védekezett a betegesség, a fejfájósság ellen; eszközei: vége-hossza "menetelések", a legegyszerűbb életmód, szabadban-tartózkodás egyvégtén, állandó önmegerőltetések - tessék, úgy nagyjából ezek lehetnek az önvédelem és az önmegtartás eszközei ama roppant finom és rettentő nyomás alatt dolgozó gép végső sérülékenysége ellen, mely masinériának is géniusz a neve.

32. Az immoralista szól.- Filozófusnak semmi nem lehet oly kevéssé az ínyére, mint az ember, mikor kíván... Ha filozófusunk tevékenykedőben látja az embert, ezt a legeslegbátrabb, legeslegcselesebb, legeslegkitartóbb állatot, ahogy ott tévelyeg a kényszerhelyzetek labirintusában, mily csodálatosnak tűnik fel szemében e lény! Megfelel neki, de mennyire... még. Hanem a kívánó embert - a ``kívánatos embert" csakígy - megveti a filozófus, egyáltalán, az ember kívánhatóságait és kívánatosságait, eszményeit. Ha filozófus nihilistává válhatna, csak azért, íme, mert az ember minden eszménye mögött fölfedezi a Semmit. Vagy még azt se - a semmire se valót, az abszurdot, a betegeset, a gyávát, a fóradottat, az élete felhajtott kelyhének aljáról a seprő maradékot... Az ember, aki realitásként oly tiszteletre méltó, hogyan van az, hogy semmi tiszteletet nem érdemel, ha áhítozni kezd? Vezekelnie kell, mert oly derekasan valós? Tevékenységét, agyának és akaratának sok megerőltetését mind e tevékenységekben - ezt azzal kell kiegyenlítenie, hogy a képzetes-képtelenben, az abszurdban nyújtóztatja aztán tagjait? - Kívánatosságainak története eddig az ember partie honteuse-e volt? óvakodjunk túl hosszas olvasásától. Ami az embert igazolja: realitása - örökké igazolni is fogja. Mennyivel becsesebb a valós ember, összevetve azzal a másikkal, e holmi kívánttal, megálmodottal, összeszaglászott és összehazudozott emberrel...! És csak az eszményi ember nincs a filozófusnak ínyére.

33. Az egoizmus természeti értéke. - Az önösség annyit ér, amennyit fiziológiailag az ér, aki épp önös: nagyon sokat érhet, lehet mihaszna, megvetendő. Mindenkit oly szempontból kell vizsgálni elsődleg, hogy az élet felszálló vagy leszálló ágát példázza-e. Ezt eldöntve, máris ott a kánonunk, mennyit ér önössége. Ha a felszálló ágát mutatja, értéke valóban rendkívüli - és az élet-összesség érdekében, mely is vele egy lépésnyit megint előbbre jut, még extrém is lehet az ő igyekezete, hogy megtartsa magát, hogy körülményeinek elképzelhető optimumát teremtse meg. Az egy-ember, ahogy a nép s a filozófus értette eddig, "az individuum", tévedés: az egyén nem jelent önmagában véve semmit, nem atom, nem "láncszem", nem hajdankorok átörökítődése - ő az egyetlen vonalnyi "ember-mivolt", önmagáig... Ha most a leszálló ágat mutatja, a romlásét, a krónikus elfajzásét, az elbetegülését (- a betegségek, nagy átlagban, már a romlás következmény-jelenségei, nem a romlás okait), akkor kevés az értéke, és az a leghelyeselhetőbb, az a természetes, ha az ilyen ember a jó állagú embertől lehetőleg alig vesz el bármit is. Á hanyatló ember már csak a fölemelkedők élősködője...

34. Krisztus és Antikrisztus. - Ha az Antikrisztus, mint a társadalom lefeié tartó rétegeinek szószólója, szép felháborodással "jogot", "igazságosságot", "azonos jogokat" követel, ezzel csak kulturálatlanság-világának nyomása alatt áll: e világ nem képes megérteni, miért is szenved ő tulajdonképpen - mi teszi szegénnyé, életszegény ugyanis... Okság-ösztön munkál benne hatalmasan: valaki csak hibás abban, hogy ő ilyen csapnivalóan érzi magát... Neki már ``a szép felháborodás" is jól jön, igen, minden szegény ördög számára üdítő, ha szidhat valakit-valamit - a hatalom kis mámora jár ezzel. Már a panasz, az, hogy "kipanaszkodhatjuk magunkat", adhat az életnek bizonyos varázst, s e vonzerő miatt tartunk ki: finomabb adag bosszú is rejlik minden panaszban, azt, hogy rosszul érezzük magunkat, adott körülmények között esetleg rosszak is vagyunk, mint jogtalanságot, mint meg nem engedett előjogot rójuk fel azoknak, akik mások. "Ha én csirkefogó volnék, légy te is az": e logika alapján csinálja forradalmát a "canaille". A panaszkodás semmikor sem ér semmit: gyengeségből fakad. Ha másoknak tulajdonítjuk rossz közérzetünket, ha magunknak - elébbit a szocialista teszi, például, utóbbit a keresztény-, nem érdemi a különbségtevés. A közös, mondjuk egyben, a méltatlan ebben az, hogy valakinek hibásnak kell lennie a dologban, hogy valaki szenved - röviden, hogy a szenvedő a szenvedés ellen orvosszerül a bosszú mézét jelöli ki magának. Ennek a bosszú-igénynek a tárgyai, akárha kéj-igényéi lennének, alkalmi okok: a szenvedő mindenütt okokat talál, hogy kis bosszúját hűtse, ha keresztény, mondottuk már, magában lel ilyeneket... Á keresztény és az anarchista- mindkettő dekadens. - De a keresztény, mikor a "világot" elítéli, megrágalmazza, bemocskolja, ezt ugyanabból az ösztönből indulva teszi, amelyből a szocialista munkás a társadalmat ítéli el, rója meg, mocskolja össze: az "utolsó ítélet" maga a bosszú édes vigasza - a forradalom, ahogy a szocialista munkás is gondolja azt, csak valamivel még odább... Maga a "túlvilág" - minek a túlvilág, ha nem annak lenne eszköze, hogy az "evilágit" mocskoljuk...?

35. A dekadencia erkölcsének kritikája. - Az "altruista" morál, egy olyan erkölcs, mely az önösséget elnyomorítja - minden körülmények között rossz jel. Áll ez az egyénekre, áll mindenképpen a népekre. A legkiáltóbb hiány, ha az önösség hiányozni kezd. Ösztönösen a magunknak ártót választani, csábitást érezni "érdektelen" motívumok révén: ez majdnem képletszerűen mutatja a dekadenciát. "Nem keresi saját érdekeit"- ez erkölcsi fügefalevél csak valami merőben más, nevezetesen fiziológiai tény elé: "nem is tudnám, érdekeimet hogyan keressem". - Ösztönök diszgregációja...! Vége az embernek, ha altruista lesz. - Ahelyett, hogy naivul azt mondaná, "mit sem érek már", a dekadens készen formálja az erkölcs-hazugságot: "Semmi se ér semmit... nem ér semmit az élet"... Egy ilyen ítélet végső soron nagy veszély marad, fertőzően hat: a társadalom morbid terepének egésze hamarosan buja trópusi fogalom-vegetációvá változik, dudvásan, hol vallási jegyben (kereszténység), hol filozófiaiban (Schopenhauer). Adott körülmények között az ilyen, rothadásból táplálkozó méregfa-vegetáció - gőzeivel - messze hat, évezredekre áthatja magát az életet...

36. Orvosok erkölcse. - A beteg ember a társadalom parazitája. Bizonyos állapotban már illetlenség tovább élni. Hogy valaki tovább-vegetál, gyáva függőségi viszonyban "állván" orvosokkal, egészségügyi segédszemélyzettel, miután az élete értelme, életének joga oda, a társadalom mély megvetését vonhatná maga után. Az orvosok is közvetítői lehetnének e megvetésnek - nem receptekkel kellene szolgálniok, hanem napra nap egy-egy újabb dózis undort adagolni a betegnek... Új felelősséget kellene kialakítani, az orvosét, minden oly esetre, ahol az élet, a bontakozó élet az elfajuló élet kíméletlen leszorítását, félresöprését követeli - például így jog a nemzésé, a megszületésé, az életé... Büszkén meghalni, ha már büszkén élni nem adatik tovább. A szabad akaratból választott halál, a jókor bekövetkező halál, ha fény veszi körül, derűs öröm, gyerekek és tanúk: hogy valóban búcsúvétel lehessen, igen, amikor az, aki búcsúzik, még valóban jelen van, felmér, összegezi mindazt, amit az életben elért, akart - mindez így szöges ellentéte annak a nyomorúságos és borzadályos komédiának, amit a kereszténység a halál órájával művelt. Sose feledjük el a kereszténységnek, hogy visszaélt a haldokló gyengeségével, amiből lelkiismeret-torzító vizsgálat lett, a halál módjából pedig tévítéletek "értékrendszere", embert s múltakat illetően. - Itt, az előítéletek minden gyávaságával dacolva, igenis ki kell emelnünk a "helyes", vagyis fiziológiai módon méltatandó úgynevezett természetes halál funkcióját: amely halál is, végső soron "természetellenes", lévén hogy öngyilkosság. Sosem másba pusztulunk bele, mindig saját magunkba. Csak van nagyon is megvetendő körülmények között bekövetkező halál, nem szabad halál, rosszkor "jövő", gyávák halála. Épp az élet szeretete okán kellene másképp akarni a halált, hadd lehetne szabad, tudatos, nem véletlen, nem orv... Végül egy jó tanács a pesszimista uraknak és más dekadenseknek. Nem akadályozhatjuk meg születésünket: de ezt a hibát- mert olykor hiba- még mindig korrigálhatjuk. Ha valaki felszámolja magát, a lehető legtiszteletreméltóbb dolgot teszi: ezzel csaknem kiérdemelné, hogy éljen... A társadalomnak, de mit mondok! az életnek magának is több haszna van az ilyenből, mint holmi lemondások, sápkór és erények közepette eltengett ``életből" - megszabadítjuk a többieket efféle látványunktól, az életet egy közbeszólás kötelmétől... A pesszimizmus, ha tiszta, ha értékes sarjadék, csak a pesszimista urak öncáfolatakor igazolja létjogát: egy lépéssel tovább kell menni logikájának útján, nem csupán "akarattal és képzettel" tagadni az életet, mint Schopenhauer tette - elsőűl rögtön Schopenhauert kell tagadni.. A pesszimizmus, mellesleg szólva, bármennyire fertőző legyen is, nem fokozza valamely korszak, faj, nemzetség beteges mivoltát úgy egészében: kifejezése csak annak. Úgy kapjuk meg, mint a kolerát: már kellőképpen morbid állapotunk szükségeltetik hozzá. Maga a pesszimizmus már egyetlen dekadens lényt sem termel; emlékszem statisztikákra: azokban az években, mikor a kolera tombol, a halottak száma nem különbözik más évek ily átlagától.

37. Morálisabbak lettünk-e. - "Túl jón és rosszon": e fogalmam ellenében, mint az várható is volt, hadba szállt az erkölcsi elbutultság teljes vadsereglete- köztudott, hogy Németországban épp e butultság számít magának "a" morálnak -: csinos történeteket mesélhetnék e tárgyban. Elsősorban figyelmeztettek, gondoljam meg korunk "tagadhatatlan fölényét" az erkölcsi ítélés dolgában, ilyképp tett tényleges eőrehaladásunkat: egy Cesare Borgiát semmiképp sem lehet "magasabb rendű embernek", afféle felsőbbrendű embernek beállítani, ahogy én teszem... Egy svájci szerkesztő, - "Bund" - odáig ment, hogy - kifejezte bár elismerését ilyen merészségek iránt - munkám értelmét abban vélte fölfedezni: fel akarok számolni minden tisztességes érzést! Lekötelez. - Megengedem magamnak, hogy válaszul felvessem a kérdést: valóban erkőlcsősebbek lettünk-e. Hogy a világ nyakra-főre ezt hiszi, máris komoly ellenérve... Mi, modern emberek, igen törékenyek és finomak és sérülékenyek, száz és száz mód vagyunk tekintettel másokra, várjuk el ugyanezt tőlük - azt képzeljük, de csakugyan, hogy ez a finomka emberiség, melyet mi testesítünk meg, a kímélésnek ez az elért egyenlősdije és összhangja, ez a segítőkészség, ez a kölcsönös bizalom pozitív előrelépés, ezzel mi máris megelőzzük a reneszánsz kori embert. De hát minden kor ugyanígy gondolkodik, így kell gondolkodnia. Bizonyos csak az, hogy a reneszánsz időkbe nem szabad odapottyannunk, még csak képzeletben sem: idegeink azokat a valóságokat nem bírnák már, izmainkról nem is szólva. Ezzel a fogyatékkal viszont semmiféle előrehaladást nem bizonyítottunk, hanem csak későbbi állagot, gyengébbet, törékenyebbet és sebezhetőbbet, amelyből szükségképpen kíméletesebb, több "tekintetet vévő" erkölcs sarjad azután. Feledjük egy pillanatra törékeny finomságunkat, kései mivoltunkat, fiziológiai öregedésünket, íme, akkor "emberlesültebb" erkölcsünk is nyomban értékét veszti - úgy önmagában a morálnak, persze, nincs értéke -: leértékelőnk volna, ahogy leértékelődne. Másrészt ne kételkedjünk benne, hogy mi, modernek, a magunk jól kivattázott humanizmusával, mely még a széltől is óvná önmagát, kutyakomédiának rémlenénk Cesare Borgia kortársainak szemében, halálra nevetnék magukat rajtunk. Tény, akaratlanul és mérhetetlenül nevetséges figurák vagyunk, ezekkel a mi "modern" erényeinkkel... Hogy az ellenséges és bizalmatlanságot ébresztő ösztönök fogyatkozása - s ez lenne úgynevezett "haladásunk" - csak a vitalitás általános csökkenésének következménye: százszor több fáradságba, elővigyázatba kerül, egy ilyen sokfeltételű, korlátozott, kései létezést működtetni. Itt aztán kölcsönös a segítés, itt mindenki egy bizonyos fokig beteg és betegápoló. Ez hát akkor az "erény" -: olyan emberek körében, akik az életet még másmilyennek ismerték, teljesebbnek, pazarlóbbnak, eláradóbbnak, bizony másképp neveznék ezt, "gyávaságnak" talán, "szánalmasságnak", "vénasszonyok erkölcsének"... Erkölcseink enyhültebbsége - ez az én tételem, ha úgy tetszik újításom- a hanyatlás következménye, az erkölcsök keménysége, riasztó mivolta ugyanakkor - megfordítva! - az élet túláradásának jele lehet: akkor ugyanis sokat lehet merni, kihívni és kívánni, sokat lehet elpazarolni is. Ami egykor az élet sava-borsa volt, méreg lenne az már nekünk... Hogy közönyösek legyünk - ez is az erő formája-, ahhoz szintén túl vének, túl késeiek vagyunk: együttérzés-morálunk, melytől elsőként óvtam mindenkit, az, amit I'impressionisme morale-nak nevezhetünk, inkább ama fiziológiai túlérzékenységnek a kifejezője, amely mindennek sajátja, mi dekadens. Az a mozgalom, mely Schopenhauer részvét-erkölcsével próbálkozott, tudományos színben feltűnni vágyván - igen szerencsétlen kísérlet! -, ez a tulajdonképpeni dekadenciamozgalom a morálban, s mint ilyen, mélyen rokona a keresztény erkölcsnek. Az erős idők, az előkelő kultúrák a részvétben, a "felebaráti szeretetben", az önlét és az önérzet hiányában megvetnivaló valamit látnak. - A korokat saját pozitív erőik szerint kell mérnünk - s így a reneszánsz pazarló és végzetes kora mutatkozik az utolsó nagy korszaknak, és mi, modernek, sok aggályos öndédelgetésünkkel, felebaráti szeretetünkkel, munkaerkölcsünkkel, igénytelenségünkkel, igazságkeresésünkkel, tudományosságunkkal - gyűjtögetve, gazdaságosan, kimódolgatva - gyenge kornak bizonyulunk... Erényeink korlátozottak, meghatározójuk és előhívójuk: sok gyengeségünk... Az "egyenlőség", valamiféle kölcsönös hasonulás, mely azonban csak az "egyenlő jogok" elméletében fejeződik ki, érdemien a hanyatláshoz tartozik: ember és ember között, rendek között a szakadék, a típusok sokfélesége, az önlét akarása, a különbözés belső szüksége, az, amit a distancia pátoszának nevezek, minden erős kor sajátja. Az extremitások közötti feszítőerő és fesztávolság ma egyre csekélyebb lesz - maguk a szélsőségek is a felismerhetetlenségig mosódnak el... Minden politikai elméletünk és államfelfogásunk, ily elemek közül a "német birodalmat" sem kivéve, megannyi következtetés, következményszükségszerűség - s mind a hanyatlásé, a dekadencia tudattalan hatása úrrá lett a tudományok eszményeinék mélyein is. Ellenvetésem az angliai és franciaországi szociológia egésze ellen továbbra is ez: hogy tapasztalatból csak a társasság hanyatlás-képződményeit ismeri, s merő ártatlanul a szociológiai értékítélet normájának tekinti saját hanyatlás-ösztöneit. A leszálló ágba jutott élet, minden szervező, vagyis szétválasztó, szakadékokat szakító, alá- és fölérendelő erő hiánya a mai szociológiában eszménnyé magasztosul... Szocialistáink dekadensek, ám Herbert Spencer úr is dekadens - kívánatos jelenségnek látja az altruizmus győzelmét...!

38. Szabadságfogalmam. - Valamely dolog értéke olykor nem abban áll, mit érnek el vele, hanem abban, amit fizetnek érte: amibe kerül nekünk. Mondok egy példát. A liberális intézmények, mihelyt létrejönnek, már nem liberálisak többé: a későbbiekben a szabadságnak nincsenek veszélyesebb, alaposabb kártevői, mint ezek a liberális intézmények. Tudjuk, művük miben áll: aláaknázzák a hatalomakarást, hegy és völgy morállá szintezett egyenlősdijei, kicsivé, gyávává, élvezetivé tesznek - velük mindig a csordaállat diadalmaskodik, a liberalizmus, ne kerteljünk: a csordaállattá-tevés tendenciája... Ugyanezek az intézmények, míg csak harc folyik értük, egészen másképp hatnak; akkor valóban a szabadságot segítik hatalmas mód. Alaposabban megnézve, a háború az, mely ezeket a hatásokat előidézi, a liberális intézmények létrehozásáért folytatott háború, mely - háborúként - a nem liberális intézmények továbbélését biztosítja. És a háború szabadságra nevel. Mert mi a szabadság! Hogy tudjuk ön-felelősségünket akarni. Hogy a distanciát, mely távol tart minket egymástól, tartani tudjuk. Hogy a fáradásokkal, ridegségekkel, a nélkülözésekkel szemben - magával az élettel szemben - közönyösebbek leszünk. Hogy készek vagyunk ügyünknek embereket áldozni, magunkat is beleértve ezek körébe. A szabadság azt jelenti, hogy a férfias, a háborútól s a győzelemtől boldog ösztönök uralkodnak más ösztönök, például a "boldogság" ösztöne felett. A szabaddá vált ember, mennyivel inkább, mint a szabaddá vált szellem, lábbal tapod a jól-érzet, az ily közérzet megvetendő fajain, melyekről a szatócsok, keresztények, tehenek, nők, angolok és más demokraták álmodnak. A szabad ember harcos - Mi szerint mérődik a szabadság az egyes-embernél, csakígy a népeknél? Amaz ellenállás szerint, mely legyőzendő, a fáradás szerint, amibe az kerül, hogy felülmaradjunk. A szabad emberek legfentebb típusát ott kellene keresni, ahol mindenkor a legmagasabb fokú ellenállást kell legyőzni: ötlépésnyire a zsarnokságtól, közvetlenül a szolgaság veszélyének küszöbén. Ez pszichológiailag akkor igaz, ha "zsarnokon" kérlelhetetlen és rettenetes ösztönöket értünk, melyek az autoritás és a kitenyésztődés maximumát hívják ki maguk ellen - a legszebb típusa ennek: Julius Caesar ; igaz ez politikaiakban is, menjünk csak végig a történelmen. A népek, melyek bármit is értek, melyek értékessé váltak, sosem a liberális intézmények jegyében érték el ezt: a nagy veszély tette őket valamivé, ami tiszteletet érdemel, a veszély, mely végezetül megismerteti velünk saját segítő-eszközeinket, erényeinket, hadrakészségünket és fegyvereinket, szelleműnket, kényszerít minket, hogy erősek legyűnk... Első alapelv: kelljen erősnek lennünk! másképp sosem leszünk azok. - Az eddig volt legnagyobb melegházai az erős, a legeslegerősebb embereknek, a Róma és Velence jellegű arisztokratikus közösségek a szabadságot pontosan abban a jegyben értették, ahogy én itt: mint olyasvalamit, amije az embernek van is, nincs is, amit akarni, meghódítani kell...

39. A modernség kritikája. - Intézményeink mit sem érnek immár: ebben teljes az egyetértés. De nem az intézményekben a hiba, hanem bennünk. Miután minden oly ösztönünk odalett, mely az intézményekből sarjadhat, maguk az intézmények is veszendőbe mennek, mert nem bízunk bennük többé. A demokratizmus minden időkben a szervezőerő hanyatlás-formája volt: magam már az Emberi túlságosan is emberiben az állam bomlásformájának neveztem a demokráciát - megannyi oly felemásságával, mint például a "német birodalom". Hogy intézmények létezhessenek, mire van szükség? bizonyos akaratra, ösztönre, imperatívuszra, de a gonoszságig antiliberálisokra: a tradíció, az autoritás, az évszázadokra szóló felelősségvállalás akarására, nemzedékek láncolatának fel- és lemenőszolidáris összefonódására. Ha jelen van ez az akarás, olyasmit hoz létre, mint az imperium Romapum: vagy mint Oroszország, az egyetlen hatalom, mely még a megtestesült tartósság, mely várhat, mely valamit még ígérhet. - Oroszország az ellentétfogalma a nyomorúságos európai kisállamiságnak és idegességnek, mely a német birodalom megalakításával kritikus állapothoz érkezett... Az egész Nyugat elvesztette magában azokat az ösztönöket, melyekből intézmények sarjadnak, melyekből jövő sarjadhat: "modem szellemének" talán semmi nincs is annyira ellenére. A mának élnek ma, és igen sebes önemésztéssel - felelőtlenül élnek: ezt nevezik "szabadságnak". Ami az intézményeket intézményekké teszi, megvetik, gyűlölik, elutasítják: attól félnek, új rabszolgaság fenyegetne, ahol a "tekintély" szó csak halkan is elhangzik már! Ilyen messzire megy a mi politikusaink, a mi politikai pártjaink értékösztönvilágában a dekadencia: ösztönösen azt favorizálják, ami bomlaszt, ami sietteti a véget... Tanúbizonyság rá a modern házasság.A modern házasságból láthatóan minden ész és értelem kiveszett: ez azonban nem a házasság ellen szóló ellenérv, hanem a modernség ellen bizonyít. Az észelv a házasságban a férfi jogi értelemben vett egyszemélyi felelőssége volt: ezzel a házasságnak megvolt a súlypontja, míg ma mindkét lábára sánta. Az észelv a házasságban: a házasság elvi és alapvető felbonthatatlanságában rejlett: ezzel kapott a házasság oly hangsúlyt, melynek - az érzések, szenvedélyek és pillanatok önkényével szemben - igenis önérvényesítésre kellett törekednie. Ott leledzett ez az elv a családok felelősségében, kik is a férjet választották. A szerelmi házasság fokozódó vonzereje egyenest a házasság valódi alapját küszöböltette ki, azt a valamit, ami a házasságot ténylegesen intézménnyé teszi. Intézményt sosem építenek idioszinkráziára, a házasságot, mint mondtam, nem építhetik "szerelemre" - a házasságot a nemi ösztönökre építik, a tulajdon ösztöneire (asszony és gyerek mint tulajdon), a hatalomvágyra, mely az uralom legkisebb sejtjét, a családot szervezi, lévén hogy ez a hatalom-ösztön igényli a gyerekeket, az örökösöket, hogy a birtoklás tárgyait, a befolyást, a gazdagságot fiziológiailag is fenntarthassa, így hosszú feladatokra legyen "termett", az ösztön-szolidaritást évszázadokon át folyamatosíthassa. A házasság mint intézmény már a legnagyobb, a legtartósabb szervezeti formát foglalja magába: ha a társadalom maga nem képes igenelni önmagát a legtávolabbi nemzedékekig is, a házasságnak semmi értelme. - A modern házasság elvesztette értelmét - következésképpen felszámolják.

40. A munkáskérdés - Az a butaság, alapjában ösztön-elfajulás, mely manapság minden butaságnak alap-oka, abban áll, hogy munkáskérdés egyáltalán létezik. Bizonyos dolgokra nem kérdezünk rá:az ösztön első imperatívusza. - Be nem láthatom, mit akarnak kezdeni az európai munkással, minekutána "kérdést" csináltak belőle. A munkás nagyon is jól megvan, hát persze, hogy lépten-nyomon mind többet kérdez, mind szerénytelenebbül kérdez. Végső soron oldalán a nagy szám. Az a remény végképp a múlté, hogy itt egy szerény és önelégült kisemberi réteg, afféle "kínaiak rétege" formálódhatik: holott ennek lett volna értelme, ennek lett volna egyenesen szükségszerűsége. Helyette mit tettek? - Mindent, hogy ennek az alakulásnak az előfeltételeit is felszámolják. Az ösztönöket, melyek révén a munkás mint "rend" lehetségessé, önmaga számára lehetségessé váljék, a legfelelőtlenebb rá nem figyeléssel gyökerükig kiirtották. A munkást hadra képessé tették, megadták neki az egyesülés jogát, a politikai beleszólás jogát, vagyis a szavazati jogot: csoda-e, ha a munkás manapság már szükségállapotnak (morálisan kifejezve: a jogtalanság állapotának -) érzi? De mit akarnak itt, így? hadd kérdem még egyszer. Ha valamely célt akarunk, az eszközöket is akarni kell: ha valaki rabszolgákat akar, bolond az, ha urakká neveli őket.

41. "A szabadság, melyet nem gondolok..." - ilyen időkben, mint a maiak, az ösztönöknek kiszolgáltatva lenni: egy végzetességgel több. Az ösztönök ellentmondanak, megzavarosodnak, egymás közt zavarognak, rombolnak; a "modern" fogalmát már meghatároztam - mint a fiziológiai önellentmondásét. A nevelés értelme azt akarná, hogy vasfegyelmű nyomás alatt legalább ezeknek az ösztönrendszereknek egyike megbénuljon,valamely másiknál ilyképp megengedje lábra kapását, megerősödését, úrrá válását. Ma elébb lehetségessé kellene tenni az individuumot, úgy, hogy nyesegetik: lehet, hogy egészében kellene kinyesni... A fordítottja történik: igényt a függetlenségre, a szabad kibontakozásra, a lais ser-re épp azok támasztanak a leghevesebben, akik számára semmi zabolázás nem lenne elegendő, kellően szigorú- áll ez a politikára, áll a művészetekre. Hanem ez a dekadencia jegye: modern "szabadságfogalmunk" egy további bizonyítéka az ösztön-elfajzásnak.

42. Ahol hiányzik a hit - Semmi nem ritkább a moralisták és szentek körében, mint a jóravalóság, talán ennek ellenkezőjét állítják, meglehet, maguk is azt hiszik. Ha ugyanis valamely hit hasznosabb, hatásosabb, meggyőzőbb, mint a tudatos képmutatás, akkor - ösztönszerűen - a képmutatás hamarosan ártatlansággá vedlik át: első tétel, hogyan értsük a nagy szenteket. Filozófusoknál - a szentek másik fajtája - magával hozza a "kézművesség" egésze, hogy csak bizonyos igazságokat engedjenek meg: nevezetesen olyanokat, amelyekre "iparunknak" kőz-szankciója van: Kanttal szólva, amelyek a gyakorlatrész igazságai. Tudják ők, mitkell bizonyítaniok, ebben gyakorlatiasak-egymást arról ismerik fel, hogy "igazságaikkal" kapcsolatosan egyetértenek. - "Ne hazudj" - egyszerűbb nyelven szólva: óvakodjék, filozófus úr, az igazság mondásától...

43. Konzervatívok fülébe. - Amit régebben nem lehetett tudni, ami ma lehet, lehetne visszafejlődés, megtérés valamilyen értelemben s fokig: egyáltalán nem lehetséges. Már legalábbis mi fiziológusok tudjuk ezt. De a papok s a moralisták mind hittek ebben - az emberiséget vissza akarták vinni az erény korábbi mértékéhez, vissza akarták csavarni. Az erkölcs mindig is Prokrusztész-ágy volt. Maguk a politikusok is követték ebben az erényprédikálók példáját: még ma is akadnak pártok, melyek megálmodott célja a dolgok rákmenete, minden dolgoké. Hanem az senki számára nem lehetséges, hogy rákká váljon. Semmi sem segít: nincs más hátra, csak előre, mondhatni, lépésről lépésre tovább a dekadencia útján (- ez az én definícióm, ami a modern "haladást" illeti)... Ezt a fejlődést lehet akadályozni és így, akadályozás révén, magát az elfajzást feltorlasztani, tömegbe gyűjteni, még hevesebbé és hirtelenebbé tenni aztán: többet tenni nem lehet.

44. Az én zsenifogalmam. - A nagy emberek, akár a nagy idők: robbanó-anyagok, melyekben irtózatos erő halmozódott; előfeltételük mindig, történetileg és fiziológiailag, hogy hosszan gyűjtsék, halmozzák őket, takarékoskodjanak ``rájuk", őrizzék őket - hogy soká ne legyen robbanás. Ha a feszültség már túl nagyra nőtt az anyagban, elég a legvéletlenszerűbb ingerhatás, hogy a ``zsenit', a ``tettet", a nagy sorsot világra segítse. Mit számít akkor a környezet, a kor, a ``korszellem", a ``közvélemény"! - Tekintsük Napóleon esetét. A forradalom Franciaországa, de még inkább a forradalom előtti világ épp a Napóleonnal ellentétes típust hozta volna létre: létre ishozta. És mert Napóleon másmilyenvolt, egy erősebb, hosszabb ideje létező, érettebb-régibb civilizáció örököse, különbé, mint amilyen Franciaországban darabokra hullt, füstté vált, úrrá lett e dolgokon, ő lett ott az egyedüli úr és parancsoló. A nagy emberek szükségszerűek, a kor, melyben megjelennek, véletlenszerű; hogy majdnem mindig úrrá lesznek a koron, ennek oka csak az, hogy erősebbek, hosszabb ideje létezők, érettebbek-régibbek - már vártak rájuk, így. A zseni és kora közti viszony: az erősé és a gyengéé, az öregé és a fiatalé; az idő viszonylag még mindig fiatalabb, hígabb, gyámoltalanabb, bizonytalanabb, gyermekibb. - Hogy erről Franciaországban ma nagyon másképpgondolkodnak (Németországban is: de ez oly mindegy), hogy ott a miliőelmélet, igazi neurotikus-teória, hétszentségessé és csaknem tudományossá lett, és le egészen a fiziológusokig hitelre talál, ez ``kicsit büdös", ez az emberben szomorú gondolatokat ébreszt. - Angliában sem értik a dolgot másként, de ez az égvilágon senkit el nem búsít. Az angolnak két lehetősége van, hogyan boldoguljon a zsenivel és a ``nagy emberrel": vagy demokratikusan, mint Buckle, vagy vallásosan, Carlyle módjára. -A veszély, melyet nagy emberek és idők rejtenek, rendkívüli; mindenfajta kimerülés, a sterilitás következik utánuk. A nagy ember valamiféle vég; a nagy idő, például a reneszánsz, vég. A zseni - művében, tettében - szükségszerűen pazarló: hogy ``kiadja magát", ez a nagysága... Az önfenntartás ösztöne mintegy szünetel; a kiáramló erők túlságosan is hatalmas nyomása félresöpri az önvédelmet, a vigyázatot. Ezt nevezik ``önfeláldozásnak"; dicsérik a zseni ``heroizmusát", saját jó sorsa iránti közömbösségét, odaadását, mely egy eszmének szól, egy nagy ügynek, a hazának: megannyi félreértés... A zseni kiárad, ``átbukik önmagán", elhasználja magát, nem ismer önkíméletet - fatálisan cselekszik, végzetesen ``történik", nem is saját akaratából - íme, egy folyó is így lép ki áradáskor a medréből. Mivel azonban az ilyen explózióknak sokat köszönhetni, sokat adtak is viszonzásul az emberek, például egyfajta magasabb rendű morál glóriáját... Tessék, ilyen az emberi hála jellege: a jótevő félreértése.

45. A bűnöző és ami vele rokon. - A bűnöző-típus: az erős ember típusa kedvezőtlen körülmények között, beteggé tett erős ember. Hiányzik neki a vadon, valami szabadabb és ve szedelmesebb természet, létforma, ahol minden, ami az erős ember ösztöne szerint fegyver és harci eszköz, jogos. Erényeít a társadalom béklyózza; legélénkebb késztetései, melyek eleve benne élnek, hamarosan összefonódnak a lefelé húzó indulatokkal, a gyanúval, a félelemmel, a tisztességtelenséggel. Ám ez kevés híján máris a fiziológiai elfajzás receptje. Aki azt, amit a legjobban tud, amit a legszívesebben tenne - igen, akinek ezt titkon kell tennie, hosszas feszültségek, elővigyázat, ravaszkodás után, anémiás lesz, elvértelenedik; és mert örökké veszélyt, üldöztetést, végzetet érez ösztönösen, érzései is ez ösztönök ellen irányulnak - fatálisnak érzi őket. A társadalom az a hely, a mi szelídebbé vált, középszerű, herélt társadalmunk, ahol egy természetes, derekas ember, a hegyekből vagy a tenger kalandjaiból érkezve szükségképpen bűnözővé torzul el. Vagy majdnem szükségszerűen: mert vannak esetek, amikor ez az ember erősebbnek bizonyul a társadalomnál: a korzikai Napóleon a leghíresebb példa. E probléma szempontjából Dosztojevszkij tanúsítmánya érvényes - megjegyzem, Dosztojevszkij az egyetlen pszichológus, akitől tanultam is egyet s mást: életem leggyönyörűségesebb szerencsepillanatai közé tartozik, hogy őt felfedezhettem magamnak, még Stendhalnál is több lett ő nekem ilyképp. Ez a mélyember; akinek tízszeresen is igaza volt, ha a felszínes németeket kevésre becsülte, a szibériai fegyenceket, kiknek körében hosszabb ideig élt, e kemény bűnözőket, akik számára már aligha volt a társadalomba visszaút, nagyon másképp élte meg, mint ahogy hitte s várta - körülbelül mintha a legkeményebb, legértékesebb fából lennének faragva, ami csak nő egyáltalán orosz földön. Általánosítsuk a bűnöző esetét: képzeljünk olyan alkatokat, akikből valamilyen oknál fogva hiányzik az alkalmazkodás, a társadalmi paktum szelleme, s maguk is tudják, hogy nem tekintik üdvösnek őket, semmi hasznukat nem látják - ez a csandála-érzés, hogy valaki nem számít egyenlőnek, ellenkezőleg, kitaszított, méltatlan, szennyező. Mind az ilyen alkatok a földalattiság jegyét viselik gondolataikon, cselekedeteiken, mindenük ilyképp sápatag, mintha nappali fény soha nem is érné őket. De csaknem minden egzisztenciaforma, melyet ma kitüntetünk, korábban ily félig-kriptalevegőn élt: a tudós, a művész, a zseni, a szabadgondolkodó, a színész, a kereskedő, a nagy felfedező... Amíg a pap számított a legmagasabb rangú típusnak, leértékelődött eleve minden becses ember... Eljön az idő - megjövendölöm -, amikor a pap lesz a legalacsonyabb rendű, a mi csandálánk lesz, hiszen ő volt a leghazugabb, a legsemmirekellőbb ember... Felhívom a figyelmet: még mais, az erkölcs legszelídebb reglementumában, ami e földön, vagy legalább Európában, üdvre, valaha is uralkodott, még itt is és mais minden hosszabb, minden túl hosszú underground-lét, minden szokatlan, áttekinthetetlen létezési forma ahhoz a típushoz visz közelebb, melyet bűnöző néven foglalnak össze. A szellem minden újítójának ott van a homlokán egy darabig a csandála-bélyeg fakó foltja, e stigma - végzetesen azért, mert nem ők érzékelődnek így másoknak, hanem mert maguk érzik a borzalmas szakadékot, mely őket minden hagyományostól és köztiszteletben állótól alapvetően elválasztja. Csaknem minden zseni ismeri ezt, alakulásainak egyikét: a ``catilinai egzisztenciát", a gyűlölet-bosszú-lázadásérzést minden ellen, ami már van, ami már nem lesz.. Catilina - mint minden Caesar preegzisztencia-formája.

46. ltt szabad a kilátás - A léÍek magaslata lehet, ha a filozófus hallgat, lehet szeretet, ha önmagának ellentmond; a megismerő udvariassága lehet az, ami hazudik. Nem minden finomság nélkül mondták: il est indigne des grands coeurs de répandre le trouble, qu"ils ressentent: nos, csak hozzá kell tenni ehhez, hogy a legméltatlanabbtól nem félni - lehet ez szintén a lélek nagyságának jele. Egy szerelmes nő feláldozza becsületét, egy megismerő, aki ``szeret", talán odadobja ember mivoltát, egy isten, aki szeretett, zsidóvá lett...

47. A szépségnerc véletlen. - Valamely faj szépsége, egy családé esetleg, a minden mozdulatban megnyilvánuló kecsesség és jóság - az ilyesmi kidolgozódik, akár a zsenialitás, nemzedékek felhalmozott munkájának végbizonyítványa. A jó ízlés oltárán nyilván nagy áldozatokat hoztak, érte bizonnyal sokat tettek, sokat olvastak - a tizenhetedik század Franciaországa mindkét téren bámulatos volt! -, a választás elve érvényesülhetett, a társaságé, helyé, ruházaté, a nemi kielégítésé, a szépséget az előny, a szokás, a vélekedés avagy netán a restség elé helyezték ennek érdekében. Legvégső mérték: az ember önmaga előtt is ``adjon magára". - A jó dolgok mértéktelenül sokba kerülnek: és mindegyre érvényes a törvény, hogy akinek ezek eleve a birtokában vannak, az más, több, mint aki csak szerezni kénytelen őket. Minden jó: örökség; ami nem örökletes, az tökéletlen, az csak kezdet... Athénban Cicero idején, aki nem is titkolja ezzel kapcsolatos meglepődését, a férfiak s ifjak messze felülmúlták szépségben a nőket: de micsoda munkát s erőfeszítést vállalt magára, követelt meg magától az a férfinem e szépség érdekében évszázadokon át! - Mert ne legyen félreértés itt a módszertant illetően: érzések és gondolatok kizárólagos kitenyésztés-óhaja jószerén a nullával egyenlő eredményt hoz (- és itt a német nevelés, e merő illúzió nagy félreértése): először a testet kell ``meggyőzni". A jelentős és bevált gesztusok szigorú őrzése, az a belső elköteleződés, hogy csakis olyan emberek társaságába fogunk, akik ``nem engedik el magukat", tökéletesen elég ahhoz, hogy jelentősek és választottak legyünk: két-három nemzedék után mindez már beivódik, bensőségessé lesz. Dönt a nép s az emberiség sorsa felől, hogy a kultúrát a jó helyen kezdjük - nem a ``lélek" oldaláról (ez volt pedig a papok és fél-papok végzetes vakhite!): a megfelelő hely a test, a gesztus, az étrend, a fiziológia, a maradék ezek után jöhet csak... A görögök ezért maradtak a történelem első kulturális eseménye -tudták, tették, ami szükségeltetett; a kereszténység, mely a testet megvetette, eleddig az emberiség legnagyobb szerencsétlensége volt.

48. A ha/adás - ahogy én értelmezem. - Magam is azt mondom: ``vissza a természethez", jóllehet tulajdonképpen ez nem visszatérés lenne, hanem feljebb jutás- fel a magasrendű, a szabad, az eleve termékeny természethez és természetességhez, mely nagy feladatok játékosa, s joggal az is /ehet... Hogy hasonlatot mondjak: Napóleon egy darabka ``vissza a természethez" volt, ahogy a természetet én értelmezem (például in rebus tacticis, még inkább, katonák értik ezt, stratégia dolgában). - De Rousseau - hová akart volna ez az ember tulajdonképp visszajutni? Rousseau, az első modern ember, idealista és tanai/le egy személyben, akinek erkölcsi ``méltóságra" volt szüksége, hogy a saját nézőpontja mellett kitartson, betege volt a féktelen hiúságnak, a féktelen önmegvetésnek. Ez a torz-lény, aki az új-kor küszöbét elbitorolta magának, ez is ``vissza a természethez!" kiáltással feltűnősködött-hová, kérdezem újra, hová akart Rousseau ``vissza?"-Gyűlölöm Rousseau-t még a forradalomban: a forradalom ennek az idealista-söpredék-kettősségnek világtörténelmi kifejezése. A véres komédia, a farce, ahogy ez a forradalom lejátszódott, ``immoralitása" - engem nem sokat érdekel: amit gyűlölök, az épp a rousseau-i moralitása- a forradalom úgynevezett ``igazságai", melyekkel ez a forradalom máig is hat, maga mellé hangolva mind a sekélyeseket és a középszerűeket. Az egyenlőség tana...! De hát nincs veszettebb méreg ennél: mert látszólag magáról az igazságosságról prédikál, holott az igazságosság végpusztulását jelenti... ``Az egyenlőknek egyenlőt, a nem egyenlőknek nem egyenlőt - ez lenne az igazságosság igaz beszéde: és, ami ebből következik- hogy a nem egyenlőt sosem egyenlősíteni." - Hogy az egyenlőség tana körül olyan vérfürdő támadt, annyi borzadály kavarult, par excellence glóriával és nemes tűzfénnyel övezi azóta ezt a ``modern eszmét", így a forradalom - színjátékként- a legnemesebb szellemeket is elcsábította. Ez végső soron nem ok, hogy többre tartsuk. - Csak egyvalakit Iátok, aki úgy érzett, ahogy ott érezni kellett undorra/tudniillik - Goethe...

49. Goethe - nem német esemény, hanem európai: nagyszerű kísérlet a tizennyolcadik század meghaladására a természethez való visszatéréssel, a reneszánsz természetességéhez való fejutóssal, egyfajta önmeghaladás e század oldaláról. - Ennek legmélyebb ösztöneit hordozta: az érezni-tudást, a természet-magasztalást, a történelmietlenséget, az idealistaságot, a nem-reálisat és a forradalmárit (- ez utóbbi csak a nem-reális egyik formája). A történelmet, a természettudományt, az antikvitást, csakígy Spinozát mind segítségül hívta, elsősorban pedig a gyakorlati tevékenységet, megannyi zárt horizonttal vette körül magát, nem vált el az élettől, ellenkezőleg, belehelyezkedett; nem volt csüggeteg, amit csak lehetett, magára vette-terhelte, befogadta. A totalitást akarta; küzdött ész, érzékiség, érzés, akarat szétválasztása ellen (- Goethe antipódusa, Kant elrettentő skolasztikával ezt prédikálta pedig), egésszé fegyelmezte magát, megteremtette magát... Goethe, méghozzá egy nem-realista hangoltságú korszakban, meggyőződéses realista volt: mindenre igent mondott, ami csak rokonságban állhatott vele így: nem volt nagyobb élménye, mint az a bizonyos ens realissimum, a Napóleon nevezetű. Goethe az erős, magas fokon művelt, minden testi dologban jártas-ügyes, önmagát zabolázni tudó, önmagát is tisztelettel kezelő ember kialakítását ``tervezte", olyan ember eszményét, aki képes felvállalni a természetiség teljes terjedelmét és gazdagságát, aki elegendőképp erős ehhez a szabadsághoz, a tolerancia embere ez, aki nem gyengeségből ilyen, de erejénél fogva, mivel azt, ami az átlagos típust messze tönkretenné, még maga-előnyére képes használni; az az ember, aki nem ismer tilalmat, kivéve a gyengeségét, hívják bár bűnnek vagy erénynek... Egy ilyen szabaddá vált szellem örvendő és bízó fatalizmussal áll mindenek közepette, abban a hitben, hogy csak az ``egyes" esendő-elvetendő, egészében ``a minden" megváltja, igenli magát - ő maga nem tagad többé semmit... Ám az ilyen hit minden hitek legmagasabbrendűje: ezt jelöltem én Dionüszosz nevével.

50. Mondhatnók, hogy bizonyos értelemben a tizenkilencedik század ezt is mind célul tűzte ki, amit Goethe személyesen: egyetemességet az értésben, a jóváhagyásban, mindennek közelítés-hagyását, a merész realizmust, minden tényszerű nemes tiszteletét. Hogyan van az, hogy az össz-eredmény nem ``egy Goethe", hanem a káosz, valami nihilista sóhajtozás, se-ki-se-be nem-tudás, az elbágyadás ösztöne, amely in praxi folytonosan arra ösztönöz, hogy a tizennyolcadik századhoz nyúljunk vissza? (- például érzelmi romantika formájában, altruizmussal, hiper-szentimentalitással, ízlésbéli feminizmussal, a politikában a szocializmussal). A tizenkilencedik század, végkicsengésében mindenesetre, nem csupán egy fokozottabb, eldurvultabb tizennyolcadik század-e, vagyis egy dekadencia-évszázad? Úgy, hogy Goethe nem csupán Németország, de egész Európa számára is csupán közjáték marad, egy szép hiábavalóság? - Ám félreértése az a nagy embereknek, ha valamiféle közhaszon siralmas perspektívájából tekintjük őket. Hogy semmiféle hasznukat venni nem tudják, ez talán maga is a nagysághoz taftozik...

51. Goethe az utolsó német, aki iránt tiszteletet érzek: három dolgot érzett ő, amit én is érzek - de egyetértünk a ``kereszt" dolgában is... Gyakran kérdeznek, tulajdonképpen miért írok németű/.'sehol sem olvasnak engem kevésbé, mint a hazámban. De hát, végső soron, ki tudja, kívánom-e egyáltalán, hogy engem manapság olvassanak? - Dolgokat teremteni, melyeken a kor hiába köszörüli a fogát, forma szerint, szubsztancia szerint is egy kis halhatatlanságra törekedni - sosem voltam én olyan szerény, hogy kevesebbet kívánjak magamtól. Az aforizmus, a szentencia, melynek a németek közt első mestere vagyok, az ``öröklét" formái; becsvágyam ez: tíz mondatban elmondani, amihez másnak egy egész könyv kell - már ha egy könyvben ez a bizonyos más egyetlen aforizmányit is mond... Az emberiségnek én az emberiség legmélyebb könyvét adtam, övé, ím, Zarathustrám: hamarosan adom a legfüggetlenebbet is.

Mit köszönhetek az ókoriaknak?

1. Egy szót végezetül ama világról, melyhez utakat kerestem, melyhez talán új közelítést találtam - egy szót az ókorról. Ízlésem, nyilvánvalóan a türelmes ízlés merő ellentéte, itt is távol attól, hogy átabotában egyre 'igeneljen: egyáltalán nem szívesen igenel, akkor már inkább nemet mond, a legszívesebben semmit... Áll ez egész kultúrákra, áll könyvekre - áll helyekre, tájakra is. Alapjában ókori könyvek egészen kis száma játszik számottevő szerepet életemben; a leghíresebbek nincsenek köztük. Stílus-érzékem, °az epigrammatikus stílus iránti érzékem szinte egy pillanat alatt megelevenült, ahogy Dallustiusszal ismerkedni kezdtem. Nem felejtem tisztelt tanárom, Corssen ámulatát, ahogy legrosszabb latinosának a legjobb jegyet kellett adnia - készen voltam ``egy csapásra". Tömörítés, szigorúság, alapjában a lehető legtöbb lényeg ``kis helyen", hideg rosszindulat a ``szép szó", a ``szép érzés" iránt - ez lett üdülésem. Egészen Zarathustrámig menően, felismerszik nálam egyértelműen a római stílus ambíciója, a stílusbeli ``aere perennius"-é. - Nem volt másképp aztán Horatiusszal történt első találkozásom sem. Máig sem éreztem költő műve nyomán oly elragadtatást, mint egy horatiusi ódakezdésén. Bizonyos nyelveken azt, ami itt elérettetett, még akarni sem lehet! Ez a szó-mozaikolás, ahol minden szó hangzatként, helyként, fogalomként jobbra-balra az egészre árasztja erejét, a jeleknek ez a terjedelem- és számbéli minimuma, ez az így elért energia-maximuma a jeleknek: ez mind római, és amennyiben hitelt adnak szavaimnak, ez így előkelő par excellence. A költészet egyebekbeni egésze valami populáris, merőben érzelmi színezetű fecserészés...

2. A görögöknek ezekhez képest nem köszönhetek erős benyomásokat; s mit is kertelnék, kimondom, nem lehetnek ők azok nekünk, akik a rómaiak. A görögöktől nem tanulszművészetük jellege túlságosan idegen, túlság futó-könnyed is, hogyan hatna parancsolólag, ``klasszikus mód"! Ugyan ki tanult volna írásművészetet - egy görögtől! Ha a rómaiak nincsenek, ki tanult volna valaha is egyáltalán...! Ne hozza föl nekem ellenérvül senki Platónt. Platónt illetőleg én alapos kétkedő vagyok, és sosem lettem volna képes a tudósok általános Platón-csodálatába bekapcsolódni, már a művészébe. Végső soron oldalamon áll ebben az ókor legrafináltabb ízlésítésze. Platón, úgy látom, összevissza hajigálja a stílus megannyi formáját, ő ezzel a stílus első dekadense: lelkiismeretét olyasmi terheli, mint a cinikusokét a satura Menippea feltalálásáért. Hogy a platóni dialógus, ez a borzalmasan öntetszelgő és gyermeteg dialektika-féle bűvingerként hathat, hát ahhoz az kell, hogy valaki ne olvasott légyen soha jó franciákat. - Például Fontenelle-t. Platón unalmas. - Végül: Platónt illető bizalmatlanságom el is mélyül; úgy találom, annyira eltévelygett mind a hellének alapösztöneitől, annyira elmoralistásodott, oly preegzisztensen keresztény - legfőbb fogalomként, mondhatni, ``legfőbb jóként" már beveti a ``jó" fogalmát -, hogy az egész_ Platón-jelenséggel kapcsolatban én már inkább e kemény szót használnám: ``magasabb rendűbb svindli", vagy ha valakinek jobban tetszik, legyen - idealizmus. De nem egyéb! Drága árat kellett fizetni érte, hogy egy athéni az egyiptomiakhoz járt iskolába (vagy az egyiptomi zsidókhoz...?). A kereszténység nevezetű nagy végzetünkben Platón az az ``ideálnap" nevezett kétértelműség és elbűvöltség, mely az ókor nemesebb képletei számára lehetővé tette, hogy saját magukat félreértsék, rálépjenek ezzel arra a hídra, mely a ``kereszthez" vezetett... És mennyi Platón van még az ``egyház" fogalmában, felépítésében, rendszerében, gyakorlatában! - Kigyógyulásom, kúrám, előszeretettel választott átsegítőm - el véled, platonizmus! - Thuküdidész volt akkor. Thuküdidész, meg - talán! - a Machiavelli-elv talán a legrokonabbak vélem magammal, lévén hogy az a feltétlen akarat munkál bennük: semmivel ne áltassuk magunkat, az ész-értelmet a realitásban lássuk- nem magában a ``tiszta" észben, semmiképp sem az ``erkölcsben"... A görögök siralmasan magasztalták ``az ideált", melyet - szerintük - a ``klasszikusan képzett" ifjú jutalomként vihet a gimnáziumi dresszúra után ``ki" az életbe: és ettől a felfogástól senki oly igen el nem tér, mint Thuküdidész. Csak sorról sorra ``ki kell fordítani" őt, hátsó gondolatait éppoly világosan olvasni ekképp, mint szavait: kevés szerző akad, akinek ennyire a hátsó gondolat a gazdagsága! Nála fejlődik tökélyig a szofista-kultúra, mit is mondok, a realista-kultúra: ez a felbecsülhetetlen irányzat az épp mindenütt elszabaduló Szókratésziskolás morál- és ideál-svindli közepette! A görög filozófia mint a görög ösztönösség dekadenciája; Thuküdidész: mint nagy összegződése, utolsó megnyilvánulása annak az erős, szigorú, kemény tényességnek, mely a régebbi hellének ösztönösségében lakozott. A realitással szembeni bátorság különböztet meg végső soron olyan alkatokat, mint Thuküdidész és Platón: Platón a valóság színe előtt elgyávul - következésképp az eszménybe menekül; Thuküdidész maga az erő, hát van is ereje megragadni, el nem engedni a dolgokat...

3. Hogy a görögökben fölfedezni óhajtsam a ``szép lelket", az ``arany közepet", meg a többi tökéletesség-félét, netán hogy a nagyság nyugalmi helyzetében, az eszményi érzület közegén, a magasabb egyszerűségben csodáljam őket - ettől a ``magasabb együgyűségtől", végeredményben valami niaiserie allemande-tól megóvott a bennem rejlő pszichológus. Láttam legerősebb késztetésüket, a hatalom akarását, láttam remegni őket az ösztön féktelen ereje előtt - láttam, hogyan nőnek ki intézményeik rendre a védelmi rendszabályok masszájából, célozván, hogy egymás színe előtt lényüknek bensődleg-hordozott robbanóanyagától védjékmagukat. A bensőnek ez az irdatlan feszültsége aztán félelmetes és kíméletlen ellenségességgel tör ki, egyebek felé: a városi közösségek ízekre tépték egymást, hogy a városi polgárok mindegyike nyugalmat leljen önmagával, önmagában. Szükséges volt mindenki számára, hogy ő pedig erős legyen: mindenütt közeli volt, mindig ott leselkedett valahol a veszély. A pompás, kidolgozottan hajlékony testiség, a vakmerő realizmus és immoralizmus, mely a hellének sajátja, szükségből fakadt, nem ``természetből" sarjadt. Csak következményként következett el, nem létezett kezdettől-létezőként. És az ünnepélyekkel és a művészetekkel sem akartak egyebet, csak hogy fenn érezzék magukat, fennen mutatkozhassanak: eszközök voltak mindezek a maguk magasztalására, adott körülmények között arra is, hogy félelmetesebb színben tűnjenek fel... A görögöket német modorban a filozófusaik szerint megítélni, mondjuk, a derekaskodó szókratészi iskolákból következtetni rá, mi is lett volna tulajdonképpen a hellénség...! A filozófusok ugyanis a görögség dekadensei, ellenirányú mozgalmat jelentvén a régi, az előkelő ízléssel szemben (- szemben tehát az agonális ösztönnel, a polisszal, a faj értékével, az eredet autoritásával). A szókratészi erényeket azért prédikálták, mert a görögökből ezek kihaltak: ingerlékenyek, riadozók, állhatatlanok voltak, mindenestül komédiások, hát akadt pár okuk, hogy erkölcsöt prédikáltassanak maguknak. Nem az, hogy ez bármit is segített volna: de a dekadenseknek oly jól állnak a nagy szavak és attitűdök...

4. Én voltam az első, aki - a régebbi, a még gazdag, önmagán átcsapó hellén ösztön megértésére - komolyan vettem ama csodálatos fenomént, mely a Dionüszosz nevet viseli: s amely egyedül az erő túl-sokából magyarázható. Aki a görögök kutatója, mint kultúrájuk e ma élő legmélyebb ismerője, Jakob Burckhardt Bázelben, nyomban tudhatta, ezzel valami történt azért: Burckhardt azonnal be is iktatta a maga művébe, A görögség kultúrája,fentebb nevezett jelenséget. Ha ellentétet kívánunk, tekintsük a német filológusok már-már derűre hangoló ösztön-szegénységét, mikor a dionüszoszi közelébe kerülnek. A híres Lobeck főképp, aki egy könyvek közt szikkadt-száradt féreg tiszteletre méltó biztonságával mászott bele mégis e világba, a titokzatos állapotokéba, meggyőzvén magát, hogy azzal tudományos ő, ha bevallja, undorig könnyelmű s gyermeteg volt - Lobeck a tudósság minden mozgathatójával adta értésemre, tulajdonképpen e kuriozitások érdektelenek. Való igaz, a papok közölhettek efféle orgiák részeseivel egy s más hasznosat, például hogy a bor kéjre serkent, hogy az ember adott körülmények között oly gyümölcsökön él, melyeket a tavasszal viruló, ősszel hervadó fák teremnek. Ami ama rítusok, szimbólumok és mítoszok dolgát illeti, melyek - orgiasztikus eredetüknek megfelelően - szó szerint úgy elburjánzottak szerte az egész antik világban, Lobeck itt is lel ürügyet, hogy még egy fokkal szellemesebb legyen. ``A görögök", mondja az Aglaophamusban, ``minthogy más dolguk nem volt, nevettek, ugrándoztak, szaladgáltak összevissza, vagy, mert az embernek olykor ehhez is kedve támad, leüldögéltek néha, sírtak és jajveszékeltek.Mások is csatlakoztak később hozzájuk, kerestek valami okot-ürügyet, miért ez a feltűnő viselkedés; és így keletkeztek, mind e szokások magyarázatául, az ünnepi legendák és mítoszok. Másfelől úgy gondolták, ha egyszer valami pózos jelenés egyszer tüneménye volt az ünnepnek, miért tűnne el örökre - ellenkezőleg, az ünnepség elidegeníthetetlen részévé tették, az isten-tisztelet formatartozékává." - Megvetendő szószátyárkodás, egy Lobecket senki egy pillanatig komolyan nem vehet. Másképp érint minket, ha azt a ``görög" fogalmat vizsgáljuk, melyet Winckelmann és Goethe alakított ki, s ezt találjuk összeegyeztethetetlennek amaz elemmel, amelyből a dionüszoszi művészet sarjad - az orgiazmussal. Valójában mit sem kételkedem benne, hogy Goethe eredendően kirekesztett minden effélét a görög lélek lehetőségeinek köréből. Kővetkezésképpen Goethe nem ismerte a görögséget. Mert csak a dionüszoszi misztériumokban, a dionüszoszi állapot pszichológiájában fejeződik ki a hellén ösztön alapténye- ``életakarása". Mit kívánt szavatolni magának a hellén ember ezekkel a misztériumokkal? Az örökéletet, az élet örök visszatértét, hogy a jövő ígérete ott van, szentségesen, a múltban; hogy van diadalmas igene az életnek, igenis a halálon s a változáson ``túlra"; s hogy az igazi élet a nemzés általi, a nemiség misztériumai általi össz-továbbélés. A görögök számára ezért a nemí szimbólum eleve, önmagában ``a" tiszteletre méltó jelkép volt, ez volt a tulajdonképpeni mély értelem az egész antik hívőségben. A nemzés, a terhesség, a szülés-születés minden részlete mélységes, ünnepélyes érzéseket ébresztett - ezek felülmúlhatatlan fokán. A misztériumtan a fájdalmat szentté nyilvánitja: eleve a ``szülő nő fájdalmai" a szentesítők itt-minden alakuló és sarjadó, minden jövőt-rejtő meghatározza a fájdalmat... Hogy létezhessék az alkotás gyönyöre, hogy az élet akarása örökké igent mondjon önmagára, ehhez örökké kel/a szülő nő gyötrelme... Mindez egy szóba foglalva: Dionüszosz - nem ismerek magasabban álló szimbolikát, mint ezt a görögöt, a dionüsziákét. Benne az élet mélységes ösztöne, a jövő ösztöne ekképp, az élet-öröklét ösztöne, vallási érzületben - maga az élethez vezető út, a nemzés, mint a szent út... Csak a kereszténység, az élettel szembeni ellenérzéseí jegyében, a kereszténység tette tisztátalan valamivé a nemiséget: sarat-szennyet dobván a kezdetekre, életünk előfeltételére...

5. Az orgiazmus mint mindenen túláradó élet- és erőérzés pszichológiája, az orgiazmusé, melyben még a fájdalom is serkentőleg hat, adta meg nekem a tragikusérzés fogalmának kulcsát, ezt az érzést Arisztotelész csakúgy félreértette, mint aztán - végképp! - ami pesszimistáink. A tragédia oly messze attól, hogy bármit is bizonyíthatna a hellének holmi schopenhaueri értelemben vett pesszimizmusáról - ellenkezőleg, inkább ennek alapvető elutasítása, ellen-instancia. Igen-mondás az életre, még ennek legidegenebb, legkeményebb gondjai-bajai közepette is, akarása az életnek legmagasabb rendű alakjainak áldozat-mivoltában is a saját kimeríthetetlenségünknek örvendve - ezt neveztem én dionüszoszinak, ezt leltem hídul a tragikus költő pszichológiájához. Nem arról van szó ott, hogy a borzadástól és az együtt-szenvedéstől szabaduljunk, nem arról, hogy valami veszélyes indulati aktus révén, e vehemens kicsapódásban megtisztuljunk -így értette Arisztotelész : hanem arról, hogy a borzadáson és az együtt-szenvedésen túl magunk legyünk maga a létrejővés gyönyöre - az a gyönyör, mely még a megsemmisülését, ennek gyönyörét is képes magában hordozni... És ezzel megint oda érkezem, ahonnét eredendően kiindultam - A tragédia születése volt első művem minden érték átértékelésére: ezzel ismét visszaállok a talajra, melyből akarásom, képességem növekszik - én, Dionüszosz filozófus legutolsó apostola, én, az örök visszatérés tanítója...

A kalapács beszél lm-ígyen szóla Zarathustra. 3, 90.

``Mit ily keményen! - szólott a gyémánthoz egykor a faszéna nem volnánk-e közel-roko-nok?"

Mít ily puhán? Ó fivéreim, én is kérdezlek titeket, nem vagytok-e... nem az én fivéreim vagytok-e?

Miért ily puhán, ily engedékenyen-kitérőlegesen? Mít ez a sok tagadás, hátráló megtagadás a szívetekben?ily kevés sors a tekintetetekben?

És nem akarnátok-e sorsok lenni kérte/hetetlenek. hogy tudtatok egykor velem -győzni?

És ha keménységtek nem akar villámlani és metszeni és mindent szétszabdalni' hogyan lehetett az, hogy velem ti egykor- sikerre jutottatok?

Mindenek, kik-mik sikerre jutnak, kemények ugyanis. És boldogság járhatna át titeket ekképp, kezetek évezredekre, mint viaszokra nyomódhatna - boldogság, ahogy évezredek akaratára, mint ércre írtok könnyen -, bizony, keményebben így, mint érc, vagytok, nemesebben, mint érc. Csak a legnemesebb igazán kemény.

Ezt az új törvénytáblát, ó, fivérek, emelem főlétek. kemények legyetek! - -

TANDORIDezső fordítása

(A fordítás Friedrich Nietzsche Werke. 3. Bd. Kritische Gesamtausgabe. Hrsg von Giorgio Colli und Mazzino Montinari. Berlin, W. de Gruyter, 1969 alapján készült.)


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.