EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2017. október 20. | Vendel, Irén, Kleopátra napjaAKTUÁLIS SZÁM:605455. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

idei első,

ZSIBVÁSÁR

című

számunk!

NIETZSCHE

Az utópia mechanizmusa

1994. december 1.

Bármilyen is a nagyváros, ahová a véletlen sodor, csodálom azt, hogy nem robbannak ki benne nap mint nap felkelések, vérengzések, névtelen mészárlás, világvégi zűrzavar. Hogyan tud ennyire szűk helyen ennyi ember együtt létezni anélkül, hogy elpusztítanák, hogy halálosan gyűlölnék egymást? Valójában gyűlölik is egymást, csak gyűlöletüknek nincsenek a magaslatán. Ez a középszerűség, ez a tehetetlenség menti meg a társadalmat, ez biztosítja tartósságát és szilárdságát. Időnként történik néhány megrázkódtatás, melyből ösztöneink hasznot húznak, aztán továbbra is úgy tekintünk egymás szemébe, mintha mi sem történt volna, és folytatjuk közös életünket anélkül, hogy túl feltűnően marcangolnánk egymást. Minden a helyére kerül, a kegyetlenség nyugalmába, amely végső fokon éppoly kétséges, mint a káosz, melyet megszakított.

Ám azt még jobban csodálom, hogy bár a társadati ilyen, egyesek mégis azon erőlködnek, hogy egy másik ettől eltérőt alkossanak. Honnan származhat ennyi naivig vagy ennyi őrület? Ha a kérdés - sokak szerint- elég s: kásos és köznapi is, a kíváncsiság, mely felvetésére késztetett: bocsánatossá teszi erkölcstelenségét.

Új próbatételek kutatása közben, s azon a ponton, amit már nem reméltem, hogy találok ilyet, eszembe ötlött, hogy rávessem magam az utópikus irodalomra, annak ``főművé hez" forduljak, hogy teleszívjam magam velük, meghempe- regjek bennük. Nagy megelégedésemre megtaláltam be nük azt, amivel kielégíthettem vezeklési és önsanyargatási vágyam. Hónapokat tölteni a jobb jövő, az ideális társat lomról szóló álmok felülvizsgálatával, olvasni az olvashat lant - micsoda nem várt szerencse! Sietek hozzátenni, hogy ez a visszataszító irodalom tanulságokban gazdag ha hozzá fordulunk, az nem teljesen elvesztegetett idő.

Azonnal megállapítjuk benne azt a (tetszés szerint temékeny vagy pusztító) szerepet, melyet az események létrejöttében nem maga a boldogság, hanem a boldogság eszméje játszik, amely eszme magyarázatát adja annak, hogy bár a történelem azonos kiterjedésű a vaskorral, mégis miért törekszik minden kor arra, hogy az aranykorról fantáziálja Vessünk csak véget ezeknek a fantáziálásoknak: tel stagnálás következne be. Pusztán a lehetetlen szemfényvesztésében vagyunk képesek cselekedni, s ugyanígy, egy társadalom képtelen utópiát szülni, s abban elmerülni az öregség és pusztulás fenyegeti. A bölcsesség, melyet semmi sem kápráztat el, az adott, a létező boldogságot ajánlja; az ember azt visszautasítja, s ez a visszautasítás őnmagá- ban történeti állatot hoz létre belőle hallom az elképzelt boldogság pártolóját.

``Hamarosan mindeneknek vége lesz, és új ég és új föld lesznek" - olvassuk az Apokalipszisben. Hagyjuk el eget, tartsuk meg pusztán az ``új földet"', és megkapjuk az utópikus rendszerek titkát és képletét; a nagyobb pontos kedvéért be kellene helyettesíteni az ``államot" a ``föld" helyé- re, de ez csak részletkérdés; ami számít, az egy új eljőve távlata, a lényegi várakozás, Krisztus második eljövetelének degradált, modernizált változata, melyből ezek a kitagadotttak számára oly drága rendszerek származnak. Az utópia nagy szövetségese valójában a nyomor, ezt a nyersanyagot munkálja meg, ebből az anyagból meríti gondolatait, ez rögeszméinek táplálója. Nélküle az utópista szelleme üres Ien-ne, de ez kitölti, vonzza vagy zavarja aszerint, hogy szegény-e vagy gazdag; más oldalról a nyomor sem létezne utópista nélkül, szüksége van erre a teoretikusra, erre a jövőrajongóra, annál is inkább, mivel ő maga, szüntelen meditálva a saját létezése előli menekülés lehetőségén, aligha viselné el a pusztulást egy másik föld rögeszméje néÍkül Kételkednek benne? Mert még nem kóstoltak bele a tel nincstelenségbe. Ha idáig eljutnak majd, meglátják, hc minél kifosztottabbak, annál több időt és energiát vesztet nek majd arra, hogy mindent átalakítsanak - képzeletben tehát teljesen hiábavalóan.

Nemcsak az intézményekre, emberi alkotásokra gondolok - ez utóbbiakat természetesen azonnal és megfellebbezhetetlenül elítélik -, nem minden tárgyra, bármilyen jelentéktelen is legyen. Nem tudván őket elfogadni olyannak, amilyenek, szereti rájuk kényszeríteni az önök törvényeit és szeszélyeit, szeretnének törvényhozóvá vagy zsarnokká válni az ő kárukra még az elemek életébe is szeretnének beavatkozni, hogy azok jellegzetességeit és szerkezetét megváltoztassák. Zavarja önöket a levegő: tehát változzon meg! S ugyanígys. De a növények, sőt, az emberis. Leszállni a létezés alapjai alá, a káosz alapjáig, hogy megragadjuk azt, hogy oda betelepedjünk. Amikor nincs egy vasunk sem, háborgunk, esztelenségeket művelünk, arról álmodunk, hogy minden a miénk, s ezt a mindent végül birtokoljuk is. Amíg az őrület tart, egyenlők vagyunk Istennel, de ezt senki sem érzékeli Isten sem, még mi magunk sem. A nyomorgók őrülete az események mozgatója, a történelem forrása: a lázas tömeg, amely más világot akar - itt, e világban és ezen az órán. Ók inspirálják az utópiákat, nekik írják azokat. De emlékeztetünk rá, hogy az utópia jelentése: sehol.

Honnan származnak ezek a városállamok, ahol nem virágzik a rossz, ahol áldják a munkát, és senki sem fél a haláltól? Geometrikus idillekből, szabályozott rajongásból, ezernyi émelyítő csodából alkotott boldogságnak vagyunk itt alávetve, amilyennek szükségszerűen mutatkozik egy tökéletes, egy gyártott világ. Campanella nevetséges aprólékossággal írja le Napállam lakóit, akik mentesek ``köszvénytől, reumától, huruttól, isiásztól, hasmenéstől, vízkórtól, felfúvódástól...". Napállamban mindenki bővelkedik, ``mert mindenki előtt az a cél, hogy kitűnjön abban, amit csinál. A minden dolgokon uralkodót úgy hívják: Király... A csoportokra osztott férfiak és nők a munkába vetik magukat, soha nem hágják át királyuk szabályait, és soha nem mutatják ki fáradtságukat, ahogy azt mi tesszük. Főnökeikre úgy tekintenek, mint apjukra vagy bátyjukra." Ugyanezen sületlenségeket találjuk a műfaj más műveiben, különösen Cabet-nál, Fourier-nál vagy Morrisnál, mind meg vannak fosztva attól a keserűségtől, amely annyira fontos az irodalmi vagy nem irodalmi szövegeknél.

Ahhoz, hogy igazi utópia szülessen, meggyőzően vázoltasson fel az ideális társadalom tablója, szükséges bizonyos mértékű naivitás, együgyűség, amely ha túl szembetűnő, elkeseríti az olvasót. Az egyedül olvasható utópiák álutópiák, játékból, mulatságból vagy embergyőlöletből íródtak, előrevetítik vagy idézik a Gulliver utazásait, a kiábrándult ember Bibliáját, amely az illúziótlan látomások kvintesszenciája, remény nélküli utópia. Swift maró gúnnyal világosított fel egy műfajt addig a pontig, hogy megtagadta azt.

Utópiát vagy Apokalipszist könnyebb létrehozni? Mindkettőnek megvannak a maga elvei és sablonjai. Az első, melynek közhelyei jobban egyeznek mély ösztöneinkkel, létrehozott egy (egyébként bőséges) irodalmat, amelyet a második nem tett meg. Nem adatik meg mindenkinek, hogy kozmikus katasztrófára számítson, hogy szeresse azt a nyelvet és módot, ahogy azt bejelentik és hirdetik. De aki elfogadja és helyesli az eszmét, az evangéliumban együtt olvashatja a bűn elleni kifakadással azon fordulatokat és kliséket, melyek Patmosznak karriert hoztak: ``...az ég elsötétedik, a Hold nem ad majd fényt, a csillagok lehullanak..., a föld minden népe panaszkodik majd..., ez a nemzedék nem kerüli el, hogy mindezek a dolgok ne történjenek meg." A csodának, a fő eseménynek ilyetén előérzete, ez a sorsdöntő várakozás illúzióba fordulhat, s ez a földön vagy máshol található paradicsom reménye; vagy szorongásba, s ez lesz a Legrosszabb eszményképe, egy kéjesen elrettentő kataklizma víziója.

``...és szájából kijön egy hegyes pallos, hogy megverje a nemzeteket" - mindezek a borzalom konvenciói, biztos eljárásmódok. Szent Jánosnak bele kellett ebbe esnie, attól kezdve, hogy emellett a káprázatos zagyvaság, az összeomlás parádéja mellett döntött, amely mindent számba véve még mindig kívánatosabb, mint a szigetek és városok leírása, ahol a személytelen boldogság fojtogat, ahol az ``egyetemes harmónia" szorongat és gyötör bennünket. Az utópia álmai az esetek többségében megvalósultak, de attól a szellemiségtől teljesen eltérően, amelyben az utópia fogalmazta meg őket: ami számára tökéletesség volt, az számunkra szerencsétlenség, illúziói a mi boldogtalanságunk. Az a társadalmi típus, amelyet lírai hangnemben elképzel, számunkra elfogadhatatlannak tűnik a gyakorlatban. Itéljünk erről az Utazáslkáriában c. műből vett ízelítővel: ``kétezer-ötszáz fiatal nő (mind kalaposnő) dolgozik egy műhelyben, egyesek ülve, mások állva, mind kedvesek... Az a szokás, hogy minden munkásnő ugyanazt a dolgot csinálja, megkettőzi a munka gyorsaságát s tökéletességét. Reggelente a legelegánsabb fejfedők születnek ezresével csinos alkotóik keze között..." - Hasonló fércművek gyengeelméjűségből vagy rossz ízlésből fakadnak. És mégis, Cabet tárgyi szempontból jól látott; pusztán a lényeget tekintve tévedett. Egyáltalán nem említi azt a távolságot, amely a lenni és a termelni között van (a szó legteljesebb értelmében csak tetteinken, cselekedeteinken kívül, azokon túl létezünk). Ami a leginkább meglepő az utópikus írásokban, az az éleslátás, a pszichológiai ösztön hiánya. Szereplőik automaták, fikciók vagy szimbólumok: egyik sem igazi, egyik sem haladja meg a báb, egy támpont nélküli világegyetem közepén elveszett eszme kritériumait. Itt még maguk a gyermekek is felismerhetetle-nekké válnak. Fourier ``szociális államában" annyira tiszták, hogy nem ismerik még a lopás kísértését sem, azt ``hogy egy almát levegyenek a fáról". De egy gyerek, aki nem lop, az nem is gyerek. Minek marionett-társadalmat kovácsolni? A Falanszter leírását a legjobb hánytatóként ajánlom.

La Rochefoucauld-val szembehelyezkedve az utópia kitalálója olyan moralista, aki bennünk pusztán érdeknélküliséget, önfeláldozási vágyat, önfeledtséget ébreszt. Vértelenek, tökéletesek, értéktelenek, a Jó által sújtottak, vétlenek és bűntelenek, nincs se kiterjedésük, se kontúrjaik, járatlanok a létezésben, az önmaguktól való pirulás művészetében, nem tudják variálni szégyeneiket és kínjaikat, még csak nem is sejtik, hogy micsoda örömet kelt bennünk felebarátaink ellankadása, a türelmetlenség, mellyel előre várjuk és nyomon követjük hanyatlásukat. Ez a türelmetlenség és öröm esetenkét származhat értékes kíváncsiságból, és mentes lehet bármiféle ördögitől. Ahogy egy létező felnő, fejlődik, halad, már nem tudjuk, ki ő, mivel felemelkedése eltávolítja önmagától, hiányzik belőle a realitás, nincs. Ezzel párhuzamosan magunkat is csak attól a pillanattól kezdve ismerjük, amikor hanyatlani kezdünk, amikor az emberi érdekek szintjén lehetetlennek bizonyul a teljes siker: a tisztánlátó vereség, amely által saját létezésünket birtokba véve függetlenítjük magunkat az egyetemes zsibbadtságtól. Hogy jobban érzékeljük a magunk vagy más bukását, át kell esnünk a rosszon, szükség esetén meg kell benne merülnünk. De hogyan juthatnánk el eddig ezekben az államokban és szigeteken, ahol ez elvből és az állam érdekéből következően kizárt? Itt a sötétség betiltatott: csak a fény elfogadott. Semmi nyoma a dualizmusnak, az utópia az antimanicheizmus esszenciája. Ellenséges a szabálytalansággal, a formátlansággal, az eltérővel szemben, az egyneműség, a típus, az ismétlődés és az ortodoxia bezárkózása felé hajlik.

De az élet szakítás az anyag normáival, attól való eltérés, eretnekség. Az ember pedig másodfokú eretnekség az élethez képest, a személyes, a szeszélyes győzelme, az aberráns megjelenése, szakadár állat, melyet a társadalom - alvó szörnyek összessége - a jog ú fára kíván vezetni. Par excellence eretnek, felébresztett szörny, testet öltött magány, az egyetemes rend megszegője, aki tetszeleg kivételességében, bezárja magát fárasztó kiváltságaiba, és időtartamban fizeti meg azt, amit ``felebarátaitól" nyer: minél inkább elkülönül tőlük, annál ártalmasabb és kiszolgáltatottabb, mert hosszú élete során háborgatja mások békéjét, és alkot magának az állam közepén egy nem kívánatos státust.

``Az emberi faj eljövendő államának reményei három jelentős pontban foglalhatók össze: népek közötti egyenlőség eltörlése, ugyanazon népen belüli egyenlőség fejlődése, végül az ember tökéletesedése." (fondorcet)

A valóságosállamok leírását nézve a történelem - amely mindenhol és mindig inkább a csődöt mutatja, mint reményeink beteljesülését-ezen jóslatok közül egyet sem bizonyított. Tacitusok számára egyáltalán nincs ideális Róma.

Az irracionálist és a jóvátehetetlent száműzve az utópia szembehelyezkedik a tragédiával is, amely a történelem végső határa és kvintesszenciája. Egy tökéletes államban megszűnne mindenféle konfliktus: kiirtanák a többféle akaratot, elcsendesítenék vagy csodálatosképpen egy irányba terelnék azokat; csak az egység uralkodna itt a véletlen vagy az ellentmondás nélkül. Az utópia a gyermeki racionalizmus és a szekularizált angelizmus keveréke.

Elmerültünk a rosszban. Nem mintha minden cselekedetünk rossz lenne, de amikorjót kellene tennünk, szenvedünk tőle, gátat emelünk spontán cselekedeteink elé: az erény gyakorlása bűnbánat gyakorlásához vezet, a test sanyargatásának elsajátításához. A Teremtést vezető Sátán, az alkotóvá süllyedt angyal, aki felegyenesedik Isten színe előtt, idelenn jobban érzi magát, sőt, hatalmasabb nála; nem trónbitorló, ő a mesterünk, törvényes uralkodó, aki uralkodna a Magasságoson, ha a világegyetem az emberre korlátozódna. Legyen hát bátorságunk bevallani, honnan eredünk!

A nagy vallások ebben nem tévednek: amit Mára Buddhának, Ahriman Zoroaszternek, a Kísértő Jézusnak nyújt, az a Föld, s elsőségük a Földön, a tényleges valóság a világ Fejedelmének hatalmához. Inkább kívánja véghezvinni játékát, részt vállalni a műben és azt bevégezni, mintsem megalapítani egy új királyságot, az általánosított utópiát vagy egyetemes birodalmat, mert mindenekfelett azt akarja, hogy kompromittáljuk vele magunkat, és a vele való kapcsolatban forduljunk el a fénytől, a megbánástól és régi üdvünktől.

Aranyszájú Szent János szerint az akkor már ötezer éve lezárt Paradicsom abban a pillanatban, amikor Jézus kilehelte a lelkét, újra megnyílt; a bűnös az otthonába végre visszafogadott Adámot és az eddig a pokolban vegetáló, a ``feltámadás óráját" váró igazak szűkszámú csoportját követve beléphetett oda.

Minden azt sugallja, hogy most újra lelakatoltatott, és még sokáig így marad. Senki sem nyithatja fel erőszakkal, hogy bejusson ide: az ezt élvező néhány kiválasztott kétségtelenül egy oly rendszer alapján van elbarikádozva, amelynek csodáit a földön megfigyelhették. Ez a Paradicsom valóságosnak tűnik: róla álmodunk csüggedésünk mélyén, benne szeretnénk feloldódni. Heves ösztönzés lök feléje, és elmerít benne: egyetlen pillanat alatt vissza akarjuk nyerni azt, amit öröktől fogva elvesztettünk, és szeretnénk kijavítani a hibát, hogy megszülettünk. Semmi sem leplezheti le jobban a kielégíthetetlen vágy metafizikai értelmét, mint az a képtelenség, hogy bármely időpillanatban megvalósulhat; vigaszt keres a visszahátrált, ősidőkbeli múltban is, amely szembeszegül az évszázadokkal, és a jövő előzménye. A betegség, melyben szenved - a kezdetekkor megtörtént szakítás hatása -, nem engedi, hogy az aranykort a jövőbe vetítse; a régit, az ősit veszi természetesnek; ebben lélegzik, nem is annyira azért, hogy gyönyörködjön benne, mint inkább azért, hogy beleájuljon, hogy letegye a tudat terhét. Ha vissza is fordul az idők forrásához, ezt azért teszi, hogy ott meglelje az igazi Paradicsomot, amely nosztalgiájának tárgya. Mindezzel szemben az e világi Paradicsom megtosztatik majd a nosztalgia dimenziójától, pontosabban: az e világi Paradicsom fordított, hamis és romlott nosztalgia, amely a jövő felé fordul, a ``fejlődés" elhomályosítja, földi válasz, az eredeti Paradicsom torz változata. Fertőzés? Törvényszerűség? Ez a változat mostanra mindannyiunkban működik. Szépszerével vagy erőszakkal, de a jövőre számítunk, csodaszert csinálunk belőle, és magán az időn belül egy teljesen másidő felbukkanásával azonosítjuk, végtelenül hosszúnak és mégis befejezettnek, időn kívüli történelemnektekintjük. Ellentmondás van az elnevezésekben, amely velejárója egy új királyság reményének és az idő kebelén belül a lehetetlenség győzelmének. A jobb világról szóló álmaink elméleti képtelenségen alapulnak. Mi lenne hát a meglepő abban, hogy azok igazolása végett szilárd paradoxonokhoz fordul?

Ahogy a lelkeket be tudta tölteni a kereszténység, nem tudta őket elcsábítani az utópia; attól kezdve, hogy szédíteni kezdte, le akarta győzni őket, meg akart bennük telepedni. Már a reneszánsz idején erre törekedett, de csak két évszázaddal később, a ``felvilágosult" babonaság korában érhetett el sikert. Így született meg a Jövő, a visszavonhatatlan boldogság, az irányított Paradicsom víziója, ahol nincs helye a véletlennek, ahol a legkevesebb fantázia is eretnekségnek vagy provokációnak tűnik. Ahhoz, hogy leírhassuk, képtelenségekbe kell bocsátkoznunk. Már magának egy ilyen államnak a leírása is szenvedés a szellem számára, olyan vállalkozás, amely kitünteti a szívet, de lealacsonyítja a szellemet. (Hogyan süllyedhetett idáig Platón? Csaknem elfelejtettem említeni, hogy ő mindezen aberrációk őse, amelyeket Morus Tamás, a modern illúziók megalapítója fedezett fel újra, és súlyosbított.) Egy olyan társadalom összetákolása, amelyben cselekedeteink szörnyű erkölcsiség szerint rendezettek és szabályozottak, s amelyben még hátsó gondolatainkat is a szemérmetlenségig túlhajtott szeretettel vizsgálják, azt jelenti, hogy a pokol borzalmai átkerülnek az aranykorba, vagy hogy emberbaráti intézmény jön létre az ördög segítségével. Napállam, Utópia, Harmónia lakóinak szörnyű nevei sorsukra hasonlítanak, a lázálomra, amely számunkra is beígértetett, mivel mi magunk emeltük ideállá.

Hogy a munka előnyeit dicsőítsék, az utópiáknak szembe kellett fordulniuk a Teremtés Könyvével. Főleg ebben képviselik az igavonásba fulladt emberiséget, amely büszkén tetszeleg a bukás következményeiben, amelyek közül a legsúlyosabb a teljesítmény kényszere. Büszkén és ereklyeként viseljük egy olyan faj bélyegét, amely becsben tartja a ``homlok izzadtságát", s ebből nemesi előjelet alkot, ujjongvafárad és tevékenykedik; innen származik az a borzalom, amelyet bennünk, a többi kárhozottban, a kiválasztottakban kelt, akik visszautasítják, hogy munkálkodjanak vagy kitűnjenek bármilyen területen. A visszautasításra, amit a kiválasztott hibájául rovunk fel, csak egyedül az képes, aki őrzi az ősi boldogság emlékét. Felebarátai között hazátlanul magára maradva olyan mint ők, és mégsem tud közösséget vállalni velük: akármerre is néz, nem érzi magát innen származónak; minden, amit érzékel, bitorlásnak tűnik számára, még az a tény is, hogy nevet visel... Vállalkozásai csődbe jutnak, úgy fog beléjük, hogy maga sem hisz bennük - mindezek bálványok, amelyektől őt elfordítja egy másik világpontos képe. Az ember, aki már egyszer olyannyira megfosztatott a Paradicsomtól, hogy arra többé ne is gondoljon, ne szenvedjen tőle, kárpótlásul elnyerte az akarat képességét, a cselekvésre való hajlamot, hogy lelkesedéssel, lendülettel elmerüljön benne. De milyen erőfeszítést tegyen, minek adja át magát elkülönülésében, rendkívüli lelki fásultságában az akarathiányban szenvedő? Semmi sem kényszeríti, hogy kilépjen a hiányából. És ugyanakkor ő maga sem menekül meg teljes egészében a közös átok alól: kimerül a bűnbánatban, több energiát fektet bele, mint amennyit mi összes hőstettünkbe.

Amikor Krisztus azt állította, hogy ``Isten királysága" sem ``itt", sem ``ott" nincs, hanem önmagunkban van, előre elítélt minden olyan utópikus rendszert, amelyek számára a ``királyság" egésze szükségszerűen kívül van, s mentes bármiféle kapcsolattól belső énünkkel és személyes üdvösségünkkel. Minél határozottabban jelzik az előbbiek számunkra, hogy mindez a dolgok menetén vagy a közösségek működésén kívül van, annál jobban várjuk szabadulásunkat. Így alakult ki a történelem Jelentése, melynek népszerűsége ki kellett hogy szorítsa a Fejlődését anélkül, hogy bármi újat hozzátett volna. Mindazonáltal el kellett vetni, ha nem is magát a fogalmat, de egyet azon verbális átírásai közül, mellyel visszaéltünk. Fogalmi síkon nem könnyen újulhatnánk meg a szinonimák segítsége nélkül.

Akármilyen sokféle is a színlelés, a tökéletesedés eszméje behatolt erkölcseink közé: ezt még az is elfogadja, aki szóba hozza. Azt, hogy a történelem, függetlenül bármiféle meghatározott iránytól, céltól, többé nem halad, senki sem akarja beismerni. ``Cél van, arra halad, azt virtuálisan elérte", hangoztatják vágyaink és tanaink. Minél inkább közvetlen ígéretekkel terhelt egy eszme, annál nagyobb az esélye a győzelemre. Mivel a keresztények képtelenek önmagukban megtalálni ``Isten királyságát", vagy inkább túl rosszak ahhoz, hogy ott keressék, a jövőbe helyezik azt: inkább eltorzítanak egy tanítást, hogy biztosítsák sikerét. Egyébként maga Krisztus is kétértelműen beszélt: egy oldalról a farizeusok gyanúsításaira válaszolva magasztalta a belső, az időn kívüli királyságot, a másik oldalról kifejtette tanítványainak, hogy mivel közel van az üdvösség, ők és a ``jelen nemzedék" részt fognak venni minden dolgok beteljesülésében. Kiegyezett gyengeségükkel, megértve, hogy az emberek a mártírságot illúziónak és nem igazságnak fogják fel. Másképp cselekedett volna, ha ezzel veszélyeztette volna művét. De ami nála engedmény vagy taktika volt, az az utópistáknál alapigazság vagy szenvedély.

Nagy előrelépést jelentett az a nap, amikor az emberek megértették, hogy akkor tudják jobban gyötörni egymást, ha összeállnak és társadalmat alkotnak. Ha hiszünk az utópiáknak, ez csak félig sikerült, ezért az utópiák felajánlják, hogy segítenek az embereknek ebben, a tökéletes boldogság gyakorlásához alkalmazható keretet nyújtanak, ellenben azt követelik, hogy az emberek mondjanak le szabadságukról, vagy ha meg is tartják, egyedül arra használják, hogy örömüket hangoztassák azon szenvedések közepette, amelyekkel vágyukat büntetik. Ez annak a pokoli gondoskodásnak a jelentése, amelyet az utópiák az embernek nyújtanak. Ilyen feltételek között miért ne vizsgálhatnánk utópiát a visszájáról, mint a bármelyik társadalmi rend létezéséhez tartozó jelentéktelen jó és hatalmas rossz felszámolását? A terv csábító, a kísértésnek nem lehet ellenállni. Hogyan lehet nevet adni ennyi szabálytalanságnak? Az alkimisták által kutatott egyetemes oldóanyaghoz hasonló kifejezés szükségeltetne, amelynek nem annyira az elemek, mint inkább az intézmények esetében vennénk hasznát. A képlet megtalálására várva futólag jegyezzük meg, hogy pozitív oldalaikat tekintve az alkímia és az utópia kapcsolódnak egymáshoz: hasonló, ha nem egyező átváltozásálmot követnek másnemű területen, az egyik a természetben, a másik a történelemben található leküzdhetetlenségbe kötbele. És ugyanabból a szellemi fogyatékosságból vagy ugyanabból a reményből származik az ételelixír és az ideális állam.

Ugyanígy egy nemzetnek is, hogy megkülönböztesse magát a többitől, hogy megalázza és eltörölje őket, vagy hogy egyszerűen csak sajátos arculatot szerezzen, szüksége van egy olyan őrült elméletre, amely vezeti, s valós képességeivel összemérhetetlen célokat ígér számára, ugyanígy egy társadalom is csak akkor fejlődik és nyilvánul meg, ha hozzá képest aránytalan eszméket sugallnak vagy vésnek belé. Az utópia a közösségek életében a népek életének missziós eszméjét tölti be. Az ideológiák a messianisztikus vagy utópisztikus látomások közkeletű kifejezéssel illetett melléktermékei.

Egy ideológia önmagában se nem jó, se nem rossz. Minden attól a pillanattól függ, amikor alkalmazzák. A kommunizmus például egy érett nemzet esetében stimuláló, előrehajtja és előmozdítja terjeszkedését; egy ingatag társadalom esetében hatása talán kevésbé szerencsés. Se nem igaz, se nem hamis, felgyorsítja a folyamatokat, és nem miatta, hanem rajta keresztül érte el Oroszország jelenlegi erejét. Eljátszaná-e ugyanezt a szerepet Európa többi részén megtelepedve? A megújulás elve lenne-e itt? Szeretnénk ezt remélni, mindenesetre a kérdés csak közvetett, önkényes, a történelmi rend analógiái diktálta választ ad. Gondoljunk csak a kereszténység hatására a kezdetekkor: végleges csapást mért az antik társadalomra, megbénította és lezárta azt; ellenben áldás volt a barbárok számára, akiknek ösztönei felfokozódtak a vele való kapcsolatban. Messze nem az elaggott világot újította meg, pusztán a már megújultakat. Ugyanígy a kőzeljővőben a kommunizmus is egyedül csak a megmentetteket üdvözíti; nem tud majd tényleges reményt nyújtani a haldoklónak, még kevésbé tudja majd feléleszteni a halottakat.

Miután foglalkoztunk az utópia nevetséges részeivel, térjünk rá az érdemeire, és mivel az emberek olyan jól belenyugszanak a társadalmi állapotba, és oly nehezen különítik el attól a benne rejlő rosszat, tegyünk úgy, mint ők, csatlakozzunk tudattalanjukhoz.

Soha nem magasztalhatjuk eléggé az utópiákat azért, hogy megmutatták a tulajdon kárát, azt a szörnyűséget, amelyet képvisel, a bajokat, amelyeket okoz. Legyen bár kicsi vagy nagy, a tulajdonos szennyes, lényegében romlott; rontása a legkisebb dologra, amelyhez hozzáér vagy amelyet megszerez, ráfröccsen. Csak veszélyeztessék a ``vagyonát', csak fosszák meg tőle, rá lesz kényszerítve, hogy öntudatra ébredjen, amire egyébként egyáltalán nem képes. Hogy visszanyerje emberi kinézetét, és visszaszerezze önnön ``lelkét", tönkre kell mennie, és ebbe bele kell törődnie. Ebben segíti őt a forradalom. Visszaadva eredeti mezítelen-ségét, azonnal megsemmisíti, anélkül, hogy figyelembe venné a körülményeket, mert a forradalom felszabadít, utólag még azok is elfogadják, akikre elsőként csap le: a tulajdonosok; új osztályba helyezi őket, visszaadja nekik régi kiterjedésüket, és az általuk addig tagadott értékek felé vezeti őket. Ám mielőtt még meglenne az eszköz vagy az alkalom a támadásra, üdvös félelmet táplál bennük: megzavarja álmukat, táplálja rémálmaikat, és a rémálom a metafizikus ébredés kezdete. Így tehát hasznosnak nyilvánul mint pusztítási tényező; legyen bár végzetes, egy dolog kárpótol ezért: egyedül a forradalom tudja, hogy a terror milyen fajtáját kell alkalmazni ahhoz, hogy megrázkódjon a tulajdonosok világa, amely a lehetséges világok közül a legkegyetlenebb. A tulajdon minden formája - ne féljünk ezt külön hangsúlyozni - lealjasít, megaláz, hízeleg a mindannyiunk mélyén alvó szörnynek. A birtoklás, az egyetemes aljasságban való részvétel pusztán azt jelenti, hogy egy csapásra bármit a saját tulajdonunknak tekintünk. Micsoda büszkeség, milyen felismerés felfedezni azt, hogy nincs semmink! Aki az emberek között az utolsónak tartotta magát, hirtelen meglepődik, a nélkülözés által megvilágosítva nem szenved többé; éppen ellenkezőleg - büszkeséget merít belőle. S amit még kíván, az az, hogy bár lenne annyira kifosztott, mint egy szent vagy egy őrült.

Ha az ember túllép a hagyományos értékeken, szükségszerűen az azokat tagadó ideológia felé fordul. És ez az ideológia sokkal inkább tagadó erejével csábít, mint pozitív gondolataival. A társadalmi rend felfordításának vágya azt jelzi, hogy átesünk egy olyan krízisen, amelyet a kommunista tézisek többékevésbé jeleztek. Ez igaz ma, ahogy az volt tegnap, és az lesz holnap is. Minden úgy történik, mintha a reneszánsz óta az elméket a felszínen a liberalizmus vonzotta volna, a mélyben viszont a kommunizmus, amely messze nem a körülmények terméke, nem történelmi tévedés, hanem az utópikus rendszerek örököse, és egy hosszú földalatti munka haszonélvezője; először mint szeszély vagy szakadárság jelentkezik, később fel kellett vennie a sors vagy a dogma jellegét. Ma a lelkek csak két lázadási formában élhetik ki magukat: ez a kommunizmus és az antikommunizmus. Ugyanakkor hogyan ne lehetne látni, hogy a kommunizmus jövőjében az antikommunizmus vad, szörnyű hittel lesz egyenértékű?

Amikor elérkezik egy ideológia ideje, minden közreműködik a sikerében, maguk az ellenségei is; sem a vita, sem a rendőrség nem tudja megállítani terjedését vagy késleltetni sikerét; meg akar és meg tud valósulni, testet tud ölteni; de minél közelebb kerül ehhez, annál jobban kockáztatja, hogy kimerül; miután megtestesült, eszmei tartalma kiüresedik, kimeríti forrásait, hogy a végén üdvözői ígéreteit szégyenbe hozva fecsegéssé, szalmabábbá silányuljon.

A kommunizmus karrierje attól a hozzáállásától függ, ahogy tartalékait az utópiára tékozolja. Amíg bővében van, elkerülhetetlenül megkísért majd minden társadalmat, amelynek még nem volt vele tapasztalata; itt meghátrál, ott előretör, és olyan erővel fog rendelkezni, amellyel semmilyen más ideológia, világ körüli utat tesz, a letűnt vagy ingatag vallások fölé helyezkedve a modern tömegeknek mindenhol a semmisségükhöz illő abszolútumot ajánlja.

Az általunk még egyedül helyeselhető realitásként tűnik fel; ha megtartjuk, pusztán egy csipetnyi jövőillúzió: ezért vagyunk hát kisebb-nagyobb mértékben mindannyian kommunisták... De nem meddő spekuláció-e egy tant annak gyakorlati megvalósulásával járó rendellenességektől mentesen szemlélni? Az ember mindig a szabadság eljövetelére számít; hogy az győzhessen, lemond a szabadságáról, amit aztán megbán. Bármibe is kezd, zsákutca leselkedik tetteire és gondolataira, mintha az nem a végpont lenne, hanem a kiindulás, a feltétel és a kulcs. Az új társadalmi formában, őrizze bár a régi előnyeit, a hátrányoknak körülbelül egyenértékű az összege bármely társadalmi típuséval. Átkozott egyensúly, gyógymód nélküli stagnálás, amelytől az egyének és a közösségek egyaránt szenvednek. Az elméletek itt nem tehetnek semmit, mivel a történelem mélye átjárhatatlan azon tanok számára, amelyek annak látható részéhez kapcsolódnak. A keresztény kor teljesen más volt, mint a kereszténység; a kommunizmus kora sem fogja tudni idézni a kommunizmust mint olyat. Nem létezik sem természetes keresztény, sem természetes kommunista jelenség.

Ha az utópia valóságossá tett illúzió volt, a kommunizmus ennél is tovább megy majd - parancsolt, erőszakolt illúzió lesz: kihívás a rossz mindenütt jelenvalóságával szemben, kötelezőoptimizmus. Nehezen nyugszik majd bele az, aki tapasztalatai és próbálkozásai révén a csalódás részegségében él, és az, aki a Teremtés Könyve szerkesztőjének példája nyomán undorodik attól, hogy az aranykort összekapcsolja a jövővel. Egyáltalán nem veti meg a ``határtalan fejlődés" mániákusait és azok erőfeszítéseit, hogy ezen a világon győzelemre vigyék az igazságot; de balsorsa nyomán tudja, hogy ez anyagi képtelenség, grandiózus értelmetlenség, ez az egyetlen ideál, amelyről biztonsággal állíthatjuk, hogy sohasem fog megvalósulni, s amely ellen a természet és a társadalom mozgósítja minden törvényét.

Ezek nem kizárólag egy remete vívódásai, konfliktusai. Kisebb-nagyobb intenzitással mi, a többiek is érezzük: nem kívánjuk-e ezen társadalom pusztulását még akkor is, ha tökéletesen ismerjük azokat a csalódásokat, amelyeket az azt helyettesítő világ tartogat? Remélhetünk-e totális felfordulást, legyen bár az haszontalan, hit nélküli forradalmat és bármit, amit még remélhetünk abban a korban, amikor nincs már senki, akiben elég tisztalelkűség lenne ahhoz, hogy forradalmár legyen. Amikor az intellektus őrjöngésétől szenvedve az ember rábízza magát a káosz dühöngésére, úgy reagál, mint egy képességei birtokában levő őrült, bolondságán felülemelkedett bolond, vagy mint egy isten, aki hideg, racionális veszettségi rohama közben abban leli kedvét, hogy porrá zúzza művét és teremtményét.

Jövőálmaink innentől kezdve elválaszthatatlanok rettegéseinktől. Indulásakor az utópikus irodalom fellázadt a középkor, annak a pokolt övező kimagasló tisztelete, valamint az ellen az ízlés ellen, amely a világvége-víziókat hirdette. Azt is mondhatnánk, hogy Campanella vagy Morus olyannyira meggyőző rendszerei azért születtek, hogy megfosszák hírnevétől Szent Hildegard hallucinációit. Ma a szörnyűséggel kibékülve az utópia apokalipszissel történő fertőzésének vagyunk tanúi: az ``új föld", amelyet hirdet, egyre inkább egy új pokol alakját ölti. Az a két műfaj, amelyek annyira különbözőnek tűntek számunkra, az utópia és az apokalipszis most egymásra hatnak, egymásba olvadnak, hogy egy harmadikat alkossanak, amely csodálatosképpen képes arra, hogy a minket fenyegető valóságot tükrözze, és amelyre mindamellett igent fogunk mondani, korrekt igent, illúziók nélkül. Ez az egyedüli módja annak, hogy feddhetetlenek legyünk a végzet előtt.

SZERGEJEV Zsuzsa fordítása

(A fordítás Emil Cioran: Historie et utopie, Gallimard, 1960


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.