EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2017. november 18. | Jenő napjaAKTUÁLIS SZÁM:616363. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

idei első,

ZSIBVÁSÁR

című

számunk!

SZIVERI

Máthé Andrea

ÁTTÖRETLENÜL SZIVERI JÁNOS VERSEIRŐL

1999. november 1.

Sziveri János verseinek sorában két világ - az én és a mi világának - összetartozása szembetűnő: egy nagyon erős és szuggesztív költői ént teremt meg verseiben, akinek az önmagam megírása, az "önmagaság technikái"1 mindennél fontosabbak, de nem az önmagunk megírása nélkül: a XX. századra azonban egyre anakronisztikusabbnak tűnik e kettősség, egyre kétségesebb a két szerep összefonódásának lehetősége; a másokért és mások miatt írni egyre inkább ön- és énrombolássá kénytelen válni, mintegy az alkotó oldaláról is megerősítve a művészeti tehetetlenség paradigmáját2 a XIX. századi romantikus paradigma heroizmusának és pátoszának átértelmeződésével együtt3. Ebben a problémakörben látom elhelyezhetőnek Sziveri János életművét, s mindezeket a karakterisztikusnak gondolt felvetéseket - a költői szerep és én kérdéseinek és az erre adott sajátos válaszoknak változásait, formálódását - szeretném végigkísérni Sziveri János világában, mivel verseinek láncot alkotó sorában az egyik legérdekesebb és leginkább figyelemre méltó témának a "megírni önmagamat és önmagunkat" / "írni önmagamért és önmagunkért" problémája tűnik.

Minden versét végigolvasva kétségtelenül megállapítható, hogy van a hét kötetet tartalmazó életműnek4 egy kirajzolódó íve, mely az elkomorodás, az egyre keserűbb irónia felé halad, melyet nyelvének egyre kötöttebbé és tömörebbé válása, de ugyanakkor egyre profanizálódó változása kísér. Kezdettől fogva egy erőteljes költői én jelenléte itatja át a szövegeket, sajátos, megkülönböztető világot teremtve, és talán az sem túlzó állítás, hogy ez a szuggesztív lírai én a Minden verse, s így az egész költői világ (egyik) tartalom- és formaadó princípiuma. A szuggesztív erejét szinte változatlanul megőrző megszólaló azonban egy változó, egyre idegenebbé és elfogadhatatlanabbá váló világ képeit rajzolja meg, miközben önmaga rezdüléseire kíméletlenül, lemeztelenedve reflektál, s egyre mélyebbre halad az ön- és költészetismeretben. Énjének folyamatos azonosságra törekvése a folytonos változásban az, ami versei világának sajátosságát megteremti, s nem rögzítést vagy rögzítettséget jelent, hanem ellenkezőleg: az egész életműben felvetett kérdések és problémák egyik középpontjának kisugárzását jelöli ki, s megrajzolja, szinte kivési a homo moralis alakját. Az íráshoz és a költészetté váláshoz szükséges távolság(tartás) azonban - talán épp emiatt a mély érintettség miatt - nem jön igazán létre; konkrét és általános, indulat és megértés, düh és mértékletesség arányai nem rendeződnek el, az absztrakciós törekvés nem válik tökéletessé. Ebben lehetne versvilágának egyik érzékeny pontját kitapintani.

A másik egy sajátos élet- és léthelyzetből ered; ez a mindig identitásra törekvő én állandó párbeszédben áll a külvilággal, vele összeszövődik hangja, de még a legironikusabb sorokban és versekben is ott van egy bizonyosságot tudó - később csak sejtő - lírai megszólaló, aki hinni akar a költő küldetésében. Innen adódik egy anakronisztikus színezete Sziveri János hévvel és indulattal, de érzékletesen megformált és őszinteségre törekvő költői énjének: a XVIII-XIX. századi vátesz, próféta, látó költői szerep XX. századi heroikus megvalósításának kísérlete, illetve ennek lehetetlenségét felismerő, s az erre fokozatosan erősödő reflexió az időelcsúszás élményét teremti meg.5 Ez lehet a másik oka annak, hogy költői világának befejezettsége és lezárulása ellenére mégsem érezhető a teljes áttörés, az igazi költészet kibomlása és feltárulása; verseit olvasva mintha mindig küszöbön lennénk, mintha mindig bebocsáttatásra várnánk, mely talán már épp a következő versben ott lehet, de ami teljességében mégsem jön el. Nem jelenti ez azt, hogy nincsenek magaslatok ebben a világban, azt sem, hogy ne lennének bravúros nyelvi játékok és megoldások, magával ragadó felismerések, a megélt tapasztalatok lírai megfogalmazásai, de ezek egy-egy mondatos vagy néhány soros töredékek, címek, versek, melyek feszültsége, feszes íve elpattan, és visszahull a várakozás beteljesítést ígérő állapotába. Határon marad ez a költői világ - még ha az utolsó versek felé és versekben egyre súlyosabbá és magasabbra ívelővé válik is (például Bábel)6, - nem éri el, csak érinti a kiválasztott elődök és példaképek költészetét, akik közt Janus Pannonius, Villon, Hölderlin, Petőfi, Ady, Nemes Nagy, Pilinszky vannak.

Egzisztenciának és költészetnek szoros összefonódásáról vallanak tehát Sziveri János versei, melyet az ironikus hangvétel helyez még inkább előtérbe, s amely kezdetben indulattal, később keserű lemondással, kiábrándultsággal keveredik anélkül, hogy rezignálttá válna. Mindebben az identitásért - és egyáltalán a(z egyre inkább szó szerint értett) fennmaradásért - a külvilággal folytatott heroikus és a versekben önironikusan heroizált harc jelenik meg: a választás és egyáltalán a jó választás lehetetlensége - és ennek plasztikusan kibomló, a nyelvi szabályok felbontásán, felbomlásán átsugárzó ereje az, ami Sziveri János versvilágának a tragikus felhangját is megteremti. Így a lírát átszövi a drámaiság és a hét kötetből tudattalanul és akaratlanul kibomló epikus szál is: egy önmaga autentikusságának megteremtéséért a szélsőségekig nyílt vallomásokat tevő költői én története, akinek a szerzővel való azonossága is vitathatatlanná válik; hisz a drámaiságot az a feszültség is növeli, hogy élet és mű elválaszhatatlanok. Mindezt egy sajátosan absztrakt nyelvvilág közvetíti, pontosabban egy sajátos metaforájú, absztrakt nyelv teremti meg, mely az utolsó versekben is, a legfájdalmasabb és legrettenetesebb élethelyzet körülményei közt többször profanizálódik, felerősítve, de tudatosan meg is bontva és szétszórva az addigi nyelvvilágot (a Balkáni kesergő7 című ciklus ad az okokra választ).

Az "önmegírás" énfeltárással kezdődik, ami a bizonyosságokra ébredést és a bizonytalanságok megérzését egyként tartalmazza: "Most / már vagyok, mert tudom: / lenni, nem hasonlítani akarok."8 Ez a mondat a különbség és különbözőség felismerését és tudatos vállalását jelenti, mely egyben feltétele is a költői (és minden más) alkotásnak, s ilyen értelemben fontos kiindulópontja Sziveri János költészetének is. Ugyanakkor e határozott szavak kiegészülnek önmegkérdőjelező sorokkal ugyanebben a versben: "Azt sem tudom, kinek / nemhogy tudnám, minek vagyok", mely az identitással együtt írás és alkotás alapjára kérdez rá, és elválaszthatatlannak mutatja én és mi kapcsolatát: az önkereső és önfeltáró hangba beleíródik a közösséget kereső és a közösségért írni és alkotni vágyó szándék, mely kezdetektől lehetetlenségbe ütközik, hisz már az első kötetben megfogalmazódik: "Nem vers ez már. Baj van költővel, / költészettel egyaránt."9 Nincs meg a "mit érdekel engem a költészet maga" József Attila-i bizonyossága, maga mögött érezve "pártfogón e századot", hanem éppen a költői szó és lét hiábavalóságának érzését fedik fel az idézett szavak, melyek általános és nem egyéni válságként értelmezik a belevetettségnek ezt a költői szituációját.

Mindezzel egyidejűleg egy sajátos sorsszerűség és a kitérés lehetetlensége is megfogalmazódik: "És mégis, / valamiféle gyönyörűség kínoz: költő vagyok. (...) És kárhozott költő. Kárhozott mint mindenkor. / (...) A költészet pedig hiábavaló, mint a köd."10 Ennek a problémának ez az ambivalens megfogalmazása és megélése végig nyomon követhető az életműben, s annak ellenére, hogy mindenkorinak és általánosnak tekinti e lét- és írásforma kettős értékét és értékelését - ingadozását hiábavalóság és kényszerítő kimondásvágy értéke között -, mégsem szűnik meg ennek okát kutatni, és lehetséges válaszokat körvonalazni. Az egyik válasz, a közösség és költő egymásra találásának lehetetlenségében véli felfedezni a költészet "hiábavalóságának" okát: "soká tart, amíg azt, amit az egyén elért, / az egész közösség érvényesíteni tudja"11 Az idézet már az eredeti szövegben is idézőjelben szerepel, már csak idézhető, de igazán komolyan nem vehető, de közösség és költő együttlétének és együvé tartozásának vágya - habár anakronisztikussá válva - mégis fennmarad. A másik válasz egyetlen, különböző formában ismétlődő kérdés: "Miért írok hát mégis?"12; vagy változatai: "Mondd, miért a vers. / S miért a világ. S kinek / S nélkülük mit érne."13; "Megszólalni is, / elhallgatni is: mind mily érdektelen."14; "miért kell mindent ki - [mondani] / ha nem lehet / ha úgyis ha úgysem fölfogja senki"15. Hogy ezek a kérdések nem kevesebbek, mint az életműben elgondolt és az életmű végiggondolt kérdései, feltárul abban, ahogyan a Magánterület (az utolsó kötet), Delphoi felé ciklusában a Főúr, fizetek! című összegző versben is megjelennek. A bibliai motívumokra és vele feleselő szonett élethelyzetek felidézésére épül, a költészetet ön/ironikusan "egyéb"-hez sorolva, de az emberi közösséget és közelséget szakrális szintre emelve az evangéliumra utaló metaforával: "De desszert helyett valahol meglapul: / szeretteim és 12 jóbarát."16 Annál is inkább megsokszorozódik ennek a mondatnak a jelentése, mert a cikluscím az önmegismerés felszólítását tartalmazza: a delphoi jósda ismert felirata - gnoti szeauton, ismerd meg önmagad - egyben a világ és mások megismerése is, értékválasztás, képesség a különbségtételre. Nem azt jelenti azonban, hogy élet vagy költészet el- és különválasztása történt volna meg, hanem éppen összetartozásuk megerősítése, és az, hogy nincs költészet hallgatók, befogadók, közösség nélkül - mégha csupán néhány is a számuk; ez a néhány tartalmazza a több reményét. A megismerés fájdalmát és tragikumát pedig még jobban felerősíti a számadás jelleg és a halálközelség tudata, mely az imitatio Christi utalással fonódik össze a 12-es apostoli számon keresztül. Talán éppen az utolsó előtti pillanatok éles meglátása, halál és megismerés tragikus összetartozásának felismerése nyer megfogalmazást.

A létezés és ezzel együtt a költőként-létezés külső feltételeinek ellehetetlenedését a belső emberi és költői tudat megerősödése kíséri Sziveri János pályáján. A dac és az ellenállás - "túlélni túlélni túlélni / mégha belepusztulunk akkor is"17 - terhét enyhíti és erősíti is az önismeret felé haladás kíméletlenül őszinte útja, mely felér az önboncolással. Minél rettentőbb és tisztább az önismeret - "Életem téves döntések láncolatából állott, / tulajdonképpen többet erről nincs is mit mondani"18 -, annál nagyobb és sürgetőbb a késztetés a (költői) identitás megőrzésére és kifejezésére: "mégse higgyétek hogy győztetek / amíg élő költő van köztetek"19. S magyarázat ez a közösséghez való ambivalens viszonyra is: a valami és valakik ellen való beszéd szükségessége tartja fenn a költő archaikus szerepét, s teremti meg a valamiért és valakikért való beszéd kényszerét is. A "büntetés? jutalom?" kérdésének radikális eldöntése is ennek a szükségszerűségnek és késztetésnek a feloldhatatlanságából ered: "SZIVERI JÁNOS VOLTAM / EZ VOLT BÜNTETÉSEM"20, írja - átitatva a lét elgondolását egy kihívóan tragikus ismeretelméleti felismeréssel. Ez a heurisztikus reveláció a legmélyebb létrétegeket világítja meg, nem nélkülözve azt az eldönthetetlenséget, mely az önironikus vagy az ön- és életismeretre utaló értelmezések között áll fenn. Jellegzetesen sziveris sor ez.

Szinte hihetetlen, hogy az életmű mennyire következetesen megmarad azoknál a problémáknál, amely kezdetektől fogva izgatták és motiválták; azoknál a kérdéseknél, amelyek megválaszolhatatlanok, de amelyeket mindig és újra fel kell tenni: ki valójában az, aki megszólal, aki írja a verseket, aki által íródik a vers? Szerep-e? Álarc-e? És kinek szól a vers? Ebben a problémakörben első és utolsó vers összeér, összetalálkozik. "Én már más világból való vagyok / Már más világba való vagyok" - szól a Szabad gyakorlatok első versében21, az utolsó, néhány soros pedig így hangzik: "Elődbe járulnék akár, de nem tudlak még / egészen megnevezni. Hangod, mintha hersegne... / Vagy csak a gyertya krémje? / Valakit elszólítottak belőlem."22 A máshová való tartozás, a másik világba való szólítottság/a másik világból való megszólalás érzése, a költői lét mint kivetettség, de egyben mint különös másság és emelkedettebb léthelyzet megfogalmazása egyként ott található az első és az utolsó versben is, de míg az elsőben a költői (ön/én)tudat kifejeződése, addig az utolsóban tragikussá értelmeződik át az életrajzi tények ismeretében. A mindennapi lét és költői lét közti különbségtételt az élet és halál közti hasadék váltja fel, de mintha a tudat hasadna szét, és az ironikus távolságtartás valakivel - egy másiknak gondolt elmenővel - szemben megőrződne. A Sziveri János verseiben áttűnő Janus-utalásnak egy másik - a síró/nevető Janust értelmező - arca rajzolódik ki fokozatosan az utolsó versekhez közeledve, mely a névazonosságon túl, költészeten túl, hasonlóságokon túl, a mitológián és kultúrán túl a lét emberi értékelhetetlenségére és eldönthetetlenségére utal. Az utolsó sor a totalitást teszi vakmerőn bizakodón és egyben ironikusan kérdésessé; mintha lehetne egyszerre itt is és ott is lenni; valakit "elszólítottak", de valaki itt marad: írást, üzenetet hagyva, önmaga és önmagunk megírásának nyomain haladva, egy korszakot megrajzolva. Mindez mégis a választás lehetetlenségének és kényszerének együttes jelenlétét bizonyítja költészetében és életútján: "ami szép jó és igaz / kegyetlen vigaszö23, s "nem más az írás: önvédelem"24, írja, megerősítve a művészeti tehetetlenség paradigmáját és egyben a megszólalás és alkotás visszautasíthatatlan, kényszerítő erejét is.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.