EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2019. október 18. | Lukács, Jusztusz napjaAKTUÁLIS SZÁM:813063. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Ma háború van, holnap béke

című

számunk!

15. évfolyam 165. szám

Túri Gábor

A zanzásított mese

Ladik Katalin: Mesék a hétfejű varrógépről. Symposion könyvek 53., Forum, Újvidék, 1978.

1979. január 2.

Karl May és James Fenimore Cooper ugyan a fejvadász-trófeák közül csak a skalpolás nemes művészetét ismerteti (amelyet Talpraesett Tomék legutóbb szkalp-ra magyarítottak), de vannak bennszülött törzsek, amelyek már némi háziipari kezelést is igény­lő módját fejlesztették ki a győzelmijelvény-viselés rítusának. Ezek nem elégszenek meg a puszta hajzattal, nékik az egész fej kell. De mivel egy tekintélyesebb termelékenységű kobakvadász szá­mára komoly nehézségeket jelentene az övén csüngő fej-erdő viselése, a fegyverzet tökéletesítésével együtt a törzs kénytelen volt kidolgozni egy gazdaságosabb térkihasználási technikát, amellyel az áldozat-fejek öklömnyire zsugoríthatok össze. Az így kikészített fejeket nevezik zanzá-nak. A világutazók és etnográfu­sok, akiknek volt szerencséjük megcsodálni a primitív civilizáció eme alkotásait, szükségesnek érzik megemlíteni, hogy a felület csökkenése miatt a zanza töppedt, öreg arcvonásokat nyer és némileg hasonlatossá válik egy koraszülött fejéhez.

A bennszülöttek bizonyára minden viszolygástól mentes műgond­dal végzik a fejek kiürítésének és preparálásának gondosan ki­kísérletezett műveleteit, akár a fáraópreparátorok, csakhogy míg azoké kegyeleti cselekedet volt, addig e bennszülöttek – szöges ellentétben ezzel – puszta tárgyként használják fel az emberi fejeket jelképteremtő, totemisztikus-rituális gondolat- és hitvilá­guknak hangot adó primitív művészetükhöz.

Nem hinném, hogy e közösség tagjai közül bárki is az emberi fej korrekciójának tekintené a zanzát. Meggyőződésem, hogy mind­egyikük a saját nyakán viseltet véli a legtökéletesebbnek. A zanzának az áldozatul esett emberrel csak annyi kapcsolata van, hogy a felette aratott győzelemre utal vissza: annak, vagyis az erőnek, a hatalomnak a jelképe, bizonyítéka. Valamilyen módon tehát a győztest, a fej viselőjét fejezi ki.

Ladik Katalin meséi nem mesék. Nem is egyszerűen mese-kivonatok, mert nem ismertetnek célirányos, katarzishoz vezető cse­lekményt, és a tanulságot is elmulasztják leszűrni. Ladik Katalin meséi preparált mesék, mese-zanzák. Mit hagyott meg a zanzatrófeás fejvadász áldozata fejéből? Azt, ami azt számára fejjé tette, az arcát. Kidobta a koponyacsontot, kidobta az agyvelőt, mert ezek funkciója nem érvényesült közvetlenül. Sőt, a halál beálltával az agyfunkciók ténylegesen is megszűntek. Az elejtő azonban erről vajmi keveset is tud. Az arcot viszont látja, és az olyan, mint azelőtt, amíg a viselője élt. Csakhogy emberünk jel­képet akar csinálni belőle, ezért füvek főzetébe áztatja, puhítja, zsugorítja, majd napon megszárítja, száraz füvekkel keményre tömi és övére erősíti. Az arc megtöpped, megbámul, ráncok lepik el. Ez az arc már emberünk kezeműve.

A népmese, a mese mára már hamissá vált. A története hossza­dalmas, nehézkes, kicsinált, hazug, a tanulsága lapos, atyai és ellenszenves. Noha az iskolában még a nép vágyainak kifejező­jeként, a népiélek tükreként sulykolták belénk „meséjét” és ta­nulságát, valójában csak a művészi eszközei, jellemző fogásai, fordulatai bírhatnak érdekkel még ma is. Részletekre széthullt tudatunk a mese túlontúl harmonikus egységét művészileg is képtelen már igaznak elfogadni.

Ladik Katalin meséi nem mesék. Nem is akarnak azok lenni. A mese számukra csak versalkalom, de nem közvetlen, mert köl­tőjük nem mesét akar írni. Ezek a mesék kísérletként születtek meg annak idején, s eredményeket termő költészet lett belőlük, mert minden valamire való költészet egyben kísérlet is.

A népmeséből az eleven fordulatokat, a jellemző motívumokat párolta ki és elsajátította a jellegzetes népmesei modort. A babo­nák, hiedelmek, a vajákosság tudatbeszűkítését vállalta, hogy e látszólagos érzelmi naivitás igazolhassa érzékiségének felszaba­dítását. Nemcsak pajzán szemléletmódjában (majdnem azt mond­tam, világképében) s itt-ott obszcén kiszólásaiban érzéki, hanem szóképeinek, távolról összehozott motívumainak tárgyiasságában is. Személyekről, tárgyakról, konkrét cselekedetekről beszél, jelzői is megfogható, érzéki tulajdonságokat fejeznek ki. Ezért lóg ki szófűzéseinek sorából egy ilyen szószerkezet: ketyegő lelkiis­meret, mert ennek a jelentése nem ragadható meg és környeze­tében idegenül, bombasztikusan hat. Pedig másnál lehet, hogy bevett fordulat lehetne. Ladik Katalin meséi ennél magasabb szinten lendülnek át a valóságon túliba, nem a szavak jelentés­tani szintjén, hanem az egyes mondatok közlései között támadó feszültség révén, a közlésekben kifejezett tárgyias cselekmé­nyek, történések váratlan logikájú, vagy a logikát teljesen nélkü­löző kapcsolódásában. Legfeljebb csak a szójátékban fordul elő, hogy a szöveg már a szóban átlépi a tárgyiasság korlátját, de akkor is a szóalak, a tárgyias forma inspirálja. A mesei cselek­mény tárgyias motívumai közé azonban itt-ott furcsamód nemmesei, modern köznapi tárgyak keverednek, egy csavarhúzó, egy villanyégő, egy varrógép, aztán sáskák, miközben a modor megmarad meseinek, ezért a többi motívum nem veti ki maga közül ezeket a tárgyakat, de hírtartalmuk az idegen miliőben felfokozódik. Ennyire széthúzó elemeket összefogni kell hogy legyen egy átfogó, sodró ihlet, amely sorba állítja a töredékes motívumokat. Kierőszakolni szabad automatizmussal ezt aligha lehet, mert nem nélkülözheti az érzelmi-tudati konstellációba sű­rített koncentrációt. Amikor ez a koncentráció lanyhul, elhidegülnek egymástól a motívumok és csörömpölve hullnak egymásra. A jó Ladik-mesét a hangulat egységében fogant lelkesedés fűti, viszi egy eleven mesélőkedv sodra, a lelkesedés forrása azon­ban rejtve marad a szemünk elől. Jó példa A furfangos kanász című mese.

A furfangos kanász

Jött haza a Nap. Megrázta magát, magas, sudár, fehér hajú öregasszony lett belőle. A kis kanász pedig addig fonta a kötelet, míg lába közé nem kapta az öregasszonyt.

– Itt öt láb van, az összesen nyolc. Két disznónak pedig nyolc lába van! – kiáltott fel a kanász.

Egy ilyen mese olvastán az az érzésünk támad, hogy egy csupa-poén történetet hallottunk: érezzük, hol vannak a csattanók, de nem érthetjük őket, mert rajtuk kívül mást – előzményt, magyará­zatot, előkészítést – nem kaptunk. Azonban mint a zanza minden ránca, úgy a versnek minden fordulata is hangsúlyossá vált, s ez az, ami a Ladik-mese költői jelentését nyomatékossá teszi.

Amikor ki-ki skalpolt, mások meg még csak nem is öltek, Ladik Katalin felfedezte magának a zanzát, és kitartott mellette. A vele indulók közül a legmonolitabb világot építette ki zanzáiból, kerek és teljes ciklussá rendezve őket. Ha nem tudnánk több médiumot segítségül hívó látványos kísérleteiről, már-már a köldöknézés buktatójától, a zanza-szenvedély férgétől féltenénk.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.