EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2017. november 18. | Jenő napjaAKTUÁLIS SZÁM:616361. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

idei első,

ZSIBVÁSÁR

című

számunk!

SZIVERI

Mányoki Endre

A VIZEK MÉLYE VOLT

1999. november 1.

Hetek óta tart ez az állapot: nekiülök, és nem tudom elkezdeni. Elkezdem, és nem tudom folytatni. Folytatom, és rontom el, törlöm ki, nyoma se maradjon az értelmetlen mondatoknak és ennek az egész érthetetlen helyzetnek. Sziveriről nem írni? Nem tudni írni? Nem tudni írni fontosat, de legalább pontosat? Én nem tudni írni?

Zavaromban ismét a versekhez térülök, már-már menekülés ez, oltalmat kérés, gyerekes és nőies gyámoltalanság. És megismétlődik, újra meg újra: a vers megszólít, ismerősként üdvözöl, némelyik már - érzem - un is egy kissé, mi a francnak jövök ilyen gyakran, vagy ha jövök, hát miért nem maradok, mire föl egyáltalán ez az egész jövés-menés. És én is éppen így vagyok velük. Találkozunk, régi ismerősök, de mint akik már majdnem mindent elmondtak egymásnak.

Ez volna a zár nyitója? - hogy kibeszélgettük magunkat egy életre, és már a távolság sem tud közelebb hozni? Vagy csak jó így: annak csöndes tudatában élni, hogy nincs megfejtendő rejtély, hogy kész a leltár? De vajon kész-e? Nem csak a restséget hivatott eltakarni ez a fojtott izgalom, ez a kényszeres keresés s menekülés?

Válasz nem mutatkozik. Az sem segít, hogy előszedem a magnót, és - mint régen, mikor karácsonyra készültem, verseket mondtam kazettákra: ez lett az ajándék azoknak, akik közel álltak hozzám - most is verseket olvasok föl a szalagokra, estéken át. Szólnak a versek, általam, de nem hozzám. Hozzám, de nem rólam. Nem nekem.

Mi történt itt időközben? Elromlott valami, ami régen annyira jó volt? Megöregedtek a versek, s kitűntek az időből, ahogyan a költő föloldódott a sötétnek hitt nemlétben? Nézem a kötet borítóját: már csak éppen hogy látni, eltűnőben, a homlokot, az arcot és a felkart - a többi az enyészeté, már a szem gödre is... Ennyi?

Vagy az idő változott meg? S miféle idő? Az idő sűrűsége?, állaga? Itt hirtelen - úgy tetszik - érzek valamit, vissza hát a versek élményéhez! Mintha töményebb volna minden ott, s valóban, mintha sűrűbb. Akár szobatudósnak az esőerdő mélyén, úgy kell venni a költészet levegőjét. Vagy mintha víz alatt haladnánk úgy, mintha nem a víz alatt haladnánk. Mintha nem vennénk tudomást róla, hogy tízszeres erőt kell kifejteni minden gesztushoz, mozdulathoz, minden szóhoz, de akár hanghoz is. Mintha nem volna szabad belátnunk a helyzetünket, és még egymásnak is csak cinkos jeleket küldenénk: tudjuk, hogy úgy teszünk, mintha...

De miért? Miért nem fuldoklunk őszintén? Mire föl ez a játszma - úgy élni, úgy beszélni, mintha csak egyszerűen járkálnánk, dühöngenénk, szeretkeznénk, innánk, zabálnánk, ürítenénk, szavalnánk, énekelnénk - élnénk? Kinek szól ez a komédia tragédiában elbeszélve? Kit akartunk kicselezni vele? Magát a sorsot? Ez a líra azért ennyire fojtó, és azért ennyire játszi, mert rávall a lét abszurdumára? Vagy sokkal primitívebb válasz kínálkozik? - nem a létezés, hanem a puszta itt-lét az abszurd... Itt-lét, hol? Közép-Európában, Magyarhonban, a szocializmus penészes kulisszái között, vagy éppenséggel a korabeli Vajdaság hamisított táj- s életképein? Akkor hát a múló időhöz van hozzápányvázva a Sziveri-líra, s azért nem tudunk beszélgetni, mert azok a vizek már messze folynak?

Lapozgatom a könyvet, és egyre gyakrabban akad meg a tekintetem a fotókon. Keresgélem rajtuk az időt. De azon kapom magam, hogy nem az időt látom, hanem magamat, ahogy nézek befelé. Mintha egy lukon, lukakon kukucskálnék s kémlelnék. Hogy mi is történik ott, azokkal, ez érdekelne igazán. Ágálnak, ülnek, figyelnek, feküsznek, temetnek. A mozdulatok merevek, de mint mindig, ha sokáig figyel az ember egy fényképet, lassan megmozdulnak. Lassan, súlyosan. És mintha hang is hallatszana, de az is lassú, kongóan mély, s nyúlik, akár a ragacs.

Egy vastag üvegfalú akváriumot képzel a képzeletem, teli vízzel, s berendezve utcával, villamossal, szobákkal, irodákkal, asztalokkal, polcokkal, könyvekkel, sörös- és borospalackokkal, székekkel és ágyakkal, garbónyakú pulóverekkel és kitűrt, fehér inggallérokkal, sötét öltönyökkel, színes koszorúkkal és hallgatag temetővel. Benn mindenütt emberek, jönnek-mennek, élnek és halnak, beszélnek és hallgatnak. A víz mélyén, de mintha nem tudnák, nem hinnék, vagy nem vennék tudomásul, hogy ott és úgy... Ember a vízben! - senki nem kiált semmiféle árbockosárból, hajótatról.

Holott valaki látja ezt. Valaki, aki tudja, hogy emberek vannak a víz alatt; ő rendezte be az akváriumot. És figyel. Élvezi a művet. Az ő művét! Várja, mikor nyomják oda eltorzult pofájukat az üveg falához, s dörömbölnek rajta két ököllel, némán. Mikor puffad föl a fejük, gúvad ki a szemük, hogy már nem bírják tovább, és pattogó aggyal rúgják föl behorpadt korpuszuk a víz tetejére, kötél után kapkodva. S ha ezt sem? - hát ott úsznak majd lilán, zölden és fehéren, hátukra fordulva vagy hason, széttárt lábakkal s kezekkel a pimpós víz hólyagos tetején.

Ott voltam én is, köztük. Ott születtek azok s ezek a versek mellettem, a közelemben. Talán ez volt az az idő, az a trópusi, vízmélyi idő, ami a Sziveri-líra fojtogató komédiájába belesűrűsödött. Az idő, ami nem történelmi, bár van kiterjedése, hanem a dac ideje. A mégis és a mégsem egyidejű ideje. Az örökös készenlét lélekállapota, melynek ama láthatatlan s mégis állandóan figyelő tekintet súlya alatt meg kellett volna törnie, össze kellett volna roppannia.

Az a tekintet nincs többé. Az akvárium hullott darabjaira, és a vize, hála, szétömlött s elszivárgott. Talán ezért nem tudok veled most beszélgetni, Sziveri János.

Talán örülnöm kéne ennek...

1999. november 3.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.