EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2017. szeptember 23. | Tekla, Líviusz, Ila napjaAKTUÁLIS SZÁM:593976. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

idei első,

ZSIBVÁSÁR

című

számunk!

SZIVERI

Pálfalvi Lajos

A NYOLCVANKETTES LENGYEL SZÁM

1999. november 1.

Az a 204-es lengyel szám a szó szoros értelmében megelőzte a korát. Ezt rögtön látjuk, ha vetünk egy pillantást a címlapra (1982. április) és a Vékás János által készített kronológia utolsó tételére, amely egy 1982. május 19-i eseményt ír le (Jaruzelski tábornok tárgyalt Kulikov marsallal a kiképzésről és a harckészültségről) - vagyis a megjelenés utáni időszakról is megtudhatunk ezt-azt. De megelőzte úgy is, hogy meghonosította a magyar folyóirat-kultúrában a lengyel szám műfaját (fontos előzményei voltak a Tiszatáj lengyel irodalmi összeállításai - de hát egy igazi lengyel szám akkoriban nem lehetett csak irodalmi).

Lengyel számot szerkeszteni veszélyes játék volt Magyarországon - nyolcvankettőben pedig egyszerűen elképzelhetetlen lett volna (a békesség kedvéért nem hánytorgatom föl azokat a szánalmas kísérleteket, melyekben Lengyelországban ismeretlen, kollaboráns írókat próbáltak Magyarországon sztárolni olvashatatlan folyóiratokban). Lengyelország ekkor vagány, s mint ilyen, divatos hely volt (mint Spanyolország a harmincas években a férfiasan kemény életstílust kereső, szűkebb környezetükben mindennemű életveszélytől megfosztott írók számára), ráadásul igen fontos, mert ott, akkor, '81. december 13-án egyszer s mindenkorra kiderült a rendszerről, hogy micsoda (ezt valahogy úgy kell elképzelni, ahogy a Terminátor acélváza kecmergett ki a kamion alól). De nemcsak fontos és divatos volt (mutatja ezt az is, hogy David Bowie-nak és a Joy Divisionnek is volt Varsó című száma), hanem tudtak is róla valamit a világban, méghozzá három új dolgot is egyszerre: 1) lengyel a pápa, 2) Wałęsa vezetésével, Szolidaritás néven működik egy nagy létszámú, harcias szakszervezetnek álcázott ellenzéki mozgalom, 3) Miłosz kapta az irodalmi Nobel-díjat. A negyedik, a ráadás maga Jaruzelski tábornok lett (ha már szolgája nem volt, mint hasonlóan szorult helyzetbe került elődeinek).

Adva volt hát egy nagyon divatos és fontos téma, amely magyar szempontból hihetetlenül aktuális - és akkor még a jeles történelmi hagyományokat nem is említettük. Közben Magyarországon - ezt túlzás nélkül állíthatom - az első számú politikai kérdés a lengyel veszély elhárítása volt. Mivel a förtelmes propaganda-hadjáratot azóta már feldolgozták, csak arra szeretnék emlékeztetni, hogy olyan irányba próbálták terelni a fordulat értékelését, amely ép erkölcsi érzékű embertől - gondolnánk - idegen mentálisan (hisz a lengyel felkelés bátor, romantikus tett volt) és történelmileg is. Nos, akit a balsors a magyar sajtó olvasására kárhoztatott, az azt hihette, hogy a lengyelek egyrészt gyermetegek (lázadnak a vakvilágba értelmetlenül, mintha még sose láttak volna térképet), másrészt felelőtlenek, mert valójában nem a saját életüket, hanem a magyar élelmiszer-ipari vívmányokat kockáztatják ("harmincmilliós népet etessünk? Mibű?!"). Tehát az Új Symposion a lengyel számmal a legfontosabb magyarországi politikai kérdéshez szólt hozzá, vállalva a hivatalos állásponttal való nyílt konfrontációt. Mondhatnám, beavatkozott hazám belügyeibe (igaz, ennek a hatalomnak nem volt kiszolgáltatva a szerkesztőség).1

A megjelenés időszakára jellemző hosszas politizálást ezzel abba is hagyom, már csak azért is, mert ugyanez jugoszláv szempontból már közel sem volt ilyen izgalmas, ott senkit sem próbáltak lebeszélni arról, hogy úgy általában rokonszenvezzen a lengyelekkel, vagy komoly érdeklődést mutasson a mai kultúrájuk iránt. Ha tizenhét év után megint kezünkbe vesszük a legendás számot, egészen kiváló névsort találunk (a lengyel szerzőké - hibátlan). Három lengyel nemzedék szerepel itt egymás mellett: a rég beérkezett nagy nevek - Miłosz (a Delta A rabul ejtett értelemből), Gombrowicz (részlet a Naplóból, mint már oly sok magyar folyóiratban azóta) és Różewicz (neki nem tett jót Magyarországon ez a tizenhét év, alig találkozhattunk a nevével azóta); az elismert, akkor már legendás '56-osok - Grochowiak, Wojaczek, Herbert; és a pályájuk csúcsára akkortájt érkező '68-asok, az "új hullám" költői, akik a nyolcvanas években a szamizdat-irodalom legfontosabb szerzői voltak - Barańczak és Zagajewski (emigrációban), Kornhauser és Szaruga (otthon). Jellemző, hogy a '68-as nemzedék költői közül egyiknek sem jelent meg kötete magyarul, noha folyóiratokban azóta is szívesen közlik őket. A verseket Csordás Gábor és Gömöri György fordította (és nyilván válogatta is). De ezzel (és Pályi András Gombrowicz-fordításával) ki is merült a profi műfordító-polonista közreműködés.

Mai szemmel nézve igen meglepő, hogy a versfordítások mellett lengyel vonatkozású alkalmi verseket is olvashatunk Fenyvesi Ottótól, Sziveri Jánostól, Kalapáti Ferenctől, Csordás Gábortól és Csorba Bélától. Aki még ma is hajlamos nagy jelentőséget tulajdonítani a versírásnak, próbáljon elképzelni öt tetszőleges magyar költőt, ahogy verset ír, mondjuk, Groznij ostromáról.

A versek, részletek és publicisztikai írások mellett a margón terjedelmes, 1660-tól 1982-ig tartó kronológia olvasható, azt sugallva, hogy a lengyel irodalom igen szoros kapcsolatban áll a történelemmel, nem árt, ha begyűjtünk bizonyos háttér-információkat, ha érteni akarjuk "a költő szavát". Nos, a kronológia összeállítója nem hallgatja el, hogy Károly Gusztáv svéd király 1660-ban elfoglalta Varsót és Krakkót, mint ahogy Lengyelország három felosztását sem, de 1939 szeptemberével kapcsolatban már vannak hiányérzeteim. Csak a német támadásnak van nyoma, a szeptember 17-i szovjet invázióról nem történik említés, mint ahogy Katyńról sem. Ez azért fontos mozzanat, mert máshol nyomát sem láttam az öncenzúrának, de ezt az egy csekélységet, úgy látszik, ott sem lehetett szóvá tenni (persze ha belegondolok, hogy fogadták a Borisz Davidovics síremlékét Jugoszláviában, már nem is csodálkozom annyira). Természetesen a kronológiának nem a történelmi része volt izgalmas, hanem az utolsó két év eseménytörténete.

Nagyon látszik az anyagon, jobban mondva a szöveg állapotán, hogy jugoszláv lapokban, szerkesztőségekben szedték össze, másodkézből jutottak hozzá, a fordítók közvetítő nyelvből dolgoztak. Igaz, ezt csak egy helyen tüntették fel (a Szajnával készült interjút a zágrábi Prologból vették át). Bizonyos nevek átírása olyan érzékletes, hogy szinte magam előtt látom a cirill betűs eredetit. Ezért lett Michnikből Michnyk, a Piast dinasztiáról elnevezett bánya lazán piasti. Gyakran fordul elő ilyesmi, ha az ember bizonyos szavakat nem olyan nyelvből fordít, amelyet ismer, ezért rengeteg hasonló hiba van benne, a legabszurdabb talán a következő mondat: "A Krajovai Bizottság a Szolidaritás legnagyobb fóruma". Persze, hogy az a legnagyobb, mert a krajowa országost jelent, nem pedig a romániai Craiova nem létező lengyel testvérvárosának a neve.

Ez a szerbből való átírás nemcsak ilyen elemi szinten érzékelhető. A többszöri áttétel miatt ez a lengyel világ bonyolult mitogeográfiai létezővé, a délies és akkor még stabil balkáni létből nézve finom, halovány északi egzotikummá válik, telítődik szenvedéllyel és költészettel. A balkáni nézőponttal való azonosulást Tolnai Ottó Nebulák című írásában egy toposz átvétele fejezi ki: "Lengyelország, mint Ivo Andriĺ írta volt, rókaprémszín erdei felé (...) Mily különös, már-már állati érzéke volt az ifjú Andrićnak (az ifjú Crnjanskinak és az ifjú Krležának) a kis rókaprémszín lengyel erdők, s nem utolsósorban a lengyel sár iránt (...) Agyő, Polónia rókaprémszín erdei!"

Zsíros Bácska / légies, finom, érzékeny (nem például krumpliban és káposztában tobzódó) Polónia - valami hasonló ellentét rejlik a brutálisan bunkó Đorđe Sudarski-Red Első hadiállapot az életemben (érdekes, szerbre nem szükségállapotnak fordították) című egzotikus varsói politikai élménybeszámolója mélyén. Ha már szóba került az írás, a szerző érzékletesen ír a hadiállapot kezdeti időszakáról, különös tekintettel a gasztronómiai nélkülözés rémére (persze megtalálja a megoldást: "faluról hoznak neki húst, kolbászt, szalonnát és zsírt, ő pedig mindig többet rendel, hogy nekem is jusson. Baszhatod a pénteket bab nélkül!"), másrészt viszont - bizonyos fenntartásokkal - mintha elfogadná azt a hivatalos álláspontot, hogy a Szolidaritás szélsőséges, ellenforradalmi elemek befolyása alá került, közelebbről meg nem határozható, égbekiáltó gaztettre készült, de a tábornok - vállalva az esetleges népszerűtlenséget is - tovább már nem halogatható, férfias döntésével megmentette a hazát. Tudom, hogy a rendszerváltás Himalája-magaslatán pogózó nyulacska többet láthat, mint a lengyel alföldön forgolódó elefánt, de azért ezekben a mondatokban mintha tényleg nem stimmelne valami: "Nos, a Szolidaritásban sem hibbant meg mindenki. Maradtak még normális és értelmes emberek (...) Ezeket az embereket egyáltalán nem internálták, nem voltak kalandorok, hanem csak a dolgozók ügyét támogatták. Megértették, hogy egész más célokért manipuláltak velük, mint amelyeket a Szolidaritás kezdetben kitűzött." Igaz, a Mindannyian túszok vagyunk című fontos írásával szereplő Michnik is fölfedezte Jaruzelskiben a honmentő, nagy formátumú államférfit valamikor a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján. Az Új Symposionban megjelent cikk utolsó mondatában Michnik sok türelmet kíván barátainak, "hogy elsajátíthassák a megbocsátás nehéz tudományát". Mit mondjak, ebben is utolérhetetlennek bizonyult. <>Összegezve a lengyel számmal kapcsolatos benyomásokat: a szerkesztők az irodalom történelmi beágyazottságára helyezik a hangsúlyt, a kortárs lengyel képzőművészetből válogatott kitűnő illusztrációs anyag a versekkel együtt valami olyasmit sugall, hogy a lengyelek a társadalmi integráció hihetetlenül magas fokára jutottak, megpróbáltatásaik miatt és tiszteletre méltó helytállásuknak köszönhetően különleges, szinte már kegyelmi állapotba kerültek, távol állnak a mi hétköznapiságunktól, akár csodát is tehetnek, vagy csoda történhet velük. Ezen a csodán persze mindenki mást értett. A legtöbben talán valamiféle önigazgató társadalmat, ahol egymás kegyeit keresik a munkások és a művészek (jól összebarátkoztak sorban állás közben vagy a sztrájkőrségben), az idillt pedig nem zavarják cenzorok, tábornokok, orosz tankok.

Miközben az olvasó ilyesmikre gondol, szinte észrevétlenül ismerkedik a nyolcvanas évek lengyel irodalmának új kánonjával (ezt majd a magyar szamizdat fordításirodalom is megerősíti, lásd a Máshonnan Beszélő lengyel számát az évtized közepéről), és végre érteni véli azt az akkor még nagyon vonzónak és nagyon lengyelnek tűnő jelenséget, amit a kilencvenes években, utólag az alternatív társadalom esztétikájának neveztek el.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.