EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2020. április 2. | Áron, Ferenc napjaAKTUÁLIS SZÁM:862344. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

G8 vagy 68?

Altorjay Gábor

A jelentés értékes

„Minden korosztálynak minden esetben ugyanolyan szabadon kell önmagával rendelkeznie, mint az őket megelőző generációk az előző korszakban. Egy ember nem lehet egy másik ember tulajdona, és egy generáció sem lehet az előző generációk tulajdona”. Thomas Paine „A hatvanas-hetvenes évek számomra távolabbinak és érthetetlenebbnek tűnnek a régi Rómánál.” Ulrich Greiner „Fiatal emberek gyakorlatilag nem attól válnak terroristákká, hogy a Koránt olvassák vagy mert a mecsetbe járnak. Azért teszik, hogy hassanak. Ők az 1970-es évek szélsőbalosainak valódi örökösei: Amerika és a Wall Street megszállott ellenségei, imperializmus-ellenesebbek, mint a Saria [iszlám jogrendszer] szószólói. Elegendő egy pillantást vetnünk az iraki túszok lefejezését színre vivő videó-felvételekre, hogy belássuk: Aldo Moro Vörös Brigádok általi kivégzésének reprodukcióiról van szó.” Olivier Roy

2008. november 3.

Berlin, 2008. augusztusa

Kedves Rudi,
nézd el nekem, hogy ezúttal németül írok ‒ (az 1968 rettenete című cikkeddel1 együtt) szeretném felvenni ezt a levelet készülő német nyelvű könyvembe2. A keddi nett öregfiú-találkozókat követően nem volt rá módunk, hogy kibeszélgessük magunkat, bár a „hatvannyolcas pokolból" szóló tudósításodat már akkor megküldted nekem, ha nem is ebben a kiforrott formában. Én azonban annyira el voltam foglalva saját ügyeimmel, hogy nem jutott időm reagálni rá. Cikked úgy passzol könyvembe, mint a proletariátus ökle a kapitalisták szeme közé. Talán említettem, hogy tudományos értekezésem, amit a Collegium Budapest ösztöndíjasaként írtam, az A. W. G. Faktische Legenden alcímet viseli. Nemrégiben fejeztem be R. (a te verziódban Torjay) 1970-es évre vonatkozó felfogásának ismertetését, s még súlyosabb dolgokat tulajdonítottam neki, mint te, én azonban írhatok róla, amit akarok, hiányzik az objektív bizonyíték, önmagam igazán tárgyilagos szemlélete. Most viszont magad nyújtod az efféle bizonyítékokat, még ha be is takarja őket kissé a hasis köde. Tudsz róla egyébként, hogy az ősfogyasztók, Baudelaire vagy Benjamin teniszlabda méretű adagokat használtak kísérleteikhez? Képzeld csak el, mit élhettél volna még át Kölnben 1970-ben. Ám így is több volt neked, mint elég. Vannak, akik úgy reagálnak a cannabisra, mint mások az Armageddonra. Tom Dokoupil például, aki kevesebb mint egy grammtól a saját nászéjszakáján negyvennyolc órára esett kozmikus paranoiába a kölni Hilton Kennedy-lakosztályában. Csak azért említem, mivel Sze n j óby amúgy is pletykás vénasszonynak tart.
Most tudatosult bennem, hogy majdnem tíz évvel idősebb vagy nálam, akkoriban Kölnben kortalan jellegednek köszönhetően ezt egyáltalán nem érzékeltem. Ha nem írod meg, az említett látogatás részemről örökre feledésbe merült volna. Te emelted ki a roncsot a mélyből. Már semmi nem rémlik: Mattyasovszky Lacitól jöttél, Münchenből? Lehet. Aki fel tudja idézni ezeket az időket, az nem volt ott, mondaná Leary. Laciról beszélgettünk? Már akkor is meséltél arról a rémületről, ami az ő nézeteit hallva fogott el? Jó barát volt. Mint nemrégiben megtudtam, valódi Zsolnay porcelán, ugyanakkor valódi 68-as. Pompás időket töltöttünk együtt (míg meg nem házasodott), barátságban volt Juttával (aki behozta az LSD-t Magyarországra, amit egyes hírességek nem minden konzekvencia nélkül szopogattak), később egy évre a kommunista Tanzániába utazott, ahonnan egy pipázó fafigurát hozott nekem, mely még ma is őrzi a Peyote-kaktuszokat. Jutta végül Olaszországba került és férjhez ment egy amerikaihoz. Rendkívüli asszony, egyike azoknak, akik a rettenetes 68-at tető alá hozták. Annyiból igazad van, hogy M. Lacit „vadnak" állítod be 68 vonatkozásában, csakhogy mind azok voltunk. Ő ma egyébként joviális családfelállítási szakember, akit nem csak jobb berlini körökben kedvelnek. Ismertetőd révén jöttem rá, hogy Erdélyhez hasonlóan magad is azokhoz a szerencsésebbekhez tartozol, akik a hatvanas években ki tudták dugni az orrukat keletről, amikor a Kádár-rezsim rövid időre lazított a pórázon. A határtalan csodálat, amit magatokkal hoztatok, lényeges mértékben hozzájárult ahhoz az ellenálláshoz, amit az idióták magyarországi rendszerével szemben tápláltunk. 1964-ben a Nyugat számotokra azt példázta, hogy értelmesen is lehet élni, folyamatos félelem és hiányérzet nélkül (hideg Coca-Cola!). Amikor 1970-ben visszatértél, Csodaország forradalom előtt állt, hacsak nem benne a felkelés kellős közepében. Hogyan történhetett ez meg? A jómódú nyugati lakosság közel fele 25 év alatti volt, mi mást vártál? Te a harmincas éveidben jártál, olyan korban, melynek akkoriban egyikünk sem szavazott bizalmat. Annál hősiesebbnek tűnik most számomra egykori hajlandóságod arra, hogy azt is meg akard ismerni, amitől irtóztál. Tehát elmentél Mattyasovszkyhoz, bár gondolhattad volna, hogy délig alszik. Illetve néha még tovább, ez után a 68 telén közösen eltöltött izgalmas éjszaka után bizonyosan.
Háromig-négyig a Barbarellában (a kor legvadabb, több emeletnyi, ketrecekbe zárt go-go görllel ellátott diszkójában) lógtunk, közben Münchent belepte a hó. Spiccesen és talán beszívva is szereztünk egy biciklit egy kapualjból, s azzal kettesben elhajtottunk. A biciklinek a kereke hibádzott, nekünk az egyensúlyunk, úgyhogy hosszabb időre a hóban kötöttünk ki. Laci egyik ápolónő barátját kereste: átszeltük a hortyogó, nyöszörgő, fingódozó emberekkel teli kórtermeket, és végül ott álltunk a nővérszálló, egy tizenegy emeletes épület előtt. Fél öt körül járhatott, amikor Laci nekilátott, hogy megdolgozzon legalább száz csengőt, a nő vezetéknevét ugyanis nem tudta. Ma is emlékszem az álmoskás-dühöngő lánykórusra a kaputelefonból, arra azonban már nem, hogyan jutottunk haza. Örülj, hogy neked nem jutott ki az efféle szituacionista kísérletekből Laci társaságában.
Megnyugtatásul talán azt kellene mondanom, hogy látogatásod e fura évek legőrültebb periódusára esett, mondhatni a megsűrűsödött töltetet kaptad, s amilyen merev voltál, teljes erejével ütött be. A kínaiak dicsőítése fölötti felháborodásodat ma készséggel osztom. Akkoriban azonban éppen csúcspontjára jutott a kultúrforradalom, mi pedig mindent, amit helyesnek találtunk, Mao személyére vetítettünk ki, s mindent kikapcsoltunk, ami ennek ellentmondott. Valamit azonban tisztázni kell: Torjay számára csak egy dolog volt gyűlöletesebb az „imperializmusnál", mégpedig a „szovjetkommunizmus". Mivel Kína akkoriban mindkettő ellenségének számított, felkeltette rokonszenvemet.
Alapjában véve lehetetlen megmagyaráznom neked az akkori szemléleti állapotokat, hiszen magunk sem nagyon értjük. Ami esetleg segítségedre lehet: ha a szovjetkommunista pokolból való menekülésünket követően nem osztottuk volna nyugati barátaink álláspontját, tartózkodásunk egész ideje alatt olyan magányosságra kárhoztattunk volna, amilyen magányosnak te érezted magad látogatásod néhány napja alatt.
Beleszagoltunk a szabadságba ‒ és féktelenséget akartunk. Alapállásunk abszolút humanistának mondható: szabadulást kerestünk abból, ami embernek embertársai fölötti hatalmából következik. A készen kapott struktúrákban semmi esélyt nem láttunk ilyesféle szabadságra, így ezeknek a struktúráknak veszniük kellett. Kit érdekelnének a romok (ld. Talibán)? Bármennyire giccsesen hangozzék is, egy új világra vágytunk, melyben a kevesek többség fölötti hatalmának vége szakad. Ha udvariasan akarok fogalmazni, akkor is azt kell mondanom: micsoda naivitás!
Már magad is tizennyolc éve élsz kapitalista demokráciában, az vajon nem szorul sürgősen jobbításra? 1970-ben ez még inkább így volt. Felháborodsz egy plakát láttán, mely az egymást üdvözlő Hitler és Franco közé montírozott Kiesingert ábrázolja. Akkoriban ez számunkra a következőképpen nézett ki: a szövetségi kancellár egykor Hitler propagandatisztjei közé tartozott (ahogyan Merkel Honecker „propagandatisztjei" közé), Hitler egykor barátja volt a spanyol fasisztának, akitől Kiesinger megint csak el volt ragadtatva: „Franco esetében a precíz elemzés, valamint gondolatainak világossága nyűgözött le." Egy évvel látogatásodat követően egyébként a stuttgarti rendőrség Kurt-Georg Kiesinger feljelentése nyomán, „az alkotmányos szervek megcsúfolásának gyanújával" felforgatta barátaim lakását ez után a plakát után.
Lehet, hogy a kínaiak állami nyomásra tüntettek, mi nem. Mi az állami nyomás ellen tüntettünk. Amit már akkor sejtettünk - hogy tudniillik 1970-ben a Nyugat élén egy bűnöző állt, zsebtolvaj fizimiskájú alelnöke, Spiro Agnew társaságában - az (az igazság!) végső reményeidet is tönkre kellett volna tegye. A hadsereg, a rendőrség, az államapparátus, a hivatalnokgárda, a tanárok és orvosok köre - minden tele volt náci-apródokkal, ahogyan ma Magyarország van tele Sztálin legjobb tanítványa tanítványainak tanítványaival. Ez a fajta folytonosság akkoriban elviselhetetlen volt számunkra. Bizonyára M. Laci is nagyszerűnek találta, hogy nyíltan képviselhettük, amit gondoltunk (bármilyen kirívó lett légyen) és élvezte az addig ismeretlen szabadságot a nyugati demokráciában, ahogyan én is. Ám mi többet akartunk: a brothers and sisters szolidáris közösségét, meló, lóvé és polgári tabuk nélkül. Művészet = élet (Vostell). Vita csak az odavezető úttal kapcsolatosan volt.
Mi, a húszas éveik elején járók az ellenkultúra gyermekei voltunk, akiket lelkesített a közösségiség érzése, míg a te generációd állandóan ellene dolgozott az ilyesminek. A háborút éppen, hogy megúsztátok, utána a banán nélküli, viszont internálótáborokkal megspékelt évtizedek - számodra a „balosság" egyszerűen a terrort jelentette. Hogy is volt a kreuzbergi anarchisták lapjában, az „agit883"-ban, amit annyit lapozgattál? High sein, frei sein, Terror muss dabei sein. („High"nak lenni, szabadnak lenni, terror nélkül nem megy.) Micsoda horror lehetett ez számodra, aki egy mérnök higgadtságával akartál úrrá lenni az őrületen. „Ne feledd, én pártos [természetű] vagyok." - mondja egy kifosztott gyáros-dinasztia leszármazottja.
Aki képes rá, hogy ezen a világon együttérzéssel viseltessék, hogy magára ismerjen a másikban, és az embernek ember általi kizsákmányolását (igen, a kizsákmányolását) elutasítsa, az mindig is pártosnak fogja találni magát a megalázottak és megsértettek oldalán. Meg akartuk kaparintani magunknak a világot, hogy ebben az értelemben alakítsuk át, s az eszköz ahhoz a forradalom lett volna (miután a love and peace módszer nem működött). Ezen túlmenően pedig egészen egyszerűen nem voltunk polgárok. A felettes hatóságokkal ellentétben, akik bombaszőnyeggel terítették be fél Ázsia falvait, demokráciáról prédikáltak és éjjelente a Sieg Heilről álmodtak, ténylegesen az igazság haszonbérlőinek éreztük magunkat. Ez számodra elviselhetetlen volt, bennünket viszont szórakoztatott. Mögöttem három évnyi hasonló zavarodottság állt. Ennyi időre volt szükségem ahhoz, hogy felismerjem, a kíméletlenek Lenintől Kádárig terjedő sora csupán az önmeghatározásért folytatott örök harc egy szerencsétlen szegmensét képezik, nem pedig annak lényegét. 1968-ban pl. rettenetes vitáim voltak az egykori SDS-diákkal, jelenlegi professzorral, Fritz Heubachhal, mivel ő agresszív maradisággal vádolta az egyházat, míg én olyan intézménynek tekintettem, mely tapasztalatom szerint legalább félhivatalosan képviselte az emberi méltóságot Kelet-Európában. Egyidejűleg számos fronton kellett harcolnom: „szovjetkommunista" szimpatizánsok és Franz Josef Strauss hívei ellen, a klérus ellen és az egyházi emberek ellenségeivel szemben, antiszemiták és cionisták ellen, azért a jogomért, hogy úgy nézhessek ki, ahogy akarok stb. Még egyszer hangsúlyoznom kell, hogy 1970-ben a te szempontodból tekintve a legrosszabbkor jöttél nyugatra. Akik uralmon voltak, azokat „68" traumatizálta, a politizálástól megfertőzött fiatalságot cselekvéskényszer vakította el, az amerikaiak magukon kívül voltak, az intézmények egészében véve tehetetlennek bizonyultak: ebben az évben jött létre Nyugat-Németországban a RAF (a júniusi érkezésed előtt röviddel jelent meg első programmatikus kiáltványuk a „rettenetes 883-ban" a következő felirattal: Építsük fel a vörös hadsereget!). Az USÁ-ban a Weathermenek kiszabadították Leary professzort („Fegyverem van és veszélyes vagyok!") a börtönből, aki ezt követően Algériából a Black Pantherekkel karöltve az amerikai demokrácia felszámolásán munkálkodott. Erre a célra a hülye Kim Ir Sen mint szövetséges éppen megfelelőnek bizonyult. És ne feledd, ő is hátat fordított az oroszoknak. A te börtönöd őrei sosem voltak barátaink. Amit te „politikai" igazságnak tekintettél, az számunkra univerzális igazságnak tűnt, amiért ezennel elnézést kérek. Tényleg jobb, hogy akkoriban megtartottad magadnak az érveidet, ha nem így lett volna, áldozatul esel a történelmi nevetségességnek. „Hallgatni vagy menekülni." Ezt teszi az ember, ha szembekerül a politikai rendőrség pisztolyával. Mi azonban hosszú hajú, helyenként bűzlő, gyanús egzisztenciájú egyének voltunk (bár később nem [maradtunk] mind pisztoly nélkül), sőt bolsevikok, bár hatalom és tömegbázis nélkül. Ennek el kellett volna gondolkodtatnia téged és segítenie kellett volna abban, hogy humoros oldaláról nézd a dolgot. Igaz, a mi humorunk sem bizonyult mindig szórakoztatónak. Nem tudtad felfogni, miért a vörös öklöt lendítettük, amikor „az állam visszaszorításáért" és „a tabusított morál fellazítása" mellett léptünk fel, amivel voltaképpen magad is egyetértettél. Nem szabad elfelejteni, hogy be akartunk szivárogni az uralmon lévő rendszerbe, szét akartuk verni, meg akartuk szüntetni, hogy a saját (a nép!) igényeink szerinti rendszert hozzunk létre. Félelmetes, nemde?
Minket nem annyira az egymillió Dél-Vietnámba száműzött keresztény érdekelt (hiszen magunk is menekültek voltunk), mint inkább a Nixon-Agnew kormány csődje, az ugyanis a csúcsa volt mindannak, ami egy másfajta életre vonatkozó elképzeléseinknek útjában állott. Ez a bukás sok mindent megváltoztatott, a hetvenes évek második felének arany évei feledhetetlenek. Miközben te annak örültél, hogy néhány napra elhagyhattad a ketrecet, mi azon voltunk, hogy kirobbantsuk a világforradalmat, illetve hogy egyetlen hosszú menetelés során átvegyük a hatalmat az intézményektől. Shocking! Senki se csodálkozzék tehát megütközéseden.
Most pedig ideje, hogy kissé pontosabban fogalmazzunk: „Torjay még aludt, amikor késő délelőtt felcsengettem." Mit akarsz ezzel mondani? Apuka érkezik, a gyerek pedig még mindig alszik? Torzonborz forradalmárok sokáig alszanak? Örülj neki, hogy annak idején nem Tamást költötted fel, aki néha még este nyolc órakor is aludt. Meg kell hagyni, akkoriban nem voltál még meggyőződéses nonkomformista, nemdebár? „Alacsony ágyakon, vakolatlan falak között" aludtunk, „a lépcsőházak sötétek voltak", könyvtáraink „a földön hevertek", ez mind feltűnt neked. És valóban: vakációzó halottak voltunk, ennek megfelelő felszereltséggel. A szabályok efféle demonstratív tagadása nyilván rettenetes lehetett számodra. Mi szórakoztatónak találtuk.
A tényszerű korrektség végett: az a hátsó épület a kölni Genter utcában a „Kombinat 1" nevet viselte. Egy multimediális művészcsoport székhelyéről volt szó, Wolf Vostell, Mauricio Kagel, néhány Stockhausen‒diák és a Can csoport, minden jófajta nyugat-németországi popzene szülőanyja tartoztak ide. Vostell nem messze, a Bismarck utca 35-ben lakott, úgyhogy ő soha nem is „költözött ki" a Kombinat 1-ből. Meg sem gazdagodott. Egyébként minden stimmel. Engedd meg nekem, hogy megtartsam magamnak, mit gondolok arról, ahogyan a „gyűlölettel teli" Torjayt felskiccelted. Titokban csodálom őt, ezt a Raszkolnyikovot, kevéssel a tett előtt vagy netán utána? Egyre gyengülő ellenvetéseidre süket marad. Hasonlíthatom a mai hungaro-nácikhoz? Nyilván igen, ez azonban nem érintené a különbséget, csak a hasonlóságokat. Először is: mi lényegileg autoritásellenesek, anti-nacionalisták és anti-militaristák voltunk - amazok pusztán csak anti-kváltak.
Voltaképpen a Power of Faith jelenségét írod le, amely akkor jön létre, amikor valaki maradéktalanul meg van győződve arról, hogy ő az igazság birtokosa. Ilyesmi leginkább fiatal emberekkel és öreg rókákkal fordul elő (s az utóbbiak a halálba küldik az előbbieket). A hit hatalma hullákon gázol át, hiszen végül is újjászületésről van szó. Neked annak idején mondhatni kora-dzsihadistákkal volt dolgod. Mindannyian menekülni szeretnénk előlük, de vagy magunk is azok vagyunk, vagy lenyűgöznek bennünket. A történelem motorján ők képezik az indítót. A minap M. Lacival beszélgettem, akinek az a véleménye, hogy mindig kissé félős voltál. Annál dicséretesebb a bátorságod, hogy felkerested az oroszlánokat barlangjaikban.
Ahhoz az anticionista irodalomhoz, amely 1970-ben (különösen) alacsony asztalomon feküdt, most csupán egy legendát tehetek hozzá: Bill McCagg, a mindannyiunk által szeretett Kelet-Európa professzor elküldte hozzám kollégája, Alfred Meyer fiát Kölnbe, a Kombinat 1-be. Éppen a Neumarkt alatti mélygarázsban dolgoztam „Rövidzárlat-Environment" elnevezésű munkámon, melynek alcíme: „Az arabok és a zsidók megbékéléséért" volt. Nem csupán teológus voltam, hanem Erdély vallástudományi magántanítványa is. Stephan Meyer, a Németországból elmenekült zsidó professzorházaspár Amerikában született fia Egyiptomból érkezett, ahol az Amerikai Egyetem hallgatója volt. A megelőző napon részt vett a kairói amerikai nagykövetség előtt tartott „harcos" demonstráción, melyet Izrael támogatása ellen szerveztek. Mit gondoljunk erről?
Soha nem hallgattam el, hogy elmenekültem Magyarországról. Akkoriban ez volt a bevett fordulat a „disszidálásra", a „kimenetelre". Azonnali felismerésem, miszerint „itt valami rohad", mindenekelőtt a Stuttgart melletti Bernhausen káposztahegyeire vonatkozott, melyek menekülésem után Nyugat-Németországban elsőként fogadtak. Csak gratulálni tudok a nyugat-német rádiónál tett látogatásunkra vonatkozó leírásodhoz, pontosan így kellett lejátszódnia: két világ ütközött meg egymással. Ami után az egyik vágyakozik, az a másiknak már mögötte van, így ő valami vélhetőleg jobb után vágyik. Azon élcelődsz, hogy a szerkesztők egyetértettek benne: Nyugat-Németország rendőrállam? Uram Atyám, hiszen azóta jól tudjuk; minden állam rendőrállam, többé-kevésbé.
A Wallraf-Richartz múzeumbeli jelenet filmre kívánkozik. A véletlen úgy hozta, hogy az volt az első nagy pop-art kiállítás Németországban, melynek veleje a világra nyitott Wolfgang Hahn által gondozott Ludwig-gyűjteményből állt. Vostell műve volt a futurista katalógus. A Lichtensteinek, Oldenburgok és a Great American Nude árnyékában végbemenő, sírással kísért összeomlásod engem arra a Verdi életéről készült filmre emlékeztet, amelyben egy üvöltő kisfiút vonszoltak el, miután egy egyes jelent meg az ellenőrző könyvében. A világ minden keserve rád szakadt, a pop-arttól, Maótól és az ő fenevadaitól (Jimmy Hendrix és Janis Joplin ebben az évben haltak meg, bár csak ősszel), valamint a kölni vérszomjas szalonforradalmároktól bekerítve, ez csak keserű könnyeket eredményezhetett. Harmincnyolc év múltán szeretném megsimogatni ennek a szőke, kékszemű, harminckét éves fiatalembernek a fejét: semmi baj, nemsokára elmúlik. De nem múlik el. Csupán annyi történik, hogy „az igazság politikája" mindig új köntösben jelenik meg előttünk. Mint tudjuk, a pop és Mao között szoros összefüggés van, ennyiben a sírógörcsöd indokolt volt. A hatvanas évek közepére a világ annyira zavarba ejtővé vált, hogy gyakran az elfogadó beállítódás tűnt az egyetlen adekvát viszonyulásnak. A pop-art elnyelte az időt, majd emésztetlenül köpte vissza. Ez a gesztus, az engesztelődés és megvetés keveréke idegen volt számodra, emiatt is okkal sírtál. A pop-kultúra, a modern művészet és a nem-parlamentáris politikai tevékenységek a te szörnyűséges 1970-es éveidben annyira egybevágtak, hogy alig lehetett őket megkülönböztetni. A politikai agitáció, a hétköznapok és a művészet olyasfajta konglomerátumot alkotott, amelynek labirintusában el kellett veszned (és nemcsak neked). Újonnan felfedezett univerzum volt ez, melybe Ginsberg, Buckminster Fuller és Leary űrhajóján érkeztünk (poggyászunkban Marcuse, Dutschke és Bakunyin műveivel), s amelyet saját igényeink szerint óhajtottunk berendezni, függetlenül az ott talált tényektől. Őrültek voltunk?
Látogatásod időzítése valóban szerencsésnek (vagy szerencsétlennek) mondható: éppen egy könyvön dolgoztunk, javaslatok, elképzelések és útmutatások egy olyan gyűjteményén, melynek a Forradalom után címet adtuk. Később az ötletemet lenyúlták olyanok, akik a szellemi tulajdon fogalmát nem ismerik. Te a forradalom befejező fázisában, közvetlenül a konzumterror nélküli új világ létrehozása előtt érkeztél Kölnbe. Eliszonyodsz azon, hogy nem támadom Castro Le a hosszú hajjal!-felszólítását (sajnos erre nem tudok visszaemlékezni, az enyém vállig érő volt), aminek vélhetőleg az volt az oka, hogy ellenségeink ellenségeit természetes barátainknak tekintettük. Barátot nem kritizálunk nyilvánosan, csak „párton belül", mint azt Lacitól is megtudhattad. Amit Gyémántról és Laknerről mondtam neked, azt magadnak kellett volna megtartanod. Lakner Laci egyébként maga is félős volt, s ugyancsak lenyűgözte a gonosz - ő a te generációdhoz tartozik.
Köszönöm a maoista hajón zajló jelenetet: jó ostoba, szó szerint át fogom venni. Ami cannabis-élményedet illeti, csak remélhetem, hogy a dolog fordítva történt, és hasis után te érdeklődtél nálam, különben a szememre lehetne vetni, hogy én ajánlottam neked a füstmérget. Mindenesetre te voltál az utolsó, akinek segítettem abban, hogy efféle tapasztalatokat gyűjtsön. Pánik-rohamodat még fel tudom idézni: az „elvtársakat" és engem is nagyon aggasztott, hogy visszatalálsz-e még valaha a valóság talajára. Láthatólag „félősséged" vette át a vezetést. Ez történik, ha valaki arra kényszerül, hogy túl sok mindent rejtegessen magáról ‒ Istennek hála, hogy nem Lysergsav-Diethylamiddal kísérleteztél, amely még keményebben bünteti az elhallgatott kételyeket. Az otthoni kínzóidról alkotott projekciód ezekre a kölni 68-asokra több mint érthető, a generation gap úgy nyílt meg előtted, mint egy sárkány torka.
A félelmetes 1968 metafizikai dimenzióját az a hihetetlen bizalom képezte, amelyet a kortársak Al Gromer Khan-hoz hasonlóan hirtelen napsugárnak láttak, mely egy pillanatra áttörte az ég örökös szürkeségét, ami viszont a porondra állította a föld minden tájának „gonosz erőit". Esetedben a közös érdeklődés és az egyetértés képezte az empatikus kapcsolatok alapját (ennek az emléke vezetett el végül is hozzánk), az én generációm számára azonos felfogású emberek közösségének pszichedelikus tapasztalata, melynek alapját a kölcsönös ősbizalom jelentette. Egyszóval: hippi. Arra ítéltettél, hogy 1968 „RETTENETÉT" outsiderként éld meg. Vállaltad a történelmi értelemben vett nevetségesség ódiumát, ami csak növeli jelentésed értékét.
Magamtól nem tudtam felidézni látogatásod részleteit, jegyzeteid azonban segítettek. Az ominózus film-esten Rainer O. egyik szupernyolcas szalagját vetítették, aki asszisztensem volt a rádiónál. Ő még elkötelezettebb volt, mint jómagam. Ha azt akarta volna közölni, hogy falhoz kellene állítani téged, akkor azt kacsintás nélkül tette volna. (Hogy változott-e azóta? Harmincöt éve tévesztettem szem elől.)
A filmbeli demonstráció néhány héttel korábban zajlott a kölni Amerika Ház előtt. Egyike volt a legerőszakosabbaknak, amelyeken valaha részt vettem, a kiváltó mozzanat pedig a vietnami háború egyik legkényesebb pillanata. A Nixon-párti őrültek április óta Kambodzsát is naponta szőnyegbombázták. (Nem az egyetértés, hanem a szembeszegülés határozza meg az embert.)
Leírásodban mindenképpen korrigálandó az utcai harcokra vonatkozó rész, amely így végződik: „...miközben egyre közelebb nyomultak a rendőrökhöz, hogy reagálásra késztessék őket." Senkit nem érdekeltek a rendőrök, semmi értelme nem lett volna provokálni őket, maguktól is teljesen fel voltak húzva. Mi be akartunk hatolni az Amerika Házba, s azt a Vietkong támaszpontjává tenni vagy miszlikbe aprítani. A rendőrök csak útban voltak és nem sokáig hagyták magukat „provokálni". Volt könnygáz, hogy a saját orrunkig sem láttunk. Balla Enikőnek taknya-nyála egybefolyt, s iszonyúan bedühödött, mert a lovasrendőrök az elkábult emberek fejét sorozták meg. Egyszer csak azt láttam, hogy a kicsi Enikő egy méretes burkolatkővel (a proletariátus klasszikus fegyvere) egy ló fele botorkál a gáz ködében. Utolsó pillanatban téptem ki a kezéből, ha eltalálja vele a ló lábát, kiszenvedett volna szegény.
Ennyit az 1970-es, a kölni Kombinat 1-ben tett látogatásodhoz. Hogy nem bírtad tovább Torjayval, azt senki nem veszi tőled zokon. Megnyugtatásul: a 71-es, 72-es stb. év sem volt piskóta, még örülhetsz, hogy ebben a viszonylag nyugalmas periódusban érkeztél. Egyike a specialitásaidnak, hogy 32 évesen is úgy néztél ki, mint ma 72 évesen. Ez nyilván egy nagyon szilárd belső struktúrával van összefüggésben, mely annyira megnehezítette számodra „az 1968-as horror" lényegéhez való hozzáférést.
Befejező soraidban van valami - elnézést a kifejezésért - denunciáló: a spiclikkel és nácikkal való összehasonlítás történetileg nem helytálló. Ami engem illet, nem érzem úgy, hogy rászorulnék az önfelmentésre: „A kognitív disszonancia elméletének megfelelően az emberek mindig szorongást (disszonanciát) élnek át, ha viselkedésük olyan aspektusával szembesítik őket, amely nem egyezik önmagukról alkotott képükkel." Nálam nem ez a helyzet. Arra tettem kísérletet, hogy adekvát módon, ugyanakkor humorral közelítsek saját koromhoz. Ez a kísérlet mindmáig nem zárult le. „Önmagamat felmenteni", ahogyan a te szövegedben áll, az gonosztettet feltételez: egy-két bűnt elkövettem, amelyek alól meg sem próbálnám „felmenteni magam". 1968 nincs közöttük. Azért a rettegésért sem szándékszom elnézést kérni, amit 38 évvel ezelőtt okoztam neked. Felnőtt ember voltál, túlélted, s még milyen fényesen! Egyike vagy a legfittebb hetveneseknek, csak Klaus Staeckhez és Bazon Brockhoz hasonlíthatlak.
Két dolgot még: Mattyasovszkynak az az ötlete támadt, hogy látogassuk meg Kertészt Berlinben, s végre tereljük a Hamvas-fordítást a megfelelő kerékvágásba (ahogy hallom, a Nobel-díjas író nagyra tartja Hamvast). Meg tudnád küldeni nekem az email-címét vagy a telefonszámát? Ami pedig ezt a levelet illeti: ha lefordítod magyarra, továbbadhatod az ÉS-nek, talán van kedvük lehozni. Amennyiben a magad szövegét is áttennéd németre, sok munkát spórolhatnál meg vele nekem és sok bosszúságot magadnak, amennyiben az én verzióm nem tetszene neked. Július-augusztusban láthatjuk egymást, ha van kedved hozzá, ha-ha. Nem vagy Berlinben? Itt is találkozhatnánk, meg fogom próbálni visszafogni magam.
Szia, a te Torjayd

P. S. Olga Martinova orosz költőnő úgy emlékszik, hogy a diáklázadások hivatalos szovjet álláspont szerint „túl kispolgáriak, túlságosan nem proletár-jellegűek, túl anarchisták, túl trockista, túl maoista szellemiségűek voltak" - röviden: nem Moszkvai szervezésűek. „A nyugati hatvannyolcasok a Szovjetunió szovjetellenes értelmisége számára is egyszerűen csak még idiótábbak voltak, mint saját kommunistáik: „szabadságban" éltek, és azt most le akarták rombolni, ostobaságból és unalomból. A leninizmus és sztálinizmus bűntettei után ez a kommunista kísérletek áldozatainak arculcsapása volt, s a hetvenes/nyolcvanas években a nyugatra került szovjet emigránsok számára is komoly probléma: azok, akikkel közösek lettek volna az érdekeik és a témáik, vagyis az értelmiség és a művészek balosok voltak. Emiatt majdhogynem ugyanannyira nem lehetett velük kapcsolatot tartani, mint a hidegháború harcosaival."

TÖRÖK Dalma fordítása


1. Jelen írás válasz Ungváry Rudolf 1968 rettenete című cikkére, mely az Élet és Irodalom 52. évfolyam 22. számában jelent meg.
2. Munkacím: M. J. L. (Minden Jó Lesz) Faktikus legendák I. 1949-79.


Altorjay Gábor (sz. 1946, Budapest) teológus hallgató korában Erdély Miklóssal és Szentjóby Tamással együtt 1966-ban szervezte meg az első magyarországi happeninget (Az ebéd ‒ in memoriam Batu kán, 1966). Ugyanakkor a Laura c. szamizdat folyóiratot is szerkesztette, melynek minden száma egyméteres papírtekercsen közölte a jövő híreit. Wolf Vostell 1967-ben közölte a dé-coll/age folyóiratban egy akciókoncertje szövegkönyvét. A tikosrendőrség zaklatásai elől 1967-ben Nyugat-Európába menekült. Kölnben Mauricio Kagel zeneszerzővel, Wolf Vostellel és másokkal megalapítja a Kombinat 1 székhelyet és kiállítóhelységet. 1970-ben a „magyar tagozat" nevében a „Hisszük, hogy a happening ott kezdődik, ahol a művészet véget ér! ‒ Mi nem veszünk részt benne!" szórólappal vett részt a Kölnischer Kunstvereinhappening & fluxus kiállításán. 1969-től kezd rádiójátékokat írni, a nyolcvanas évektől kezdve elsősorban filmrendező és dramaturg. A 90-es évek végétől újra a nem-művészet művészet felé fordult. Hamvas Béla Karnevál c. regényét fordítja németre. Hamburgban, Berlinben és Santa Lucián él.

 


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.